Annie, ezt (fõleg) neked ajánlom
:
Az airedale mentõs honlapon van ez a kis szöveg. Érdemes elolvasni.
"Az Airedale terrier a terrierek legnagyobb testû, erõteljes felépítésû, elegáns megjelenésû képviselõje. Kiegyensúlyozott, jó vérmérsékletû, szófogadó, könnyen képezhetõ, szeretetigényes fajta. Emberekkel barátságos, szereti a gyerekeket. Szõre kemény, drótos, ami nem feltétlenül gyakori, de rendszeres ápolást igényel. Nagy mozgásigényû, játékos és jól alkalmazkodó kutya, akár lakásban, akár kertben könnyen tartható.
...magyarán szólva:
Az erdel terrier nem egy nyelvtörõ gyakorlat raccsolóknak, hanem egy Angliából származó drótszõrû kutyafajta.
Történetesen nagyon hasonlít a foxihoz, de ezt a témát inkább hagyjuk, legyen elég annyi, hogy AZ ERDEL NEM FOXI, még kevésbé nem óriás foxi. Egy magára valamit is adó erdelgazdi ezen beskatulyázó besorolás hallatán sértõdötten, orrát égbe emelve tovavonul, habitustól függõen kikéri magának az elhangzottakat. Úri neveltetésû erdelgazdi türelmesen elmagyarázza az oktondiknak az erdel és a foxi közötti származás- és kinézetbeli különbségeket. Az egy sétáltatásra jutó lefoxizások számát tekintve még a „jó házból való” gazdi dolga sem egyszerû.
A legnyilvánvalóbb és leghasznosabb megoldás egy bizonyos póló viselése: NEM FOXI!!!, avagy EZ EGY ERDEL TERRIER felirattal, illetve a kutya ellátása hasonló tényeket hirdetõ hámmal. Elvetemült hippi gazdiknál talán a gazdival egyezõ viselet (póló) a menõ.
Ha az erdelgazdit gyûjtõszenvedély is „kínozza” a szenvedélyes erdelszereteten túl, a fenti kényes foxitéma még jól is jöhet neki. Íme a recept: vidd minél gyakrabban sétálni a kutyát, lehetõleg olyan helyre, ahol sok a járókelõ. Járj nyitott füllel, s a kis noteszedet se felejtsd magaddal vinni. Néhány héten belül tetemes mennyiségû feljegyzésed lesz a kutyádat illetõ viccesebbnél viccesebb (és ostobábbnál ostobább) megjegyzésekrõl, amivel aztán fölkereshetsz egy újdonságokra nyitott könyvkiadót, és innen már egyenes út vezet a meggazdagodáshoz, hírnévhez. (Utánanéztünk, még nincs a piacon „Ezt mondták az erdelemrõl” címmel könyv, úgyhogy bátran vágj bele! – szerk. megj.)
Az erdel másik érdekessége – azon túl, hogy nem foxi –, hogy nagy. A terrierek között legalábbis a legnagyobb. Kis túlzással, mert ugyan egy Orosz Fekete Terrier nevû fajta még nála is nagyobb, de az erdel volt elõbb alapon, jó angol szokás szerint ragaszkodunk a tradíciókhoz. Miután a „legnagyobb” titulust a múló évek hosszú sora ráragasztotta, ez kezdett elcsépelt és unalmas lenni, új ötlet kellett. Kitalálták a kézenfekvõ Terrierek Királya címkét, ami valljuk meg, egész jól hangzik. Személyes tapasztalat, hogy ezek az erdelek mindezt tudják is magukról, kikövetelik a királynak kijáró kényelmet, pompát és kényeztetést, allûrjeik vannak, uralkodói igényeik és kifinomult ízlésük. Vannak, akik ezért Airedale Terriernek hívják erdelüket, ami persze jóval elõkelõbb.
Amennyiben jártunk iskolába, és ismerõs fogalom számunkra a matematika illetve a geometria, jó esélyünk van fölismerni ezt a nagyszerû kutyafajtát akár sok másik között is. Az erdel terrier ugyanis leginkább egy kockához hasonlít, azon túl természetesen, hogy ugyanakkor egy királyhoz is, sõt, a bohóc sztereotípiája sem áll távol tõle, de errõl majd késõbb. Ha már a geometriánál tartunk, szabadjon megjegyezni, hogy a terrier szó a terrából eredeteztethetõ, ami a latinok szerint földet jelent. Milyen érdekes, hogy ismert fogalom a földlabda, és földkocka pedig nincsen. Milyen szép, ahogy a térbeli formák egész garmada fölsorakozik elõttünk egy ilyen egyszerû kiindulási alap kapcsán, mint az erdel.
A kockánál tartottunk. Ha megfigyeljük az erdelünket, látható, hogy testének arányai milyen négyzetesek, õ maga pedig milyen vonalas. Vagy inkább akaratos. Mások szerint makacs. Megint mások angyalnak mondják, kezdõ erdelesek és kölyökerdelek gazdái egyenesen az ördögöt látják benne. Elgondolkodtató, hogy milyen egy baltafejû angyal?! Mindenesetre az angliai kutyatenyésztés csúcsterméke, sem elõtte, sem azóta nem sikerült felülmúlniuk ezt a csodát. Pedig Anglia a terrierek hazája! Akinek van/volt erdele, megerõsítheti ezt a tényt.
