5186 válasz a témához

[chyki]

Az esés megijeszthet, de tényleg vissza kellett volna ülnöd. Én azonnal visszadobtam a lóra a kislovasom, miután meggyõzödtem nincs komoly baj, csak az önbizalma sérült, amikor leesett és lóháton beszéltük át, mi volt a baj, a hiba. Esetedben a laza ülés még nem biztos ülés, de ne félj idõvel az lesz! Akkor már nem fog gondot okozni hogy megtartsd magad egy hirtelen mozdulatnál a nyeregben, mert a tested automatikusan jól fog reagálni. De ehhez kell a kitartás és a sok-sok gyakorlás. Egy tereplovaglás vége felé már az izmaid elfáradtak, nem tartottak biztosan, szóval az esés valószínûsége is egyre kevesebb lesz ahogy egyre stabilabb ülésed lesz és hozzá "combosodsz" a feladathoz. Szóval még fel is lehet rá készülni....

[jeansgirl]

Hát igen, Ibolyával is beszélgettem errõl, és az õ mondandójának a lényege is ez volt..... Tegnap kivettem egy nap szabit, eredetileg azért, hogy a bátyám kislányát elvigyem az orvoshoz, a sógornõmnek ne kelljen még a 3 kicsit is magával vonszolnia, és hogy egy nyugisabb napot eltöltsek otthon, mert mostanában volt munka elég. Amikor a kórház kapujához értünk, megláttam Erikát, a barétnõmet, aki Zizit ment meglátogatni, jó volt újra látni, fõleg azt, hogy már nem olyan elkeseredett (az Õ kislányáról írtam egyszer, hogy leukémiát diagnosztizáltak nála). Elmondta, hogy a kezelés végén tartanak, bár Zizit megviselték a drasztikus gyógyszerek, de az eredményei bíztatóak, remélik felépül. Mivel egyfelé vezetett az utunk, csak a miénk egy emelettel feljebb, ezért a lépcsõn mentünk, hogy tudjunk egy kicsit beszélgetni. Zizi már az üvegajtó mögött várta az anyját, így neki is integettünk, majd elköszöntünk, búcsúzáskor Erika még a fülembe súgta, hogy jobban van a lány, mint ahogy kinéz, ebben reménykedek én is, mert leírni is borzasztó, hogy szinte még árnyéka sem önmagának. Grétin láttam, hogy meglepõdött Zizi látványától, ezért beszélgettem vele egy kicist róla. Mi Grétivel gyorsan végeztünk, mi voltunk a másodikok, utána elmentünk még egy cukrászdába, majd hazaindultunk. Felhívtam Ibolyát, hogy valamikor szeretnék egy baba-mama látogatást megejteni mondjon egy idõpontot, neki mikor lenne jó, a válaszon egy picit meglepõdtem, de örültem is, mert azt mondta, hogy akár ma is, mert kint vannak a tanyán, így megbeszéltük, hogy beugrom hozzájuk, úgy sem jártam náluk az ominózus esés óta. Amikor mentem atanyára a szomszéd bácsika elkapott, és megkérdezte, hogy mit csináltatunk a tanyán, mert reggel óta két férfi nagyon dolgozik, egy kisteherautóval jöttek. Mondtam neki, hogy mi ugyan semmit, de el sem tudtam képzelni, hogy mit csinálhatnak órák óta, lebontják a tanyánkat???Ellenõriztem, hogy a telefonom a zsebembe van-e, majd mondtam a szomszédnak, hogy meglesem mit csinálnak. Felajánlotta, hogy elkísér, ne menjek egyedül, attól függetlenül, hogy egy majd 70 éves bácsikától már nem sok segítséget remélhettem, de mégis jó volt a tudat, hogy nem megyek egyedül. Most rohannom kell, de majd folytatom....

[chyki]

Várjuk a folytatást! :eek: Ma... Dolgoztam, nem is figyeltem másra, csak arra hogy haladjak szépen lassan. Egyszercsak megéreztem ahogyan finoman végigkarcolja a nyakam, beleszuszog a fülembe, érzékien matat a hajamban. A vállamra tette a fejét, közben érzelemdúsan sóhajtott. Elhajtottam, ez a Zserbó is csak egy pasi, majd folytattam a karámban a trágyaszedést. Még jó hogy a fenekembe nem csipett, idõben rajtakaptam.... ;)

[jeansgirl]

Nos a folytatás: Nagyon óvatosan közelítettük meg a tanya bejáróját, és akkor láttuk, hogy a két fickó füvet nyírt és a nagyon lelógó faágakat vagdosták le, illetve a burjánzó bodza bokrokat nyesték meg. Terepet rendeztek, már nagyon elhaladtak, és hát gyönyörû munkát végeztek, szinte nem is ugyanaz a tanya volt, vagyis régen volt már ennyire rendbe rakva (hát igen kicsit elhanyagoltuk mostanában). Nem tûntek veszélyesnek, és igencsak kíváncsi lettem, hogy mi úton-módon jutottak hozzánk, és tettek velünk ilyen jót, ezért bemerészkedtünk. Nagyon megörültek nekünk, majd elmondták, hogy egy barátunk???? mondta nekik, hogy a mi tanyánkba letehetik a méhkaptárokat, ezért úgy gondolták, hogy rendbeteszik az udvart, és azt a részt, ahová a kaptárakat majd leteszik, ezzel is megköszönve a szívességünket. Sajnos le kellett törnöm a lelkesedésüket, mert mi erre adtunk engedélyt senkinek sem, és nem áll szándékunkba a jövõben sem, a környékünkön történt már egy baleset jó pár éve ugyan, de a környékbeliek még emlékeznek rá, és nem kísértjük a sorsot, szó sem lehet arról, hogy egy csomó méhkaptárt betegyenek a tanyánkba. Kicsit meglepõdtek a válaszon, ezért megkérdeztem, hogy mellesleg ki volt az-az ominózus barát, aki a mi tanyánkat ajánlotta fel nekik. A neve megmondásakor gyorsan fény derült arra, hogy a nem kellõ körültekintésüknek most fizették meg a tandíját, amikor elárultam, hogy az nem barát, hanem a falunkban lévõ cigány család egyik tagja, vagyis õk ajánlották a mi tanyánkat 20 e Ft fejében, amit persze nekik fizettek ki. Na erre azért már elég mérges lettem, hogy nem gondolkodtak, hogy lehet két felnõtt ember ennyire idióta, hogy a fenébe nem járnak utána annak, hogy a ki a tulajdonos, hanem nekiesnek valaminek, mint maci a méznek??? Nem annak kellene fizetni, akinek a tanyájába viszik a méheket, hanem a barátnak, nem volt gyanús a dolog???Hát mostmár tudják, hogy hibát követtek el, valószínüleg többször ilyen nem fordul elõ, szerintem ez jó tandíj volt a számukra (hozzáteszem, hogy ezt meg is érdemelték), de láttam rajtuk, hogy eléggé elszégyelték magukat, és nem gyõztek elnézést kérni, így azért felajánlottam, hogy kifizetjük a mukadíjat, ha már ilyen szép munkát végeztek, de ezt nem fogadták el, én pedig nem nagyon erõszakoskodtam. Miután elmentek a szomszéd bácsival jót nevettünk, örült annak, hogy elkísért, mert régen mulatott már ilyen jót (hát igen legszebb öröm a káröröm), majd õ is hazament, én meg indultam Ibolyáékhoz. Elõször is megnéztem Zselyke babát, aki gyönyörû kislány, igazi szerelem gyerek, majd elmeséltem nekik, hogy miért késtem egy kicsit. Ibolyával kimentünk a lovakhoz, nagyon hiányoztak már nekem, és erre akkor döbbentem rá igazán, amikor megláttam õket. Ibolyával arról beszélgettünk, hogy mi történt, kicist haragudott a húgára, amiért engem is kivitt terepre, de én ezt nem bántam meg, mert nagyon jó volt. Tudom, hogy lassan fejlõdök, mert hiányzik a rendszeresség is, de ha az ember nagyon akar valamit azt elõbb vagy utóbb, de eléri, én egyszerûen csak jól szeretnék lovagolni, ennyi a célom, ezért küzdök tovább, bár én ezt azért élvezem is. Ibolyával felnyergeltük Donnát, és felültem rá egy kicsit, ideges voltam, de nem féltem, inkább olyan belsõ öröm és vizsgadrukk keveréke volt ez a feszültség, ami bennem volt, és olyan jó volt újra lovon ülni, még akkor is, ha most ez csak 30 perc volt. Amikor hazaértem megnéztem a kotlót, mert már elkezdtek kikelni a kiscsirkék, és 3 kiscsirkére úgy rá volt ragadva a hártya, hogy ha nem fejtjük le róla, lehet, hogy megfulladnak. Szóval a 22 elültettett tojásból 17 kiscsibe született, vettünk hozájuk a piacon még 20-at, és este bedugtuk a mami alá, ésss láss csodát, szombat reggel úgy ajnározta mind a 37-et, mintha õ költötte volna ki, nagyon szépek. Szóval ez volt egy "laza" nap, a hétvégénk viszont sok munkával telt, így mondhatnám azt is, hogy bejöttem pihenni az irodába, bár ma már itt is megtettem a magamét. Írtam már korábban, hogy szertem a munkámat, ezt az érzést a ma reggeli levél ami fogadott megerõsítette bennnem: "Szeretném megköszönni ezt a csodálatos emberi segítséget, amit irányunkban tanusítottak, hihetetlen a mai világban, hogy ilyen jóindulatú emberek is léteznek. Az Önök kolléganöje személyében olyan embert, kereskedõt ismertem meg, akire büszke lehet a .....gyár. Akinek az emberi jóindulata ötvözõdik a segíteni akarással, nagyítóval sem lehet találni. Mégegyszer nagyon köszönöm a segítséget, minden jót kívánok Önöknek Isten Áldásával!" Üdvözlettel: K.Z.-né" A levelet lefûztük a vevõmegelégedettségi dossziéba ISO szetint Szép napot mindenkinek, és jó lovazást! J.G.

[ppr]

...én egyszerûen csak jól szeretnék lovagolni, ennyi a célom...

Kitartás...

[jeansgirl]

Minden változik... "A bölcs hangját sem hallod mindig, ahogy a vad vihar sem tombol örökké, a mennydörgést csönd követi, s a sötét nyomán mosolyog a szivárvány" Az elmúlt hétvégénk igen eseménydúsra sikeredett, sõt ez a hét is nagyon mozgalmas, szeretem a munkámat, de ettõl függetlenül elfáradok a nap végére, hiába, én sem leszek már szebb és fiatalabb, de ez van, a barátnõm mondta mindig, "hogy minden napot úgy kell megélni, mintha az lenne az utolsó, és minden mondatot úgy kell írni, mintha nem maradna több szó", mert az ember csak akkor él igazán, és Õ azt hiszem így is csinálja, nagyon megél minden, ezért irígylem is. Szombaton elmentünk felköszönteni Donnát mert nagykorú lett, 18 éves lett a grága (mostmár ihatna alkoholt, és akár rá is gyújthatna ), a leánykori neve Madonna (a nevét a popdíva után kapta), ma már egyszerûen csak Donna, és õ is egy igazi díva, nyugodt, türelmes, és persze a korából nyugodtan letagadhatna 5 évet. Természetesen, ha már ott voltam lovagoltam is egy kicsit rajta, nem volt nagy szám, egyszerûen csak jól esett, ezért említem meg. Most is meg kellett állapítanom, hogy a barátnõm nagyon ismer engem, és ennek nem is örülök annyira, mert észreveszi minden renzülésemet, és persze nem hagyja megjegyzés nélkül. Az öccse vitt hozzájuk két lovat, a vevõk majd odamennek érte, nagyon szépek, bennük gyönyörködtem, de közben a szemem sarkábol figyelemmel kísértem Bogáncsot is, mert szabadon volt, és benne nem bízok meg, jó nála résen lenni, mert képes odakapni hátulról az ember lábához. Ibolya odajött, és beszélgettünk, persze észrevette, hogy nem teljesen rá figyelek, hanem szemmel tartom a kutyát is, majd amikor az egyik ló dobbantott egyet összerezentem, és ez sem kerülte el a figyelmét, és elkezdett kivesézni miért tart nálam tovább, hogy megtanuljak rendesen lovagolni, illetve, hogy miért jövök ki Donnával jobban, mint pl. Baluval, vagy egy számomra idegen lóval. A bizlmatlanságom miatt, olyan vagyok emberben, mint lóban a mustángok, szabadszellem, vad és menekülõ, nem könnyû a bizalmamba férközni, és ha valaki nagyon bemérgel, valóban néha meggondolatlanul elõször ütök, és csak aztán kérdezek. Persze próbálok ezen változtatni, de nem igazán sikerül, és valóban fontos, hogy ismerjem, és fõleg bízni tudjak a lóban, de úgy gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, azt hiszem a legtöbb kezdõ lovas számára fontos szempont, nem tudok még olyan jól lovagolni, hogy bevállaljak egy számomra ismeretlen lovat, talán majd, ha rutinosabb leszek. Mivel számomra egy kicsit kellemetlen volt már ez a téma, ezért elbúcsúztam, na meg azért is, mert indulnom kellett a tanyára, hogy elbúcsúzzak a pöfögõs kékvillám Zetorunktól, mert a vásárló jött érte. Igazából már régóta nem használtuk, csak hát ez is olyan dolog volt még, ami a régi idõkhöz kötött bennünket, mert még az öcsém apukája használta, és hát inkább ezért váltunk meg tõle fájó szívvel, de már vagy 9 éve csak állt a nyitott eresz alatt, néha beindította a bátyám vagy az öcsém, egy kicsit karban tartották, de már nem volt használva a rendeltetésének megfelelõen, és már a mûszakija is lejárt pár éve. Volt hozzá egy kétkerekû kis futó is, azt is adtuk vele, most azért került eladásra, mert kell a pénz egy fûnyíró traktorra, no meg az aratást is ki kell pótolni, egy leptopra (az öcsém a facebook-on vagy az iviven való böngészésével összeszedett valami programként letöltõdö vírus, amit nem ismert fel a tûzfal és a virusprogram sem, legyengíti a gépet, és utána egy másik vírus bejuthat, ami az igazi kárt tudja csinálni, úgy vettük észre, hogy egyre lassabb lett a gép, ezért Tominak vennie kell magának egy leptopot, szórakozzon azzal), na meg az öcsém egy autóra is gyûjt. Sajnos a fûnyírást a tologatós fûnyíróval és a fûkaszával nem gyõzzük meg, ezért van szükségünk a kis traktorra, talán azzal Tomi is sûrûbben nyírja majd a füvet. A méhészek szép munkája után döntöttünk úgy, hogy be kell ruháznunk egy normálisabb fûnyíróra, mert a jelenlegiekkel nem gyõzzük, vagyis éjt napallá téve kellene nyírnunk a füvet, hogy renben is legyen, a fûnyiró traktorhoz viszont el kellett adnunk valamit, hogy meg tudjuk venni. És az egyik méhész a szecskázónkat is kinézte magának, azt sem használtuk már évek óta, utoljára a struccoknak szekcsáztunk vele a zöld szálas takarmányt, lucernát, és siló kukoricát, ennek pedig már 5 éve, huuuh, hogy telik az idõ, és róluk még nem is írtam, pedig róluk is van történetem, na majd egyszer lehet, hogy leírom. Amikor elvitték a Zetort szomorúan járattam végig a tekintetemet a tanyában, szinte már semmi sem ugyan olyan, mint ahogyan megismertem, és megszerettem, az illat sem ugyan az, és a látvány sem, a nyitott szin majdnem üresen tátong, nincs ott a lovaskocsi, a lovasszán, a kis K-25-ös traki, mostmár a kékvillám sem. Számomra fájdalmas ez a változás, de sajnos elkerülhetetlen, imádtam kijárni ide gyerekként, és fiatal felnõttként is, és arra vágytam, hogy majd a gyerekeim is élhessék át azt amit én, és lehetõleg az öcsém apukájával, mert nála jobb embert még nem ismertem, és jobb nagyapát elképzelni sem tudtam volna, ezt sajnos nem élhette már meg, és mi sem, minden megváltozott, persze azért most is szeretek kijönni, jó egy kicsit nosztalgiázni, vagy fantáziálni, hogy egy lottó 5 nyereménnyel mi mindent valósítanánk meg itt. A fantáziám határtalan, és néha lotót venni sem felejtek el, így ki tudja, hátha egyszer szerencsém lesz.... Addig meg várunk arra, hogy anya nyugdíjba menjen (ez még két év, ha addig Turbán Piktorunk nem változta rajta), és akkor ismét lesznek jószágok a tanyán, mert majd ráér kijárni etetni, ismét gazdálkodni fogunk... Szép hétvégét mindenkinek! J.G.

