):Szerintem a mai volt eddigi rövid piliscsévi pályafutásunk leghangulatosabb terepe. Ismét egyetlenemmel és Szellemlóval vágtunk neki erdõnek-mezõnek késõ délután. 5 óra körül indulhattunk ki. Tettünk egy kellemes kunkort a Mónika-völgyben, hogy a lovak (de legalábbis Szelcsinél ezt elõnyösebbnek érzem) többet léphessenek, mielõtt felkaptatnak az emelkedõkre. Aztán elkalauzoltam társaságomat az általam annyira megkedvelt füves vágtaszakasz felé a fenyveshez.Szelcsire ma igazán nem lehetett panaszom. Szõrén mentem persze, de ma kifejezetten kényelmes oldalát hozta, kellemes tempóban volt képes ügetni alattam, akkor sem váltott gyorsabb iramra, amikor Szellemék mellénk trappoltak, vagy elénk kúsztak. Aztán elsétáltunk a pincék mellett (érett must szaga szivárgott valahonnan - bevallom, nem szeretem ezt az erjedés-szagot), majd megtettük azt a néhányszáz métert a faluban, ami visszavezet a földekhez. Néhány kátyuba friss aszfaltot öntöttek legutóbbi ittjártunk óta; hát azt Szelcsinek úgy meg kellett nézni, de úgy, mintha lóevõ szörny, vagy feneketlen mély katlan lett volna mind! De csak lesett nagy kerek szemekkel, radarozó fülekkel, de habozás nélkül elsétált mellettük. Aztán vissza a természet lágy ölére, be az erdõsávba, ami elkanyarog a domboldalon pihenõ kukoricaföld széléhez. Itt is léptünk, tekintve, hogy a talaj elég sáros, és girbe-gurba volt. Meg persze néhol égimeszelõ Szellemék alig fértek el a behajló ágak alatt. 
Meg is kaptam, hová hozo én õket. ;) Nemsokára azonban kiértünk a kukoricás domboldalhoz. Itt jött az út igazán fitness része a lovak számára; egy jó hosszú, elõbb enyhén, majd egy rövid szakaszon nagyobb szögben felfelé igyekvõ emelkedõ. Kellemes, beorsztó tempójú ügetésben vettük az akadályt. Nagyon jól felment mindkét állat, Szelcsi ráadásul szõrén, bár kikönnyítettem rajta így is, de ez nyilván nem ér fel azzal, mint ha nyeregbõl álltam volna ki. Minden esere mindketten különösebb szuszogás nélkül értek fel az egyenessé váló részre, csupán ellankadtak, hajtóssá váltak alattunk. Még egy keveset ügettetük õket az egyenes szakaszon is, aztán lépésre fogtuk. Majd átkeltünk a kis árkon, és már ott is álltunk a másik kukoricás szélén, a fûsávon, jobbról a fenyvesünkkel. Nem átallottunk legeltetni egy kicsit, olyan friss, és kövér volt a fû, nem hagyhattuk csak úgy ott. Néhány harapás után újra elindítottuk a menetet, elõbb egy kis ügetés, majd indulhatott a vágta a szép, tágas, füves síkon. Kétszer is szaladt át elõttünk nyúl az úton, nagyon aranyosak voltak a nagy iszkiriben. Szellemék kissé lemeradva indultak el, hogy majd késõbb beérhessenek, meg hogy szokja a csikó az elmaradást. Annyira jó benne, hogy nem rohan a másik után, szépen leszakadva követtek minket. Szelcsivel is elégedett voltam, egyáltalán nem kellett fognom, szép, energikus, de kellemes tempójú vágtát ment alattam, nem gyorsat, majd mikor a föld vége felé Szellemék beértek, akkor sem gyorsított, és a legkisebb jelre már fel is vett ügetésbe a szakasz végéhez érve. Kanyar után elügettünk a kukoricás rövid oldalán, majd léptünk, és a következõ sarkon ismét elcsábított legeltetésre a kicsattanóan zöld fû. Itt már hosszabban idõztünk, közben beszélgetve, a tájat és egymást csodálva Egy órája voltunk már kint, lassan elindultunk hazafelé. Bár még volt idõnk sötétedésig, de ma úgy döntöttünk, nem baj, ha nem az éj leple alatt érkezünk be, hanem hamarább. Úgyhogy innen fogva szépen hazasétáltunk. Egy hosszú szakszt ki is hagytunk, amely alkalmas lett volna más jármódokra, helyette inkább a vadregényt választottuk; vadcsapásokon, kusza dimb-dombokon ereszkedtünk le, vágtunk utat magunknak jó darabon. Ez is nagyon jó volt. Aztán visszatértünk az útra, amely hazafelé tart, de az utolsó két domb megmászása elõtt még itt is hagytuk a lovakat falni a dús fûbõl.Már így is szürkült erõsen, mikor a kapuhoz értünk. A legel túlsó felén kivenni véltük egy teljes izgalomban rohangáló ló alakját. Elõször azon tanakodtunk, vajon kinn maradt-e véletlenül a beengedésnél, vagy mit keres ott?.. Aztán, mikor tovább szaladt a legelõ kerítésének vonalán, megállapítottuk, hogy ez bizony kint van, kívül a területen. Majd erõsen hunyorogva azt is megállapítottam, hogy nyereg is van rajta. Valakit elhagyott. Rövid töprengés után egyszerre megállapítottuk, hogy ez biztos a Mónika. Gyorsan bevezettük, lenyergeltük a lovakat, hogy aztán induljunk a szabadon lévõért. Közben meg persze fokozódott aggodalmunk a ló gazdája miatt, hogy vajon hol lehet, mi lehet vele. De az események gyorsan megoldódtak sorra; Mónikának lett annyi esze, hogy megkerülve a legelõt, és a mellette lévõ másik területet, hazafusson, és megálljon a kapu elõtt. Hõs egyetlenem behozta. A ló maximálisan fel volt pörögve, csorgott róla a víz, nyerített, mint a veszedelem. Mire eljutottunk volna ismét a lovasa gondolatáig, az már meg is jelent a legelõ felõl gyalog, és hamarosan befutott az istálló elé. Szerencsére semmi baja nem esett, sem neki, sem a lónak.A mai terep igazán jó volt, igazán terep. Szép nyugalmasan mentünk, Szelcsi sem hisztiskedett ma, kedvvel, de szelíden ment alattam, az utunk is szép volt, a kedvünk is jó volt, minden, de minden jó volt.
