Közzétéve 2008 május 9. - 9:39
OK!
Ilyen is volt akkoriban, meg volt ennél durvább is.
A Magyar Légierõ történetében a II. Világháborút követõ idõszakban szerencsére nem sok olyan éles konfliktushelyzet adódott, melyben konkrét fegyverhasználatra került sor a levegõben. Voltak azonban olyan helyzetek, amikor csak nagyon kevésen múlott egy komolyabb konfliktus kialakulása.
Talán csak most tûnik fel, mennyi minden történt akkoriban. 1993-at írtunk. Az ezredünk fele kint volt Oroszországban, az itthon lévõk fele pedig nyelvtanfolyamon. Páran pedig húztuk az igát, készültségbe jártunk.
Már túl voltunk a Gerecsén, Horváth Sanyi elvesztésén, Barcson, már amennyire ezeken túl lehet lenni. Szép folyamatosan csökkent az éves repidõ és az életszínvonal. Már csak emlék volt a romániai forradalom, amikor földhöz szögezett minket a tartós köd, és csak találgatni lehetett, mi is történik odakint. Zajlott a rendszerváltás, és zajlott egy háború délen. Még kérdés volt, hogy NATO vagy semlegesség, de Hobó már énekelhette balladás barátainak: "Régen hazamentek már az oroszok."
De még bennünk volt a tûz, hiszen Oroszországban már repülték a mieink minden MiG-ek legmigebbikét, a huszonkilencest. Tudtuk, utánuk mi következünk, két év alatt teljes típusváltás! Jöttek hírek az Albatroszokról és a Jakokról. Itthon lesz a képzés, és lesz képzés. Meg volt és élt még mind a három repülõezred, Pápa, Taszár és Kecskemét. De már Kecskemét volt az elsõ lépcsõ, megfordultak a szerepek, mint egy operettben.
Július 9-e volt, péntek. Bennalvós készültségbe voltam vezényelve. Az éjszakai éles készültséget hívtuk így, ez nyáron volt jó, mert az ember szinte csak aludni járt be a repülõtérre. Naplemente elõtt másfél órával kellett jelentkezni a harcállásponton, rövid eligazítás, még rövidebb pacsi a cimborákkal. Zubornyák Attila volt Városföldön szolgálatban, akit emberileg és szakmailag is nagyra tartottam és persze tartok azóta is. Elindultam kifelé a régi keszi házba, amely szûk, kényelmetlen és korszerûtlen volt. Akkoriban is két ember adta a szolgálatot, de a másik otthonlévõs volt, azaz tartalék. Csak akkor kellett bejönnie, ha az éles keszi felszállt. Ez nem volt túl ésszerû, de akkoriban ez volt a szokás. Így én is egyedül voltam. Gyorsan átvettem a szolgálatot, fõztem egy teát, de másra már nem nagyon volt idõm.
Felüvöltött a sziréna, sípolt a hangos. "Éles elsõ", - válaszoltak azonnal, amint bejelentkeztem. Itt nem sok választás van, sisak, térkép a kézbe, és futás...
Kint a folyosón már csattogtak a bakancsok, pár lépéssel elõttem futottak a sorkatonák, a mûszakiak, futott mindenki, aki élt. Akik elõször kiértek, már szinte tépték le a ponyvát a teljesen felfegyverzett póttartályos géprõl. Már állították a létrát, nyitották a kabintetõt. Mások már csatolták a földi áramforrás vastag kábelét, indult az APA kocsi, gerjesztett. Felgyulladtak a repülõtér fényei. Bevágódtam a kabinba, felkapcsoltam pár kapcsolót, felsüvített az áramátalakító, melegedett a rádió. Föladták rám a hevedereket, csattant a központi zár, csatoltam a sisakot, maszkot, kb. 1 perc a riasztás óta.
Bejelentkeztem, "323, marad, figyel" - szólt a harcálláspont. Megtört a lendület, de a feszültség nem csökkent. Ilyenkor 10-bõl 9-szer pár perc múlva jött a parancs a rádióban: "Visszaáll eredetibe." Na, ilyenkor csökkenhet le a feszültség, megáll az APA kocsi, kikászálódhatok a kabinból, betakarják a repülõt, visszaballagunk a keszi házba.