Edited by jeansgirl, 2011 július 1. - 13:42.

[jeansgirl]

Éppen a nyeregszemlén voltunk Ópusztaszeren szombaton, amikor felhívott a barátnõm 15 óra körül, hogy sajnos Donnán jó darabig nem tudok majd lovagolni, mert eltört a bal elsõ lába. Kimentek a húgával terepre (Õ már a szülés elõtt pár hónapja, illetve azóta sem ült lovon, tehát hosszú idõ telt már el az utólsó terepe óta), és egy verseny vágta vége az lett, hogy a ló belelépett valamilyen üregbe, és hatalmasat buktak. Neki szerencsére nem lett komoly baja, de Donna lába eltört, az állatorvos azt mondta, hogy meg fog gyógyulni, csak szigorúan pihentetni kell hosszú hónapokig, így sokáig nem lesz lovagolható. Ez azon kívül, hogy nagyon sajnálom szegényt, azért is rossz hír, mert most még tudtam volna egy kicsit rendszeresebben lovagolni, szeptembertõl azonban a munka és az otthoni teendõk mellett ismét beülök az iskola padba 4 félévig heti 3 alkalommal. A szürkeállományom kezd már bepókhálósodni, ezért döntöttem úgy, hogy ismét tanulni fogok. Sajnos azok a szakok, amik elõször megfogtak csak nappali tagozaton indulnak a fõiskolán, így a falusi turizmus felé orientálódtam. (Gondolva arra, hogy egyszer majd a tanya helyén szeretném a vendégfogadó Sakáltanyánkat mûköntetni ) Így viszont minden kedd és csütörtök délutánom és szombat délelõttöm foglalt lesz, tehát jóval kevesebb idõm marad másra, sõt valamikor készülni is kell majd a vizsgákra, tehát nagy lelki tusa után a lovaglás elhalasztása mellett döntöttem. Azért majd szakítok arra idõt, hogy Donnát meglátogassam, csak a rendszeresség nem fog mûködni. Júli 16-án elmentünk (a húgommal és az unoka nõvéremmel) a nyeregszemlére, de velük soha többet nem megyek ilyen helyre, azért nem a lányokat vittem, mert én is szerettem volna egy kicist kikapcsolódni, jól érezni magam minden felelõség nélkül, de már nagyon bánom, mert még õk élvezték volna, addigez a két fanyalgós nõszemély az õrületbe kergetett. Ezeknek semmi sem volt elég jó, mert piszkosul sütött a nap, a lovak meg lószagúak voltak, nem is értem, hogy miért nem orhidea szaguk volt . Amikor megérkeztünk a felsorakozott lovasokat áldották meg éppen az Árpád emlékmûnél, majd a 700 km-rõl lóháton érkezett székely lovasok átadták az emlékpark vezetõjének a székely lobogót, utána a monostor romjainál volt egy istentisztelet, majd többféle programlehetõség közül lehetett választani. A színpadon koncertek és elõadások voltak, az arénában a lovas bemutatók. Engem a lovasbemutatók érdekeltek volna a legjobban, de a nyafkáknak túlságosan sütött a nap, igaz, hogy piszkosul melegünk volt, nekem is, de elviseltem, hiszen olyan programokat találtunk, amiért számomra ez nem volt áldozat. Csodaszép pacikat láttunk, csodálatos összhangban dolgoztak együtt a lovasaikkal, ügyes, jól képzett lovakat, nem tudtuk minden lovasbemutatót megnézni az arénában sem, Pataky Katáról is lemaradtunk, vagyis az elejérõl, de amiket láttunk az nagyon tetszett. A velem érkezett nõszemélyek inkább a színpad felé orientálódtak, de azért meghallgattuk Soltész András (remélem jól emlékszem a nevére) lócsontkovácsolásos elõadását/bemutatóját is, megnéztük a régi mesterségek bemutatóját. Amit még nagyon szerettem volna kipróbálni, de nem sikerült, az az lett volna, hogy szakszerû trénerek segítségével lehett lóra ülni, ezt nagyon bánom, hogy kihagytam, remélem jõvõre is megrendezésre kerül, mert akkor biztosan elmegyek, de most nem a nyafkákkal, inkább a lányokat viszem el, mert velük mindent ki lehet majd próbálni, meg lehet nézni, nem akarnak majd állandóan a fák árnyékában meghúzódni. A nyaralásunk megszervezésével is engem bíztak meg, az egyetlen feltételük most az volt, hogy ne vonszoljam õket keresztül-kasul az országon, így hát viszonylag közeli célpontot kerestem. Az egyetlen kikötésük az volt, hogy legyen jó idõ a napozáshoz és vízpart, illetve a kulturális éhségüket is ki tudják elégíteni. Ezért elsõ körben kitaláltam, hogy jó lesz nekünk a Gábor tanya Kecskeméten, van medence, lesz napfény, ha jó idõ lesz, finom ételek, lovak, lovaglási lehetõség, lovaskocsikázás (na itt hervadt le a mosoly az arcukról) Felhördültek, hogy õk ugyan tanyára biztosan ki nem mennek, lehet ott akármilyen hétnyelven beszélõ medence is, mert a rengeteg légytõl biztosan nem tudnának nyugodtan napozni. Hát más után kellett néznem, de végül is megoldottam, nagyon jó szállást találtam, szép volt, sokmindent megnéztünk, volt egy kis kultúr progran, egy kis fürdõzés, még én is kipróbáltam az egyik csúszdát, kaptam egy nagy úszógumit, azon csúsztam le, úgy kapaszkodtam belé, mintha az mentené meg az életemet, és sikítottam, ahogy a torkomon kifért, a lányok a medencében vártak már, mert elnemtudták képzelni, hogy valaki gyilkol vagy a mi a fene bajom van, és amikor becsapódtam a vízbe, õk húztak ki a vízbõl. Kipróbáltam, nem tettszett, többet nem csúszok, viszont a helyes úszómesterek figyelmét felkeltettem. Megállapítottam, hogy a kecskeméti emberek barátságosak és segítõkészek, több emberrel is szóba elegyedtem, egynémelyikkel késöbb összetalálkoztunk, és megálltak beszélgetni velünk, vagy autóval ment el melletünk és dudált, köszönt. A csúszdaparkba ingyen mehettünk be, mert az egyik karbantartó pasinak akivel beszélgettem szimpatikusak voltunk, és felajánlotta, hogy bevisz minket ingyen, azt mondta, hogy rokonok vagyunk. Szóval alapjában véve a nyaralásunk jó volt, leszámítva a orkánt, ami a városközpontban elkapott, de az sem tudta hosszútávon elrontani ahangulatunkat, és azt, hogy lovagolni nem tudtam, pedig ott a környéken erre több lehetõség is lett volna, de egyedül nem lett volna olyan jó, hát lemondtam róla.

[jeansgirl]

Tegnap délután jutottam el a barátnõm szüleihez a tanyára, nem csak azért, hogy meglátogassam Donnát, dolgom volt ott, de természetesen, ha már ott voltam azért megszeretgettem egy kicsit. Miközben símogattam arra gondoltam, hogy mennyire fognak hiányozni az együtt töltött idõk, még ha nem is voltak ezek túl rendszeresek, de mire végzek a sulival, õ is meggyógyul, és akkor újrakezdhetem tanulni a lovaglást az alapoktól vele. Ibolya is épp kint volt a kislányával, és megpróbált rávenni arra, hogy próbálkozzak meg Baluval, és akkor nem kell teljesen lemondamon a lovaglásról, de ezt nem akarom, már "kényszerbõl" ültem Balun, de bevallom féltem rajta, nem éreztem jól magam, õ teljesen más temperamentumú, mint Donna. Fiatalabb, tele van energiával, sokszor szeles, és alkatilag is más, õt irányítani kell, határozott ember kell hozzá,Donna pedig egy öreg, megbízható, nyugodt paci, aki akkor is csinálja a dolgát, ha a lovasa még nincs a topon, nekem rá van szükségem ahhoz, hogy megtanuljam az alapokat rendesen, és talán, majd ha már elegendõ rutinnal rendelkezem (évek múlva), jöhet másik ló is, de addig nem, fõleg, hogy most nem tudok majd rendszeresen lovagolni járni pláne nem, ennek nem lenne értelme úgy gondolom. Inkább kivárom amíg Donna meggyógyul, addig meg csak látogatóba fogok hébe-hóba elmenni. Egy kicsit tudtunk beszélgetni is, szóba került a nyeregszemle, sajnos õ nem tudott eljönni, de talán jövõre sikerül, nekem, mint nézõnek nagyon élvezetes volt minden, mindentõl függetlenül, a színes kavalkád, a bemutatók, minden tetszett amit láttam, csak azt sajnálom, hogy a gyerekeket nem vittem el, mert õk is nagyon élvezték volna. Ahogy most ez írom egy Neoton dal jutott az eszembe, a Szép nyári nap...foltos farmerek az út mentén Majd arról is beszélgettünk, hogy mi mit tennénk, ha mi lennénk a gerendási póniló tulajdonosai, még én adnék a lovacskának még egy esélyt, addig õ szintén az elaltatása mellett döntene. Bevallom a válasza elõször letaglózott, õ mint ló szeretõ és tartó ember, nem tudtam volna elképzelni, hogy ezt a választ hallom tõle. Láthatta rajtam a meglepõdést, mert megmagyarázta, hogy miért is döntene így. (Amit most leírok, nem azért teszem, mert azt szeretném, ha az érdekesség topikban leírt véleméynnyilvánítások/viták itt is folytatódnának, csak azért írom le, mert nem tudom magamban tartani...) A balesetben egy ember meghalt, ez már eleve egy nagy lelki teher lehet a póni tulajdonosának, ha tovább ajándékozza azzal a jogi felelõsége nem szûnik meg, és ha ne adj Isten újjabb baleset történik (és hát az ördög nem alszik) akkor már hogyan számol el a lelkiismeretével??? Arról nem is beszélve, hogy nem mindegy, hogy kinek ajánkékozza el, milyen helyre kerül, ez is egy felelõség. Hiszen ennek a póninak sok figyelemre, foglálkozásra van szüksége, és hát nem árt vele mindig résen lenni. Neki erre nem lenne kapacitása, pedig nyagyon szereti a lovait, aki több lóval foglalkozik (és nem is ez a fõ foglalkozása), az nem tud fél szemmel állandóan egyet figyelni, elõfordul, hogy az ember fáradtabb, vagy más gondok, gondolatok foglalkoztatják, a napi feladatokat pedig szinte rutinból csinálja végig, így a balesetek benne vannak a pakliban, és ha egy ilyen okból, figyelmetlenségbõl még egy baleset történik a pónival, akkor már elõ is jön a tulajdonos jogi felelõsége, ezt nem vállalná be. Így már megértettem, és ahogy az érveit hallgattam, egyre inkább azt érzetem, hogy neki van igaza, mert pl. én is egy kicist sajnáltam a tanyasi szomszédunk kutyáját, mert tényleg szép kutya volt, de mindemellett meg is könnyebültem, amikor meghalottam, hogy a gazdája lelõtte, mert neki támadt. Ott is elsõsorban az ember volt a hibás, nem nekik való kutya volt, nem tudták kezelni, és tartani, de azt a kutyát már én sem adtam volna oda senkinek, pontosan azért, mert balesetek mindig történhetnek, és az a kutya már többször támadott állatokra, majd emberre, és én is féltem tõle, it már semmi garancia nem lett volna arra, hogy nem ismétlõdik meg. Aki állatokat tart, az tudja, hogy legtöbbször tényleg az emberi figyelmetlenség az oka a baleseteknek, vagy a hozzá nem értés, a nem megfelõ körülmények stb. Amikor a struccaink ivarérettek lettek (a kakasok) rendszeresen elõfordult, hogy a vödörrel kellett kivédenem a rugásukat, és a vödör teljesen összehorpadt, és az is elõfordult, hogy fáradtabban mentem be, és a nagy kakas (aki egyébként elég agresszív volt) megrugott, nem talált telibe, mert észrevettem, hogy rugni akar, csak nem tudtam olyan gyorsan reagálni, hogy abszolút ne találjon el. Azt tudni kell, hogy a kifejlett struccok hatalmasat tudnak rúgni, könnyen elõfordulhatnak csonttörések is, ha telibe talál a rugásuk. Ez a kakas hajazta a 2 m-ert, nagyon szép példány volt, és megakartuk hagyni magnak, de borzasztóan agreszív volt, a többi kakast is állandóan rugdosta, és minket is többször megtámadott. Tudom, hogy az egyik hiba az volt, hogy bár a számukra a helyük ideális volt, nekünk bizony néha be kell mennünk hozzájuk, és akkor nagyon elõvigyázatosnak kellett lennünk. Nem mondom, hogy amikor eltalált egy-egy rugás nem fordult meg a fejemben, hogy kiviszem a puskát, és lelövöm, de persze nem tettem meg, de azért levágtuk, és nagyon finom a struccpörkölt . És, ha már balesetek, leírok még egyet, ez sem lovas baleset, és csak azért írom le, mert még mindig nem sikerült napirendre térnünk a történtek felett. Két fiatal srác unalomüzésként kitalál egy szórakozást, nem mérlegelve az esetleges következményeket, és a magasnyomású porpisztolyt egymás felé fordítva "játszadoznak" szórakozásból. Ezekben a pisztolyokban 6 Bar-os nyomás van, és az egyik olyan jól irányította a pisztolyt a másik végbél nyílása felé (ruha volt rajta), hogy az a másodperc tört része alatt felújta annak beleit levegõvel annyira, hogy a belei szétrobbantak. A belei tartalmának egy része a gyomrába nyomódott vissza, másik része a hasüreget öntötte el. Mentõt hívtak hozzá, de a mentõ kiérkezéséig a fájdalomtól úgy üvöltött, mint egy oroszlán (akik jelen voltak a balesetnél, még mindig a hatása alatt vannak), a mentõ elszállította, és azonnali életmentõ mûtétet hajtottak végre rajta. Megpróbálták a hasüreget is kitisztítani, de hogy ez mennyire sikerült, majd az idõ dönti el, sajnos fenáll a szepszis veszélye, a végbelét kihelyezték az oldalára, mert a vastagbél nagy %-a roncsolódott. Szóval a játék vége az lett, hogy mindkettõ élete nagymértékben megváltozik. Az egyik, ha túléli, talán sosem lesz már teljesen egészséges, a másik ellen pedig a rendõrség nyomozást indított. És a mai napomra a koronát az elõbbi telefon tette fel, még jó, hogy hétvége jön: Csörög a telefon - felveszem, bemutatkozom... A vonal végén megszólal egy férfihang - Híjjál vissza, itt vagyok a fülkében... Erre megkérdeztem, hogy kivel szeretne beszélni, ki hívja vissza? A válasz: hogy ki, hát te! Erre már kezdett elfogyni a türelmem, és megkérdeztem, mert ki vagyok én? - Hát Hajni... Erre elmondtam neki, hogy nem Hajninak hívnak, de bemutatkoztam, amikor felvettem a telefont, és nem is ismerek semmilyen Hajnit, valószínûleg rossz számot hívott. Erre õ - Na, ne szórakozz má velem, na híjjál vissza, és letette a kagylót. Persze nem hívtam vissza, és ha megunta a várakozást, valószínûleg felhívta a jó számot... Tudom, hogy borzasztóan hosszúra sikeredett, így nem haragszom meg, ha nem olvassátok végig, de azért jó hétvégét mindenkinek! JG

Edited by jeansgirl, 2011 július 29. - 9:28.

