Mostanában megkérdezték tőlem többen is, hogy miért nem írok olyan lovas szösszeneteket, mint régen? Miért publikálok szinte kizárólag szakmai jellegű írásokat a westernlovaglásról? Még számomra ismeretlenek is hiányolták egy-egy e-mailben, fórumos privát üzenetben régi írásaim hangulatát, állítólag sokan és szívesen olvasták azokat.
A lovazással kapcsolatban valóban elcsendesedtem, de az okát eddig nem keresgéltem, nem fogalmaztam meg, így nem is igen tudtam mit válaszolni. Igaz, ami igaz, korábban százával írtam élménybeszámolókat, híradásokat az internetre Silverado lovas életéről, általam lovon meglátogatott nagyszabású rendezvények (országos lovastalálkozók, a western bajnokság fordulói) eseményeiről ugyanúgy, mint piszlicsáré lovas túráimról, tereplovaglásokról, ahol "csak" kerek volt a világ, ragyogott az ég, zúgott a fenyves, hullámzott a nádas, vadászó ölyv lebegett felettünk és andalítóan gurulós vágtákat mentünk a lovainkkal a Kiskunsági Nemzeti Park páratlan tájain. (Mostanában gondoltam is rá, hogy valójában én már akkor blogot írtam, amikor az még ismeretlen fogalom volt.)
Kicsit visszaolvastam e tengernyi írásban, s elgondolkodtam azon, hogy akarok-e, tudok-e még azokhoz hasonlókat írni? Van nekem még egyáltalán mondanivalóm? Korábbi írásaim arról tanúskodnak számomra, hogy folyton kerestem valamit, kerestem magamat, s ma úgy emlékszem, hogy lovaim révén rendre meg is találtam a válaszokat akkori kérdéseimre. Vajon kifogytam a kérdésekből, vagy megvan már minden kérdésre a válasz?
Nehéz válaszolni. Tény, hogy kifogytam a lendületből, elfogyott a mondanivalóm a hobby lovaglással kapcsolatban. Mert miről is szóltak korábbi - állítólag szórakoztató és/vagy tanulságos - írásaim? Silverado mindennapjai kapcsán és ürügyén a szabadságról, a barátságról, a természet iránti tiszteletről, a lovak és a lovaglás szeretetéről. Valamikor éltem-haltam azért a fajta lovaglásért, mely egyet jelentett számomra a túrázással, tereplovaglással. Mára azonban a lovaglás már mást is - reményeim szerint sokkal többet - jelent számomra. Azt hiszem nagyon sokat tanultam az elmúlt években a lovakról, a lovaglásról, de az a tudás, melyet megszereztem, nemhogy elbizakodottá tett volna, sokkal inkább szerénységre nevelt. A csend körülöttem leginkább e miatt lehet.
Sokat tanultam, mondom most, s remélem, hogy ez kifelé is látszik, s nem csak én érzem így. Cirka 300 írásom van fent a neten, jelent meg lovas újságokban, s ezekből az vehető ki, hogy mindig jó lovasnak tartottam magam, holott vitathatatlanul nem voltam az, s talán nem is leszek az soha. Igazából ma már semmiképpen nem merném magam képzett lovasnak kikiáltani. Olvasom, hogy mindig mindenről volt véleményem, s nem átallottam azt közkinccsé tenni sem. Környezetem nem jelezte, hogy túl sokat tartok magam felől, azaz nem éreztem élesen a képzetlenségemet, tudatlanságomat. Akik lovas életemben körülvettek, azok vagy nálam is képzetlenebbek voltak, vagy ugyanott tartottak, ahol én. Most így utólag visszanézve látom, hogy valójában örök életemben csak egy lelkes amatőr lovas voltam. (A rémisztő az, hogy már azt is látom, hogy nem is leszek igazán profi lovas soha. Ahhoz már túl sok időt elvesztegettem, s nincs már elég időm hátra.) Egykori írásaimat böngészve megmosolyogtat, hogy mekkora hibákat követtem el, s még csak tisztában sem voltam vele, hogy hibáztam. Ennek ellenére egy kivételével mindegyik lovammal jól elboldogultam. Ez utóbbi, Faradzs nevű lovam ébresztett rá először arra, hogy kevesebb vagyok, mint aminek képzelem magam. Pedig voltak jelek, jelzések előtte is, de akkor még nem értettem azokat. Istenes Csilla reagált például egyszer régen Faradzzsal megesett egyik kalandom leírására, s nagyon meglepett az, amit írt, s elgondolkodtatott. Úgy vettem azt a lovat, hogy ismertem előéletét, mely semmi jóval nem kecsegtetett. Igazi elrontott ló volt, de az első fajtiszta arab telivér, ami elérhető ára miatt megvásárolható volt számomra. (Mai napig sárga, arab telivér mén az IGAZI LÓ a számomra.) Egy évig remekül ellovagoltam, meg is voltam elégedve a lovas tudásommal, hisz egy olyan lovat sikerült kezessé, megbízhatóvá tennem, ami minden bizalmát elveszítette az emberekben, s lovagolhatatlan volt előttem. De egy jeges télen kimentem vele egyedül terepre, egy kicsit lemozgatni, ahol is minden megváltozott. Ki volt pihenve, a talaj még lépésben is veszélyesen csúszott, s ő meg nagyon menni akart. Én nem hagytam, veszekedtünk, s a vége az lett, hogy néhány lovaglás után előjött minden negatív élménye az emberekkel kapcsolatban, s végre is teljesen használhatatlanná vált számomra. Életveszélyes volt lovagolni. Próbálkoztam ezzel-azzal a legutolsó tereplovaglásunk alkalmával, de teljesen eredménytelenül. Csilla ezekről, az interneten közreadott beszámolómban részletesen leírt próbálkozásaimról nyilatkozott meglehetősen kritikus hangnemben. Szinte meg is bántódtam miatta, hiszen akkori tudásom legjavát igyekeztem bevetni. Most azt kell mondjam, hogy teljesen igaza volt Csillának, s biztosan tudom, hogy ma már nevetve boldogulnék az akkori problémámmal. A szívem mélyén már akkor is éreztem, hogy nem a lóval van baj, hanem az én tudásommal, de akkor azt még nem tudtam bevallani, nem voltam rá kész, hogy szembesüljek az igazsággal.
