97 válasz a témához

[Lóbarát]

Nincs meg valakinek véletlenül a Bátor lovacska? :confused: (rajzfilm)

Ico a bátor lovacska? Nekem megvan, és épp ma néztem meg! (Ez a véletlen mûve! Még legalább 15 évvel ezelõtt vettük fel a TV-rõl, és kiskoromban ezerszer és ezerszer megnéztem, és most újra, és valahogy mindig tudtam, hogy mit fognak mondani a szerplõk! Akkor videokazira vettük, most átdigitalizáltam DVD-re, hogy még sokáig bírja. Remélem egyszer majd az én gyerekeim is ezen nõnek fel! ) De azt hiszem ezt már beszéltük a Lovas TVmûsorok topikban!

[Robi]

Vasárnap este 11 óra. Reggel 5-kor keltem, máskor már állva-ülve túl vagyok ilyenkor az elsõ álomba ájuláson. Sietek feküdni, 4-re húztam fel reggeli dörgölõdzésre a kutyát. De elaludni nem tudok. Egy kép villan fel szüntelen a belsõ vetítõvásznon.Egyszer csak ott állt a karám mellett. Mosott fakó haja copfba fonva. Tágra nyílt szemmel figyelte az eseményeket, feledve élete eddigi 11 évének történéseit, a holnapi iskolát. Ritkán tapasztalom, hogy egy embergyerek vágyai ilyen csendesen, õszintén ragadják el a körülötte lévõket.A szemei itták a ló mozgását, simogatta velük a sörényét, egyenként a foltjait. Mikor könnyed mozgással belibbent és illendõen köszöntötte a négylábú patást, érintésének melegségét éreztem én is. Izgalommal és egy kis merevséggel ült az elsõ körben. Ahogy kezdte megérezni a mozgás ritmusát, a szája egyre szélesebbre húzódott. Leszálláskor láttam, hamarosan újra találkozunk.Nem is tévedtem. Nem egészen fél óra múlva már ott is volt. Már szó nélkül tudta a teendõket, bár a felszállás elõtti simogatás hatására elõvigyorgó sárga, ördögképû féltékenység (még elcsábítja a lovam!) némán távozott az õszinte, gyermeki érzelmek láttán.Az elõre fekvés lazítása végén olyan gyengéd erõvel ölelte át a ló nyakát, hogy már megszûnt körülötte az idõ. Szinte sajnáltam felültetni. A végén többedik ráadásként tettünk 4-5 ügetõ lépést. A megszokott izgalom helyett rajta a gyönyörök olyan hulláma futott át, minek eredménye képen a szájának sarkai szinte összeérintették a két fülét a tarkóján. A gyémántként csillogó szemei elnyomták a felhõs, csepergõ idõ sötétjét. Most én kapaszkodtam a kötõfékbe. A paták pedig tudta a dolgát, csak ment, ment.Aztán jött a kutya orrdöfködése, majd megszólalt az óra. Az álom szertefoszlott, de az átélt élmény már örökre az enyém marad.Köszönöm VarázsLÓ, hogy átélhettem ezt a csodát.Ha valaki akár magára vagy a helyszínre ismer az nem a véletlen mûve.

[Varázsló]

Elsõ nap

Nem értem a kétlábúakat.
Olyan hosszú ideig éltem csak velük, társak nélkül, egyedül, és most hirtelen beküldtek egy egész csapat idegen sörényes közé.
Hajaj! Ez a szürke el akar ûzni innen.
Akkor én mennék is, de hogyan? Össze vagyunk zárva! Rohanok jobbra: kerítés. Vágtázok balra: itt rengetegen vannak, nem kockáztatom, hogy mindannyian nekem támadjanak. Talán ott hátul, de nem, nem, nincs kiút. A szürke pedig rohan utánam. És egy másik szürke is!

Pedig a legjobb formámat mutatom. Gyors vagyok, kecses, díjló koromban nem nyújtottam ilyen szépen, senkinek nem imponál, ha felcsapott farokkal, magasra ívelõ nyakkal parádézni kezdek?
Vááá, ez nem jött be, szürke õlordsága kiharapott egy darabot az oldalamból!
Könyörgöm, nem látjátok, hogy áll a fülem? Színtiszta jóindulat vagyok! Nincs bennem semmi sunyiság! Miért támad most rám az a másik kettõ is?
Hahóóó! Kétlábú gazdáim felnõtt kölyke, miért hagysz itt a fenevadak között???