[jeansgirl]

Miért? miért és miért történnek ilyen emberi ésszel felfoghatatlan, érthetetlen dolgok???? :confused: Szombaton délelõtt csörgött a telefonom, és a barátnõm anyukája jelentkezett, annyira sírt, hogy elõször nem is értettem mit akar mondani, csak azt éreztem, hogy valami nagy baj van. Próbáltam megnyugtatni egy kicist, hogy eltudja mondani, mi történt, közben pedig nagyon rossz érzés kerített a hatalmába, de arra, amit elmondott még a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna. Azt mondta, hogy péntek este Ibolya rosszul lett otthon, kihívták a mentõket, akik pár perc alatt ott is voltak, de már hívták is a rohammentõt, mert nekik nem volt megfelelõ a felszereltségük, és próbálták a helyszínen újraéleszteni a barátnõmet, valamennyire sikerülhetett stabilizálni, mert elindultak vele a kórházba, de mire megérkeztek, már késõ volt, a barátnõm meghalt. A diagnózis: elpattan az ütõere, és befelé elvérzett mire a mentõ a kórházba ért vele. Marikanéni mindig a lovasbalesetektõl féltette a lányait, azt mondogatta, hogy egyszer ez okozza a vesztüket, az eszeveszett vágták, a versengések, persze ez nem tartotta vissza sem Ibolyát sem Mónit a lovaglástól, hiszen ezt imádták, és annak tudatában lovagoltak, hogy balesetek elõfordulhatnak. Nem voltak tünetei a betegségének, vagyis ma már tudjuk, hogy az egyik tünete annak, hogy túl vékonyak voltak az érfalai, az volt, hogy apró ütésekre is véraláfutások jelentek meg a bõrén, de ebbõl még senki sem gondolt arra, hogy ez valami nagyobb bajnak az elõjele lehet, és azt, hogy mi válthatta ki az ütõér elpattanását, valószínûleg nem is fogjuk megtudni, rossz mozdulat, vagy megerõltethette magát, ez már örök kérdés marad, ami biztos, hogy itthagyta a 2 hónapos pici lányát, és a párját, és 38 évesen örökre elment. Nem tudom, hogy majd mikor és hol fogok újra lovagolni, még nem tudom, meghalt a barátnõm, aki úgy ismert, ahogyan nem sokat, apró rendüléseimbõl is tudta, hogy mit érzek, mire hogyan reagálok. Õ volt az elsõ akivel nem vallottam teljesen kudarcot, akinek a segítségével eljutottam odáig, hogy lovagolok, persze nem csak ezért fog hiányozni, hiányozni fognak a vele eltöltött idõk, a beszélgetéseink, minden... Iszonyatosan hiányozni fog...

[qvatro25]

Részvétem. :(

[tötõ Zsó]

:( :( :( Nagyon sajnálom. Szörnyû még belegondolni is..

[mercedes79]

Részvétem, 1,5 éve egy szintén lovas 42 éves barátnõm ugyan így ment el...felfoghatatlan.

[chyki]

Részvétem :(

[jeansgirl]

Köszönöm szépen Mindenkinek! Ma úgy éreztem magam, mint ahogyan az állatok érezhetik az állatkertben, bejöttem dolgozni egy telitalpú szandálban. Jöttem mentem, intézkedtem, egyszer csak az egyik szandálom talpa megadta magát, teljesen elvált/levált a felsõ részétõl, idétlenül betopítottam az irodába, a kolléganõim nem igazán tudták palástólni, hogy milyen jót mulatnak a látványomon, majd elkezdték, hogy te szegény, most hogy fogsz hazamenni??? Kitalálták, hogy szedjük le a másik szandál talpát is, így is mutatós, laposan, a bokára tekert pánttal, na persze, az eset híre futótûzként terjed, és sorra jöttek az irodánkba különbözõ hülye indokokkal, közben meg a lábam lesték mindannyian. Megelégelve a dolgot, elõvettem a pillanatragasztós flakont, és felragasztottam a szandálom talpát. Egész jól sikerült, azóta már elmentem ebédelni is benne, úgy tûnik talán annyit kibir, hogy hazamenjek, de kivágom a kukába, felháborító, alig 1 hónapos, és akciósan vettem 10.000,-ért, ennyit talán még a kínaiak is bírnak, és nem fáj ennyiben... A mai kis színesem: Megemlékezésül: Egy barátság kezdete.... Tudtátok, hogy a sün tüskéi puhák lesznek, ha kedves emberekkel van???? Az általános iskola 5. osztályát 11 évesen új iskolában kezdtem, az új barátok szerzése nem ment túl nehezen, bár nem vagyok egy tolakodó ember, soha nem is voltam, de érdeklõdõ gyermek lévén viszonylag könnyen ismerkedtem. Ebben az évben több változás is történt kicsiny kis életünkben, az apukám mámoros állapotú agresszív örjöngéseit anyukám megunva beadta a válópert és a nyár elején elváltak, a válást követõen apukám unokatestvére úgy gondolta, hogy segít a kis csonka családon, és sûrûn meglátogatott minket, persze soha nem üres kézzel, meg gondolom látta, hogy ránk gyerekere is nagy teher hárul a tanulás mellett. Szóval új férfi is került a képbe, és hát a húgomat nekem kellett a oviba kísérgetni, ez is egy plusz feleõség volt. Itt az iskolában ismerkedtem meg Ibolyával is, bár õt látásból már ismertem, mert a tanyájuk nincs nagyon messze a falunktól, és sokszor oda jártak be vásárolni a bevásárlóközpontba (Bót-ba) . 3 lánnyal már az elsõ napon sikerült összeismerkednem, de Ibolyával nem volt ilyen egyszerû a dolgom, elég zárkozott és távolságtartó volt, éppenhogycsak viszonozta a köszönésemet, de már ment is tovább. Tüskés kis sündisznó volt, de nem adtam fel a próbálkozást, mert az lebegett a szemem elõtt, hogy ez a lány ugyanúgy utazik mint én, és utazhatnánk együtt is, ezért állandóan próbálkoztam szóba elegyedni vele. A sündisznó tüskéi elég sokára puhultak meg, amikor szeptember vége felé az osztályfõnökünk szervezett pár délutáni programot, minden napra egyet. Elsõ alkalommal egy keramikus mesterhez mentünk el, ahol kipróbálhattuk a korongozást is, majd a táncházba, ahol a néptáncba kóstolhattunk bele egy kicsit, végül az Aranyági Méneshez látogattunk ki, ahol meg a lovaglás fortélyaiba nyerhettünk röpke bepillantást. A 3 lánnyal ekkor már nagyon jó barátnõk voltunk, de Ibolya még nem igazán tartozott közénk, amikor megkérdezték tõlünk, hogy ki ült már lovon, a lányok közzül õ jelentkezett egyedûl, így hát õ volt a segítség a bemutató alatt. Borzasztóan irigyeltem azért, hogy õ "tud" lovagolni (persze ez akkor még nem volt igazi tudás), mert a lovakhoz és is nagyon vonzódtam, de soha nem volt lehetõségem addig kipróbálni a lovaglást, csak lovaskocsi hátuljában ültem párszor. A bemutató után a vállalkozó szellemûek lóra pattanhattak, én egy kis pónit választottam (mert a nagy ló, elég hatalmasnak tûnt). Tettünk egy kört a kis pónival, amit nagyon élveztem, a hazaúton a friss élmények hatása alatt csacsogtunk, és egyszer csak azt vettük észre, hogy Ibolya nevetgél, beszélget, elkezdtük kérdésekkel bombázni, azt hizsem ez a délután volt a vízválasztó, megnyílt felénk, és elfogadott minket a bartánõinek. Késõbb jöttünk rá arra, hogy valószínûleg az "ízes" beszéde miatt lehetett már problémája a másik iskolában, és ezért volt zárkózott. Minket azonban nem zavart, mintahogy az sem, hogy amikortól feloldódott néha úgy káromkodott, mit egy kocsis, csak jókat nevettünk együtt ezen, meg azon, hogy én pl.-ul nem tudok káromkodni, pedig elvileg parasztlányvagyok, de én otthon ilyet csak az apukámtól hallottam, és nem gondoltam úgy sohasem, hogy õt kelle utánoznom, hát ez van. Ibolya személyében miután teljesen megnyílt felénk, egy nagyon jólelkû lányt ismertünk meg. Innentõl kezdve együtt utaztunk, elkísértem délutánonként lovagolni, de nem vártam meg, mert mennem kellett a húgomért az oviba. A lovaglásának egy baleset vetett akkor véget, eltört a kulcscsontja, és a felépülése után már nem is ment vissza, otthon lovagolt tovább, saját magát képezte, és szerintem nagyon jó hobbi lovas lett belõle. Így megalakult a mi kis 5-ös fogatunk, barátnõk örökké... Majd folytatom, csak apránként adagolom, hogy bírjátok olvasni... JG

[Mézszín Sörény]

Miért? miért és miért történnek ilyen emberi ésszel felfoghatatlan, érthetetlen dolgok???? :confused:

Szombaton délelõtt csörgött a telefonom, és a barátnõm anyukája jelentkezett, annyira sírt, hogy elõször nem is értettem mit akar mondani, csak azt éreztem, hogy valami nagy baj van. Próbáltam megnyugtatni egy kicist, hogy eltudja mondani, mi történt, közben pedig nagyon rossz érzés kerített a hatalmába, de arra, amit elmondott még a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna.
Azt mondta, hogy péntek este Ibolya rosszul lett otthon, kihívták a mentõket, akik pár perc alatt ott is voltak, de már hívták is a rohammentõt, mert nekik nem volt megfelelõ a felszereltségük, és próbálták a helyszínen újraéleszteni a barátnõmet, valamennyire sikerülhetett stabilizálni, mert elindultak vele a kórházba, de mire megérkeztek, már késõ volt, a barátnõm meghalt.
A diagnózis: elpattan az ütõere, és befelé elvérzett mire a mentõ a kórházba ért vele.

Marikanéni mindig a lovasbalesetektõl féltette a lányait, azt mondogatta, hogy egyszer ez okozza a vesztüket, az eszeveszett vágták, a versengések, persze ez nem tartotta vissza sem Ibolyát sem Mónit a lovaglástól, hiszen ezt imádták, és annak tudatában lovagoltak, hogy balesetek elõfordulhatnak.
Nem voltak tünetei a betegségének, vagyis ma már tudjuk, hogy az egyik tünete annak, hogy túl vékonyak voltak az érfalai, az volt, hogy apró ütésekre is véraláfutások jelentek meg a bõrén, de ebbõl még senki sem gondolt arra, hogy ez valami nagyobb bajnak az elõjele lehet, és azt, hogy mi válthatta ki az ütõér elpattanását, valószínûleg nem is fogjuk megtudni, rossz mozdulat, vagy megerõltethette magát, ez már örök kérdés marad, ami biztos, hogy itthagyta a 2 hónapos pici lányát, és a párját, és 38 évesen örökre elment.

Nem tudom, hogy majd mikor és hol fogok újra lovagolni, még nem tudom, meghalt a barátnõm, aki úgy ismert, ahogyan nem sokat, apró rendüléseimbõl is tudta, hogy mit érzek, mire hogyan reagálok. Õ volt az elsõ akivel nem vallottam teljesen kudarcot, akinek a segítségével eljutottam odáig, hogy lovagolok, persze nem csak ezért fog hiányozni, hiányozni fognak a vele eltöltött idõk, a beszélgetéseink, minden...
Iszonyatosan hiányozni fog...

:( Tudom, milyen ez, én is ilyen hirtelen veszítettem el a legjobb barátomat.

[Csikasz]

Õszinte részvétem, ez szörnyûûûûûûûûûû .

[jeansgirl]

Köszönöm Nektek is vagytok! Ma vettünk végsõ búcsút Ibolyától, hát mintmondjak szörnyû érzés volt, hogy most valaminek végérvényesen vége lett... Azt tudtuk meg, hogy hasi aorta aneuryzmája volt, ami, ha jól tudom értágulatot jelent, és egy sokáig tünetmentes betegség. Az esetek többségében más vizsgálatkor derül rá fény, Ibolyánál ennek az értágulatnak a fala repedt el, és erõs fájdalommal jelezte, hogy baj van, de ilyenkor már sajnos nem sok az esély a túlélésre. :( Ma nem a megkezdett történetet folytatom a barátságunkról, mert azt most nehezebben tudnám leírni, majd ha megnyugszom egy kicsit azt is folytatom, inkább, hogy ne csak szomorú dolgokról írjak, leírom a hétvégi kis színesemet: Hétvégén az álmos, poros, csendes kis falunk felbolydult mint egy méhkaptár, ugyanis falunap volt nálunk. A programok, színpadi mûsorok évek óta most voltak a legjobban megszervezve, csak az idõzítéssel volt egy kis gond. Az emberek nagyrésze felénk is szegény (nagyon), ez meg is látszott a látogatók létszámán, ha egy héttel késõbb rendezik meg (fizetés után), még sokkal nagyobb sikere lett volna. Sokan jöttek, de sokan nem maradtak sokáig, csak egy-egy kiválasztott programot néztek meg "nehogy a gyerek rákösse magát valamire" felkiálltással, elég gyorsan mentek is. A szervezõk jó kis programokat állítottak össze, délelõtt volt kispályás labdarugó mérkõzés, a helyi asszonykórus lépett fel, majd a gyerekeket Panka Bóhóc szórakoztatta, volt lufihajtogatás, kézmûveskedni lehetett, arcfestés, csillámtetoválás, lovaskocsikázás, ügyességi vetélkedõk, majd a focinál eredményhirdetés (természetesen a falu csapata nyert), ebéd, és a jó ebédhez szólt a nóta közben. Délután volt capoeira bemutató, rapp zene, latin táncbemutató, férfi lábszépség verseny (itt zsûriztem ), fõzõverseny, párok játékos vetélkedõje, majd mulatozás hajnalig. Amint megjelentünk kint a bátyám gyerekei megrohamoztak, és ez így is maradt estig, úgyhogy gondolhatjátok mennyire jó kis kikapcsoalódás volt ez a nap számomra a 6 gyerekkel a nyakamon (2-tõl 12 évesig). Pl. 5-ször kellett elmennünk lovaskocsikázni, és minden alkalommal megkérdezte valamelyik, hogy akkor most a Büszke (õ volt az egyik póni) azért megy lassabban, mint a deres, mert terhes??? És mikor születik meg a kisbabája??? De türelmesen elmagyaráztam, hogy igen a Büszke 14 éves, és vemhes, decemberben kiscsikója lesz, a deres pedig 4 éves fiatal, fitt paci. Szóval ötször megkerültük a falut, ha még nem rendelkeztem volna kellõ helyismerettel, most tökéletesen bepótoltam volna a hiányosságomat. Találkoztam régi barátnõkkel, és barátokkal, akiket már évek óta nem láttam, és jó volt velük beszélgetni. Szinte mindenki tátott szájjal rácsodálkozott a kis gyerekfalkára, ami körülvett, és rendszeresen megkérdezték, hogy ez mind a tiéd? Erre azt válaszoltam, hogy áááá dehogy, ezeket most nyertem a tombolán. Sajnos nem tudtam annyi idõt a régi idõk felelevenítésével tölteni, mint szerettem volna a gyerkõcök miatt, a bátyám és a sógornõm pedig úgy el tüntek a láthatárról, hogy nem volt esélyem a csimotáikat visszapasszolni rájuk. Teljesen kifosztottak, tönkretettek anyagilag, üdítõ, csoki, jégkrém, chips kellett, a sorrend lehet, hogy nem ez volt. Persze az arcfestés és a csillámtetoválás sem maradhatott ki, csak akkor makacsoltam meg magam, amikor 6.-ik sétakocsikázást szerették volna kikuncsorogni, hogy na aztmár aztán nem. Az öcsémék beneveztek a páros vetélkedõbe, jópofa feladatokat kaptak, mentünk nekik szurkolni, szerintem mi voltunk a leghangosabb szurkolótábor, mert a gyerekek torkuk szakadtából kiabáltak, bíztatták õket, egyébként imádnivalóak voltak. Késõ délutánra már eléggé frusztrált voltam, a bátyámék sehol, a 2 éves Ebi, elaludt az ölembe, így kénytelen voltam a színpadi mûsort nézni amíg õ aludt, amikor a húgom megérkezett, szóltam neki, hogy keresse meg mostmár a szülõket, mert tehermentesíteni kellene. Ebi felébredt, és este kilencig pörgött mint egy duraccell nyuszi, végre sikerült a gyerkõcöket lepasszolni, és egy kis lélegzethez jutottam, még beszélgettünk egy kicist ismerõsökkel, majd hazaindultunk, amikor a fiatalok átvették a táncparkettet. Jó volt, de elég is volt egy idõre.

