Ico a bátor lovacska? Nekem megvan, és épp ma néztem meg! (Ez a véletlen mûve! Még legalább 15 évvel ezelõtt vettük fel a TV-rõl, és kiskoromban ezerszer és ezerszer megnéztem, és most újra, és valahogy mindig tudtam, hogy mit fognak mondani a szerplõk! Akkor videokazira vettük, most átdigitalizáltam DVD-re, hogy még sokáig bírja. Remélem egyszer majd az én gyerekeim is ezen nõnek fel! ) De azt hiszem ezt már beszéltük a Lovas TVmûsorok topikban!Nincs meg valakinek véletlenül a Bátor lovacska? :confused: (rajzfilm)
Lovas mesék
#81
Közzétéve 2006 május 1. - 16:18
#82
Közzétéve 2006 május 30. - 13:14
#83 Guest_Denis_*
Közzétéve 2006 november 30. - 10:15
#84
Közzétéve 2007 október 18. - 22:08
Nem értem a kétlábúakat.
Olyan hosszú ideig éltem csak velük, társak nélkül, egyedül, és most hirtelen beküldtek egy egész csapat idegen sörényes közé.
Hajaj! Ez a szürke el akar ûzni innen.
Akkor én mennék is, de hogyan? Össze vagyunk zárva! Rohanok jobbra: kerítés. Vágtázok balra: itt rengetegen vannak, nem kockáztatom, hogy mindannyian nekem támadjanak. Talán ott hátul, de nem, nem, nincs kiút. A szürke pedig rohan utánam. És egy másik szürke is!
Pedig a legjobb formámat mutatom. Gyors vagyok, kecses, díjló koromban nem nyújtottam ilyen szépen, senkinek nem imponál, ha felcsapott farokkal, magasra ívelõ nyakkal parádézni kezdek?
Vááá, ez nem jött be, szürke õlordsága kiharapott egy darabot az oldalamból!
Könyörgöm, nem látjátok, hogy áll a fülem? Színtiszta jóindulat vagyok! Nincs bennem semmi sunyiság! Miért támad most rám az a másik kettõ is?
Hahóóó! Kétlábú gazdáim felnõtt kölyke, miért hagysz itt a fenevadak között???
Elsõ este
Nem értem a kétlábúakat.
Hiába toporgok itt magányosan, egyedül a bejáratnál? Emberek jönnek és mennek, s velem nem törõdik senki? Komolyan itt akartok hagyni?
Eddig – az elõzõ lakhelyemen – minden este értem jött egy kétlábú, akinek megengedtem, hogy az istállóba vezessen. Ott mindig a legfinomabb falatok vártak. Igaz, hogy magányos voltam, de senki nem bántott. Mindig annyit ettem, amennyit csak akartam. Az egyetlen társam egy mini ragadozó volt, a kétlábúak csak úgy hívták, hogy cicic. Kicsit szégyellem, de bevallom, néha össze is feküdtünk.
Ó, bárcsak jönne értem egy kétlábú és vinne vissza a jó kis megszokott szobácskámba!
Egy hét múlva
Nem értem a kétlábúakat!
Igaz, õk sem értenek engem. Milyen hosszú ideig tanítgattam a gazdáimat, hogy felfogják, mikor mit akarok! És még mennyi tanulnivalójuk lett volna! Vajon mi lehet velük? Nem láttam õket, amikor fellépkedtem a kerekeken guruló kalodába, ami ide hozott. A csemetéjük vezetett föl, akit az utóbbi években ritkán láttam, pedig régebben naponta foglalkozott velem. Szívesen mentem vele, olyan jó ló illat hívogatott. Azt képzeltem, hogy sokan leszünk, de mindenkinek lesz saját szobája, laktam már olyan helyen. Szerettem ott lenni. Nappal együtt voltunk egy nagy karámban, de éjjel nyugodtan pihenhettünk egymástól elválasztva.
Még mindig itt ácsorgok esténként a bejáratnál, hátha kiderül az igazság, és nekem is jut egy jó kis szobácska. Láttam itt ilyeneket, de mindegyiknek volt lakója is.
A legrosszabb az, hogy mióta itt vagyok, nem alhattam egy jót, olyan elterülõset. Folyton arra kell figyelnem, bántani akar-e valamelyik társam. Már alig állok a lábamon. Bár lehet, hogy ez az éhségtõl is van. Szégyenszemre én vagyok az utolsó a rangsorban. Még a 2 éves csikók is kivernek maguk közül, ha lucernaosztásra kerül a sor. Ilyesmi akkor fordult elõ velem utoljára, amikor elválasztottak a mamámtól.
Ma kénytelen voltam szénával jóllakni, pedig nem is nagyon szeretem. Bár az az igazság, hogy egyre jobban esik. Még szerencse, hogy abból nagyon sokat kapunk, és ha a többiek jól laknak, odasomfordálhatok én is.