Pár perc múlva jött a parancs: "323 indít, kigurul!" No, ez a legrosszabb, nem tette hozzá, hogy felszáll. Ilyenkor viszont 10-bõl 10-szer visszagurulás lesz, aztán ha sokáig várakoztattak, lehet utántölteni, újra elõkészíteni a gépet meg minden.
Mindegy, indítani kell, felpörög a hajtómû, gyújtás, alapjárat, szivattyúk, mûszerek be, rádióvezérlésû rakéták fûtésre, kabin lezár, hermetizál, gyors ellenõrzés, minden rendben. Kint a fegyveres mutatja a rakéták biztosítékait, a sárkány mechanikus a felszállóredõnyök védõ szitáit, elõttem a mûszaki parancsnok integet, szabad az út.
"Mindjárt jövök vissza" - gondolom, és kigurulok a várópontra. A nap még magasan jár, még csak papíron van éjszaka. Lassan telnek a percek, már a 10. jön az indítás óta.
"323 felszáll!" No, ezt már nem nagyon tudom hova tenni, de ez még mindig nem az a helyzet, ahol gondolkodni kell. Föl a pályára, és lendületbõl tûz. Lobban a fáklya, nagyot rúg a gépbe, meglódul a közel 9 tonna. Még meleg van, pici hátszél, rakéták, póttartály, de azért a félpálya körül már repülünk, futó be, gyorsulunk tovább, fékszárny be, enyhén fordulunk dél felé, és keményen gyorsítunk. Én és a gép nem vesztegetjük nagyon az energiát emelkedésre, majd ha már lesz sebesség is. Elsuhan alattam a város nyugati része, lent, gondolom, örültek páran. Ilyen sebességnél a hang robbanásszerûen erõsödik 100 dB körüli értékre, de ez most másodlagos volt. 1000 km/h, fáklya ki. Irány fölfelé 2000 méterre. Áttérek a harcálláspontra, talán utolsónak tudom meg, miért is riasztottak.
"Határsértõ gép, de már kint van a kerítésen." Elõször bosszankodok, kár volt annyit várni a pálya végén, de aztán jobban végiggondolom, ahhoz, hogy elriasszanak, be kell jönnie az országba a célnak, amíg felgyorsulok, irányra állok, bõven van ideje kimenni. Egy perc alatt 15-18 kilométert is meg tud tenni egy vadászgép. Sokszor játszották ezt velünk az elmúlt hetekben, hónapokban. Volt pár ember, aki fenyítést is kapott nem is olyan régen, mert egy gépet nem sikerült elfogni. A harcállásponton érthetõen nagy volt a feszültség.
Visszaveszem a sebességet, repülök tovább azon az irányon, amit utoljára kaptam, van még pár percem a határig. Hirtelen hangjel a besugárzásjelzõtõl. Fel-felvillan a pici repülõgépsziluett orránál lévõ két piros lámpa, szembõl valaki lokátorral keres. Belém villan, ha ez egy 29-es, akkor lehet, hogy bajban vagyok. Szerencsére a hang nem vált át folyamatos sípolásba, azaz nem fognak be, majd pár másodperc múlva megszûnik a jelzés.
"323, irány 90!" Se magasság-, se sebesség-, se céltájékoztatás, lehet picit lazítani. Nyugodt, de azért ugrásra kész õrjáratozás lesz ebbõl, akárki meglátja. Bár én elõször járok így, de a többiekkel sokszor eljátszották az elmúlt hetekben ugyanezt. Mire kiértek a körzetbe, már régen a kerítés túloldalán volt a másik repülõ, aztán félóra õrjáratozás, és irány haza.
"323, a cél 260 fokon, 40 kilométer, a kerítés túloldalán!" Céltájékoztatás, nem rávezetés! Tartom az irányt, halványan elöl már látszik Szeged. Ebbõl mi lesz?