Edited by jeansgirl, 2011 augusztus 8. - 14:08.

[jeansgirl]

Egy igaz "mese":

Olvastam egy régi lovasújságban egy riportot, és úgy gondoltam, hogy ezt megosztom veletek, mert ez-az ember annyira, de annyira szimpatikus lett nekem...

A riport Reno-ban készült Bryan Neubert-el, ahol fiatal mustángok vártak egy hétvégén "örökbefogadásra". Az amerikai kormány útjára inditott egy úgynevezett "mustang-programot", amely a kihalástól hivatott megmenteni ezeket a vadlovakat, amelyek az elmúlt századok során áldozatul estek a marhatenyésztõknek, akik a legelõiket féltették. A marhatenyésztõk sokáig olyan intenzitással üldözték/irtották az itt élõ vadlovakat, hogy létszámuk vészesen lecsökkent, így ma már a fennmaradásukért fáradoznak a program elkötelezett hívei. Az örökbefogadás két napos (egy hétvége), de az elsõ nap csak a nézelõdésé, és vasárnap kerül sor a tényleges "örökbefogadásra".

A szombati nap ugyan a szemlélõdésé, de ilyenkor is elõfordul, hogy valaki nem tétlenkedik, most is van valaki a Round Pen-ben (ez a palánkkal körülvett körkarám), farmerek ülnek szalmabálákon, és érdeklõdve figyelik a körkarámban zajló eseményt.
Bryan Neubert próbálja egy 3 éves musztáng mén bizalmát elnyerni. Az állat ezektõl a próbálkozásoktól eleinte kicsit idegesnek tûnik, és többször is megindul a cowboy felé. A helybéliek és a messzirõl érkezettek is a jelenetet megbabonázva nézik, egynémelyik megjegyzi, hogy ez az ember jobb még Robertsnél is.
Nem hallani egyetlen hangos szót sem, és nem látni egyetlen agresszív mozdulatot sem, pedig a mustángok igen veszélyessé is válhatnak, ha nincs lehetõségük a menekülésre. A Round Pen-ben lévõ szürke mén is megpróbál a 3 m magas korláron átugrani, majd dühöngve visszafordul. A ló viselkedése a cowboyt láthatóan nem igen zavarja, mert látszólag a legnagyobb lelki nyugalommal bont fel egy üdítõt. "Legfontosabb a nyugalom"- mondja a nézõknek. "Ez egy igen jó csikó, talán ma este már lovagolni fogok rajta." - persze ezt a nézõk hitték is meg nem is, de estére Bryan a tõle megszokott nyugalommal ült a 3 éves csikó hátán. A ló még nem tûnt túlságosan magabiztosnak, de türelmesen várta és elfogadta a dolgokat, amik vele történtek. Bryan kötõféken átvezette az imént még vad mustángot a körkarámon, miközben a nézõk csak azért nem mertek tapsolni és ujjongani, nehogy a lovat megijesszék.

Bryan egy marhatenyésztõ farmon nött fel, arra már nem is emlékszik, hogy mikor ült elõször lovon. Egy sajátos edzésmódszert épített fel, ebben elejében pár barátja volt a segtíségére. Nevadába került elõször kapcsolatba a mustángokkal egy ranch-en, ahol végül 5 évet töltött el. Itt gyüjtött rengeteg tapasztalatot, a mustángokat nem tartja intelligensebbnek más lovaknál, csak erõsebbeknek, akik a vadonban nõnek fel a sziklás hegyvidéken sokkal erõsebbek és ellenállóbbak az izületeik és a patáik is.
Lovak közül szívesebben foglakozik a háziasított fajtákkal, mint vadlovakkal, mert azok mindig speciálisan valamilyen célra lettek tenyésztve, és könnyebb velük dolgozni. A quater horse fajta áll a legközelebb a szívéhez, ezen belül pedig a cow horse-ok, amelyeket kifejezetten a marhákkal való munkák megkönnyítésére tenyésztettek. Bár mustángokat is képeztek hasonló célra, és nagyon jók voltak, de azért a quaterekkel ebben nem vehetik fel a versenyt, a vadak egyszerûen nehezen tartanak lépést a quaterekkel. Egyszer egy vadló megtámadta, megsérült, szétnyílt az arccsontja, amikor a patájával eltalálta. Voltak még törései, de az igazán komoly balesetek eddig elkerülték. Bár tart bemutatókat felkérésre, nem ezek tartja fontosnak, nem szereti, ha azt amit csinál showmûsornak nézik, mert ezt õ a munkájának tekinti, és otthon is ugyanúgy csinál mindent, csak közben nem magyarázza a dolgokat hangosan.
Jó "horseman" -nak azt tartja, aki ellenörzése alatt tartja a lova mind a 4 lábát, és közben a lova is élvezi a munkát, és ez a legfontosabb. Soha, de soha nem kényszeríti a lovat arra, hogy megtegyen valamit, és semmiféle büntetést nem alkalmaz. Egyszerûen úgy alakítja a dolgokat, hogy valamilyen módon nyomást gyakoroljon a lóra, amit aztán csökkent, és így felbátorítja a lovat arra, hogy önállóan megtegyen valamit. Tehát felbátorítja a lovat arra, hogy megtegye azt, amit szeretne, mert csökkenti a nyomást, és megakadályozza azt amit nem szeretne, mert ilyenkor ismét érezteti a nyomást. Megjutalmazza a legkisebb elõrelépést is azzal, hogy csökkenti a nyomást, a legfontosabb, hogy a kívánt irányba történõ legkisebb változást is meg kell jutalmazni, sõt még annak a gondolatát is .
A lovak gondolatát a kifejezéseibõl, a mozdulataiból érti - a szemek, fülek, a fejtartás - a legfinomabb ismertetõjelei annak, hogy a ló kezdi érteni, hogy mit is kívánsz tõle, bármi legyen is az.
A problémás lovakkal megpróbál mindent a legelején kezdeni, bár ezekben az esetekben, sokkal nehezebb dolga van, mint a vadlovaknál. Még egy vadló a tõle megszokott módon reagál, természetes óvatosággal, addig egy rosszul nevelt ló, gyakran rájött már arra, hogy hogyan kell megvédenie magát, mert ezt nagyon gyorsan elsajátítják. Ilyen lovaknál elõfordulhat az is hogy támadnak, ilyenkor megpróbál valami meglepetéssel szolgálni neki, és védeni magát, azzal ami éppen adódik, de az is elõfordult már, hogy a lehetõ leggyorsabban kiugrott a karámból. Mondván: Inkább lesz gyáva ember, de élõ, mint halott hõs.
Számára alovak a legfontosabbak az életben, nagyon szeret velük dolgozni, együtt lenni, együtt haladni, így belülrõl erõsödik az ember és újat tanul. Egy hívõ ember, aki úgy gondolja, hogy az Isten akarta, hogy lovakkal foglalkozzon, és a nap amikor az élete befejezõdik, csak a kezdete lesz egy jobbnak. Reméli, hogy ahová került, ott is lesznek lovak, és akkor minden rendben lesz.
Jelenleg két fontos dolgot jelentenek neki a lovak, egyrész lehetõséget arra, hogy eltartsa a családját (és, hát ez sem mellékes), másrészt kitûnõ elfoglaltságot.
Szerencsésnek érzi magát, hogy a szenvedélye megegyezik a hivatásával.
A mustángokkal foglalkozó emberek körében az Államokban õ számít a legjobbnak, mindegyikük szívesen vinné hozzá a lovát Alturasba, hogy nála tegye meg a ló a kritikus kezdeti lépéseket.
Az Államokban õt tartják az "igazi suttogó"-nak, bár nálunk Európában sokkal ismertebb Monty Roberts.
Bryan valószínûleg jóval nagyobb népszerûséget is kivívhatott volna, mint amekkorát már eddig elért - mondják a "mustángosok" - de õ egy igazi családközpontú ember, akit alig lehet kimozdítani a ranch-érõl.

[jeansgirl]

Hát, úgy tûnik a mai nap a tegnapinak a folytatása lesz, a fejem ma is pont ugyanannyira fáj, mint tegnap, és úgy tûnik az ország összes értetlen embere megtalál telefonon ma is, amikor az is csak kínosan megy, hogy a feladataimra koncentráljak. Tegnap délután elmentem az unokanõvéremhez, gondoltam a kis séta jót fog tenni, amikor visszafelé sétáltam, megláttam, ahogy Dakota vágtázik kifelé a tanyabejárójukon, annyira gyönyörû és kecses tini csikólány lett belõle hogy hûûûhaaa, meg sem ismertem volna, ha nem ilyed meg tõlem, és rohan vissza az anyjához. Persze Feri is észrevett azonnal, így megálltam egy kicist beszélgetni, mondta, hogy nagyon elhanyagoltuk õket mostanában, ami igaz is, de sok dolgom és gondom volt, így az eszembe sem jutott, mondta, hogy halotta mi történt a barátnõmmmel, így róla is beszélgettünk egy kicsit, és az eszembe jutott, hogy elkedtem itt egy történetet, de nem fejeztem be.... Egy barátság kezdete - a folytatás ahogy ígértem Ibolyával sokkal több idõt töltöttem együtt, mint a többi barátnõmmel, mert Õ amikor csak tehette jött hozzánk, és segített az állatok körül, hiszen nekünk anya kiosztotta a feladatokat, amit a suli után el kellett végeznünk. Az általános iskolai éveink így teltek el, a többi lánnyal is elmentünk néha a strandra és moziba, de Ibolya szinte minden nap nálunk volt, eleinte csak a faluba a háznál, késõbb a tanyára is kijárt. Az öcsém apukája szívesen látta a barátainkat, és Ibolya szüleit ismerte is, abban az idõben a tanyasi szomszédok sokat segítettek egymásnak, és egyébként Ibolya sokkal nagyobb segítség volt a tanyán, mint én, mert nekik is voltak jószágaik otthon, és sem a tehenektõl, sem a lovaktól nem félt. És a barátnõm mindig szívesen segített is az állatok körül, még én elejében inkább csak a karámon kívülrõl símogattam õket, meg énekeltem és táncoltam nekik, addig õ nem riadt vissza attól, hogy be is menjen ha kell. Egyébként olyan jókat nevetett az én összebarátkozási kísérleteimen, eleinte még nem is fordítottak nekem hátat a lovak, csak megrõkönyödve nézték, hogy mit össze ugrándozok és kornyikálok nekik, de egy idõ után megunták, és már akkor átvonultak a karám túloldalára, amikor megláttak, és csak a farukat voltak hajlandók felém fordítni, úgyhogy felhagytam apróbálkozással, a barátnõm nevetve mondta, hogy van még mit képeznem magamon, mert a "közönség" még nem élvezi a produkciómat. Az általános iskola után egy kicsit eltávolodtunk egymástól, máshol tanultunk tovább, és csak hétvégéken találkoztunk, de nyárra sok közös programot szerveztünk. Tánctanfolyamra jártunk, 16 évesen mehettünk disco-ba, de hajnal egy után mennünk kellett haza, az öcsém apukája jött értünk, és minden barátnõmet hazafuvaroztuk, úgy mentünk mi haza, soha nem engedte, hogy gyalog induljon bármelyik is haza. 17 évesen mehettünk el elõször nyaralni szülõi felügyelet nélkül barátokkal, 6 napot tölthettünk Soltvadkerten a kempingben. Igazi jó buli volt, elõször aludtam sátorban (na azóta sem, mert az speciel nem tetszett), és elõször itt ültem mûbikán is (bár nem tartott sokáig). Itt készült egy fénykép, a nyaralók többsége szunyókált a nyugágyakon, törölközõkön, a barátnõnk Mogyoró is ki akarta próbálni a mûbikát, de nem sikerült neki egyedül felmásznia rá (elég alacsony, és abban az idõben kicsit túlsúlyos volt, olyan termékenységi istennõ típus volt) ezért Ibolyával ketten odamentünk, hogy felsegítsük. Egyszer csak azt hallottuk, hogy egyre többen szurkolnak, szerencsére a barátnõmet sikerült feltaszigálnunk nagy röhögések közepette, a fotón az látszik, ahogy Mogyoró boldog mosollyal ül a bikán, és a környéken heverészõk nagyrésze már nem aludt, hanem õt nézte, és szurkolt. A bartánõmnek sikerült elég sokáig kiülni a bikát, bár ez köszönhetõ volt egy picit a srácnak is aki kezelte. Sajnos a boldog diákéveknek vége lett, és az utjaink elváltak, volt aki továbbtanult, volt aki dolgozott, volt aki mindkettõt csinálta (pl. én), a család is egyre több idõt igényelt, így egyre ritkábban tudtunk belefolyni egymás életébe, de a kapcsolatunk azért nem szûnt meg teljesen, a névnapokat és a szülinapokat megtartjuk mind a mai napig. Ibályával is csak pár hónapja lett ismét szorosabb a kapcsolatunk, ahogy elkezdtünk hozzájuk járni lovagolni, sajnálom, hogy így lett vége, és hogy ilyen hamar.... Jól mûködõ kis ötösfogat volt a miénk Ibolyával együtt, és ebben a barátságban én sokkal többet kaptam, mint amennyit adtam, legalább is én így érzem. Ibolya mondta azt nekem, hogy nem kell szégyelnem a félelmemet, mert az a túlélési ösztön, az vigyáz ránk, bár engem mindig is zavart a sok félsz, ami bennem van, mert meggátolt sokmindenben. A barátnõm segített abban, hogy a félelmeimet legyõzve lóra üljek, pedig amióta az eszemet tudom, mindig is szerettem volna lovagolni. Segített abban, hogy egy lóval bizalmi kapcsolatot tudjak kialakítani, mert az alap a bizalom, amire aztán építkezni lehet, és mindig csak annyit léptünk elõre, amit még félelem nélkül meg tudtam tenni, lassu folyamat volt ez így tudom, és ráadásul még sehol sem tartok.....és õ már nem segít.