Elsõ este

Nem értem a kétlábúakat.
Hiába toporgok itt magányosan, egyedül a bejáratnál? Emberek jönnek és mennek, s velem nem törõdik senki? Komolyan itt akartok hagyni?
Eddig – az elõzõ lakhelyemen – minden este értem jött egy kétlábú, akinek megengedtem, hogy az istállóba vezessen. Ott mindig a legfinomabb falatok vártak. Igaz, hogy magányos voltam, de senki nem bántott. Mindig annyit ettem, amennyit csak akartam. Az egyetlen társam egy mini ragadozó volt, a kétlábúak csak úgy hívták, hogy cicic. Kicsit szégyellem, de bevallom, néha össze is feküdtünk.
Ó, bárcsak jönne értem egy kétlábú és vinne vissza a jó kis megszokott szobácskámba!

Egy hét múlva

Nem értem a kétlábúakat!
Igaz, õk sem értenek engem. Milyen hosszú ideig tanítgattam a gazdáimat, hogy felfogják, mikor mit akarok! És még mennyi tanulnivalójuk lett volna! Vajon mi lehet velük? Nem láttam õket, amikor fellépkedtem a kerekeken guruló kalodába, ami ide hozott. A csemetéjük vezetett föl, akit az utóbbi években ritkán láttam, pedig régebben naponta foglalkozott velem. Szívesen mentem vele, olyan jó ló illat hívogatott. Azt képzeltem, hogy sokan leszünk, de mindenkinek lesz saját szobája, laktam már olyan helyen. Szerettem ott lenni. Nappal együtt voltunk egy nagy karámban, de éjjel nyugodtan pihenhettünk egymástól elválasztva.
Még mindig itt ácsorgok esténként a bejáratnál, hátha kiderül az igazság, és nekem is jut egy jó kis szobácska. Láttam itt ilyeneket, de mindegyiknek volt lakója is.
A legrosszabb az, hogy mióta itt vagyok, nem alhattam egy jót, olyan elterülõset. Folyton arra kell figyelnem, bántani akar-e valamelyik társam. Már alig állok a lábamon. Bár lehet, hogy ez az éhségtõl is van. Szégyenszemre én vagyok az utolsó a rangsorban. Még a 2 éves csikók is kivernek maguk közül, ha lucernaosztásra kerül a sor. Ilyesmi akkor fordult elõ velem utoljára, amikor elválasztottak a mamámtól.
Ma kénytelen voltam szénával jóllakni, pedig nem is nagyon szeretem. Bár az az igazság, hogy egyre jobban esik. Még szerencse, hogy abból nagyon sokat kapunk, és ha a többiek jól laknak, odasomfordálhatok én is.

2 hét múlva

Nem értem a kétlábúakat.
Most egyszerre ott áll a gazda és gazdasszony a bejáratnál. És a csemetéjük is. Most mit akartnak? Magamra hagytak eddig, s mikor már gyógyulnak a sebeim, akkor idejönnek és talán vissza akarnak vinni, hogy újra magányos legyek?
Azért oda sétálok hozzájuk, de csak szépen, lassan, nem akarom féltékennyé tenni a társaimat. Hej, régen hangosan böbögve futottam hozzájuk, mert mindig kaptam valami finomat.
Aha, értem, bevezetnek, felnyergelnek, ez biztosan valami próba lesz. Ha jól viselkedem, maradhatok, ha nem, visznek haza, vége a szabadságnak.
Én nagyon jó vagyok, minden utasításra figyelek, mindent jól csinálok, de hadd maradjak még! Már van egy-két barátom, akikkel együtt szoktam szénázni, igazán jó fejek, nem szívesen hagynám itt õket.
Úgy látszik, kiálltam a próbát, mert abrakot is kaptam munka után és most visszavisznek a többiek közé.
De azért nem értem a kétlábúakat, miért kellett olyan sokáig társak nélkül élnem?

[Zsubaba]

[Apple]

Nocsak, Dalnok az új broncolakó?

[Varázsló]

Igen, Dalnok Broncólakó lett. Ez nem is igazi mese, a fotók a valóságot mutatják, arra pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy szólna a történet, ha tényleg Dalnok mesélhetné el. Egy biztos, nekünk itthon nagyon hiányzik. Vagyis El Broncó még csalogatóbb hely lett ...

[Hasufel]

Varázsló! Hogy hogy? Félrene értsd,biztos nagyon jó dolga van és jót is tesz nekia társaság,de mitörtént?

