Túra a túloldalamraAz a múlt szombati portyázás nagyon sokat jelentett nekem. Nem az útvonal, vagy a lovaglás miatt, az a csekély kilométer, amit sikerült megtennünk az alatt a pár óra alatt, bevallom, az én túra-igényeimnek nagyon kevés. Kevés a kihívás, kevés az ismeretlen, kevés az izgalom, a távolság, a teljesítmény. El se akartam menni egyébként. Amióta Bendegúz hátán egyetlen kilométert sem tehetek meg, azóta sajnos az egész lovaglás gálya lett. Akkor ülök lóra, ha muszáj...és ettõl mindig is rettegtem: hogy egy korábban varázslatnak számító dolgot egy pálcasuhintással rutinná változtat a megélhetés nyugati boszorkánya. Persze biztos, hogy nem így lenne, ha Bendegúzom hátáról navigálhatnám a csapatot és biztosan sokkal, sokkal aktívabb és elviselhetõbb lennék. Utólag és elõre is elnézést kérek tõletek, akik szabadidõtök egy jelentõs részét itt töltitek a farmon, amiért sokszor mufurcnak, pokrócnak, idegbetegnek vagy életuntnak tûnök. Szar ezzel szembesíteni magam és röstellem nagyon, de bizony néha fáj a más sikere, vagy éppen sikertelensége...sokszor nehéz együtt érezni azzal, hogy "a fenébe, nem ugrik be jobb kézre a lovam, mit tegyek"...hiszen mit bánnám én, hogy melyik kézre vágtázna Bendegúz, ha kapna levegõt. A racionális énem tudja, hogy túl kell lépnem a meg nem érdemelt veszteségemen, a hiábavaló fájdalmamon, sõt minden erõmmel azon vagyok, hogy ez sikerüljön. Megpróbálok szeretni más lovat, talán Hana felé már van valami, de tudjátok, sajnos igazi csak egy van, pont attól AZ igazi. Szóval, igen, a szerelemlovam betegségével megférgesedett valami odabenn...és ez ellen nem nagyon használ a Promectin. De megígérem, hogy kifejlesztem az én saját lelki féreghajtómat és nem fertõzöm az állományt. Szóval, ahogy a kis nyamvadt Szakura hátán, a virgonc Hana-csikót vezetve ott baktattam leghátul, volt idõm feltérképezni a bennem és a körülöttem lévõ világot. Jó ideje tényleg úgy éreztem, ez a két világ legalább olyan távol áll egymástól, mint a ló füle a farkától. És talán éppen szombaton ismertem fel és el, hogy bizony mindkét testrészt ugyanaz a szerény méretû lóagy mozgatja és hogy a sunyításhoz majd minden esetben farokcsapás is tartozik. Elhallgattam, ahogy jókedvûen nevetgéltek, ahogy sztorizgattok, néha egymásra ripakodtok, hogy ne gyere már a nyakamba, menj már arrébb kicsit, vigyázz, rúg...elnézegettem, hogy a kerek Viking hátán megint elfordult a nyereg, hogy István lába úgy áll abban a ramaty ausztrál nyeregben, mint Donald kacsa talpai, hogy Fakónak viszont milyen jól áll az a kucsma (fõként ha nem az arcán hordja szembõl

) és arra gondoltam, hogy Adri milyen régóta keresi az álomlovát, hogy Döncike hogy összecsiszolódott Csutival, hogy Anita egész pontosan fél éve ült elõször lovon...nálunk, hogy Filly az aggódó tekintetével együtt olyan nagyon jól mutat azon a kis gyönyörûségen, hogy a vendégek milyen remekül elboldogulnak a lovainkkal. Meg egyáltalán, jól éreztétek magatokat és innen kintrõl nézve hirtelen elkezdtem irigykedni. Irigykedni a jókedvetekre, a felhõtlenségetekre, az élményre, amit éppen most szereztek, meg arra, hogy majd otthon milyen jó lesz felidézni a közös lovaglás pillanatait. Aztán rájöttem, hogy egy barom vagyok: magamon kívülre zárkózom és bentre dobom a kulcsot. Csomádon összefutottunk Zsoltival, aki épp hazafelé autózott, kipattant a járgányból és a kezembe nyomott egy tartalmas laposüveget...lélekmelengetõ élmény volt. Hugi pedig felhívott, hogy merre járunk és megsúgta, Bölény már bográcsban fõzött egy egész tetemes mennyiségû forralt bort. Aztán az otthon maradt lovak izgatott üdvözlõ nyerítései közepette gyorsan lenyergeltünk és bent mindenki hangosan beszélt, mosolygott és a mûanyag pohárba adagolt forró nedüt szorongatva lassan felolvasztotta a vörösre fagyott ábrázatát. Piszok jó érzés volt látni ezt a nyüzsgést és az elégedett fáradságot rajtatok...azt hiszem, kiturkálom azt a kulcsot lassan. Köszönöm.