[jeansgirl]

A hétvégén két esemény is történt, de leírni csak az egyiket van most idõm, és mivel most kaptam a hírt a bátyámtól, hogy a történet egyik fõszereplõjét a vadászok kilõtték, így most ezt írom le. Péntek délután a fáradtságtól és a forróságtól kicsit aléltan bicikliztem a tanyánk felé a földúton, még csak a domb aljához közeledtem, alig elhagyva a szomszéd tanya bejáróját, amikor a domb tetején (a mi tanyánk bejárója elõtt) megpillantottam egy Schwarzenegger kinézetû kutyát, aki felém ügetett. Elsõ ránézésre staffordshire-nek mondtam volna, de a termete nagyobb volt, így gondolom nem fajtatiszta, na az aléltságom körülbelül eddig tartott. Az idegen kutyáktól ugyanis nagyon félek, így az ijedtségtõl az adrenalin szintem az egekbe szökhetett, hogy most mi lesz? Amikor a kutya észrevett, megállt egy pillanatra, majd vicsrogva megindult felém nagy iramban, hát szégyen, nem szégyen, de annyira megijedtem, hogy a kerékpárról gyorsan leugrottam, az út melletti diófának támasztottam, hogy felmásszak rajta a fára. Még nem is voltam rendesen fenn a fán, amikor a kutya már oda is ért, azt hiszem, csak az õrangyalomnak köszönhetem, hogy nem tudta elmarni egyik lábamat sem. Hát, amikor másztam ijedtemben, még azt is elfelejtettem, hoyg tériszonyom van, a rajtam eluralkodott félelem jóval erõsebb volt. A kutya vadul ugrált, örjöngött a fa alatt, megpróbálta a zsákmányát elérni mindenáron, én meg nem tudtam, hogy most mitévõ legyek. Abban biztos voltam, hogy a fáról magamtól le nem mászok, eszembejutott, hogy felhívom a bátyámat, jöjönn értem, a telefonba sírva kértem, hogy amilyen gyorsan csak tud jöjjön értem kocsival, mert egy fenevad kutya elöl felmenekültem a fára, de már zsibbad a lábam a faágon ücsörögve. Szerencsére a hangzavarból és a sírós hangomból a bátyámnak leesett, hogy nem viccelek, és megígérte, hogy azonnal indul. Ettõl egy picit megnyugodtam, és jobban megnéztem a kutyát, a fején és a mellkasán is csúnya hosszú forradások voltak, a fején több is, a nyakában egy nadrágszíj szerûség volt, nem rendes nyakörv, amirõl egy újnyi vastag kötéldarab lógott. Hát, ha ez a kutya ezzel a madzaggal volt kikötve, nem csoda, hogy elszabadult, a cápa fogsorát elnézve pillanatok alatt szétrághatta. A nagy hangzavarra a szomszéd pulija is kirohant, sajnos szerencsétlenségére, mert ez a dög pillanatok alatt lefujtotta, amikor megláttam, hogy a bátyám autója közeledik olyan megkönnyebülést éreztem, szerencsére volt annyi esze, hogy a gázriasztó pisztolyt is magával hozza, azzal tudta akutyát elijeszteni, majd leszedett a fáról. A szomszédnak szóltunk a kutyáról, és a bátyám egy vadász ismerõsének, hogy intézzen már valamit.

[endy.papa]

http://www.agroinfor...20110829-17081/

[jeansgirl]

Tegnap nagy sietségemben egy kicsit összecsaptam a történetem végét, ezt most szeretném egy kicsit kiegészíteni. Szóval, amikor a bátyám megérkezett, és látta, hogy a fenevad nem akar tágítani a fától hiába dudált rá, akkor vette elõ a pisztolyt és lõtt a levegõbe, ez riasztotta el a végén a kutyát. Amikor már kellõ távolságra volt, a bátyám kiszállt az kocsiból, és betette a kerékpárt hátra, ami a kutya ugrándozása miatt el is dõlt, gondolom azt hitte, hogy addig én majd lemászok a fáról, de én meg sem mozdultam, ugyanis amíg az ijedtség gyorsan felhajtott a fára, addig a tériszonytól lefelé nem nagyon akaródzott menni a dolog. Na, a bátyám nem sokat teketóriázott, rámförmedt, hogy "mozdulj már meg végre, nem érek rá napestig", erre azért a fogamat összeszorítva elindultam lefelé. A végén pedig már õ húzott le, így végül is a kutya kalandot megúsztam pár karcolással amit a fáról történõ lemászáskor szedtem össze. A szomszédhoz azért mentünk be, hogy megmondjuk neki, mi történt a pulijával, és akkor mondta a szomszéd, õ már reggel a boltban halotta valakitõl, hogy egy idegen kutyát akart kizavarni a tanyájából, és az majdnem nekiment, lehet, hogy ez ugyan az volt. A vadász, aki lelõtte azt mondta, hogy a kutyán szerinte viadalos sérülések voltak, látott már olyan kutyát aki kutyaviadalon sérült meg, és nagyon hasonlóan nézett ki, mint ez a szerencsétlen. Hát, az átélt események miatt egy darabig nem megyek kerékpárral a tanyára, legalább is addig, amíg talpon áll a kukorica meg a napraforgó a földeken, és bármi megbújhat benne. Ma ismét megállapítottam, hogy én valóban egy unalmas, álmos kis faluban élek, ahol soha nem történik semmi, vagy a korán kelõ emberre legfeljebb egy tehén bõg rá. Szokásom szerint rohantam abuszra reggel (állandó késésben vagyok), ahogy kiléptem az ajtón megláttam, hogy egy tehén áll a kapunkban, és amikor meglátott köszönésképpen rám bõgött. Mivel jól nevel ember vagyok , hát visszabõgtem neki, majd megpróbáltam kióvatoskodni mellette a kapun, és úgy gondoltam, hogy jó nagy ívben az árokon keresztül kerülöm ki. Újdonsült barátom azonban nagy lendülettel megindult utánam, csörömpölve húzta maga után a pányvakarót, gondolom a gazdája valahol reggel kikötötte, de valószínûleg nem jól, ez meg elszabadult. Mivel engem sürgetett az idõ, így a virágokat locsoló szomszédra akartam bízni a tehén gondját, ezért futtában odaszóltam neki, hogy nem tudom kié ez a tehén, de reggel a kapunkban állt, figyeljen már rá, nehogy a busz elé sétáljon. A szomszéd nem annyira örült a rá osztott feladatnak, de nem foglalkoztam vele, bár a tehén sem, mert az továbbra is jött utánam, amikor a buszmegállóba értem, ott van egy kis füves terület, ahol a tehénke megállt legelészni. Egyszer csak látom, hogy Feri anyukája irdatlanul tekeri a biciklit, és közben szitkozódik, majd bekanyarodik, leugrik a biciklirõl, és elkapja a pányvakötelét a tehénnek. Megvárta, amíg a buszom is bekanyarodik, és utána elkezdte a tehenet elvezetni. A buszból még láttam, hogy a szomszéd (aki a virágot locsolta), épp a megszökni kívánkozó lovakat, Dakotát és mamáját próbálta viszaterelgetni Feri anyukájával, akinek mostmár nem csak atehénnel, hanem még a lovakkal is meg kellett birkóznia. Úgy tûnik ma reggel mindenki világgá szeretett volna szaladni, vagy a buszra felszállni. A csodálatos hétvégi lovas élményem/történetem leírására most sem jut már idõm, de nem is olyan nagy baj, az úgyis egy hosszabb lélegzetvételû mû lesz, majd talán holnap lesz rá idõm. JG

[jeansgirl]

Nõi eszmefuttatások... A hét elején elmentünk egy cukrászdába megünnepelni a barátnõnk születésnapját, 40 éves lett, és ettõl egy kicsit frusztrált is, pedig ez a kor még nem a vég, nem kellene, hogy ezt váltsa ki belõle, és valószínûleg nem is ez az igazi oka, hanem inkább az, hogy a párja pár hónapja elhagyta (a tróger, ahogyan õ hívja mostanában) szerinte egy fiatalabb nõért. Jó, valóban elért egy olyan kort, amikor az ember lánya óhatatlanul tart egy számvetést, és nem biztos, hogy az elért eredmények és a megtett dolgok maradéktalanul kielégítik, boldoggá teszik, de van még idõ korrigálni a dolgokon. A párja döntését is biztosan megelõzte valami, õk irigylésreméltóan szerelmesnek és boldognak tûntek évekig, Misi imádta a barátnõmet és a kislányukat is, ezért úgy gondolom, hogy a barátnõm is követett el hibát, amiért ide jutottak. Szerintem túlvállalta magát, állandóan pörög, és intézkedik, és ezernyi dologba belefog, és nem osztja be jól az idejét. Egy ideje Misi már panaszkodott, hogy kevesebb idõt töltenek együtt, és többet veszekednek, ez vezethetett a szakításhoz. Amin viszont meglepõdtem, hogy a barátnõm nem azon gondolkodott, hogy hogyan tudná Misit visszaszerezni, hanem azon kesergett, hogy megöregedett, és õ már nem kell a férfiaknak. Szép idõnk volt, így a cukrászda kerthelyiségébe ültünk le, rajtunk kívül az egyik asztalnál ült 3 fiatal lány, olyan futószalagon készített mûszépségek voltak, és 5 (a húszas éveik vége felé járó) srác egy másik asztalnál, akik elradadtatottan figyelték a lányokat. A mi társaságunk elég színes, azt hiszem azért vagyunk jó barátnõk sok-sok éve, mert kiegészítjük egymást, és vagyok az örök idealista, emberszeretõ, társaságkedvelõ lény, de ottvan a kékharisnya barátnõnk (aki valamiért utálja a férfiakat), az amazon barátnõnk, az örök optimista húgom, és persze az ünnepelt tyúkanyó (õ egy igazi anyatípus). A barátnõm nézte a lányokat, és azon kesergett, hogy ezekkel mi már nem vehetjük fel a versenyt, ezek a tökéletesen megkomponált nõk elviszik elõlünk a pasikat. Hát, én nem bánom, ha a 70-90-éves fullgazdag "pasikat" elviszik, és meglegszek az olyanokkal, akik még bírnak dolgozni, nem baj, ha nem kõgazdag, csak a tenyerén hordozzon. No, meg akiknek az ilyen lányok kellenek, hát vigyék, belehallgattam egy kicsit a beszélgetésükbe, kívülrõl valóban nagyon mutatósak voltak, de belül olyan semminek tûntek, és különben is az is ízlés dolga, hogy kinek milyen a jó pasi, mert ebben is vannak ízlések és pofonok. Mi például még sohasem vesztünk össze sem a húgommal, sem a barátnõimmel egyetlen férfin sem, mert egyszerûen nem egyezik meg az ízlésünk. Még én pl. a "férfias" férfiakat szeretem, addig a húgom a ma oly divatos metroszexuális pasikra bukik. Én herótot tudok kapni attól, ha egy férfin kevesebb szõr van, mint rajtam, na persze a férfias férfiakon nem azokat a vadembereket értem, akik éppen csakhogy lemásztak a fáról és egy bunkósbottal fejbevágnak, majd a hajámnál fogva bevonszol a barlangjába, az ilyeneket próbálom elkerülni, bár nem mindig sikerül. olyan valakit keresek, aki képes a társam lenni, lehet vele beszélgetni, segítséget és biztonságot nyújt (egyszer már volt egy ilyenem, de saját hibámból elveszítettem). Úgy tûnik, hogy sors is szeret gúnyt ûzni velem, mert olyan fura fazonok keresztezik az utamat néha, hogy ihajla, biztosan azt akarja, hogy sok nem megfelelõ emberrel találkozzak, mielõtt megtalálnám az igazit. A "kékharisnya" barátnõm pedig azt szokta mondani, hogy minden férfi egyforma, csak az arcuk más, hogy ne tévesszük össze õket. Beszélgettünk, és felelevenítettünk egypár pasis történetet, legtöbbször az én eseteimet, mert én igencsak kikaptam az élettõl a legválogatottabb õrülteket, és még örülhetek annak, hogy nem kerültem börtönbe hirtelen felindulásból elkövetett élet kioltása miatt, mert egyszer már odáig jutottam, hogy a borosüveggel szemeztem, és elképzeltem gondolatban, hogy elmarom az üveg nyakát és jól fejbevágom vele az altaltársamat. Inkább a bötön, minthogy még egy percig is halgassam az autótérképes eszmefuttatását, de aztán megúsztam egy rossz emlékkel. Szóval, ahogy így sztorizgattunk, és nagyokat nevettünk, egyszer csak azt vettük észre, hogy a srácok már nem a hölgyeményeket figyelik átszellemülten, hanem a mi történeteinket hallgatják, és velünk együtt nevetnek, tudom, hogy fontos az elsõ benyomás, de hosszú távon nem mindig elég egy szép pofi, és egy szuper alak, néha ennél több kell. Én régimódi nõ lévén nem hajkurászok pasikat, a vadászatot meghagyom az erõsebb nemnek, és jól érzem magam így ahogy vagyok. Nem tervezek plasztikai mûtétet (egyelõre), a nevetõráncaim hozzám tartoznak, mert nagyon szeretek nevetni, a mellmûtétben meg legfeljebb a köbcenti csökkentésen gondolkodnék el, mert az néha tényleg útban van. Nemrégen találkoztam valakivel, ismerem õt nyagyon régóta, csak 12-13 éve elveszítettem a szemem elöl, majd leírom a történetet, hogy hogyan találkoztunk ismét össze (mert jó kis lovas történet lesz), tegnap délután arra járt felénk, és gondolta, nem megy el úgy, hogy nem is köszön, az udvart takarítottam éppen. Olyan jó volt vele beszélgetni, csak úgy repült az idõ, beszélgettünk, és hirtelen azt vettük észre, hogy besötétedett. Beszélgetettek már félhomályban, és észrevettétek, hogy milyen jó így beszélgetni, hogy a lélek könnyebben válik meztelenné, na és persze, hogy ezt a meghitt hangulatot, hogy el tudja rontani egy felkapcsolt villany??? Na jó, nem folytatom az eszmefuttatásaimat, inkább csodás hétvégét mindenkinek!!! JG

[chyki]

[jeansgirl]

A hétvégi kis színesem...

Learattuk a napraforgót, ahogy szokott lenni, ez sem ment egyszerûen...

