Közzétéve 2002 július 11. - 14:11
Mese a sok kis csodáról Az éjszaka közepén írom e sorokat, mert félek, hogy a reggel ridegsége elmossa az álmot, melybõl éppenhogy ébredtem, vagy ha a képek éberen maradnak is meg, a gyávaság lesz az mi szerényebbre fogja tollam. De nem! Fogadom most, hogy a pennám egyetlen kurta kanyarát sem másítom majd meg, s a mese, melyet leírok most iziben, az éjszaka szülötte és sötét szobámban az ágy sarkának borja. "Szerteszálló dús sörényû édes lovam, volna kedved bejárni velem a környéket?"- kérdeztem, miközben nem mozdult a szám, csak a belsõm hangja kondult, s odafordultam hozzá. Õ rám se fitymált, csak a szája szeglete rebbent, a szeme sarka moccant, és én tudtam mehetünk, mert Õ készen áll.Már bóklásztunk egy ideje emerre meg arra, megnéztünk pár sünit, hogy vajon mi takarja, megrágtunk két fát, az meg szótlanul tûrte, pedig én már biztos dühös lennék érte. Ekkor egy apró díszes tollú kismadár cikázott el mellettem, és hangos szóval üdvözölt: "Sziasztok lovak - szólt a furcsa szerzet - hû te ott alul Te nagy isten barma,miért hagyod, hogy a hátadon üljön az a marha?Nem szólok én bele, nekem aztán mindegy,csak furcsállom egy kicsit, hogy lovak közt ez így megy." Lovam alig horkant, én meg elképedve álltam a madarak szavát mert eddig nem láttam. Nade engem lónak nézni, hát bolond ez a jószág? Odase neki így baktatunk tovább. Már mentünk egy ideje, a zöld fû csak úgy nyikorgott a lábunk alatt, de amikor zajos nyekergésük hangos nyivákolássá fajult, s kihallani véltem nyávogó jajveszékelését minden külön fûszálnak, akkor újabb ámulatba estem, s inkább mentem vissza a földútra, mintsem hallgassam még nyüszítésüket tovább. Porfelhõt vert fel a patkó íve a földrõl. Eleinte csak az Õ lábát nyaldosta körbe-körbe, aztán már az én sarkamat kezdte rágni rendületlen, s ahogy menekültünk elõle egyre sebesebben, úgy lett õ egyre erõsebb és nagyobb. Már fulladtunk mind a ketten, szomjaztuk a az átlátszó levegõt az áttetszõ helyett, de az apró szemcsékbõl összetákolt fenevad ott csaholt a nyomunkban rendületlen. Nem volt mit tenni, harcra készen állva megtorpantunk, szemvillanás alatt sarkon fordultunk, hogy együtt nézzünk szembe az ellenséggel, de amaz bátorságát az inaiban hordta, ami most oda sebtiben vissza is szaladt, s gonosz dög már kushadt is a földre, minden porszemével, hogy nyomát se lássuk. Bátrak voltunk, tudtuk, és peckesen ügettünk tovább, csak hogy jól megcsodálhassa ezt a párost minden bokor és fa. Néztünk jobbra, néztünk balra, s láttuk, ahogyan a vén rozsdás ágak tapsra nyújtják fiatal hajtásaikat, és minden levéltenyér nekünk integetet üdvözlõn. Hogy taps volt -e, vagy csak a szél csiklandozta büszkeségem, és ingerelte a lombokat édes susogásra, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy ott járt közöttünk. Néha bele-beleborzolt mindkettõnk hajába, bebújt a ruhám s pajtásom nyerge alá, s habár perzselt az ajka, mint pipában a parázs, azért csak végigcsókolta a hátunk, megnyaldosta arcunk. Egyszer csak gondolt egyet, megszánt minket, izzasztó ölelés helyett frissítõ borogatással kedveskedett nekünk, s ahogy látta, hogy kedvünk egyre jobb lesz, versenyre hívott minket alig érthetõen. De lovam, kinek még neve sincsen, jobban értette e szavakat, mint én, s már dobbantotta is patáját mélyen a földbe, csak úgy rengett a talaj köröttünk, s sebesen kezdtük szelni az amúgy még mindig forró levegõmasszát, amely hûvös forgataggá szelídült a vad rohanásban. Mentünk míg a kedvünk bírta, mentünk, míg a lelkünk hajtott, mígnem beértünk egy enyhet hozó erdõbe. Midõn már zihálva vettük a levegõt, megszólalt a fejünk felett az erdõ lombján át utat törõ halovány fénycsóva, hogy menjünk csak, menjünk újra ki a fényre, s ha kiértünk nézzünk fel az égre, a napkorong mi perzselt, s égette a bõrünk, úgy ígérte, nem vesz több erõt el tõlünk.Lovam csak nézett rám, mormogott az orra alatt és így csócsálta a zablát: "Ne bízz benne gazdám, hamis a kis csalfa, sokszor ígér szépet, de mindig cserbenhagyja".Hát én mégis bíztam, s botcsinálta rímet félretéve, kivezettem kis barátom egy jókora rétre.A mezõn, mely a vadvirágok néha mézes-mázos csábító, néha messze ûzõ illatától volt hangos, terebélyes bodrosfelhõ árnyéka pihent elterülve szélesen, hangját szegve ragyogó csillagapánk minden szikrázó szavának. Békésen baktattunk keresztül a tájon, mindenszínû lovam meg én, s míg mosolygott ránk minden virág, addig a lábunk elõtt heverõ goromba kõdarabok, mert õk olyan picik, mi meg olyan nagyok voltunk tényen feldühödve minden oldalról rúgtak minket, ahol értek. Paripám - kinek amúgy még neme sincsen- taposta, tépte, tiporta õket halomba, amíg bírta, de amazok tisztes sereget állítottak ám ki, s a számbeli fölény miatt otthagytuk a gõgös csapatot. Lassan-lassan hazaértünk, egymás szemébe néztünk, s tudtuk mindketten legbelül jól, hogy ez az álom csak kettõnkrõl szólt. Hát így voltunk mi ketten a fûkkel, fákkal és egymással egy sosemvolt terepen a nevesincs ligeten.Ha lovardában jártok, és egy fényes szõrû paripát láttok, ki álmában butuska madárral beszél, illetve a széllel versenyre kél, köveket tipor és vad porfelhõvel dacol,tudjátok majd, hogy õ az a kis drága, ki egyszer egy álmában a vidéket velem együtt járta.