"323, a cél nyugatnak fordul 1500 méteren, bal forduló, irány 270!" Vagyis közöttünk marad a határ, mindketten nyugat felé repülünk. Próbálom megpillantani a másik gépet, de erre semmi esélyem. Alacsonyan vagyunk, a látás nem túl jó, lassan kezdõdik a szürkület. Nagy a csönd, már látom Baját. A cél végül délnek, én pedig északnak fordulok.
"323, õrjárat a határ mellett!" No akkor innentõl béke van. Megint csak ijesztgettek, próbálkoztak a fiúk. Elgondolkodtam egy pillanatra, mit kezdjek a hirtelen támadt nyugalommal. Ilyenkor mindenki igyekszik egy kis repidõt gyûjteni, visszaveszi a gázt, lelassít 400-450 km/h-ra, hogy minél késõbb fogyjon ki az üzemanyag a hazainduláshoz szükséges 1200 literre. Én azonban nem szerettem lassan repülni, a 21-es 700 és 800 között érezte igazán jól magát, innen könnyen gyorsult, emelkedett vagy akár lassult, ha kellett. Elindultam hát keletre, gondoltam, megnézem, mi újság a szegedi repülõtéren. Nagyjából félúton jártam, amikor Attila megszólalt: "323, irány 90, gyorsít 1000-ig, a cél most lépett be 60 kilométerre!" Mire felengedte az adógombot, már száz százalékon pörgött a hajtómû, meglódult a gép, pillanatok alatt elérte az 1000 km/h-t. Gyors ellenõrzés, minden rendben a gépen, lokátor csak fûtésen, fegyverek rendben, az indító áramkörök kivételével minden bekapcsolva. Ezen a magasságon nincs értelme radarral keresni az ellenfelet, 3-4 km a maximális felderítési távolság, a kisugárzás pedig jóval messzebbrõl elárul. Közben a cél megkerülte Szegedet, és déli irányra fordult, tõlem picit balra volt. Nagyon meresztettem a szemem, eszembe sem jutott, hogy bármiért is benézzek a kabinba. Attila már fel sem engedte az adógombot, folyamatosan diktálta az adatokat.
Nagyon pici fekete pötty volt, 6-8 kilométerre lehetett, olyan 40-50 fokon balra, picit magasabban, pont ott, ahol Attila adta. Teljesen reflexszerûen kapcsoltam a fáklyát, és vittem emelkedésbe a repülõt. Föl az orrát jó 60-70 fokra, elõször enyhén, majd egyre növelve a bedöntést és a túlterhelést, húztam rá a gép orrát. 21-es, nem manõverezik. Tudtam, délen csak Biszek vannak, én pedig MF-fel vagyok. 4000 méterig az õ gépe jobb, mert két forszázs szivattyúja van. Az ésszerû taktika, fel kell csalni 4000 fölé. Attila kiadta a parancsot a fáklyakapcsolásra és a fordulóra, de nem tudtam válaszolni, mert még mindig nem engedte el az adógombot. Már félháton voltam, húztam tovább, a gép lassan leengedte az orrát. Süllyedésben pillanatok alatt visszanyertem az emelkedésben elveszített sebességet. Kikapcsoltam a fáklyát, elõttem volt a másik gép, nagyjából 1 km-re.
Attila elengedte az adógombot, én is szóhoz jutottam. "A célt látom, mögötte vagyok. Ugyanaz, mint a miénk, csak Bisz." Függesztmény, fegyver nem volt rajta, ennek azért örültem.
