A múlt héten kint voltam edzeni Wiener Neustadtban a Schulzéknál. Együtt dolgozhattam a három trénerrel (Dennis-szel, Valerie-vel és Max-el) Naponta 8-10 lovat lovagoltam náluk a kétévesektõl a három éveseken át egészen a show lovakig. Lovagoltam nyolc éves show heréltet, amelyiknek épp meggyógyult a nyelve, amit zablával téptek el és olyan hat éves show kancát is, aki bár életem messze leggyorsabb spinjét nyomta alattam, a legkissebb mozdulatomra retteget a félelemtõl. Nagyon rendesek voltak velem, összebarátkoztam a Helmuttal is és nagyon sokat tanultam. Fõleg azt, hogy én mit nem akarok csinálni a lovaimmal. Ugyanis a lovak nagyrésze a kiképzés lelketlensége miatt teljesen össze van törve. A módszer az, hogy fogják a csikót, addig futószárazzák, amíg el nem fárad eléggé ahhoz, hogy ne legyen kedve bakkolni vagy ugrándozni, majd bedobják az úgynevezett "tréning programba". Mindegy hogy a ló kanca vagy csõdör, szangvinikus vagy kolerikus, okos vagy buta. Rájuk húzzák a programot mint egy kabátot. Nem a tanításról szól, arról a folyamatról, ami a legszebb dolog a lovaglásban, mikor a lovad megérti, hogy mit szeretnél tõle és megpróbálja MAGÁTÓL a lehetõ legjobban megoldani a feladatot. Az egész a manõverek legmagasabb szintû kivitelezésérõl szól. Arról, hogy a ló úgy forogjon, csússzon ahogy azt kell. Az egyik nap azt mondta nekem Max, hogy üljek fel egy kis sárga kancára, mert ez most a legtehetségesebb három évese. Ott kezdõdik, hogy már a nyegrelésnél alig akart megállni, pánikolt a hevedertõl és a valaha látott legvékonyabb csavart drót csikózablát tetették velem a szájába. Felültem rá, próbálgattam, de láthatóan szívroham közeli állapotba került attól is ha hozzáért a lábam. Ezen kívül olyan hangosan rágta folyamatosan a drót csikózablát, hogy húsz méterrõl hallani lehetett. Eleve épphogy bemelegítettem egy kicsit, mikor jött az ukáz "-Nézzük a stoppokat!" Gondoltam rendben, itt az van amit õk mondanak, csúszkáljunk egy kicsit... Vágtáztam egy egyenest és kiadtam a jeleket hang, testsúly és egészen kicsi kéz a végén, mert éreztem, hogy nem igazán reagál a másik két jelre. A kanca rátámaszkodott a kezemre és bukdácsolva, kicsit csúszva megálltunk. Maxie kiabál, hogy -több kezet! Ok gondoltam és a következõnél kicsit több kezet használtam, a csikó jobban is reagált, csúszott is, úgy gondoltam, hogy ez rendben van, mire jött a kiáltozás: -korrekció, korrekció!! Nem értettem, hogy miért kellene korrigálnom egy az elõzõeknél nagyságrendekkel jobban végrehajtott stop után, úgyhogy nem is tettem meg. Max odajött, lovat cseréltünk, csinált még egy stoppot, ami még jobb volt mint az elõzõ, majd nyeregbõl úgy elverte a lovat, hogy ilyet még életemben nem láttam. Felváltva rángatta a szárakat, hogy a lónak a végére vérzett a szája. Rugdalta az oldalát a sarkantyúval. Odanézni is alig bírtam, azon gondolkodtam, hogy odamegyek és lerúgom a nyeregbõl. Megcsinálta még kétszer. A ló egyre jobban csúszott, de a végén mindig iszonyú verés várta, akármit is csinált. Visszaültem rá, mondta, hogy próbáljak még egy megállást. Ráfutottam, de direkt nem használtam csak a hangomat. Az a megfélemlített kis ló bevágta a stoppot, csúszott vagy öt métert- közben iszonyú hangon rágta a drótot- majd reszketve megállt várva a korrekciót és mikor önkéntelenül megpaskoltam a nyakát olyat ugrott rémületében, hogy majdnem leestem róla. Közben zengett a fedeles: -Korrekció, korrekció!! Sokat beszélgettem ezzel a sráccal és rájöttem, hogy õ nem is tudja, hogy mekkora hibákat követnek el. Ebben a szemléletben kezdtek lovagolni, fogalma sincs, hogy mit jelent lóközpontúan lovagolni, a ló fejlõdésének megfelelõ ütemben tanítani. Õk csak összerugdalják a lovakat, hogy minél elõbb piacképesek legyenek. Csak néhány adat innen. 