[Varázsló]

Mivel Piaffe is Brocólakó lett, így tudunk néha együtt lovazni. S mivel ritkán megyek, oktathat rajta mást is.

[Varázsló]

Anna megállítja Hamvast a négyszög közepén, fejbiccentéssel üdvözli a bírókat, majd minden bátorságát, tudását, valamint a lovat összeszedve ügetésben indul tovább. Ezerszer gyakorolta már azokat a feladatokat, amelyek következnek, most mégis minden más, szíve a torkában dobog. Régóta várta, hogy eljöjjön végre ez a pillanat. Most még minden lehetséges. A fordulat jobbra és az átlóváltás szép, de a középügetés lapos, a féloldalazás nem elég egyenletes. A nyújtott ügetés tûrhetõ, de a félpiruett akadozó. Milyen kényelmetlen a cilinder! De jó lenne elölrõl kezdeni az egészet! Három bíró figyeli a ló és lovas minden rezdülését, minden hibát azonnal diktálnak az írnokaiknak. A közönség néma csendben figyel, a lány érzi, hogy az összes szempár rájuk szegezõdik. Iszonyú meleg van, Anna hátán mégis hideg veríték csordogál, még jó, hogy nem látszik a zakó alatt. A szülõk boldogan, elragadtatottan nézik majdnem felnõtt lányukat, aki elegáns, egyenes, de rugalmas tartással ül a számukra bármelyik lónál szebb szürke herélten. Anna egyre kétségbeesettebben küzd a lovával, de az eredmény jóval az elképzelései alatt marad. Mennyit álmodozott arról, hogy minden tökéletes lesz. Na jó, tökéletes nem lehet, még sokat kell tanulnia, de legalább azt szerette volna megmutatni, amit már tudnak õk ketten Hamvassal. A megpróbáltatás véget ér, Anna lógó orral huppan le lova hátáról. Anya lelkendezve szalad hozzá: - Hû, nagyon jók voltatok! - Dehogyis, nem láttad, milyen lapos volt a vágtánk? Hogy Hamvas állandóan szár mögött volt? - Nem, én csak azt láttam, hogy milyen precízen lovagoltál. Az ugrásváltás középen történt, a hátralépés kicsit lassú volt, de pontos. - Jó, de kiskörnél például Hamvas teljesen az elejére esett, az átmenetek nem voltak elég látványosak. - Átmenetek? Nem is tudom, mi az. - Az sem tûnt fel, hogy még lépésben is rohantunk? - Azt láttam, de Hamvas lépésben mindig siet, az edzõd alatt is. Most a lovat hibáztatod? - Dehogyis, az õ munkáján csak az én bénaságom tükrözõdik. - Ne legyél már elkeseredve! Ez volt életed elsõ versenye! Negyedik lettél, miért vagy ennyire elégedetlen? - Hát pont ez az. Így mutatkoztam be az elsõ versenyen, pedig két éve készülök rá. Nem számít, hányadik lettem, csak az, hogy mit tudok. Annának nincs kedve vitatkozni tovább, hiszen anya nem lovagol, még nézõnek is kezdõ, ráadásul elfogult. Honnan tudhatná, milyen a tökéletes harmónia ló és lovas között, milyen egy jól sikerült program? - Még nem lazítottad meg a hevedert? Itt hüppögsz, nyalogatod a sebeidet, a lóra pedig nem is gondolsz? Ezt a versenyt jól elcseszted, otthon alaposan meg foglak izzasztani – dördül rá az edzõ a könnyeit nyeldesõ bakfisra, s valahogy ettõl minden a helyére billen. Igen, az élet megy tovább, edzeni kell, tanulni, tovább lépni. Anya hitetlenkedve nézi a változást, az elõbbi megszeppent kislány eltûnt, arcára határozottság, szemeibe céltudatosság költözött. Vagyis az igazi munka csak ezután kezdõdik.

