Közzétéve 2001 október 17. - 14:32
Bajban vagy Ilusta, mert nekem viszont van! Íme az új kis szinesem, bizonyítéknak!Hû, a nemjóját!Mostanában erõs nyomás alatt tart a munka, alig-alig akad egy olyan napom, amikor a lovaim közelébe mehetek. A mai napra tervezett budapesti tárgyalást váratlanul lemondták, s én azonnal a lovaimhoz rohantam, mielõtt még valami más munkát találok helyette. Korán reggel, nagy ködben érkeztem, a lovak már túl voltak az abrakon, így azonnal indulhattam is Faradzs lovammal. Úgy terveztem, hogy megyek egy 2 órás nyugodt sétálgatós túrát egyedül. Indulás után 5 perccel már az életemért küzdöttem. Az általam agyonsajnálgatott és babusgatott lovam, a több mint három havi pihenõ után saját kezébe (lábába) vette fizikai (újra)terhelésének a kérdését. Rövid séta után beugrott vágtába, méghozzá azonnal 5. sebességbe, s semmilyen eszközzel nem bírtam alacsonyabb fokozatba kapcsolni. Egy darabig harcoltam vele - s ez a harc szó szerint értendõ, mert valódi vérre ment!!!, de miután elértem arra a részre, ahol lakatlan erdõk és mezõk váltogatják egymást, odaadtam neki a szárat egy hosszú földúton.Faradzs eszement tempóban vágtatott. Félelmetes volt. Hagytam - bár nagyon féltem, hogy bírja-e a lába a hirtelen és extrém terhelést, de nem tudtam tenni ellene semmit. Ekkor még meg tudtam volna állítani, ha nagyon akarom, s egyszer-egyszer meg is tettem ezt, de minden fizikai erõmre szükségem volt, s a szája már véres habos volt. Azt nem tudtam sehogyan sem elérni, hogy nyugodtan lépkedjen, ügessen vagy lassú vágtában menjen. Ha nem száguldott, akkor is toporzékolt, helyben vágtatott. Ha csak egy millimétert is engedtem a száron, vagy akár csak megmoccantam a nyeregben, azonnal kilõtt. Martingál és feszítõzabla nélkül soha nem áltt volna meg. Próbáltam én mindent: Félszárfelvételek? - Mintha egy lejtõn száguldó úthengert akartam volna megállítani egy eléje dobott fûcsomóval. Hagytam vágtatni, odadott szárral, angol stílusban, a nyakába hajolva, s közben veregettem és símogattam a nyakát, beszéltem hozzá? - A vágtamunkája dicséreteként fogta fel, s annál jobban beindult. Reszeltem a zablát? - Szart rá nagy ívben! Amikor már hallhatóan zihált, gondoltam itt az ideje végleg megállítani, kerül amibe kerül. Silveradotól 10-12 kilométerre voltunk. Aki volt már velem lovagolni Bugac felé, az tudja, hol a Ludas-tó (majdnem Jakabszálláson!), hát ott jártam vele éppen. És nem állt meg! És nem állt meg! És nem állt meg!Már szakadt rólam a víz. Az adrenalin szintem az egekben volt, a szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam mitévõ legyek. Irgalmatlan kemény vágtában vette a kanyarokat, nem sok idõm volt gondolkodni. Azt nem mertem megkockáztatni, hogy hagyom menni addig, amíg magától leáll. Bugacig sem állt volna meg, tudtam, éreztem. Ráadásul a lábai miatt is egyre jobban aggódtam, noha azokkal ugyan - szemmel láthatóan - a legkisebb bibi sem volt. Néha-néha le tudtam lassitani lassú vágtára, de tiszta erõvel húzni kellett a szárat. (Hazaérkezésem után az elsõ dolgom volt, hogy megvizsgáltam a szárakat és a zablát, vajon kibírnak-e még egy ilyen (tor)túrát!)Amint a legcsekélyebb mértékben is engedtem a száron, újra gyors vágtát indított. És ez így ment a végtelenségig. Szó sem volt arról, hogy elfáradna. Leállni meg nem akart. Párszor leszálltam róla, hátha egy kis legeléstõl megnyugszik. Annyira fel volt azonban tunnungolva, hogy szokásától eltérõen nem legelt semmit, csak tipródott körülöttem. Semmi nem használt. Rajtam is érezte a fokozódó ingerültséget, néhányszor el is náspágoltam végsõ elkeseredésemben.Visszafordultunk a Ludas-tó magasságából. Azonnal megérezte, hogy hazafelé megyünk, s elszabadult a pokol. Mostmár egyáltalán nem tudtam hatni rá. Mikor a szívdobogásom olyan mértéket öltött, ami már kezdett zavarni (nevezhetjük a dolgot szerény, de rosszul palástolt halálfélelemnek is!), akkor bekormányoztam a földútról egy-egy tarlóra és nagykörre vettem. Olyan 2-300 méter átmérõjû körön kezdtem vele vágtatni, s egyre szûkítettem a kört. Így lelassult. Pár percig harcoltunk megint (ez volt a nyugodt szakasz, amikor csak táncolt), de amint igazítottam a kéztartásomon, vagy bármit is tettem, kész vége, újra eszeveszett vágta. Elég eklektikus útvonalon közeledtünk Silveradohoz.A vasút elõtt ideges lettem, mert hallottam a vonatot kürtölni a köncsögi átjáróban, s a ködben nem láttam merre halad, féltem, hogy összetalálkozunk. Faradzsot csak úgy bírtam megállítani, hogy egy mély szántásba kormányoztam. Ekkor már csak olyan 4-5 km-re voltam a tanyától, leszálltam hát, s egy ideig vezettem a lovat. A sínek túloldalán újra felültem, s folyt a küzdelem tovább. Nem írom, hogy váltakozó sikerrel, mert sikerrõl - legalábbis az én esetemben - ezen a napon szó sem volt.Összesen olyan 20-25 km-t tettem meg, nagyobb részt olyan kemény vágtában, amilyet az utóbbi két évben egyáltalán nem engedtem meg magamnak és lovaimnak. Nekem nem ér annyit egy jó kis "Ereszd el a hajamat!" vágta, hogy utána hetekig ápolgassuk a lovak inait. Most meg? Az egész út nem tartott egy óra hosszat.Mikor leszálltam a lóról, s bevezettem a karámba, hogy meghempergõzhessen, olyan vad vágtával rontott be, s rohant a karám tulsó végébe, a kancák irányába, hogy esküszöm csak bemelegítésnek vette az egész túrát. Kezem lában remegett a fáradtságtól, újjaimon vízhólyagok keletkeztek.Jó fajta az arab telivér, jó fajta, de azért ez már túlzás. Ezt a lovat csak akkor lehet használni, ha naponta mozgatják, s hetente megtesznek vele minimum 100 km-t, mondjuk három napra elosztva. De az is lehet, hogy ettõl csak megedzõdik, s napi 100-at kell vele menni? Na egy kicsit lenyugszom, mert most is remeg a kezem, amikor ezeket a sorokat írom, s majd beszámolok a hétvégi túrán viselt dolgairól is. Az tuti, hogy nem fogom tovább babusgatni, meg sajnálgatni a lábai miatt. Ha ezt kibírta, akkor mindent kibír.Vasárnap reggel nyolckor irány El Bronco City! A múltkor Meggyesékkel vagy négy órás volt a 40 km-es odaút. Vasárnap kettõ sem kell, ha Faradzs diktálja a tempót.