24 kétéves, 26 három éves és kb 30 egyéb korú, illetve visszahozott vagy elrontott ló van itt tréningben. Három tréner van, de igazából kettõ, mert a Dennis csak az általa kiválasztott lovakat lovagolja. A Ranch jelenlegi lóállománya 250 !!! Az elsõ napon kiírtak nekem a táblára nyolc lovat, amit le kell lovagolnom. Már megkeresni is elég volt õket, tekintve, hogy a trénerek nem tudják a nevüket, hanem valamilyen hívónevet ragasztanak rájuk. ( Így fordulhatott elõ, hogy fél óráig kerestem a paddockokban Amandát, akirõl kiderült, hogy egy négy éves herélt...) Két jártatógép megy folyamatosan amiben edzés elõtt és után mennek a lovak. A trénereknek van egy-egy lovászuk aki elõszedi, lepucolja, nyergeli, mossa, takarózza a lovakat. A tréner csak arra a húsz-harminc percre látja a lovat, amíg rajta ül. Nem egy komoly kacsolat. Leginkább egy jól szervezett üzemhez hasonlít. Én magamnak lovászkodtam, mert így egy kicsit közelebb tudtam kerülni a lovakhoz, bár az egyik napon el voltak csúszva idõvel, így a szlovák lovászlány segítségével 13 ! lovat tudtam lelovagolni kilenc óra alatt. Szóval ez lógyár. Pont ott voltam mikor a katalógusba fotózták az eladó hároméveseket, a nevüket sem tudják, a kötõfékre ragasztott szigetelõszalagra van írva a nevük, az alapján hozza fel õket Robert a szlovák segédtréner. Csúszik, pörög, mehet a piacra 7.000 Euro. Pont. Egyik nap észrevettem délután négykor, hogy Redy becenevû gyönyörû red roan herélt még mindig a jártatógépben megy reggel óta. Az elsõ körben tették be fél nyolckor, de elfelejtették kivenni, mindenki azt hitte, hogy a másik lovagolja -kiderült, hogy nekem kellett volna csak nem szólt a szlovák csaj- és ment több, mint nyolc órát a gépben. Sokat beszélgettem a tulajjal -Helmuttal- , sok praktikus tanácsot kaptam tõle a ranch-em építésével kapcsolatban és õ mondta nekem, hogy ha jól csinálom a dolgaimat, akkor egyszer nekem is lehet magyarországon egy hasonló létesítményem, mire én azt találtam mondani, hogy akkor venném a pisztolyom csövét a számba. Nevetett õ is, azt mondta érti mire gondolok. Láttam, hogy mit melózik össze. Most a fedeztetési szezonban minden reggel nyolctól õ maga vesz le egy-egy adag spermát a négy fedezõménrõl bemelegítésképpen és utána estig pörög, intézi most az építkezést, papírokat, mindent. Mondtam neki, hogy nekem a lovazás szerelem, a csikóim a kezembe születnek, miután 11 hónapig aggódtam értük, életük minden napján látom õket, azt mondta, hogy õ jó ha havonta egyszer lóra kerül. Biztos, hogy hatalmas pénz van benne, de nem sok öröm. Nem láttam egy mosolyt sem a trénerek arcán mikor lovagoltak, kivéve talán, mikor seggre ültem a homokban, mert a Dennis által halálra tépett ló, hátrafelé menekülve nekitolatott a kétévesnek, amin ültem. Én soha nem akarnék ilyen módon lovagolni, sem versenyezni és pont emiatt úgy gondolom, hogy nagyon sokat tanultam ebbõl az egy hétbõl. Jó az út amin járok.