Már napok óta kombájnost kerestünk, mert aki eddig vágta, nem tudta vállalni, telefonálgattunk össze-vissza, egyeztetgettünk, de végre sikerrel jártunk, találtunk egy kombájnost, vagyis családi vállakozást, így a szállítást is megoldották.
Megbszéltük, hogy szombaton reggel rámcsörögnek, amikor indulnak, és én is indulhatok a tanyára, mert ugye nem tudják pontosan, hogy hol is van a mi földünk, és, ne hogy a szomszédét is levágják a miénkkel együtt.
Jó korán felkeltem, elláttam az állatokat, és vártam a telefonhívást, ami csak nem akart csörögni, 9 óra köröl már kezdtem elveszíteni a türelmemet. Mi a fenének keltem ilyen korán hétvégén, és különben is lenne még ezer dolgom, nem bírtam tovább cérnával, és én csörögtem rájuk. Szadadkoztak, hogy ne haragudjak, de elhagyták a telefonszámunkat, és nem tudtak szólni, és hogy pénteken nem sikerült egy 8 ha-os területet befejezni, és ott kezednek, de jönnek 13 óra körül, ígérték majd csörögnek. Hát nem örültem neki, de legalább tudtam mire számítsak, és hogy van idõm, még egy pár dolgot elintézni. Irány a bolt, fõzés, mosógép elindítása, takarítás rohamtempóban. Befutott a bátyám 3 törppel, hogy megtudakolja mikor aratunk, mert a gyerkõcök kombájnt szeretnének nézni. Mondtam, hogy oké, majd szólok, ebéd után indulunk valószínûleg. Már készen voltam mindennel, ebéd az asztalom, a ruhákat már a kötélen szárította a nap, amikor csörögtek, hogy késnek, mert volt egy vízfoltos terület, ahol a zöld szár úgy beragadt a dobba, hogy meg sem bírják mozdítani, szerelni kell, így valószínûleg 16-óra körül érnek csak oda, de biztosan jönnek. Szóltam a bátyáméknak, hogy aludjanak a gyerekek nyugodtan, nem maradnak le semmirõl, én meg úgy döntöttem, hogy kipróbálom az amerikai csokis keksz receptet, gyorsan elkészíthetõ, hát belekezdek (elõször csináltam, de nagyon finom lett ).
16 óra után pár perccel csörögtek, hogy most indulnak, így mi is elindultunk, készítettem szendvicset, raktam el kekszet, vizet, üdítõt a gyerekenek, Alexa és Máté jött a saját kis bicaján, én meg a bátyáméknál cseréltem biciklit, mert a sógornõm bicaján van a két gyerekülés, és csak így tudtam vinni Fannit és Rebit is. A bátyám mondta, hogy késõbb õ is kijön majd utánunk, így nekiindultunk. Útközben most is összetalálkoztunk azzal az idõs, nagyon hajlott hátú bácsikával, aki egy tenyérnyi kis földdarabon dolgozgat, amikor csak az idõ engedi és a téli hónapok kivételével szinte mindig ottvan, szerintem ez a kis föld tartja életben. Kapál, gazol, kukoricát tör, szárat vág, mikor milyen munkálatok vannak. Az idei évben szivet összeszorító látvány volt az, amikor a kukoricát elvetette. A nagy göröngyös, betonkemény õszi szántást nem dolgoztatta el, hanem ebbe vetette a kukoricát. Ment az óriási göröngyökön, és a botjával fúrta a kis lyukakat, abba szótra bele a derekára kötött konzervesdobozból a kukorica szemeket, majd a lábával temette be. Több napon keresztül láttam tõle ezt a mûveletet, mire végigért a kis földdarabon. Ahhoz képest, ahogyan elvetette a kukoricát, a teremtõ kegyes volt hozzá, mert nem lett olyan rossz termése, nem csak kis billingek vannak a szárakon. Már zölden elkezdte szárastól hordani valami jószágnak, most azt láttam, hogy töri a kukoricacsöveket, és zsákban tolja biciklin haza. Amikor közel megyek el mellete mindig köszönök, de soha nem hallottam, hogy visszaköszönt volna, de gondoltam, biztosan nem hallja. Most is ott mentünk el mellette, ráköszöntem, és a gyerekek is köszöntek neki, most kivételesen visszaköszönt, sõt meg is szólított, aminek nem annyira örültem, mert azt hittem, hogy a kombájn hamarabb odaér, nem tudtam, hogy személykocsival jó tempóban egy óra az-az út amin elindultak. :mad:
Beszélgettem egy kicsit a bácsikával, olyan 80 körül lehet már, kérdeztem, hogy milyen állatnak viszi a kukoricát, mondta, hogy van egy malackája, meg pár tyúkja, nekik viszi, meg egy pulija. A felesége már 6 éve meghalt, menne már õ is utána, nem szeret már a gyerekek nyakán lógni, erre egy kicsit megdorgáltam, hogy ne mondjon ilyet, a gyerekei biztosan haragudnának, ha hallanák. Miután elbúcsúztunk tõle, siettünk tovább, tiszta ideg voltam, hogy idõben érkezzünk, de nem kellett volna ennyire rohanni, mert mindjárt 18 órára meg is érkeztek a tanyához, a gyerekek addigra már szinte mindent felfaltak, és megittak, már iszonyatosan elfáradtam a szaladgálós, felemelõs játékokban, és már nagyon fájt a derekam. Fél 6 körül a bátyám is kijött, hogy mostmár a sötétben majd ne menjünk egyedül haza, de még a kombájn elõtt az öcsém is megérkezett, mivel a traktort vezetõ srácot ismeri így õ tudta, hogy mikorra érnek oda. Az öcsémmel felváltva beültek a gyerkõcök a kombájnba, majd este 20 óra körül elindultunk haza. A sok várakozást enyhítte az, hogy viszonylag jó termés lett, és az olajtartalom is magas, így az árából megtudjuk valószítani a terveinket.

Más...
Lovagoltam, lovagoltam, lovagoltam a hétvégén ismét...
Na jó, lovagolni még nem tudok, de akkor egy lovacska hátán ültem, ééésss irtózatosan jó volt, és kivel, hát, majd leírok egy történetet A pasiról, de most erre már nincs idõm..

[jeansgirl]

Elment a fõnökünk, cincoghatunk, így most végre sort kerítek a régóta ígért kis színes lovas történetemre Elõre szólok, hogy a megkeményedett, szõrös szívû vércowboyok ne is kezdjék el olvasni, mert ez egy lányregény lesz (bár lehet, hogy ezt a topikot nem is olvassák ) Elõzményként még azt is hozzá kell tennem, hogy amikor a húgomnak megemlítettem, hogy ezt a történetet megírom ide, ugyancsak elkerekedett a szeme, hogy ezt??? Azt kérdezte, hogy mit tudsz írni arról, hogy egy magyar Tom Selleck figura elad egy makrancos lovat? Hát, õ ennyit látott az egészbõl, én meg a ló eladását így éltem meg: A tanyára menet beugrottunk a húgommal Ibi szüleihez a házi túróért és a sajtért, na és persze, ha már ott voltam azért beugrottam egy pillanatra a lovakhoz is, akik meglepetésemre az istállóban voltak. (Donna szépen javul ) Itt futottam össze Ibi apukájával, aki szomorúan mondta, hogy ha a lánya nem szerette volna ennyire a lovakat, akkor most bizony megszabadulnának tõlük, de így most még nem tudnak, hát csinálja, ahogy bírja. Ahogy beszélgettünk jöttünk ki az istállóból, és mentünk a húgom felé, amikor észrevettük, hogy a tanyára vezetõ földes útra autók fordultak rá, majd a nyitott kapun keresztül behajtottak az udvarra. Elöl egy fekete BMW húzott egy lófutót, mögötte jött egy terepjáró szintén futóval. Ibi apukája megjegyezte, hogy "na megérkezett Zsolti is" (a keresztfia), egy rögtönzött ugrópályát kellett neki berendezni a karámba, mert egy lovat akar eladni, és a vevõnek meg kell mutatnia mit tud. A BMW-bõl kiszállt Õ, egy kb. 190 cm magas, 100 kg körüli, sötétbarna hajú, hihetetlenül vonzó pasas, akinek a látványátol egy picit megremegett a lábam. Odaintett felénk, majd elindult a futó felé, én persze próbáltam nem feltûnõen bámulni, de hát nem hagyta a fantáziámat hidegen a fekete szûk nadrágjában, ami megfeszült az izmos combján, a lovaglócsizmában, és a majdnem köldögik kigombolt, vagy nem begombolt fekete-fehér csíkos ingében. Bevallom, hogy én már ismerem õt 17 éves kora óta, csakhát vagy 12 éve nem találkoztunk, és hát az eltelt idõ alatt elõnyére változott. A magas, nyurga srácból, egy igen kellemes látványt nyújtó férfi lett. A húgomat a látvány nem fogta meg ennyire, és sürgetett volna, hogy induljunk, amikor izgatott nyerítésre lettem figyelmes, a hang irányába fordultam, és szinte sóbálvánnyá dermedtem a látványtól. Sajnos nincs több idõm, holnap folytatom..

[chyki]

Miért van az, hogy mindig a legizgalmasabb résznél hagyják abba??? :mad:

[Mackó]

Sajnos nincs több idõm, holnap folytatom..

Te most szívatsz minket?

[ppr]

Te most szívatsz minket?

Szerintem igen!

De majd az elõzetesbe jól bevágja azt a részt, amit csak öt résszel késõbb ír le!
Már hallom is az izgalmas zenei aláfestést a fejemben, mikor Jeansgirl megpillantja Lucio Armandó Alvarez D'la Coronilla Iaz Vedot!

No de azért én is várom a folytatást, bizony!

[ori]

Lucio Armandó Alvarez D'la Coronilla Iaz Vedot!

Nem ismerem az illetõt, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a neve Coronilla y Azvedo
Jeansgirl jól nyomja... :yeah:

[jeansgirl]

Miért van az, hogy mindig a legizgalmasabb résznél hagyják abba??? :mad:

Az érdeklõdéseteket szerettem volna ébren tartani.....
Na jó, elárulom az igazat, de ez sem jobb, mint az elõzõ válaszom: szóval tegnap délután befutott egy telefon, felvettem, egy elég bizonytalannak tûnõ férfi volt a vonal másik végén, és segítséget szeretett volna a kérni, de nem tudtam rájönni abból, amit elmondott, hogy mi is pontosan abaja, ezért segítõ kérdéseket tettem fel neki, és az arra adott válaszokból aztán tudtam is segtíteni. Kicsit furán viselkedett, mert miután megköszönte a segítséget, még nem tette le a telefont, hanem inkább személyesebb jellegû kérdéseket intézett hozzám, ami elégé zavart, egy, azért, mert ismeretleneknek nem szeretem kiadni magam, kettõ, elvette az idõt attól, hogy folytatni tudjam a megkezdett történetet.
Így a kérdéseire nem válaszolva, megkérdeztem, hogy segíthetek-e még valamit, vagy mindent megértett? Mikor kimondta, hogy köszöni a segítségemet, nem vártam tovább, gyorsan elköszöntem tõle, és letettem a telefont. Nem telt el sok idõ, ismét megcsörgette a telefont, a kijelzõn láttam a telefonszámból, hogy ugyanaz a fickó, de sajnos nem tehetem meg, hogy nem veszem fel a telefont, bár utólag kiderült, hogy nagy hibát követtem el. Szóval ismét felvettem, és megkérdeztem, hogy miben lehetek a segtíségére? Erre elmondta, hogy ne haragudja, hogy ismét hívott, de olyan kedves a hangom, hogy feláll tõle a f... is, és szeretne velem beszélgetni, esetleg találkozni személyesen. Na ezzel kicsapta nálam a biztosítékot, egyszerûen nem tudom, hogy találnak meg mindig a flúgosok. :mad: Persze azonnal letettem a telefont, és amikor ismét csörgetett, mondtam a kolléganõimnek, hogy én ezt már nem veszem fel, a szerb kolléganõm beválallta. A fickó engem akart kérni, õ meg közölte vele, hogy már elmentem, és, hogy õ tud-e segíteni, erre hisztérikus hangon kiabálta, hogy nem hisz neki, és adja oda nekem a telefont, erre a kolléganõm megimételte, hogy már elmentem, megköszönte a hívását, és letette a telefont. Majd jeleztük a telefonközpontunk felé, hogy a számát tiltsák le. Így amíg nem kapcsol, hogy másik telefonról hívjon, vagy a számát tiltsa le, addig nem ér el minket. (Remélem nem olvassa a fórumot.)

Szerintem igen!
ÁÁÁ, dehogyis...
Már hallom is az izgalmas zenei aláfestést a fejemben, mikor Jeansgirl megpillantja Lucio Armandó Alvarez D'la Coronilla Iaz Vedot!

Kit???, Most meg te szórakozol velem, Jeansgirl biztosan nem pillantja meg, ez valami nyálas fickó lehet, ilyenekre rá sem nézek.
Én a kívül marcona ábrázatú, belöl érzékeny fickókat kedvelem, pl. Tom Selleck a Lángoló prériben alakított figurája megfogna, persze lehet fiatalabb egy picit.[i]
No de azért én is várom a folytatást, bizony!

Akkor nem játszom tovább a türelmetekkel, na hol is hagytam abba?

Óh, Istenem, egy csodálatos lópéldány tárult a szemem elé, igen, egy Ló a javából. A ló kényeskedve lépkedett fényes fekete sörényén csillogott a napsugár. Amikor Zsolt kivezette a lovat, a karámhoz kötötte, majd elkezdte felszerszámozni. A lovon látszott, hogy ideges, és próbált is megszabadulni a szerszámoktól, miközben nagyokat horkantott. A terepjáróból egy idõsebb férni, és egy 13-14-éves forma vékony testalkatú fiú jött oda megnézni a lovat. A ló idegessége nem akart múlni, amikor elindultak a karámba, toporzékolt és felágaskodott, de Zsolt kemény kézzel tartotta, egyik kezével a kantárt fogta, a másikkal pedig a ló sörényét markolta meg, miközben folytott hangon beszélt a lóhoz. Na, ez a jelenet volt számomra a legmegkapóbb, legyûgözött, egy gyönyörû ló egy isteni pasival, kell ennél több?
Az izgalomtól még a gyomrom is görcsbe rándult, és eszem ágában sem volt megmozdulni, nem hogy elinduljak, pedig a húgom már nógatott rendesen, õ nem talált semmi vonzót egy "barbár vademberben" és egy "kezelhetetlen" lóban.
Ahogy Zsolt beszélt a lóhoz, és párszor megsímította, az kezdett megnyugodni, egy kis ideig ugyan még kapált az egyik lábával és a fejét idegesen ide-oda vetette, de lassan mégis megnyugodott Zsolt kezei között. Ahogy felült a hátára megindultak a pálya szélén, tettek bent egy teljes kört, nem is tudom melyikük volt rám nagyobb hatással, a ló vagy a lovas, inkább a kettõ együtt. Amikor megtették a teljes kört, Zsolt odaszólt a lóhoz, hogy "na, gyerünk szépségem, ne makacskodj tovább, mutasd meg mit tudsz", és az akadály felé fordította a lovat. Ez a fiatal ló gyönyörûen átugrotta a keresztbe rakott gerendákat is, és a dupla akadályt is, szinte átrepült felette, mintha láthatatlan szárnyai lennének. A látványtól nekem kicsit könnyes lett a szemem, a húgom meg egyfolytában lökdösött, hogy induljunk már, ne tátsuk tovább a szánkat, így hát elindultam, amikor visszapillantottam, még azt láttam, ahogy Zsolt lecsusszan a nyeregbõl, és a lovat odavezeti az érdeklõdõk elé, így azt nem tudtam meg, hogy az üzlet megkötettett-e, gondolom igen.
Amikor elindultunk, azért a húgomat bosszúból még húztam egy kicsit azzal, hogy áradoztam a látottakról, és elkezdtem feleleveníteni a régi idõket, amikor megismerkedtünk, és még pár kis történetet.
Emlékszem elõször olyan 14 éves koromban találkoztam vele, amikor a lányokkal a nyári szünetben beíratkoztunk egy társastánc tanfolyamra, és mindenkinek gondoskodnia kellett partnerrõl, aki nem akart lánnyal vagy a tanárral táncolni. Ibi mondta, hogy õ majd megzsarolja az unokatesóját, és annak egyik haverját, így nekünk lesz párunk, így ismerkedtem meg Zsolttal, aki 3 évvel idõsebb nálam. Vonakodva bár, de elvállalták a táncot, akkoriban bennem még egy kis fruskát láthatott, akit folyamatosan húzott mindenféle dologgal, ami eléggé idegesített, így állandóan vitatkoztam vele. Ezt követõen többször találkoztunk, majd a következõ nyáron már többször el is motorozott felénk, sõt elõször õ tanított motorozni, és amikor egy mély árokban kötöttünk ki, azt mondta, hogy innentõl kezdve egyedül kell ülnöm a motoron, többet nem ül fel mögém. De felült, amikor elmentünk nem legálisan dinnyét szedni, átmásztunk a kapun, és dõzsöltünk a dinnyék között. Mindenki a hóna alatt egy dinnyével indult el, amikor egyszer csak meghalottuk, hogy egy motor közeledik, elkezdtünk szaladni, ami a dinnyékkel a hónunk alatt nem is volt olyan egyszerû, a fiúk gyorsan el is dobálták, és rohantak akapu felé, de mi lányok nem adtuk olyan könnyen a zsákmányunkat, így viszont a fiúk már régen átmásztak a kapun, amikor mi még csak odaértünk. Átadtuk a dinnyéket, és másztunk volna gyorsan át mi is, de a nadrágom zsebébe beleakadt egy kiálló vasdarab, ami visszahúzott. Elsírtam magam ijedtemben, hogy mindjárt odaér a motoros, és engem kap el. Zsolt visszamászott, és segített kiszabadulnom, majd áttolt a kapun, de neki még nem sikerült leugrania a másik oldalon, amikor egy ostor már csattant is hátán. Erre biztosan nem szívesen emlékszik vissza, de 2 dinnyénk megmaradt.
Késõbb egyszer meg is csókolt, de lányos zavaromban válaszként pofonvágtam, igaz, hogy azonnal elnézést kértem tõle, és nagyon sajnáltam is, de többet nem próbálkozott nálam, bár szerencsére itt még barátok maradtunk, nem szakította meg velem a kapcsolatot, még sokat buliztunk együtt.
Akkor veszítettem el a szemem elöl, amikor megnõsült, és azóta nem is találkoztunk egészen mostanáig.

