A hétvégén áthoztuk hozzánk a Natos lovait telelni. Egyiket (Natos, fakó kanca) futóval, de a másikat Gojkót a gazdája átlovagolta és ezért Kikki és mi több száz kilométert autóztattuk a lovainkat, hogy kisérhessük. A legszebb, hogy még a Bozótmívesek is mozgósítva lettek és õk is velünk túráztak. Gyönyörû utunk volt, a Cuha völgye volt a legszebb, itt meg lehet nézni egy kis videót is a túráról.
Még a Natos is fog írni egy bõ beszámolót!
íme
A TÚRA
Na igen. A dolog úgy indult, hogy amikor kiderült, hogy Pendénél telelnek a lovak különbözõ okok miatt, akkor azt mondta a Pende, hogy mit izélek, üljek fel Gojkóra. Fogjam a fakót vezetõszárra, oszt menjek át. Pendét én akkor még egy kedves, mosolygós, udvarias, melegszívû fickónak ismertem, aki fasírtot süt, ha látogatóba megyek hozzá. Mondtam ennek a kedves fickónak, hogy devaze, én max. Csesznekig találok el, õ meg mosolygott, hogy azt ugyan nem tudja, hol van Csesznek, de Rédéig eltalál. Hántáról. Mondtam a kedves mosolygós, melegszívû Pendének, hogy én Rédéig nem találok el Porváról, csak közúton. Erre azt mondta a Pende, hogy akkor ez van.
Itt jöttek a képbe bozótmíves barátaim, kik a természetben szeretnek élni, fûzfából kajakot építenek, csillagok után tájékozódnak, és kizárólag szikravetõvel hajlandóak tüzet gyújtani. Õk vállalták, hogy elkísérnek. Légvonalban 25-30 km-re vagyunk egymástól Pendével, közúton 47-re. Megterveztem hát a Porva-Csesznek-Hánta útvonalat, azzal a kitétellel, hogy én nem tudom, merre menjünk Csesznek után. Mire nagyjából összeállt a kép, jött Kikki, és közölte, hogy ez baromság. Mert ha Vinye felé megyünk, akkor õ tud egy utat, ami Vinyérõl NYÍLEGYENESEN (by Kikki) Rédére vezet. Itt kezdett örülni Pende pajtás, hogy onnan meg neki a tenyerében van az út.
Kikki és Pende mélyen egymás szemébe néztek. Így kezdõdnek a nagy barátságok…
Közben az a malõr is becsúszott, hogy továbbfejlesztendõ lovastudásomat, és napfényokosságú csikóm csiszolandó, Pendét felfogadtam edzõnek. A nagyobb malõr az volt, hogy õ ebbe belement. Az utóbbi két hónap annak jegyében telt, hogy hajnalban jött egy faszi, no fasírt, no mézesteja, no lelkiélet, kibaszott az ágyból, és nonstop ordibált, cibált, ütött, vert és káromkodott. Volt, hogy sírtam, volt, hogy menekültem, volt, hogy könyörögtem, volt, hogy leszálltam a lóról és bõgve indultam a rengetegbe elbújdosni. Volt, hogy nem szerettem, de õt ez nem zavarta. A környékrõl viszont kipusztultak a vakondok, elköltöztek a mezei pockok és a mókusok, és minden olyan apróvad, amelyik nem bírja a nagy zajjal járó stresszt. Pende kicsit berekedt.
Na szóval, közelgett október 25-e.
24-én délután placcon volt mindenki. Tizenvalahány bozótmûves, Kikki Jágóval, Pende áthozta Pendit, aztán elvittük Natit Hántára futóval, és elhoztuk Zeradot is, valamint kamaszodó gazdáját, Szendét ágynemûstõl. Amíg mi logisztikáztunk a lovakkal, addig a kedves bozótos fiúk fõztek, cserébe Pende disznó vicceket mesélt nekik, Szende meg tovább kamaszodott. Az éjszaka viszonylag eseménytelenül telt, leszámítva, hogy minden egyes pisilés után kisikáltam a klotyót, mert Pende ugyan elalszik talpig lószarban a kutya vackán is, de azt nem bírja, ha vízköves a klotyó. Én pedig az elmúlt hetek szívásai után már nem kicsit paranoid módon nem mertem bevállalni, hogy koszlott vécécsészével is stresszeljem a mestert.