)Ma ültem másodszor Carmenen, és ma ugrattam vele elõször.Bazs felkapott 7kor a házunk elõl, és nemsokára ott is voltunk az istállónál. Kipakoltunk, vagyis õ vitte a kantárt, én meg a nyerget, nehogy megerõltesse magát... tongue.gif Összefogdostuk Carment, aki most nem szaladgált el, mint ahogy a regék és mondák mesélik azt. Bazs egy kicsit lepucoválta a paccot, hogy ne legyen annyira poros, és ne törje a hátát. Vittem Carmen felé a nyerget, erre õ úgy elkezdett sunyítani, hogy oldalra felrúgott volna... Mondtam neki, hogy én is szeretlek kicsi lovam, és rátettem finoman a nyerget, a helyére csúsztattam, és ledobtam a hevedert. Bazs szólt, hogy teszünk rá martingált is, még ne csatoljam be. Feltettük, a martingált és Bazs - gondolom tesztelésképpen - a kezembe nyomta a kantárt. Volt azon mindenféle dolog, amihez szintén nem szoktam hozzá, de nem volt nagy gond vele, mert tudtam a mechanikáját... mármint a zablának, a zablakarikának és az orrszíjnak... úgyhogy megküzdöttem vele. Bele kellett nyúlnom a szájába... böee ;) Aztán jól meghúztam a hevedert és kiáltottam Bazsnak, egészen a ló túloldaláig, hogy tartson (Tarcson, ha már Kistarcsán vagyunk) ellent. Felugrottam, majd Bazs megint otthagyott - hogy mit kezdek magammal - és kengyelt állítottam...- nagyon cseles... tesztel 
Aztán kisétáltunk a pályára -kemény 10 méter!!!Sétálgattam egy kicsit egyik kézre, másik kézre, majd ügettem, kiskör, nagykör, átlóváltás, átváltás, aztán lépés. Bazs mondja, hogy menjek át jobb kézre, és vágtázzak egy kicsit, de csak kis segítséget adjak... alig mozdultam meg, cupp és vágta... gyönyörûen ment.Másik kéz: vigyázzak, mert gyakran hamis... harmadszorra sikerül jó lábra ugratnom (az a harmadik volt???), szerintem ez jó dolog, ahhoz képest, hogy mennyire ismerem és mennyit ültem már rajta...Aztán csinált nekem ugrálóst Bazs.Elõször ügetésben ugorjam át, hát izé... kicsit lemaradtam az ugrással, én nem úgy számoltam ki a távot. (lehet hogy azért, mert a Davos másképp ugrik, meg azért mert tavaly ugrattam utoljára :confused: )mindkét oldalról megugrottuk, aztán vágtában is. Az már jobb volt, jobban éreztem a lovat vágtában, meg az ugrást is jobban kiszámoltam.Bazs azt mondta, hogy akkor is késõn emelkedtem, de én nem így éreztem, de õ tudja jobban, régebb óta is lovagol, meg mégiscsak õ látta, nem én.Aztán még párat ugrattam, majd Bazs is felült.Ügyes ez a lány, ritka jól lovagol.Majd visszaültem és leléptettem Carment.Kivittük, lenyergeltük-kantároztuk, és akkor vette észre Bazs,hogy bedagadt megint a szeme :( Ment is vissza most este borogatni kamillával.Lemosta a lábát, meg a hátát egy kicsit, ahol a nyereg volt, hogy ne maradjon habos, majd megpihentünk. Jött Porfelhõ! Hurrá! Csak azt nem értem, hogy miért kell mindig engem bszgtnia... Bepakoltunk a kocsiba, megint én vittem a nyerget, és erre elkezi mondani a magáét, könyörtelenül, aztán mondtam neki, hogy abba lehet hagyni, mert hányattatott sorsom volt gyerekkoromban, mert kiközösítettek mindenhonnan, és ez kisebbségi komplexust és önbizalomhiányt okozott, ami most is kihat az életemre. Erre õ elkezdi, hogy nem csodálja, meg hogy nézzek tükörbe... aztán elbúcsúzunk, és ott puszilgat... mondjátok meg nekem, milyen ember az ilyen????? 
Hát nem éééédes? 