Az erdel színe úgynevezett „blekkenten” szín. Színkódja nem ismert. A „blekkenten” kifejezés hasonlít a „besztingsó” szóhoz. Alapjuk az a tudatlanság, amivel egy kezdõ, ám annál lelkesebb kutyás belecsöppen a kutyázás csodálatos világába. (A „besztingsó a sók sója”, ezzel leginkább a kutyakiállításokon lehet találkozni, a „Best in Show” feliratot kell keresni.) A „blekkenten” szépen mondva „black and tan” azt jelenti, hogy a kutya nyerge fekete, feje és lábai pedig cserbarna színezetûek. Ez nagyban megkönnyíti színtévesztõ embertársaink életét. Az alábbi anekdota is ezt bizonyítja. Történt egyszer ugyanis, hogy a színtévesztése miatt cikizett kispajtás bosszankodva elvonult a csúfolódók csapatától, és ezekkel a szavakkal hívta magához erdelét egy kis bizonyosságszerzés és vigasztalódás céljából: „Gyere ide Morzsi, te legalább fekete vagy, meg barna!” És valóban! Azon túl tehát, hogy egy erdel minden helyzetben vigasz gazdija számára, nagy elõnye, hogy nem csúfolódik!
Cserébe szelektíven hall. Persze irtó gyorsan tanul, legelõször inkább a marháskodásban tûnik ki, de érdemes az okításába energiát fektetni, mert sikerélménye lesz a gazdinak. Amikor elvisszük a kutyaiskolába, néhány hét alatt kinövi a kezdõcsoportot, mindenkit elkápráztat vadító gyorsaságú felfogásával, pontos feladat-végrehajtásaival, azzal, ahogy csüng a gazdin, és teljesíteni akar, ahogy várja az új feladatokat, a kihívásokat. Aztán eltelik két hónap, a büszke gazdi sutba vágja kemény következetességét, mondván: az õ erdele a tökéletes kutya, aki tud mindent. Ekkor kezdõdnek a bajok. Ekkor jönnek elõ a szelektív hallás tünetei is. Hívod a kutyát, az hátrabiccent, és lelassítja lépteit, majd visszasandítva meglép a sokkal izgalmasabb történések felé. Gazdi legyen a talpán, aki ordítás nélkül rendezi le az ilyen szituációkat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gazdi hangjának erõssége egyesen arányos a tõle távolodó bunkó erdel sebességével. Minél jobban kiabálod, hogy „azanyádszemitgyereide-hozzámhamondom-nemigazhogyilyenvagy”, erdeled annál inkább röhög rajtad, és annál nagyobb buzgalommal keres valami feltétlenül megszaglászandó vakondtúrást, villanyoszlopot vagy fûcsomót.
Ezen a ponton kell szót ejtenünk a névválasztásról. Ne válasszunk olyan nevet erdelünknek, amit ciki utána kiabálni az utcán, szolidan behívásnak nevezve ezt a nemes tevékenységet. Olyat se válasszunk, amit egyáltalán nem lehet 70 decibellel kiejteni, mert sikítássá, bömböléssé alakul.
Ne ijedjünk meg, ha erdelünk produkálni kezdi a szelektív hallás tüneteit. Ilyenkor a kutya alkotói válságban van, ami azt jelenti, hogy nyilván nem kötjük le minden energiáját, vagy nem biztosítjuk neki az igényelt mértékû szabadságot. Egyszerûen muszáj kihívások elé állítani, hogy gondolkodnia kelljen, és ne tudjon mindent fellengzõsen, a kitûnõ tanulók magabiztos rutinjával megoldani. Elõször csak számolni tanítsuk meg, majd olvasni, bevásárolni, dogdacing-elni, esetleg társas táncolni.
A modern kutyakiképzés számos lehetõséget kínál, hogy meglepjük erdelünket. Itt van például a klikkerõrület. Elsõ lépésként rá kell vezetni az erdelt arra, amit már amúgy is levesz a nekikészülõdés elsõ pillanataiban, azaz, hogy ha van klikk, van kaja is. Ezt unásig ismételgetjük, klikk-kaja, klikk-kaja, klikk-kaja. Erdelünk türelmetlenül toporog, hogy ide nekem még egy kiló virslit, sajtot, májacskát, majd másnap klikkelõ hangokra ébredve ráeszmélhetünk, hogy többé nincs szükségünk ébresztõórára, kutyánk a kaja reményében fogai között tartva a klikkert bõszen kattogtat, ezzel sürgetve mielõbbi ébredésünket.
Ebbõl is látszik, hogy az erdel mekkora bohóc. Megnevettet, tehát kell egy jó adag humorérzék hozzá. Mogorva frátereknek nem ajánljuk, hacsak nem akarnak épp’ a változás csodás útjára térni.