[chyki]

[seva83]

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy eleven kiscsikó. A színe fekete volt, mint az éjszaka. Sötétben csak akkor látszott, amikor tele szájjal nevetett, s megcsillantak hófehér fogai. Éjszaka sokszor csak állt a dombtetõn és csodálta a csillagos eget. Mindig felsóhajtott és azt kívánta: „Bárcsak én is úgy ragyoghatnék mint a csillagok!” Egyik hajnalban meghallotta ezt egy tündér, aki épp harmatos gyógyfüveket gyûjtögetett. Megszólította hát a csikót: „Ha ennyire vágysz rá, adok neked egy csillagot! De ugyan hová tennéd?” A csikó nem lepõdött meg nagyon, rögtön felelt a tündérnek: „Csakis oda, ahol mindenki gyönyörködhetne benne: a homlokomra!” Ekkor a tündér összezárta két tenyerét, felemelte az égbe, nyújtózott a csillagok felé. Egy csillag megmozdult, közeledett, míg végül a tündér kezében fénylett. A tündér könnyedén fogta a fénylõ csillagot. Odavitte a csikóhoz, aki meghajolt elõtte. A csillag, mintha tudta volna, magától a csikó homlokára szállt és eggyé olvadt vele. A tündér ekkor eltûnt. „Köszönöm!” mondta a csikó a homályba veszett tündérnek, és már szaladt is elújságolni a hírt a többieknek. (seva)

[Hehehe]

:yeah:

[Jodie]

Nagyon sok év telt el úgy, hogy a lovak csak távoli, elérhetetlen csodák voltak a számomra, míg egy kedves barátom lovardájában közel nem kerülhettem hozzájuk. Aki ezen az oldalon regisztrált, nem lepõdik meg, ha azt írom, az a nap mérföldkõ lett az életemben. Azóta, - ha tehetem - visszajárok szeretgetni, simogatni õket, beszélgetni velük.
Ezeknek az ottléteknek egyik lenyomata, hogy az írásaimban fel-felbukkannak a pacik, néha úgyis, mint a mesékben.
Ezt a témát azért nyitottam, hogy akinek vannak hasonló kis szösszenetei, megoszthassa velünk.
Mindjárt el is kezdem egy kis történettel.


Egy kiscsikó szemével (Nati)

Milyen fényesség van itt, és milyen jó illatú minden. Szinte káprázik a szemem az istálló tompa fényei után. Szeretem a boxot is, ahol Anyával együtt lakunk, de itt az udvaron annyira jó.
- Nézd, Anya, mekkorát tudok ugrani. Na, most még egyet. Úgy is tudok, hogy egyik lábam sem éri a földet. Futkorászok is egy kicsit. Te csak egyél a friss szénából, én addig elfutok a kapuig és vissza. Ne félts, már nagyon jól megy a vágta.
A kapun kívül a többi ló csak nézett, hogy mekkorát nõttem. Velük keveset találkozom, rendszerint csak a szagukat érzem, és a beszédüket hallom. Nem pletykásak, ritkán szólnak egymáshoz. Hozzám még nem beszélnek, mert nagyon kicsinek tartanak, de egy-két hónap, és már én is ott lehetek köztük. Néha, ha kilesek az istállóból, látom a csõdöröket az udvarban, ahogy békésen rágcsálják a szénát. Bent az istállóban is van három. Az egyik Apa, de még nem találkoztam vele sem közelrõl.
A Gazdával viszont sokszor, nagyon jó ember. Szeret minket. Én is Õt, amikor hozzám szól, megsimogat, megvakargatja a sörényem alatt a nyakamat. Öcsi bácsi, a legidõsebb csõdör velem még nem beszélget, de Anyával jóban vannak. Hallottam, amikor mondta neki, hogy õ még ilyen kedves, megértõ és szorgalmas emberrel nem találkozott. Nagyon gazdag lehet, mert Apa szerint arany szíve van. Egész nap csak velünk foglalkozik. Mi vagyunk a legfontosabbak az életében a fián kívül. Hogy honnan tudom? Ezt nem kell mondania senkinek, érezzük mindannyian.
Na, futok még egyet a kapuig. Olyan jól esik a szabadság. Nem baj, ha elfáradok, akkor visszamegyek Anyához, és pihenésképpen szopok egy kis tejecskét. Anya finom és szép, mint az élet Sövénykúton. Ez az én otthonom.

Nati

Edited by Calypso, 2012 január 20. - 18:40.

[Szehmet]

Ez nagyon aranyos történet,remélem,sok ilyet fogsz még írni Élvezet volt olvasni

[Jodie]