Õrület, mert mindenki tartotta a megbeszélt indulási idõpontot, így hajnali kelés után (jött Pende, kibaszott az ágyból, no fasírt, no mézesteja, no lelkiélet) 8-kor egy emberként elindult a csapat, csak engem hagytak ott, mert nekem le kellett zárni a házat, s ez alatt a 3 kimerítõ perc alatt eltûnt mindenki, csak a lovam óbégatott hiszterikusan a távozók után, aztán meg én, hogy várjanak meg… Nem vártak. Mivel Pendével már egy ideje nem az arisztokratikus viselkedés szabályai szerint társalgunk, röpke 10 perces idegroham keretében eltársalogtunk egymás felmenõirõl. Mivel Pendemester elõzõ életében tengerészgyalogos kiképzõ õrmester volt, õ nyert. Hót idegbetegen megnyugodtam.
Oszt jött a szép és a jó. Cuha völgye, csodás patakgázlók, farönkök, elnyugvás… 11 óra tájt Pendének eszébe jutott, hogy nevelnie kéne Szendét, ha már így összehozta õket az isten a Bakony egyik legszebb völgyében. Ennek folyományaképpen mire Vinyére értünk, Szendébõl kiment a cévitamin és kifehéredett a haja, s következetesen köcsögnek szólította nemzõapját, aki erre csak vállat vonva megjegyezte, hogy rémesen áll Szendének ez a platinaõsz hajszín.
A 82-es útig Kikki volt a menõ, ott aztán nagyvonalúan közölte a néppel, hogy innentõl miénk a terep. Kérdeztük, hogy hát akkor hol az a NYÍLEGYENES ÚT (by Kikki) Rédéig. Hát arra, mutatta Kikki, majd hozzátette: szerintem… Miután körberajongtuk és megéljeneztük, átvágtunk a 82-esen, és MAJDNEM nyílegyenesen mentünk egy teljes kilométert, amikor is elfogyott az út.
Pende és Kikki összenéztek (avagy egy barátság mélyülni kezdett….).
Be a susnyásba.
Árokba.
Bokorba.
Toronyiránt.
Szántóföldre értünk.
Mondom nekik, semmi vész, ott a távolban az a fasor a közutat szegélyezi, nem tévedhetünk el. Mondják nekem, hogy igen. A távolban. Az a fasor. Az párhuzamos a mûutat szegélyezõ fasorral, ám ez a fasor egyelõre a patakot szegélyezi, és az is messze van…
Kezdek rosszat sejteni, mert Kikki és Pende egyre vidámabb. Legnagyobb megkönnyebbülésemre elszakad a száram. Legnagyobb döbbenetemre Pende seperc alatt köt rá egy bumszlinagy csomót, és aszongya, hogy semmi baj, nyugodtan üljek vissza…
Nem vagyok nyugodt! Lezúdulunk egy négyméteres partszakaszon, át a patakon (gázló nincs), õk felslisszolnak a szembefalon és eltûnnek. Én meg ledermedek egy pillanatra. Tavaly csigolyát törtem, nem is egyet. Ez a pillanatnyi hezitálás bõven elég, hogy egyedül maradjak. Nem merek nekimenni a falnak. Közben beérnek a gyalogosok, és pár faágat fektetnek keresztbe a patakon. A legkisebb átmegy rajta és a meredek falon egy bot segítségével húzza át társait. A ló nem ilyen egyszerû eset, ráadásul bömbölni kezd társai után. Toporog, pörög. Hiába vinném át a patakon, a falon nem merek vele felmenni, ha agyonvernek sem. Tudom, tudom, önbizalom. Van az nekem, csak most épp nincs. Asszem, ezt õk is sejthették, mert visszajöttek értem. Kikki felvitte a lovat, én hõsleg felmásztam magamtól, és megkedveltem kicsit Pendét is újra, amiért nem hagytak ott.
Aztán elértük Rédét, ahonnan Pende már vágta az utat. Mindegyiket. Jobbra is, balra is. Az összeset. Csak éppen nem tudott választani közülük. Így szinte mindegyiket bejártuk, ergo mondhatjuk: szép a vidék. De legalább nem jött azzal, hogy „tudok egy rövidebb utat”. Volt benne annyi vagányság, hogy elismerte: lila fingja sincs, hol vagyunk, de szerinte ARRA van Hánta. Kikki szerint nem arra. A két pasas összenéz (szárba szökkent egy barátság….)
Dzsindzsás. Krumpliföld. Erdõ. Felröpködõ idegbeteg fácánok. Megyünk. Pende szerint mostantól minden út Hántára vezet. Lehet, mormogom, de nem lenne muszáj Monor felé kerülni. Tojnak a fejemre. Érdekes módon jól vagyok. Élvezem a lovam, élvezem ezeket az elmebetegeket, élvezem a színeket, a tájat, majdhogynem az életet is.
Eccercsak megérkezünk Hántára.
9 óra a nyeregben, a derekam nem fáj, semmim sem fáj. Minden oké. Pende egy köcsög, de így van ez rendjén.
Edited by Natos, 2008 október 28. - 18:01.