Meg mondom õszintén, ahogy a szakkönyvekben írtakat, úgy a parasztbácsik lótartási-takarmányozási szokásait sem tekintem kritika nélkül követendõnek. Ami nem jelenti azt, hogy nem merítek mindkét forrásból.
Szerintem a kiegyenesúlyozott folyadékbevitel elõnyösebb, mint a lökésszerû.
Nem dolgozom ebben a formában lovakkal, de azt hiszem, ha én a prérin túrázva meg tudom oldani a napi többszöri itatást (összecsukható vödörbõl, közkutaknál, háztól kuncsorogva, csatornából merítve), akkor az a szekerészeknek sem lehetetlen feladat.
Nem lehetetlen, azt sem mondom, hogy felesleges, de nálunk nem ez a módi. Ha két hidegvérû igazán szomjas, annyi vizet elég problémás mindenhová cipelni magunkkal.
Isznak reggel-este etetés után, ha nagyon meleg van isznak napközben is (sõt, amikor nagyon-nagyon meleg volt, éjjel is adtam nekik). Nem haltak még szomjan, az elmút 15 évben egész jól bevált ez a taktika.
Én nem szívesen teszek be vödröt a boxba, mert kidönti, összetöri, megrágja, összenyálazza, stb. Önitatónk nincs. Ha hosszabb idõre kimegyünk velük, akkor indulás elõtt is megkínáljuk, ha kér iszik, ha nem kér, nem iszik. Elég egyértelmûen tudják jelezni, ha szomjasak, akkor nyilván kapnak inni.
De mivel megszokták, hogy rendszeresen (nem óra percre, de napszakra) kapnak, nem volt ebbõl még gond.
De ez legalább akkora probléma, mint a lópucolás: ki így - ki úgy.
Aki meg a sivatagban lakik és csak kétnaponta lát vizet, annak meg az a jó.
Abban is van valami, amit Koca ír, hogy a rendszeresség miatt lehet cirkusz, de ezt elkerülni nem tudom, mert dolgozni járok. Egyébként nálunk, amig nem látnak embert és etetési elõkészületeket, nincs izgalom a kaja miatt. Szóval 1-2 órát lehet csúszni, abból nincs gond.