Emlékszem egy olyan esetre is, amikor Szenyor és Bronco lovaim fiatal mének voltak, s Meggyessel lovagoltunk velük. Egy alig barázdányi árkocskán nem voltak hajlandóak átmenni, s minimum fél órát küszködtünk velük. Hihetetlen, hogy önbizalommal bőven megáldott, de félművelt lovasok milyen csekély eredménnyel képesek ilyen fikarcnyi problémákkal megküzdeni.
Igazán nagy változás akkor állt be bennem, amikor marházni kezdtem. Egy túraló sok mindenre képes, s könnyen elhomályosíthatja az ember önismeretét azzal, hogy így-úgy leküzd vele minden útjába kerülő akadályt, s eljut vele bárhonnan bárhová. De amikor az ember marházni kezd, azonnal és szembeszökően kilóg a lóláb, kiütköznek mind a ló, mind a lovas képzetlensége és hiányosságai. Pedig nem nagy dologról van szó, "csak" gyors fordulatokról, megállásról, iramváltásról. Korábbi években talán nem is kicsit fitymáltam le a reininget. Mitől vannak úgy oda tőle? Hiszen csak köröket lovagolnak, váltogatják a jármódokat, stb. Ki nem tudja azt? Hát például én. Mert a marházáshoz sem kellett volna egyéb. "Csak" roll back, stop, hátralépés, speed kontroll.
Mit röhögtünk pl. az egyik legelső oktató videón Véres Pengével és Hamiskártyással. Bozo Rogers, a világbajnok westernlovas oktatott azon a videón, az alapoktól a magasiskoláig. Mit, hogy mi ebből tanuljunk? Hiszen csak köröz itt, mint egy dedós. Most, évtizeddel később már látom is azt, amit akkor csak néztem. Hogy külső állítás, meg belső állítás, eleje körüli forgás, hátulja körüli forgás, és így tovább. Már látom a rendszert, a dolgok egymásra épülését, az okot és az okozatot. Akkor azt hittük, hogy hátrakötött kézzel, a lovunkra menetiránnyal háttal felülve, becsukott szemmel is megcsinálnánk azokat a köröket a fedelesben. Ma már nagyon össze kellene szednem magamat, a legjobb, legkiképzettebb lovamat kellene választanom, hogy akár csak hasonló minőségű kört tudjak rajzolni patanyomból a homokba, mint Bozo a videón.
Valaha a www.paci.hu fórumán rengeteg tanácsot adtam, ha kértek, ha nem. Ma már ritkábban vállalkozom ilyesmire. Nem azért, mert sajnálom a megszerzett tudásomat megosztani másokkal, hanem azért, mert nehéz a konkrét ló nélkül konkrét lovas problémákat taglalni. Olyan viszonylagos lett minden tudásom, ismeretem, s én vagyok az első, aki kétségeket fogalmazok meg a szentenciáimmal szemben. Édes tudatlanság! Mekkora biztonságot képes nyújtani az embernek?
Broncon lovagoltam a múltkor pár alkalommal egy Európa bajnok lovas kurzusán. Ott kétszeresen is tükörbe nézhettem. Egyrészt láttam magam a fedeles hatalmas tükrében, s láttam Allen Kronshagen szemével is, aki instruált, segített ott minket. Régen is néztem én tükörbe, de az a tükör torz is volt, homályos is volt. Nem sok dolog látszott benne. Mostanában egyre élesebb a tükörbéli kép, s egyre részletgazdagabb. Félelmetes belenézni!
Edited by sheriff, 2008 július 7. - 12:06.