Még a nap is sütött. A távolban itt-ott egy-egy árnyékban meghúzódó hófolt, de az enyhe szellõ már langyos símogatással bíztat: - ne félj! Minden rendben lesz. Elindulunk a hegy felé. A másik fiatal csikó elõttem baktat, bízik lovasában, egy másodperc csak,annyit hezitál a méretes, hófoltos, nagy pocsolya elõtt. Angyi még ennyit sem. Peregnek elõttem a képek: A kiscsikók megérkeznek, két kis nyamvadtkát vezetnek le a lószállítóról, s onnantól fogva a mieink, egészen. Még nem merek túl közel menni hozzájuk, pedig aznaptól nekem kell gonsodkodni minden szükségletükrõl, jólétükrõl, - boldogságukról. A sok "lóépület-lóbútor", ami az évek alatt elkészült, a sok munka, az izgalom: nem rúg-e meg, ha a patáját pucolom, nem fog-e megfázni, megbetegedni, eltalálom-e a takarmány-adagot, az abrak mennyiségét... A friss szalma, ahova lefeküdtem közéjük-melléjük, úgy nézegettem, símogattam õket, mint anya a csecsemõjét, ha elalszik a karjában.És nõttek, kerekedtek, egyre szebben csillogott a szõrük, egyre virgoncabbak lettek, egyre magabiztosabban ápoltam-gondozgattam, tanítgattam õket.És most itt ülök Angyin. Megyünk a dimbes-dombos erdõbe, komótosan, nyugodtan baktat alattam az én kis lovacskám (mamának a pici csillag-virágszálja:)), és belémnyilall: felnõtt. Már nem csikó. Négy napja töltötte be az ötödik évét.Õsszel volt négy éve, hogy a sors a gondjaimra bízta. Amióta elkerült ide az oskolába, egyszer láttam, karácsony elõtt, már akkor kezdtek eltünedezni a malacka-hurkák a hajlatokból, a rendszeres tanulás, mozgás lóformájúra igazította formás kis testét. Beérünk a hegy elõtti utolsó házak közé. Minden udvarban legalább két hatalmas kutya, hörögve-acsarkodva döngetik a kerítést. Angyi félszemmel nyugtázza; mámmegen itt vannak ezek a kis méregzsákok...Unott fintorral fordítja el a fejét, és olyan nyugalommal, olyan fejedelmi öntudattal baktat el a kapuk elõtt, mintha ott sem lennének. Zakatol a szívem, a lábaim remegnek. Pedig hogy készültem... hogy akartam, hogy ne izguljak, nyugodt legyek, ne vegye észre rajtam Angyi, hogy bizonytalan vagyok. Ám ez a kis ló olyan magabiztos, olyan öntudattal teli, hogy szinte az öreg Mulatton érzem magam. Õbenne van ez a nyugalom, ez a "vigyázokrádnefélj" kisugárzás, amit most Angyiban is érzek, és ami miatt én olyan hálát szoktam érezni egy-egy lovaglás után. De még nem tudok megnyugodni. Hova megyünk? Milyen messze? Pár méter, és beérünk az erdei kaptatóhoz. Látom, hogy sziklás-agyagos-havas-vízfolyásos a keskeny túristaút, és az elõttem lépegetõ ló is meg-megcsúszik. De azt is látom, hogy ez nem okoz gondot sem a lónak, sem a lovasának, hát - gondolom - akkor talán nekünk sem lesz semmi bajunk.Újra betolakodnak a régi képmozaikok; kötõféken vezetgetem Angyit, õ engedelmesen indul-megáll a szavamra, aztán csak a mozdulatomra, késõbb meg csak úgy... mikor én is megállok. Aztán a futószárazások, amik mindig fél órás vad-vágtákkal kezdõdtek, az ijedtség, hogy mekkora hatalmas energia, mennyi féktelen erõ van ebben a pici lóban...(Mindig versenyre hívta a nálánál másfélszer nagyobb Herceget, s mindig õ "futott be' elsõnek.)Lépegetünk a kanyargós, meredek úton. - Lovagolok Angyin!- Itt ülök a tetején, és megyünk! - Uram-Atyám, nem hiszem el! Most egy - az eddigieknél is meredekebb - kaptató következik, s Angyi úgy dönt, itt fürgébben szedi a lábait, magyarán felüget. Egyensúly, Ági, egyensúly, az a 66 kiló épp elég lehet tehernek, nem kéne nehezíteni a dolgát azzal, hogy most rémülten kapaszkodsz, egyetlen egy módon tudsz most segíteni neki, ha nem görcsölsz! Lazííííts! Ez egy gõzgép! Istenbizony! Egész délelõtt futószáraztuk, felváltva nyúztuk Fecóval, léptünk-ügettünk, léptünk, ügettünk, és most ez a hegyes-völgyes erdõ... Kifújom a levegõt, és végre körülnézek. Gyönyörû ez a táj, még így is, hogy zöld még nincs, hó már nincs a fákon, bokrokon, a nap is eltûnt, mégis megejtõ a dimbes-dombos erdõ, a csend. Most lefele ereszkedünk. Életemben nem csináltam ilyet lovon, de idõben jön elõrõl az instrukció, van idõm felfogni, egy pillanatig átgondolni, és úgy tenni, ahogy mondják. És ezzel sincs gond. Lehet, hogy csak képzelõdöm, de úgy érzem, Angyi vigyáz rám. Annyira nyugodt, fegyelmezett, olyan biztos-léptû, annyira... Ez az én lovam? - Lovagolunk Angyival!