2 hét múlva
Nem értem a kétlábúakat.
Most egyszerre ott áll a gazda és gazdasszony a bejáratnál. És a csemetéjük is. Most mit akartnak? Magamra hagytak eddig, s mikor már gyógyulnak a sebeim, akkor idejönnek és talán vissza akarnak vinni, hogy újra magányos legyek?
Azért oda sétálok hozzájuk, de csak szépen, lassan, nem akarom féltékennyé tenni a társaimat. Hej, régen hangosan böbögve futottam hozzájuk, mert mindig kaptam valami finomat.
Aha, értem, bevezetnek, felnyergelnek, ez biztosan valami próba lesz. Ha jól viselkedem, maradhatok, ha nem, visznek haza, vége a szabadságnak.
Én nagyon jó vagyok, minden utasításra figyelek, mindent jól csinálok, de hadd maradjak még! Már van egy-két barátom, akikkel együtt szoktam szénázni, igazán jó fejek, nem szívesen hagynám itt õket.
Úgy látszik, kiálltam a próbát, mert abrakot is kaptam munka után és most visszavisznek a többiek közé.
De azért nem értem a kétlábúakat, miért kellett olyan sokáig társak nélkül élnem?
#85
Közzétéve 2007 október 19. - 6:38
#86
Közzétéve 2007 október 19. - 13:06
#87
Közzétéve 2007 október 19. - 15:38
#88
Közzétéve 2007 október 19. - 15:40
#89
Közzétéve 2007 október 19. - 15:48
#90
Közzétéve 2008 december 14. - 19:38
#91
Közzétéve 2008 december 15. - 8:50
#92
Közzétéve 2008 december 17. - 11:10
#93
Közzétéve 2008 december 17. - 19:31
#94
Közzétéve 2012 január 20. - 17:57
Ezeknek az ottléteknek egyik lenyomata, hogy az írásaimban fel-felbukkannak a pacik, néha úgyis, mint a mesékben.
Ezt a témát azért nyitottam, hogy akinek vannak hasonló kis szösszenetei, megoszthassa velünk.
Mindjárt el is kezdem egy kis történettel.
Egy kiscsikó szemével (Nati)
Milyen fényesség van itt, és milyen jó illatú minden. Szinte káprázik a szemem az istálló tompa fényei után. Szeretem a boxot is, ahol Anyával együtt lakunk, de itt az udvaron annyira jó.
- Nézd, Anya, mekkorát tudok ugrani. Na, most még egyet. Úgy is tudok, hogy egyik lábam sem éri a földet. Futkorászok is egy kicsit. Te csak egyél a friss szénából, én addig elfutok a kapuig és vissza. Ne félts, már nagyon jól megy a vágta.
A kapun kívül a többi ló csak nézett, hogy mekkorát nõttem. Velük keveset találkozom, rendszerint csak a szagukat érzem, és a beszédüket hallom. Nem pletykásak, ritkán szólnak egymáshoz. Hozzám még nem beszélnek, mert nagyon kicsinek tartanak, de egy-két hónap, és már én is ott lehetek köztük. Néha, ha kilesek az istállóból, látom a csõdöröket az udvarban, ahogy békésen rágcsálják a szénát. Bent az istállóban is van három. Az egyik Apa, de még nem találkoztam vele sem közelrõl.
A Gazdával viszont sokszor, nagyon jó ember. Szeret minket. Én is Õt, amikor hozzám szól, megsimogat, megvakargatja a sörényem alatt a nyakamat. Öcsi bácsi, a legidõsebb csõdör velem még nem beszélget, de Anyával jóban vannak. Hallottam, amikor mondta neki, hogy õ még ilyen kedves, megértõ és szorgalmas emberrel nem találkozott. Nagyon gazdag lehet, mert Apa szerint arany szíve van. Egész nap csak velünk foglalkozik. Mi vagyunk a legfontosabbak az életében a fián kívül. Hogy honnan tudom? Ezt nem kell mondania senkinek, érezzük mindannyian.
Na, futok még egyet a kapuig. Olyan jól esik a szabadság. Nem baj, ha elfáradok, akkor visszamegyek Anyához, és pihenésképpen szopok egy kis tejecskét. Anya finom és szép, mint az élet Sövénykúton. Ez az én otthonom.
Nati
Edited by Calypso, 2012 január 20. - 18:40.
#95
Közzétéve 2012 január 20. - 19:15
#96
Közzétéve 2012 január 20. - 19:31
- Jázi! Gyere gyorsan! Nagy hírem van! - nyerített bele a széna illatú csendbe Nati, a márciusi kancacsikó.
