Közzétéve 2006 november 16. - 20:19
Vályu, le a kalappal Lucához való hozzáállásodért! :yeah: Annyit azonban szeretnék hozzászólni az általad írtakhoz, hogy bár én is inkább a terep híve vagyok, de én nem nevezném a pályán végzett feladatokat bohóckodásnak. Én is több éve lovagolok már, a sors úgy hozta, hogy edzõ közelében sem járhattam, magamtól tanultam meg sok mindent. Sokáig azt sem tudtam, hogy mit jelent az, hogy helyes lábra ügetni. :( A mai napig úgy érzem, hogy sok hiányosságom van. A fiam, aki 10 éves múlt, idén tavasszal kapott kedvet rá, hogy megtanuljon lovagolni. Egészen addig a lovakra sem nagyon nézett, pedig én itthon tartom õket. Úgy éreztem, hogy én nem vagyok képes azokat a dolgokat átadni, amit neki tudni kellene, így felkerestem pár lovardát, és végül egy mellett döntöttem. Nincs túl közel a kiválasztott, de ezt az áldozatot meg kellett hoznom. Heti kétszer viszem a fiam edzésre, és látom, hogy mennyit fejlõdött. Kezdtem szégyenkezni. Lassan ügyesebb lesz, mint én! Kedvet kaptam ahhoz, hogy én is tanuljak, és "bohóckodjak" a pályán. Az elsõ edzésen nagyon meglepõdtem. Olyan sok mindenre kellett figyelnem! Azért örültem is, mert az edzõ nem talált nálam nagyon nagy hibákat, de azért van mit korrigálni. Szerintem igenis kell egy hozzáértõ, aki kívülrõl figyel, és felhívja a figyelmed, hogy mire kell jobban vigyáznod. Én sem akarok versenyzõ lenni, abból sajnos én már "kiöregedtem", és idõm sincs annyi, amennyit a lovaglásra szeretnék szánni. De a lovam iránti szeretetbõl és tiszteletbõl szeretnék minnél jobban és igényesebben lovagolni. Hogy neki is jó legyen, és lehetõleg ne hupogjak a hátán, ne tépjem a száját. Ha már a saját ló témánál tartunk, ebbe is szeretnék egy kicsit beleszólni. Két lovam van, minden velük járó munkát én látok el egyedül, illetve most már kapok egy kis támogatást a fiam által is. Négyig dolgozom, a fiam szinte egyedül nevelem, mert a párom csak hétvégenként van itthon. Ez azt elenti, hogy én tanulok vele, azaz én ellelõrzöm és korrigálom a leckéit, én kérdezem ki. Emellett a háztartás és egyéb munkák is rám szakadnak, ami egy nõtöl ugye elvárható. Szigorú napi rendünk van, amibe nem nagyon fér bele, hogy hétközben barátokat hívjunk, vagy akár mi menjünk látogatóba. Nincs is sok barátom, mert elijednek, mikor meglátják, hogy nálunk milyen stresszes az élet. Min írtam, minden percünk be van osztva, a fiam Gyõrbe jár suliba, reggel fél hétkor indul a busz, neki 8-kor ágyba kell bújnia, hogy másnap fel tudjon kelni. Szóval hogyan is osszam be azt a kis idõt, ami négytõl-nyolcig a rendelkezésemre áll? Hogy tudjak a fiammal és a lovakkal is foglalkozni? Az utóbbi idõben egyre többet gondolkodtam azon, hogy jó lenne valaki segítséget találni, legalább a ganézáshoz. Mert nagyon-nagyon nem stimmel a meló-szórakozás aránya (sem). Hiszen minden nap ki kell ganézni, meg kell etetni, de örülök, ha a hétvégén kijutok lovagolni. Már arra is gondoltam, hogy nem tartok többet lovat, de nem bírnám ki, ha üresen állna az istálló, és csak máshol szipózhatnék a lószagból. Meg az is olyan jóóó, amikor csak úgy kimegyek hozzájuk, és megvakargatom, megmaszírozgatom õket. Gyûjtök egy kis energiát, aztán ugrok vissza a mókuskerékbe. De már nem bírnék benne futni, ha nem lennének nekem õk. Ezt csak az érti meg, aki lovas ember. Mindenki más hülyének néz, mint ahogy itt a faluban is sokan. Igen, akinek hátasa van, annak nagyon sok minden másról le kell mondani. De én ezt szívesen teszem. És ha a fiam sem adja fel, akkor évrõl- évre nekem is könnyebb lesz, mert egyre többet tud majd segíteni. Addig meg csinálom magam, és reménykedek, hogy még sokáig ad nekem a jó Isten erõt és kitartást.Bocs, hogy ilyen hosszúra sikerült.