Az erdel társas lény. Igényli az udvartartást, azt, hogy körülötte forogjon a világ. Legyen a gazdáján kívül szakácsa, fõkóstolója, társalkodónõje, kozmetikusa. Udvari bolondra nem lesz szüksége, gyakran beleéli magát e póriasabb, ám annál mulatságosabb szerepbe. És valljuk be, tökéletesen alakítja!
Az erdel igényes a saját cuccaira. Számon tartja a szétrágott labdáit, a sétáltatás végén a küszöbön hagyott botját, a csipogó, sima és rücskös játékait. Száz közül felismeri a saját póráza csilingelõ hangját, ilyenkor rendszerint extázisba esik, pattog, pörög és vakkantva összesározza a gazdiját, annyira örül, hogy mehet valahová. Ilyenkor, amivel a leginkább le tudjuk törni erdelünk már-már túlzott lelkesedését, ha az utazás/séta célja az állatorvosi rendelõ. Bátor erdelünk persze már a sarkon lecsekkolja, hogy hová készülünk, virgoncsága eltûnik, immár leginkább egy bizonyos miskolci kocsonyára hasonlít, aki reszketve, óriásira tágult szemekkel lépi át a rendelõ küszöbét, mintha a nyom, amibe lép, épp’ elsüllyedni készülne. Egyesek ugyanilyen „lelkesen” mennek kutyakozmetikushoz is.
Az erdel alapvetõen mégiscsak vadászkutya. A nagyvárosi erdeltartó persze nem ismeri kutyája ösztönös tulajdonságait, hogy teszem azt mit szól az eb egy vaddisznóhoz, egy vércsapához, egy vízre vetõdõ vadkacsához, a puska dörrenéséhez, a cserkelés izgalmához, ám annyit még a panelerdel gazdija is megtapasztal, hogy ritka dolog a macskakompatibilitás. A véresebb részleteket e helyen nem ecseteljük. Szerencsére a legtöbb tejfölpusztítónak megvan a magához való esze...
Az erdel eszköztára megegyezik egy szokásos kutya eszköztárával, úgymint: irdatlan mennyiségû játék, tálak, kefék, plédek és takarók, házikó, gazdi ágyában maradás lehetõsége, nyakörv, póráz, trimmelõkés; jaj miket írunk! Hát, igen, az erdel egy trimmelõs fajta, ami azt jelenti, hogy a trimmelt kutya elegáns, szemet gyönyörködtetõ és csodálatos, a nem trimmelt kutya pedig bozontos, bohókás, kacskaringós szemöldökû, idõnként még loncsos is, mint egy piszén pisze kölyökmackó. Persze, mivel mindkét változat erdelbõl van, éppen aktuális kinézetének megfelelõen viselkedik. Hol lordként, hol teddymackóként. Mindkét forma esetén produkál viszont egy irtó bosszantó dolgot, nevezetesen az ivás utáni szakállcsurgatást. Mindezt bõvebben kifejtve a következõkrõl kell szót ejteni. Elõször is az erdelek többsége mohóságból, vagy valami más okból addig iszik, amíg el nem fogy a tálból a víz. A másik lehetõség, hogy ahányszor elmegy a tál mellett, minden alkalommal belelaffant. Minthogy mind a kan, mind a szuka erdel szakállal rendelkezik, minden egyed belelógatja irdatlan mennyiségû szõrét az ivóvízbe. E mûveletet addig végzik, amíg, mint egy szivacs, szakálluk tökéletesen telítõdik hidegvízzel. Na, ekkor futnak nagy lelkesen a gazdihoz, ölébe hajtva buksijukat, vagy csak megállva elõtte csurgó szakállal, kb. két-három deci vizet folyatva a lábára. Ezt leginkább akkor szeretik mûvelni, amikor a gazdi munkába készül, vagy színházba megy és már szépen felöltözött, avagy napozva fekszik a kertben. (Ilyenkor felhevült hátára csurog a jéghideg erdelnyálas hákettõó).
Tekintettel az erdel angol származására, elmondható, hogy igen jól viseli az idõjárás viszontagságait, például az esõt, a havat. Ha esik, elviseli a gazdi ágyánál (ágyában) való heverészés lehetõségét, ha havazik, jól viseli a kandalló melegét!
Végül számba kellene venni, hogy milyen gazdi mellé való egy ilyen különleges és ragaszkodó kutyafajta, mint az erdel. Az erdelben az a jó, hogy terrieressé alakítja a gazdiját. Egy idõ után mindenki, aki erdelt tart, elkezd hasonlítani a terrieresek kasztjának tagjaihoz. Sportos lesz és kemény, következetes ugyanakkor elnézõ, mosolygós, vidám és türelmes, közvetlen, megértõbb is talán, elfogadóbb, a trimmelõkéstõl pedig vízhólyagos tenyerû. Akinek erdele van, még az önbizalma is nagyobb. Az erdelesek bensõséges és összetartó világa pedig, rohanó életünk egyik kis szívmelengetõ szeletkéje. Hozzájuk tartozni nagyon jó dolog! Azt hiszem, minket igazán összekötnek a kutyáink!
A leendõ gazdiknak hasonló szép erdeles tapasztalatokat kívánunk, és nagyon várunk benneteket közénk!
"