Azt már a manõver közben is láttam, hogy õ sem szeret lassan repülni, 800 fölé saccoltam a sebességét. Én újra 1000 körül robogtam, de nagyon lassan csökkent a távolság. Dél felé, a határ felé repültünk. Attila figyelmeztetett, közeledik a kerítés, nem sok idõm maradt. Balról közelítettem, és amint melléértem, már jött is a parancs, itt a határ, kiválás, irány észak. Nem sok mindent volt idõm megfigyelni, de azokra jól emlékszem. Egy 21-es volt teflonszürkére festve, és egy pajzs alakú piros-fehér-kék felségjel volt a függõleges vezérsíkon és a törzsön. A pilóta fehér sisakban repült, és nem nézett ki a kabinból. Bár nagy a sebességem, mégis lassan érek mellé balról. Nagyon nem szeretnék elé kerülni, most lenne jó egy kísérõ, aki marad a cél mögött 1 km-re, fegyverei beélesítve, ujja a lõgombon. Talán egy másodpercet repülünk így, amikor Attila szól: "323, váljon le!" A másik pilóta még mindig a mûszereket bûvöli, nagyon szeretném valahogy a tudomására hozni, hogy elfogtam. Nem jut más az eszembe, fáklyát kapcsolok, belehúzok a botba, és jó közel a feje felett elhúzok jobbra. Nem tudom, észrevett-e, de ha igen, nagyon megijedhetett. Húzom és döntöm tovább, irány észak, lesüllyedek úgy 200 méternyire. Nem is olyan rég egy föld-levegõ rakéta maradványait találták meg Baja környékén, nem akarom megkönnyíteni a dolgukat, nagy sebességgel, kis magasságon távolodva nem sok esélyük van rám lõni.
Sándorfalva környékén kezdek õrjáratozni, de már nem sok idõm van. Közben hallom a rádióban Kovács Márk jellegzetes hangját, Taszárról is felszállt a készültség, gondolom, 1000-rel robog felém. Elindulhatok haza.
Jól emlékszem, a nap pont akkor bukott a horizont alá, amikor döccent a kerék. Visszagurultam a betonon, a mûszakiak vártak. Még a gépben ültem, de tudtam, hogy õk is kíváncsiak, mi is történt. Megfogtam! Mire döbbenten néznek rám. Fogtam egy szerb 21-est! No akkor már elmosolyodnak, õk is örülnek.
Kiszállok a gépbõl, amit azonnal elkezdenek elõkészíteni. A fegyveres tiszt jön felém, kérdezi, hogy használtam-e a gépágyút. Most kezdek egy kicsit leengedni, most kezdem csak igazán átgondolni, mi is történt az elmúlt órában. Életemben elõször rendelek el sorakozót a teljes állománynak a gép elõkészítése után. Bemegyek a keszi házba, gondolom, már izzanak a telefonok. Nem tévedtem, mindenki tudni akarja, mi is történt. Jó 20 perc múlva jön a mûszaki parancsnok, felsorakozott mindenki. Sisak, térkép a kézbe, megyünk ki.
Kérdõ tekintetek fogadnak, egy pillanatra zavarba jövök. Gyorsan elmondom, mi is történt, aztán megköszönöm a munkájukat. Most õk jönnek zavarba... Természetesen Attilának is megköszöntem a rávezetést, késõbb visszahallgattuk a rádiózást, jót nevettünk néha.
Hétfõn Veszprémbe rendeltek bennünket, részt vettünk a parancsnokok értekezletén. Az összes légvédelmi alakulat parancsnoka ott volt. Az értekezlet végén kiállítottak minket elõre, és Feminger tábornok felolvasta a miniszter parancsát. Attila komoly pénzjutalmat kapott, engem pedig soron kívül õrnaggyá léptettek elõ.
A szerbek pedig kostolgattak tovább, de azt a majdnem lelövõst, majd késõbb megírom.
Sokszor végiggondoltam az egész repülést késõbb. Azt hiszem, egy hibát követtem el, a rávezetés kezdetén le kellett volna dobnom az üres póttartályt. Szerencsére nem tettem, szerencsére nem alakult ki olyan helyzet, hogy erre valóban szükség lett volna. Az egész bevetés szerencsésen alakult, abban a puskaporos hangulatban a legkisebb hiba bármelyikünk részérõl nagyon rosszul sülhetett volna el.
Nagyon sok minden történt azóta, nehéz bármit is kiemelni. Sok szenvedést hozott még a háború a Balkán népeinek. Ha béke még nincs is, de már háború sincs délen.
Guest_Peter13_*