A harmadik kiscsikó

- Jázi! Gyere gyorsan! Nagy hírem van! - nyerített bele a széna illatú csendbe Nati, a márciusi kancacsikó.
Késõ este volt már, ezért a két kis lovacska az istálló oltalmazó falai között, egymás melletti boxban pihent édesanyjukkal. Jázmin, - a megszólított - felkelt a finom szénaágyából, és odament a box oldalához, hogy jobban hallja Nati híreit, aki izgatottan toporgott a másik oldalon. Jázi sokkal fiatalabb volt, csak augusztus végén látta meg a napvilágot, de azóta elválaszthatatlan barátok lettek.
- Képzeld... most mondta Anya, hogy híreket kapott a legelõrõl. Megszületett Csillám új gyereke... õ is kancacsikó, ahogy mi is. Most már hárman leszünk barátok. Úgy örülök neki. Milyen jókat fogunk kergetõzni, meg ugrándozni. Te is örülsz neki, ugye?
Jázi kicsit visszafogottabb volt Natinál, bár kétségtelen, hogy õ is boldogan fogadta a hírt. Sövénykúton, ahol élnek, ezzel 22-re nõtt a ménes száma. Megnyugtató volt számára, hogy ennyien vannak. Egy nagy család, ahol mindenki mindenkire figyel, és megvédik egymást, ha bármi baj adódna.
- Szerinted mikor találkozhatunk vele? Miért nem itt született az istállóban, ahogy mi is? - pislogott Jázi a mindig jól értesült barátjára.
- Nem tudom, hogy miért. Csillám jobban szeret kint lenni a szabadban, talán azért nem jött be éjszakára közénk. A gazdának holnap reggel aztán lesz nagy meglepetés. Õ is nagyon várta már az új jövevényt. Biztosan behozza õket is ide, de mivel mi reggel kimegyünk a dombra, lehet, hogy akkor elkerüljük. Este viszont mindannyian itt leszünk. Olyan izgatott vagyok. Vajon mi lesz a neve?
- Gyerekek! Ideje már aludnotok. - szólt rájuk Süti, Jázmin anyukája. - Holnap is lesz nap, akkor majd folytatjátok.
Szeretettel megbökdöste fekete kiscsikója oldalát, hogy ezzel is megerõsítse kívánságát. A két kancacsikó szófogadóan elfoglalta a box sarkában lévõ kuckóját, és azzal a boldog megelégedettséggel hajtották álomra a fejüket, hogy már hárman vannak.

[Jodie]

Az elsõ hó

A nap ragyogóan sütött, és a domboldalon szinte szikrázott ettõl a hó. A három kiscsikó most látott elõször ilyet. Gyönyörûen fehér, de hideg volt az a puha valami, amihez hozzáért az orruk.
- Anya! Mi ez? – kérdezte Sziszi, a legfiatalabb, és legjátékosabb lovacska Csillámot, aki természetes nyugalommal poroszkált mellette, a legelõ felé.
- Ez a hó. Ilyenkor, télen néha ez hullik az esõ helyett. – oktatta csikóját.
Sziszinek ennyi elég is volt ahhoz, hogy a megszerzett tudást azonnal megossza barátaival, ezért vágtába fogott, hogy utolérje Jázmint és Natit.
Csak úgy szállt a hó a patácskái alól. Az idõsebb lovak már megszokták a kis kancacsikó ficánkolását, nem zavarta õket a futkározása, csak Tamúr, a csoport vezetõje figyelte félszemmel.
- Lányok! – kiabált már messzirõl - Tudtátok, hogy ennek a puha fehérnek HÓ a neve… és hogy ez esik ilyenkor az esõ helyett? – kérdezte kicsit kifulladva a vágtától.
- Igen, tudtam, mert az én Anyukám már tegnap este, amikor hullani kezdett, mesélt róla – válaszolt Jázmin csendesen - Azt is mondta, hogy a hideg miatt lett ilyen bundás a szõrünk, ezért nem fázunk, ha havasak leszünk. Megvéd.
Sziszi ámulva hallgatta az újdonságokat. Natit nem érdekelte a téma, koránál fogva õ már kezdett elszakadni a hármasuktól. Inkább a két idõsebb méncsikó társaságát kereste, akik viszont még kicsinek találták magukhoz, hiszen Nati még szopott és erõsen kötõdött a mamájához. Õk viszont már önállóak voltak, csak olykor-olykor idõztek el az édesanyjuk társaságában, ha halaszthatatlan közlendõjük akadt. Így hát Sziszi is inkább Jázminnal tartott, aki viszont egy pillanatra sem hagyta ott Sütit, az õ drága mamáját.
A gyerekek – akárcsak a többiek – beletúrtak a hóba, hogy megtalálják az alatta lapuló növényeket. Vidáman prüszköltek egyet, ha az orrukba ment a könnyû fehér puhaság. Örültek, hogy ez a nap is adott valami újdonságot és kihasználva a gyönyörû idõt, nagyokat rúgva a levegõbe, nekilódultak a dombtetõnek.