Edited by Dé, 2005 október 6. - 7:36.
Tényleg sajnálom, bármennyire is jó lesz Veronában. Ti nem szándékoztok jönni? Az lenne a lehetõ legjobb találkahely :yeah:
Mellesleg már nagymama vagyok, de lóilag még csak most leszek :pVgigi! Írom máris! ;)
el is mentünk mellette szépen, de valószínûleg a hátunk mögött félelmetesebb lehetett, mert Simo akkorát ugrott, mintha megcsípte volna valami.... Alig lehetett megfogni, de azért szerencsére sikerült. No gondoltam, ennek fele sem tréfa... megfordítottam, hogy nézzük csak meg újra, akkor már szembõl is egy lóevõ szörny rejlett a fehér mûanyagban.... fújtatott, toporgott, nem akarta közelebbrõl megfigyelni. Na azért csak sikerült rábírnom, elmentünk mellette újra és újra. Aztán gondoltam egyet, lemásztam és odavezettem. Megszagoltattam, megdobogtattam.... ettõl láthatóan megnyugodott a kisló, így visszaszálltam és folytattuk utunkat. Aztán ránéztem az órámra és úgy döntöttem mára ennyi elég lesz, inkább visszafordulok, nem tartok további felfedezõ utat. Igenám, de megint el kellett haladni a fehér izé mellett. Na mondom, most vagy egy negyedórás vita lesz, vagy elmegyünk mellette szépen. Jó elõre jelezgettem a lónak, hogy figyeljen és láss csodát, ugyan kiguvadt szemmel, meg kunkori nyakkal, de lényegében ugyanolyan tempóban egyenesen, nem ugrabugrálva elmentünk mellette! Dícséret a lónak, és dícséret nekem is ;)aztán hazafelé ismét a nagy mezõn.. ügettünk kicsit, hallgatóztunk, füleltünk... a távolban egy traktor dolgozhatott nagy serényen, mert Simo nagyon kagylózta, de aztán inkább nem törõdött vele. Nemsokkal a mezõ vége elõtt nagy csörtetéssel egy fácán reppent fel, közvetlen mellettünk, de úgy látszik Simot nem érdeklik holmi madarak. Ment, mintha mi sem történt volna. Azért eszembe jutott Linda, vele valószínûleg Csobánkánál sikerült volan fékezni a tûkanyarban, vagy még esetleg a patikába is berongyolt volna ijedtében.... Szóval nagyon örülök, hogy Simo ilyen kis bátor!Hazafelé azért már éreztem, hogy kicsit fáradt, de a karámokat meglátva, meg beszippantva az istálló felõl jövõ szellõket megszaporázta lépteit...Egyátalán nem izzadt meg, hiszen kis lájtos terep volt, és nem volt min izgulnunk...Otthon patamosás, kis fésülködés, és már vonulhatott is a karámjába pihizni. Szerintem jól érezte magát!Elsõre nem is rossz.... :yeah:
Én ma nem jutottam ki Szelcsihez, 3-ig melóztam, utána már nem volt értelme vonatra szállni, mert este próbára megyek. :( Kár, ma jól esett volna anyóka körül matatni, kicsit frusztráltan ért véget a munkanap. Én hibám is, nem is. De szarnak szar volt. Mindegy.Ízelítõ a tegnapból: 
Vannak még durvább hegyek is, még nem csináltam mindenrõl fotót, amirõl érdemes. :)Ma is voltunk kint 3 órát gyönyörködni. 
Van nálunk egy új ló, fekete, egyik szeme kék, de nagyon világos, a másik barna, majd lefotózom õt is. Vemhes...kíváncsi vagyok, a csikó örökli-e. 