Késõ este volt már, ezért a két kis lovacska az istálló oltalmazó falai között, egymás melletti boxban pihent édesanyjukkal. Jázmin, - a megszólított - felkelt a finom szénaágyából, és odament a box oldalához, hogy jobban hallja Nati híreit, aki izgatottan toporgott a másik oldalon. Jázi sokkal fiatalabb volt, csak augusztus végén látta meg a napvilágot, de azóta elválaszthatatlan barátok lettek.
- Képzeld... most mondta Anya, hogy híreket kapott a legelõrõl. Megszületett Csillám új gyereke... õ is kancacsikó, ahogy mi is. Most már hárman leszünk barátok. Úgy örülök neki. Milyen jókat fogunk kergetõzni, meg ugrándozni. Te is örülsz neki, ugye?
Jázi kicsit visszafogottabb volt Natinál, bár kétségtelen, hogy õ is boldogan fogadta a hírt. Sövénykúton, ahol élnek, ezzel 22-re nõtt a ménes száma. Megnyugtató volt számára, hogy ennyien vannak. Egy nagy család, ahol mindenki mindenkire figyel, és megvédik egymást, ha bármi baj adódna.
- Szerinted mikor találkozhatunk vele? Miért nem itt született az istállóban, ahogy mi is? - pislogott Jázi a mindig jól értesült barátjára.
- Nem tudom, hogy miért. Csillám jobban szeret kint lenni a szabadban, talán azért nem jött be éjszakára közénk. A gazdának holnap reggel aztán lesz nagy meglepetés. Õ is nagyon várta már az új jövevényt. Biztosan behozza õket is ide, de mivel mi reggel kimegyünk a dombra, lehet, hogy akkor elkerüljük. Este viszont mindannyian itt leszünk. Olyan izgatott vagyok. Vajon mi lesz a neve?
- Gyerekek! Ideje már aludnotok. - szólt rájuk Süti, Jázmin anyukája. - Holnap is lesz nap, akkor majd folytatjátok.
Szeretettel megbökdöste fekete kiscsikója oldalát, hogy ezzel is megerõsítse kívánságát. A két kancacsikó szófogadóan elfoglalta a box sarkában lévõ kuckóját, és azzal a boldog megelégedettséggel hajtották álomra a fejüket, hogy már hárman vannak.
#97
Közzétéve 2012 január 20. - 22:58
A nap ragyogóan sütött, és a domboldalon szinte szikrázott ettõl a hó. A három kiscsikó most látott elõször ilyet. Gyönyörûen fehér, de hideg volt az a puha valami, amihez hozzáért az orruk.
- Anya! Mi ez? – kérdezte Sziszi, a legfiatalabb, és legjátékosabb lovacska Csillámot, aki természetes nyugalommal poroszkált mellette, a legelõ felé.
- Ez a hó. Ilyenkor, télen néha ez hullik az esõ helyett. – oktatta csikóját.
Sziszinek ennyi elég is volt ahhoz, hogy a megszerzett tudást azonnal megossza barátaival, ezért vágtába fogott, hogy utolérje Jázmint és Natit.
Csak úgy szállt a hó a patácskái alól. Az idõsebb lovak már megszokták a kis kancacsikó ficánkolását, nem zavarta õket a futkározása, csak Tamúr, a csoport vezetõje figyelte félszemmel.
- Lányok! – kiabált már messzirõl - Tudtátok, hogy ennek a puha fehérnek HÓ a neve… és hogy ez esik ilyenkor az esõ helyett? – kérdezte kicsit kifulladva a vágtától.
- Igen, tudtam, mert az én Anyukám már tegnap este, amikor hullani kezdett, mesélt róla – válaszolt Jázmin csendesen - Azt is mondta, hogy a hideg miatt lett ilyen bundás a szõrünk, ezért nem fázunk, ha havasak leszünk. Megvéd.
Sziszi ámulva hallgatta az újdonságokat. Natit nem érdekelte a téma, koránál fogva õ már kezdett elszakadni a hármasuktól. Inkább a két idõsebb méncsikó társaságát kereste, akik viszont még kicsinek találták magukhoz, hiszen Nati még szopott és erõsen kötõdött a mamájához. Õk viszont már önállóak voltak, csak olykor-olykor idõztek el az édesanyjuk társaságában, ha halaszthatatlan közlendõjük akadt. Így hát Sziszi is inkább Jázminnal tartott, aki viszont egy pillanatra sem hagyta ott Sütit, az õ drága mamáját.
A gyerekek – akárcsak a többiek – beletúrtak a hóba, hogy megtalálják az alatta lapuló növényeket. Vidáman prüszköltek egyet, ha az orrukba ment a könnyû fehér puhaság. Örültek, hogy ez a nap is adott valami újdonságot és kihasználva a gyönyörû idõt, nagyokat rúgva a levegõbe, nekilódultak a dombtetõnek.
#98 Guest_Pej Bandi_*
Közzétéve 2012 június 27. - 16:31
Edited by Pej Bandi, 2012 június 27. - 16:33.