Ibi halála után még arra gondoltam, hogy vajon mikor fogok én ismét lóra ülni, hiszen õk azért közel voltak, és könnyebben meg tudtam oldani, de szerencsére nem is telt el olyan sok idõ, mert vasárnap volt ennek a napja.
Indultam a tanyára, az úton elment mellettem a mostmár ismerõs BMW a futóval, félrehúzodott az út szélére és bevárt, kicsit elkezdett remegni a lábam, de próbáltam palástolni az izgalmamat, és mosolyogva köszöntöttem. Szóvá tette, hogy gyorsan elmentünk a múltkor, és nem is tudtunk beszélgetni, kérdezte, hogy hova megyek. Elmondtam, hogy a tanyára, maradt még 2 sor sárgarépa, amit fel akarok szedni. Említette, hogy hallotta a keresztszüleitõl, hogy jártunk lovagolni hozzájuk, mondtam, hogy igen, sajnos nem tudom mikor lesz rá lehetõségem újra.
Beszélgettünk még pár szót, majd elváltunk, Õ elindult, és én is, de mostmár akár dalra is tudtam volna fakadni, olyan jó kedvem lett.
Amikor indultam hazafelé, sétáltam a kapu felé elgondolkodva, és egyszer csak egy ló horkantása riasztott fel a gondolataimból, a kapu elõtt ült egy lovon Õ, úgy nézett ki mint Zorro, csak az álarc hiányzott (szerencsére). Fekete pólóban, és fekete lovagló nadrágban, csizmában feszített egy sötétpej pacin, egy másikat meg száron vezetett. Elnevettem magam, és megkérdeztem, hogy mit csinál itt, erre azt mondta, hogy a szülinaposnak teljesíteni szeretné a kívánságát (majdnem jól tudja ennyi idõ után is), és azt mondtam, hogy nem tudom mikor tudok majd újra lovagolni, hát most, és a másik lóra mutatott. Lecsusszant a lováról, és bemutatta nekem Babát, akin lovagolni fogok, elmondta, hogy egy nagyon jóságos lovat tesz alám. Gyorsan bezártam akaput, és õ segített felszállni, szabadkoztam, hogy sajnos nem tudok jól lovagolni, gyenge kezdõ vagyok, erre azt mondta, na majd mindjárt kiderül, ha a vágtában lemaradok, akkor tényleg szarul lovagolok.
Kicsit aggódtam, hogy tényleg vágtázni fog, és mi lesz, ha az alám tett ló is beindul, mert nem olyan embernek a benyomását kelti aki szép lassan poroszkál majd velem, de szerencsére nem vágtázott el, hanem szépen kómotosan sétáltunk és beszélgettünk, mindenfélérõl. Olyan jó volt, annyira kellet már ez nekem, a ló, és egy figyelmes férfi.

The End

Edited by jeansgirl, 2011 szeptember 28. - 12:28.

[Spanishereit]

;)

[Csikasz]

Dejóóóó

[ppr]

Nem ismerem az illetõt, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a neve Coronilla y Azvedo
Jeansgirl jól nyomja... :yeah:

Én meg leírva nem láttam még, de majdnem biztos vagyok benne, hogy igazad van! Én nem beszélni Kínai túl jól!

Jeansgirl, azért így is filmbe illõ a történet, csak nem Dél-, hanem Észak-Amerika területén játszódik.

[Mackó]

The End

Reméljük, hogy nem!

[chyki]

Hmmm, ma jót tett ez a lelkemnek

[jeansgirl]

Reméljük, hogy nem!

A The End reményeim szerint csak ennek a kis történetnek a vége, és nem a megtalált barátságé, azt még nem tudom, hogy lesz-e belõle esetleg több, de az biztos, hogy mostmár nem szeretném elveszíteni Zsoltot a szemem elöl, szeretném vele tartani a kapcsolatot, csak nem lenne annyira pasi, azt hiszi az ember bármikor ráér, nem szól elõre, csak megjelenik, és megkérdezi, hogy jössz velem?

Hmmm, ma jót tett ez a lelkemnek

Néha vágyunk egy kis romantikára, esetleg vad románcra, de néha csak olvasni róla is jó, az is rendbe teszi a lelkünket. ;)

Az elmúlt hétvégém annyira nyugis volt, nem történt semmi, mondhatnám unalmas...

A szombati napom a szokásosan indult, megetettem az állatokat, majd elmentem bevásárolni, még félúton sem jártam hazafelé, amikor a bátyám rámcsörgött, hogy tudnék-e vigyázni a kicsikre, mert elszaladnának bevásárolni, és nem szeretnék vinni õket, mert felforgatják a boltot. Elvállaltam, max. 1 óra mondták, mondtam, hogy rendben, hozzák õket, én már bevásároltam, fõzni fogok, de azt tudom csinálni akkor is ha ottvannak. Egyébként nem értem, hogy velük miért nem tudnak rendesen viselkedni, ha velem vannak nincs semmi baj valük, igaz, mindig kiosztom a feladatot, hogy ki mit szed össze és hoz, és nincs rohangálás, bolt szétszedése, nincs cirkusz, mert többet nem jönnek. Ezzel jól lehet õket zsarolni, mivel imádnak nálunk lenni, állandóan oda akarnak költözni. Éppencsak hazaértem és máris hallottam az apró lábak topogását, megjöttek, elkezdtem az ebédet felkészíteni, közben beültünk mesét olvasni. Rebi ült az egyik combomon, Fanni a másikon, Máté logott a nyakamban, hogy õ is lássa a képeket is, szegény Alexának csak annyi jutott belõlem, hogy a jobb oldalamon átölelhette a karomat, körbe voltam aggatva gyerekkel, mint a karácsonyfa díszekkel. A mostani kedvenc mesekönyvünkben bébibumm van a tanyán, ebbõl kell olvasnom, a 2 éves Rebi már a képekbõl tudja, hogy mikor ki születik, és csillogó szemmel mondja, besegít a mesébe. A 4 éves Fanni meg megkérdezte, hogy "Eti, én miért nem tudok olvasni?". A 6 éves Máté egy idõ után azért elunta a mesét, és elkezdte elõszedni a fényképalbumokat, és arról kezdett el kérdezgetni, hogy ez + az ki, válaszolgattam, egyszer csak megkérdezte, hogy "de Eti, a dédipapa mellett ki az a vén, szar csaj?"- hát, az a dédimama- mondtam neki. Mivel az 1 óra már 1 órája eltelt, és a szülõk még sehol, hát kivezényeltem a társaságot a konyhába. Az asztal körül ültek, Alexának tanulni kellett, így a többiek csendben rajzolgathattak, és tényleg csendben voltak. Amikor elkészültem az ebéddel, a gyerekek segítettek lepakolni az asztalról, majd megebédeltünk. Ebéd utáni mozgásként gondoltam meglegeltetjük a tyúkokat, és elengedem Vacakot is, hagy kergesse egy kicsit õket, terelni úgysem tudja, csak szétzavarni, de legalább kiadja magából õ is a kerozint, és a tyúkok is karban vannak tartva. A gyerkõcök is jót szaladgáltak, kergetõztek, majd segítettek a pipiket visszaterelni. Mivel már fél 2 volt és a bátyámékat nem tudtam telefonon elérni, így úgy döntöttem, hogy mosdás, átöltözés, és csendes pihenõ, mert Rebin már látszott, hogy majd leesik a feje. Na, amikor már elaludtak, csak Máté és Alexa nézte velem csendben a tévét, csörgött a bátyám, hogy jönne a gyerkõcökér. Mondtam neki, hogy alszanak, ha felébrednek majd szólok, délután 4-ig aludtak, Alexa ment mamázni, a törpöket meg a tanyára menet leadtam a szülõknek, és mentem tovább.
Már a tanyából jöttem kifelé, amikor észrevettem, hogy Negró a kapu felé figyel és barátságosan csóválja a farkát, miközben a labdáját dobálja. Gondoltam, biztosan a bátyám vagy az öcsém jött utánam, de az arcomra fagyott a mosoly, amikor a traktorossal és a kisfiával találkoztam össze, aki szabadkozott, hogy nem akartak megijeszteni, csak észrevették, hogy nyitva van a kapu, és gondolták beköszönnek, mielõtt elkezdi a földünket feltárcsázni. Megjegyezte, hogy de aranyos ez a kutya, olyan játékos nagy mackónak tûnik, na igen, hát, nem egy vérengzõ fenevad az biztos, Bundi utódjának szántuk, de úgy tûnik csak az evésben tudja piszkosul utánozni, a házörzésben már kevésbé. Jól mellényúltunk vele, de mostmár mindegy, a nyakunkon marad, egyébként olyan szép nagy mafla jószág lett belõle.
A vasárnapom egy része takarítással telt, meg vártam a kõmûvest, hogy lemérje az ablakokat és az ajtót, mert cseréltetni szeretnénk. Egyszer csak csöngetnek, gondoltam, megjött a kõmûves, de nem, Zsolt állt akapuban, úgy gondolta beugrik hozzánk, és megkérdezi, hogy elmegyek-e vele a Balástyai falunapra és lovasnapokra. Persze, hogy mentem volna szívesen, de vártam a kõmûvest, akinek hozzánk kellett igazodnia már így is, hát nem mondhattam le. Kicsit mérges is lettem rá, hogy miért nem szólt elõre, talán tudtam volna úgy intézni, hogy el tudjak menni.
Délután a parkot rendezgettem, olyan szép idõ volt, egyszer csak megáll egy piros kocsi mellettem, és kiszól belõle egy ezer éve nem látott volt osztálytársam (valamikor barátnõk voltunk). Úgy megörültem neki, kiszállt a kocsiból, és beszélgettünk, megemlítette, hogy láthatott minket egy lovasversenyen, de mire odajött volna, addigra eltüntünk a szeme elöl. Õk a bikaródeóra mentek oda, mert a férjének az a kedvence, kiderült, hogy egy helyen nyaraltunk, bár nem futottunk össze, illetve elkerültük egymást. Utoljára is egy rodeón találkoztunk, az még talán 2005-ben volt, Hódmezõvásárhelyen volt egy adrenalin fest nevezetû program, ahol többek között volt bika és vadló rodeó is.

Ahogy errõl beszéltünk, az eszembe jutott, hogy még nem is írtam arról, hogy milyen volt ez a western verseny az én szemszögembõl:
A helyszín talán nem is érdekes, amikor odaértünk a verseny már javában folyt, vagyis elkezdõdött, és már elég nagyszámú érdeklõdõ összegyült, persze gondolom azok egy része a versenyzõk családtagjai és baráti társasága lehetett, minden esetre nem is találtunk azonnal ülõhelyet magunknak. Már vagy jó félórája álltunk a pálya szélénél, és figyeltük a versenyt, amikor észrevettük, hogy egy pad nem messze tõlünk felszbadult. Gyorsan rávetettük magunkat, persze nem foglaltuk el az egészet, néztük a versenyt, a trail verseny folyt éppen, és hallgattuk a spikert (így nevezik a közvetítõt?), mert számunkra teljesen érthetetlen volt az, amit a lovasok a fura akadálypályán mûveltek. A többiek engem kérdezgettek, hogy ez + az mi? Azt hitték, hogy azért mert szeretem a lovakat, már mindent tudok a versenyekrõl is, pedig nagyon nem, és egyszer csak jött egy megmentõ, a szemem sarkából érzékeltem egy árnyékot, gondoltam, hogy még valaki le akar ülni a padra, így autómatikusan arrébb húztam a táskámat, hogy õ is elférjen, de nem fordultam felé, mert nagyon lekötött a verseny. Egy pillanatot sem szerettem volna elszalasztani, mert ha elveszítem a fonalat, lehet, hogy sosem találom meg újra. Egy kis idõ után észrevettem még egy árnyékot, valaki ismét odajött, rá már felnéztem, hogy lássam mennyire kell arrébb húzódnom, hogy õ is odaférjen. És, ekkor ért derült égbõl az indián, az újonnan érkezett hölgy ugyanis úgy köszönt az addig mellettem ülõ idegennek, hogy "szia Sheriff". Na, erre már felkaptam a fejem, és miközben még arrébb csúsztam vetettem egy röpke pillantást az addig mellettem ülõ felé, hogy valóban arról a Sheriffrõl van-e szó, akirõl a vén dombok fölött sok legenda száll, hogy a megszentelt földön nem csak indián állt, mert õ ott már járt. Éééss igen, õ volt, tényleg, már amennyire az eddig látott fotókból meg tudtam állapítani. Elkezdtek beszélgetni,, majd a Sheriff elkezdte kommentálni a látotakkat, olyan szakszerûen, hogy öröm volt hallgatni (tudom nem illõ hallgatózni ) Csak akkor nem figyeltem már a beszélgetésükre, amikor ismerõsökrõl kezdtek el beszélgetni, az már tényleg nem tartozott rám. Végig néztük a trailt és a reininget, majd elindultunk egy másik pályához. Nekem a leglátványossabb versenyszámok a reining és a gyorsasági számok voltak, majd következtek a marhás számok. Itt már nem sok idõt töltöttünk el, mert kevés volt az ülõhely, és elég sok nézõ vgyûlt össze a pálya szélénél körbe, és nem elég, hogy nem hallottunk semmit, de az elõttünk állóktól még nem is láttunk semmit.
A gyorsasági számok elõtt elindultam az illemhely felé, de amikor megláttam azt, hogy néznek ki, úgy döntöttem, hogy még birom egy kicsit, inkább tartogatom, de az biztos, hogy én azokban a karasztrófális mobil illemhelyeken nem fogok pisilni (undorítóak voltak). Amikor letörve indultam vissza, egyszer csak valaki beleszuszogott a nyakamba, mire kellemes borzongás futott végig rajtam, és majdnem bepisiltem. Amikor odafordultam, hogy megnézzem magamnak, ki is az-az illetõ, aki ilyet merészelt tenni, láttam, hogy az a Tisch Roland gyönyörûséges tarka lova volt, aki komótosan ballagot a gazdája után, és nem egy vad macho, aki ismerkedni szeretett volna.
Mivel nagyon kellett már pisilnem, sõt, már nem csak nekem, és szerencsére a természet lágy öle vett körül minket, hát kerestünk egy viszonylag eldugott helyet, és közben megállapítottuk, hogy mennyivel könnyebb a pasiknak, nekik elegendõ egy fa, nekünk meg bokros terület kellett, amihez azért kellett gyalogolnunk.
Már nem is mentünk vissza a bikarodeóra, addigra már annyira elfáradt a lábunk, hogy úgy döntöttünk jövõre is hagyunk valamit.