- Itt ülök a tetején, és megyünk az erdõben. Hegynek föl, völgynek le.- Uram-Atyám! Nem hiszem eeeel!Már Isten tudja, merre járunk, mióta megyünk, több dombot elhagytunk, újabbakra kapaszkodtunk- és ereszkedtünk megint, fordulunk, kanyarodunk... A világ végére elmennék most így veled, te kicsi lovam, Angyikám, pici csikóm, gyönyörûségem! Könny gyûlik a szemembe, nem is tudom, kinek legyek hálás, ennek a kis huculnak, a barátomnak, aki elõttem lovagol, a sorsnak, a férjemnek, vagy saját magamnak... hogy ezt végigcsináltuk, hogy idáig eljutottunk...Az álmom... kislány korom óta... hogy lovagolok, hogy érzem a meleg, robosztus test mozgását, hogy eggyé válunk...Amióta megvannak ezek a szõrösök felturbózva tolakszik elõre a vágyakozás: a saját nevelésûvel, ezzel a gõzmozdonnyal egyszer az életben, ha járhatnám az erdõt... Hát beteljesedett!Azt hittem, ezen a vidéken nem létezik ilyen meredek kaptató... De most ez követezik. Fogalmam sincs, mikor nyugodtam meg, mikor lazítottam ki, egyszer csak azt vettem észre, hogy már magabiztosan ülök, még "gondolatban" sem kapaszkodok.Azt már tudtam, hogy Angyi - minél meredekebb, annál fürgébben - kaptat fel az ilyen emelkedõkön. Kiemelkedtem kissé a nyeregbõl, enyhén elõredõlve segítettem. És hamar felértünk. Gyönyörû látvány tárult elénk, alattunk a völgyek, lankák, fenyvesek, tölgyerdõk, az egész eddig megjárt terület. Egy kerülõúton indultunk visszafelé. Biztos nem olyan meredekek ezek az utak, mint amilyennek én megélem, de lóháton - így elsõre - nekem annak tûnnek.
De már egészen jól ráérzek, hogyan könnyebb mindkettõnknek, ha lefele, hogyan, ha felfele caplatunk.Egy nagy, sárgásbarna kutya loholt felénk. Van már információm arról, hogy Angyi nem ijed meg holmi felbukkanó ilyen-olyan állatoktól, de azért...egy pillanatra meghül bennem a vér. Mi lesz most? Mi lesz, ha megijed, megugrik, vagy mittudomén, mit csinálhat még ilyenkor egy ló... Nyugalmat erõltetek magamra, elõrehajtó segítséget adok, (máamennyire ez tõlem telik:)) és elmarad a kaland, mert Angyi úgy xarja le a kutyát, ahogy van...Tíz centire a lábától galoppírozik el mellettünk ez a kóbor eb, de mintha csak a lovardai haver-kutyi lett volna.Fáradok. Õsszel lovagoltam utóljára egy kicsit Mulatton, aztán még egyszer karácsony táján, mikor "A" eljött egy kis "emlékeztetõt" adni nekünk és Hercegnek.Azóta alig voltam levegõn, alig mozogtam. Most, itt, rajtad ülve kicsi lovacskám, megfogadom, hogy vége a tehénkedõs idõszaknak! Érted, a többi lóért és magamért. Hát hogyan barangoljuk be majd a Somló-környéki erdõket-mezõket, ha ilyen nyamvadt gazdád van? Márpedig - ahogy elnézlek - neked nagyon fekszik ez a kirándulós élet!Kiérünk az erdõbõl, már látom a házakat vár a párom, hogy megörökítse ezt a pillanatot, (neki megint csak ez maradt :()és hihetetlenül boldog vagyok... Emberek, autók jönnek, köszönünk egymásnak, (azt nem lehet leírni, hogy én "onnan föntrõl" milyen hetykén-büszkén köszöngettem mindenkinek!) és visszaérkezünk a lovardába, - Angyi iskolájába. Pénteken már itthon lesz a "nagylány"-Angyikánk. A lehetõséget megkaptuk. A többi már csak rajtunk múlik.
Edited by Ágimam, 2006 március 21. - 20:40.
Õ eddig amióta velem van csak kétszer pánikolt, egyszer mikor a kombájn szembefordult velünk (míg mellette ügettünk 20 méterre nem volt gond) és meglátta a pörgõ elejét, meg másodszor mikor a bokrosban párhuzamosan futottak velünk az õzek és zajt csaptak. Bár ekkor csak egy idõ után sokallt be.Én viszont sánta maradtam.A lábfejem dagadt maradt, terhelni nem tudom a lábam. Lesz ebbõl vagy 1 hónap, mire járni tudok. Az, hogy mikor kerülök vissza nyeregbe megint más kérdés, hisz a bõröm a lábfejemen sokáig érzékeny lesz nyomásra, érintésre.Itt a neten utánanéztem a zúzódásoknak, annyit írnak csak az orvosok, hogy várjunk, míg meggyógyul..
Mi is eljutottunk ma vagy két kilóméterre, mikor eleredt az esõ... 
.
Egyébként a mûtét túró volt, még az epidurált és rendesen megcsinálták, pedig attól féltem legjobban, nem is mûtéttõl! A mûtét utáni gyógyulás elején fájt piszkosul. De egy héten belül utána már otthon voltam, és nemsokára már járógipsszel rohangáltam. Oké, azzal vezetni mondjuk nem lehet, de BKV-zni igen, bár kihívás :gm:De egyébként, ha érdekel, 
) lekanyarodtam valahogy, az akna mélyére, ahonnan már szinte gyerekjáték volt a felszinrejutás 