[jeansgirl]

Értelem és érzelem... Tegnap még kellemes langymelegen sütött a nap, amikor elindultam egy kicist hamarabb, mint szoktam, az irodából, mert be akartam még vásárolni mielõtt hazamegyek. Az irodaépület mellett verik fel a betont, építkezés folyik, és az egész napos zajtól beállt a fejembe a fájás, ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek a boltba, és közben reméltem, hogy kitisztul a fejem. Séta közben kellemesen sütött a nap, az arcomat simogatták a már kicsit sápadt sugarai, kellemes szellõcske lengedezett, jó volt így. Elejében a cipõm kopogását hallgattam az aszfalton, és a járókelõket figyeltem, és arra gondoltam, hogy nem tart már sokáig ez a jó idõ, és én útálom a hideget, a télben csak a karácsony hangulatát szeretem. Egy idõ után elkezdtem zenét hallgatni, és a kirakatokat nézegettem, egy idõ után azt vettem észre, hogy már nem is fáj annyira a fejem, és kedvem lenne hangosan dúdolni, de, persze nem tettem meg. Az áruház elõtt odamentem a bevásárlókocsikhoz, ahol egy fiatal nõ két kisgyerekkel éppen tette vissza a kocsit, és közben próbálta a gyerkõcöket fegyelmezni, persze nem túl nagy sikerrel. Rájuk mosolyogtam, amitõl kicsit meglepõdtek, az anyukájuk visszamosolygott, és felajánlotta a bevásárló kocsit, akkor nem tolja vissza. Elfogadtam a kocsit, és elindultam a boltba, mivel tudtam, hogy miket szeretnék vásárolni, ezért célirányosan arra vettem az irányt, de persze az üzletekben idõközönként átrendezik a polcokat, hogy biztos ne találja meg egykönnyen az ember lánya azt, amit keres. Ahogy nézelõdtem, kerestem össze a cuccokat, és pakolásztam a kocsiba, egyszercsak a kocsimnak tolta egy férfi a saját kocsiját. Látszott rajta, hogy teljesen kétségbe van esve, mert nem találja azt, amit keres, és zavartan kért elnézést. Rámosolypgtam, és mondtam, hogy nem történt semmi, erre zavartan elmotyogta, hogy mit keresne, na, mivel azt már én az elõbb megtaláltam, így útba tudtam igazítani. Újra a polc felé fordultam, hogy levegyem az áfonyadzsemet, amikor visszafordultam a kocsim felé meglepõdve tapasztaltam, hogy olyan dolgok is vannak benne, amiket nem én tettem bele. Meglepõdtem, hogy valaki közben összekeverhette a kocsikat, és az enyémet tolta el? Körbenéztem, hogy látom-e esetleg valammerre a kocsimat, de nem, majd alaposabban megnéztem, hogy mi van a mellettem lévõ kocsiban. Benne volt minden amit én addig beletettem, csak volt még pár dolog plusszban. Kivettem azokat, amiket nem én tettem bele, és elindultam a polcok felé, amikor visszatettem, ismét voltak akocsiban ismeretlen dolgok, erre már kezdtem élni a gyanúperrel, hogy valaki velem szórakozik, de nem láttam senkit, amikor körbenéztem. Elindultam ezeket is visszatenni a polcokra, de közben mostmár fél szemmel a kocsi felé sandítottam, hátha meglátom, hogy ki szórakozik velem. Meg is láttam, bár ne láttam volna meg, a szeretett arcot, a szeretett embert. Csodálatos izgatottság lett úrrá rajtam, milyen jó újra látni, és mennyire rossz is egyben. Amikor összenéztünk, csibészesen rám nevetett, majd megjegyezte, hogy kíváncsi volt arra, mikor veszem észre, hogy a manók is pakolnak a kocsimba. Miféle manók, mondtam, nagy szemtelen mamlaszok, erre elnevette magát (ezt is annyira szeretem tõle, a nevetését), és lágyan megfogta a karomat, majd adott egy puszit az arcomra, amire az ismert kellemes borzongást éreztem, és attól féltem, hogy nem tudok majd annyira uralkodni magamon, hogy ne vegye észre az érzéseimet. Fõleg akkor, amikor azt mondta, hogy "de jó látni téged, hallani kedves hangod, látni kacér mosolyod, és mindig nevetõ szemed", és hogy, mennyire hiányoztam neki, mert olyan régen találkoztunk. Óh, ha tudná, hogy amikor meglátom, és még õ nem vesz észre, vagy átmegyek az utcán a túloldalra, vagy bemegyek egy üzletbe, hogy ne fussunk össze. Annyira szeretném, ha az enyém lenne, de van egy párja, és egy kisgyerekük, így nem lehet, és mivel tudom, hogy nem lehet, ezért inkább kerülöm, hogy ne fájjon annyira. Feltett pár kérdést, célratörõ kérdéseket, amivel egy kicist zavarba is hozott, fõleg mert közben úgy figyelt a válaszaimra, hogy olyan érzésem volt, kár is kimondanom, hiszen mindent kiolvas. Istenem, de sajnálom, hogy rossz idõben találkoztunk, amikor az enyém lehetett volna, még nem tudtam felvállalni ezt a kapcsolatot (vagyis jobban mondva, még semmilyen kapcsolatot), mert nem voltam lelkileg olyan állapotban, a félelem még sokkal erõsebb volt a vágynál, nem volt könnyû túltennem magam egy vadállaton, aki sokkal erõsebb volt nálam, és nem bírta felfogni, hogy engem õ nem érdekel, úgy gondolta, hogy ami nem megy szép szóval, az megy erõvel. Úgy vallott szerelmet, hogy közben a nyakamnál fogva felnyomott a falra, és arra kért, hogy mondjam neki én is, hogy szeretem, persze azért sem mondtam, így kaptam még párat, de kibírtam. És persze így azt is sikerült közelrõl megtapasztalnom, hogy milyen csodálatosak a törvényeink, amik az áldozatokat ugyan nem védik, de az elkövetõt, sem büntetik, nem volt elég, hogy zaklatott (nem laktunk együtt) és bántalmazott, és hogy emberölését ült már, tehetetlenek voltak a rendõrök, mindaddig amíg el nem fajultak a dolgok, akkor aztán intézkedtek, csak sajnos az én kontómra ment az egyész. Én estem egy mély sötét verembe, és nekem kellettek évek ahhoz, hogy ki bírjak mászni belõle, és újra elbírjam viselni egy férfi közelségét, és érintését. És az egész ügy feldolgozásához kelletek a barátaim, akik mellettem álltak, és segítettek. Amikor megismerkedtem SZ. Zs.-vel, már eljutottam odáig, hogy eltudtam fogadni a közeledését, sõt valamennyire viszonozni is tudtam, de még nem tartottam ott, hogy felvállaljak egy összeköltözést, pedig éreztem, hogy szeretem, hogy vonzódok hozzá, minden porcikámmal éreztem, és éreztem azt is, hogy benne megbízhatok, csak sajnos magamban nem bíztam, és gondolkodási idõt kértem. Így elkövettem azt a hibát, hogy nem vállaltam fel a kapcsolatunkat, és abban bíztam, hogy ad még nekem idõt, és nem keres mást, de tévedtem. Megsértettem a büszkeségét, és közben a régi barátnõje megjelent vigasztalni, majd terhes lett, így bár a kapcsolatuk nem volt felhõtlen, a születendõ gyermek miatt összeköltöztek. Amikor elmondta nekem, láttam rajta, hogy zavarban van, és azt is dühös rám, amire meg is volt minden oka, és akkor azt hittem, hogy rámszakad az ég, mert végleg elvesztettem az egyetlen embert akit szerettem, a másik énemet. És mivel nehéz elviselni ezt a szeretetet, amit érzek amikor látom, így inkább elkerülöm. Most, ahogy belenéztem a szemébe, elvesztem benne, mosolygott rám, érdeklõdött, közben többször megsímogatta gyengéden a karomat, és azt mondta, hogy tudod te mennyire hiányzol, mondtam, hogy igen tudom, mert te is nekem. Akkor miért nem akartál velem élni, és valahogy még most sem tudtam elmondani neki, nem volt a hely alkalmas hozzá, így csak annyit mondtam, hogy egyszer elmondom, de azt sem akarom, hogy esetleg miattam menjenek szét (nem rombolok családokat), vagy esetleg meg akarja keresni azt az elmebeteg állatot, és elkövessen valamit. Talán egyszer ismét szabad lesz, és akkor elmondok neki mindent, nem lessz könnyû, és csak remélni tudom, hogy megért majd. Rossz volt elbúcsúzni tõle, de most jobb így, így nem kell a tükörbe nézve szembe köpnöm magam, mert olyat tettem, ami nem méltó hozzám. Miért kellett most összetalálkoznom vele?? Hazamentem, menet közben nagyon elvoltam gondolkodva, a gondolataimból lópatkó dobogása riasztott fel, a hang irányába fordultam, és megláttam, hogy Feri közeledik lovaskocsival. Ami meglepett, hogy Dakota is ott volt a mami mellett, olyan vidáman lépkedett, olyan zabálnivalóan édes kis jószág, bár amikor odamentem hozzá, húzódozott a mami felé. Beszélgettünk egy kicist, majd tovább mentek. Estefelé még Zsolt is telefonált, jó kedve hamar átragadt rám, beszélgettünk, megígérte, hogy a hétvégén elugrik hozzánk, jó lessz. Jó pasi, de azt hiszem mi csak barátok maradunk, kedvelem õt, de nagy nõcsábász, jobb lesz így, vagy majd látom.

[Mackó]

Eszembe jutott, hogy "véletlenek nincsenek", és tessék... A "sors fintora"... és ehhez hasonló közhelyek. Az az érzésem támadt olvasás közben, hogy Veled aztán minden megtörtént. Egy forgatókönyvíró ölni tudna ilyenekért.

[jeansgirl]

Az az érzésem támadt olvasás közben, hogy Veled aztán minden megtörtént. Egy forgatókönyvíró ölni tudna ilyenekért.

Hmmm, minden talán nem, és pár történetet szívesen nem éltem voltam volna meg, a barátnõim szerint az élénk fantáziám miatt élek meg sokmindent színesebben/máshogyan, mint mások, ami lehet, hogy annak a következménye, hogy 10 évesen kellett felnõnöm, de lélekben gyerek maradtam (ezt viszont a gyerekek nagyon szeretik, mert sokszor rögtönzött/kitalált meséket mondok nekik, úgy, hogy belevonom õket is mese kitalálásába, pl. nekik kell nevet mondaniuk egyes állatoknak, néha tök aranyos kis mesék kerekednek ki az ilyenekbõl).

Na, és még le sem írtam a chippendéles sztorimat, na azért hogy törnék magukat a forgatókönyvírók.. (Na, jó ezt nem is fogom leírni, minden piszkos történetet azért nem osztok meg veletek).

Õszi táj...

Én szeretem az õszi táj látványát napsütésben, a lábunk alatt csörgõ száraz falevelek hangját, és az ezernyi színben tündöklõ erdõ látványát, de melegpárti vagyok, így a borongós, ködös, szeles õszt alapjában véve ki nem állhatom, útálok olyan idõben kint lenni, az állatokat rendezni, a sarat taposni, fázni, elhagyni a meleg lakást.

A múlt hétvégémre összeségében mondhatnám, hogy csodálatosan telt, mert ez nagyobb részt igaz is, csak egy pici közjáték beárnyékolta egy kicsit, egy olyan eset, amit nem szeretnék mégegyszer átélni, mert félelmetes volt, na de nem szaladok ennyire elõre, szép sorjában írok le mindent.

A hétvégére még a szép õszi idõ volt a jellemzõ, ezért szabadtéri programot szerveztem, szombatra a bátyám gyermekeivel vadaspark látogatást terveztünk be. Már reggel 8 órakor ott csiviteltek nálunk, a bátyám gyorsan lelépett, hogy meg ne gondoljuk magunkat, és meg elkeztem összekészíteni a cucokkat olyan alaposan, ahogy szoktam. Ellenõriztem a törpök ruházatát, ami ránézésre nem tûnk megfelõnek a szabadtéri programunkhoz, ezért át is öltöztettem õket melegebb holmikba, majd indultunk. A gyerkõcök fel voltak dobódva, csacsogtak, amikor az ajtót zártam, feltûnt, hogy hirtelen nagy lett a csend, amikor megfordultam szembe találtam magam Zsoltal, így rögtön rájöttem, hogy a gyerekek az õ megjelenése miatt hallgattak el. Meglepõdve néztek rá a nagy kerek szemeikkel, én is meglepõdtem, hogy ott látom, meg egy kicist zavarba is jöttem, mert ismét olyan jól festett, jólesõ borzongás futott végig a gerincemen a látványától. Szerencsére a gyerekek megmentették a helyzetet, mielõtt még esetleg bolondot csináltam volna magamból azzal, hogy rajta feletem a szemem, mert elkezdtek méltatlankodni. Mondtam neki, hogy a vadasparkba készülünk, mert nekem is szükségem van a friss levegõre, mivel az irodában festettek, padlót csiszoltak, és lakkoztak, mi meg ebben a szagban dolgoztunk napokig, és a gyerekek is nagyon várták már. Azt mondta, hogy meg akart invitálni egy kis lovaglással egybekötött kirándulásra, hamár szabad a hétvégéje. Erre rámorogtam, hogy mi lenne, ha néha elõre jelezné, hogy szabad, és szervezhetnénk együtt programot, nem csak így beállítana váratlanul, mert így nem tudok hozzá alkalmazkodni. Bár nagyon szívesem mennék vele, de a gyerekeknek beígértem ezt a kirándulást, és már nagyon várták, nem akarom becsapni õket. Erre, azt mondta, hogy oké, akkor vadaspark, mármint, ha õ is jöhet velünk. Persze, hogy jöhetett, sõt õ vitt el kocsival, bár én egy kicist aggódtam, hogy a törpökkel hogy jön majd ki, és úgy láttam, hogy az aggodalmam nem is volt alaptalan, mert pár óra eltelte után, amikor a törpök már megszokták a látványát, igencsak leamortizálták. Amikor hazavitt kurtán/furcsán köszönt el, és már ment is tovább, ezt nem nagyon tudtam mire vélni, de aztán este felhívott telefonon, és megkérdezte, hogy akkor a vasárnapi lovaglást be tudjuk iktatni? Úgy beszéltük meg, hogy kimegyek a tanyára, ellátom az állatkákat, és onnan indulhatunk. Most megcsörgetett, hogy indul, így már a kapuban vártam, amikor megérkezett, leugrott a lováról, kikötötte a lovakat, és megkérdezte, hogy beszélhetünk-e komolyan egy kicsit. Kíváncsi voltam arra, hogy mit akar mondani, ezért leültünk egy kidõlt fa törzsére. Ismét meg kellett állapítanom, hogy fantasztikusan néz ki, nem tudom hogy csinálja, én meg úgy festek mellette, mint egy mosogatórongy, amit még a kutya is megrágott, és kiköpött, és nem szeretem, ahogy rám néz, mert olyan érzésem van tõle, hogy mintha minden titkomat ki tudná fürkészni. Amikor leültünk megfogta mind a két kezemet, és megkérdezte, hogy nincs-e valami baj, mert nem tûnök valami vidámnak.

Kitörlõdött amit írtam, áááá, nem tudom mit csináltam, de már nincs is idõm újra bepötyögni, de ígérem, hogy majd leírom a folytatást újra.