Húú,ezeknek a Máraiknakelmondhatatlanul örültem!Én is olvastam a Füves könyvet,nagyon tetszett,nagyon igaz! Ez az én kedvencem:
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek (részletek)
Jó lenne tudni,van-e egyáltalán barátság? Most nem arra az alkalmi örvendezésre gondolok, mellyel két ember megörül egymásnak, mert életük egyik szakaszában bizonyos kérdésekrõl egyformán gondolkoznak, mert hsonló ízlésük, megegyeznek kedvteléseik. Ez mind nem barátság.
Néha már azt hiszem ez a legerõsebb kapcsolat az életben...talán ezért ilyen ritka.S mi van az alján? Rokonszenv? Üres,híg szó,tartalma nem lehet elég erõs ahhoz, hogy két ember az élet válságos helyzeteiben is kiálljon egymásért, csak rokonszenvbõl. talán valami más?..Talán van egy szemernyi Erosz minden emberi kapcsolat mélyén?
A barátság...az az emberi kapcsolat,melynél nemesebb nincsen anyától szült elevenek között...Az ember úgy képzeli,hogy a barátság szolgálat. Mint a szerelmes,úgy a barát sem vár jutalmat érzéseiért.Nem akar ellenszolgálatokat, nem látja valószínûtlen lénynek azt,akit barátjául választott,ismeri hibáit,s így vállalja,minden következménnyel. S ha egy barát megbukik,mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e õt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hûséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppúgy vállaljuk a hûtlen barátot,mint az önfeláldozót és hûségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentõl többet ad, annál kevésbé vár viszonzást?
Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal,amellyel elköveti ezt vagy azt.
...lelked mélyén görcsös indulat szorongott-vágy, másnak lenni,mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás,mellyel a végzet embert sújthat. Vágy,másnak lenni,mint aki és ami vagyunk: ennél féjdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal,hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni,hogy ilyenek,vagy olyanok vagyunk, s tudni,mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettõl dícséretet, nem tûznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük,hogy híúk vagy önzõk,vagy kopaszok és hasasok vagyunk- nem,tudni kell,hogy semmiért nem kapunk jutalmat,sem dicséretet. El kell viselni,ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalat és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk,hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni,hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek,ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hûtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli, vagy észbeli kiválóságát.
Mert egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbûnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bûn elõbb van, a bûn a szándék. S mikor azt mondom, hogy ez a barátság egy napon elromlott, tudnom kell, csakugyan elromlott-e, s ha igen, mi és ki rontotta el? Mert különböztünk és mégis összetartoztunk, más voltam, mint te,s kiegészítettük egymást, szövetség voltunk, emberi egyezség voltunk, s ez nagyon ritka az életben.
...S most meg kell mondanom neked, amit nagyon lassan tudtam meg, nem hittem el,tagadtam önmagam elõtt, meg kell mondanom neked ezt a félelmes felfedezést: mi most is,még mindig barátok vagyunk. Úgy látszik, emberi kapcsolatokon semmiféle külsõ erõ nem tud változtatni. Te megöltél bennem valamit, s még mindig barátod vagyok. S én megölök benned ma este valamit...s mindig barátom maradsz. Mert a barátság nem eszméyi hangulat.A barátság szigorú emberi törvény.Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye.A barátságot nem érhette csalódás,mert nem akart a másiktól semmit,a barátot meg lehetett ölni,de a barátságot...talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában,mint egy néma hõstett emléke....
Mi a hûség,mit várunk attól akit szeretünk?..Nem valamilyen rettenetes önzés a hûség, önzés és híúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben?Mikor hûséget követelünk,akarjuk-e,hogy a másik boldog legyen? S ha a hûség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt,akitõl hûséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat,hogy boldoggá tesszük,van-e jogunk követelni valamit,hûséget,vagy áldozatot?...a féltés, a csalódottság,a hiúság iszonyatos erõvel tudnak fájdalmat szerezni.De ez elmúlik...érthetetlenül múlik el, nem egyik napról a másikra,nem,még évek sem engesztelik meg ezt a haragot-s a végén mégis elmúlik,pontosan úgy,mint az élet.Van valami ami rosszabb,mint a halál és a szenvedés...az,hogy az ember elveszíti önbecsülését. Ezért féltem a titoktól...közös titkunktól. Van valami,ami úgy tud fájni,sebezni és égetni,hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrõdést: ha egy ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság,mondod. Igen,hiúság...s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet.ezért féltem a titoktól. Ezért egyezünk bele mindenféle megoldásba, az aljas, a gyáva megoldásba is-nézz körül az életben,s emberek között mindig ilyen félmegoldásokat találsz: egyik elmegy messzire attól,vagy azoktól akiket szeret,mert fél a titoktól, másik ottmarad és hallgat, örökké vár valamilyen feleletre. Nem gyávaság ez,nem...az életösztön utolsó védekezése. van egyfajta szégyenérzet,mely mindennél kínosabb, amit az ember megélhet az életben,a szégyenérzet,melyet az áldozat érez, mikor gyilkosának arcába kénytelen pillantani....
Úgy látszik az ember mindent bír, addig a határig,amíg célja van az életnek.
Az ember csinálja is azt,ami történik vele.Csinálja,hívja magához, nem engedi el azt,aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi,ha rögtön,elsõ pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz,végzetes. Tartják egymást,az ember és a sorsa,idézik és alkotják egymást. Nem igaz,hogy a végzet vakon lép életünkbe,nem.A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel...
S mindent elérhetsz az életben,mindent legyõzhetsz magad körül és a világban,mindent neked adhat az élet,s te mident elvehetsz az élettõl: csak egy ember ízlését,hajlamát,életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget,mely teljesen jellemez egy embert,aki fontos számodra,akihez közöd van.
Az ember lassan megérti a világot,s aztán meghal. Megérti a tüneményeket,s az emberi cselekedetek okát.Az öntudatlanság jelbeszédét...mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat,feltûnt neked?Mintha idegen nyelven,kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról,s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére.Nem tudnak önmagukról semmit.Mindig csak vágyaikról beszélnek,s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat.Érdekes,mikor megtanultad az emberek hazugságait,s élvezni és figyelni kezded,amint mindig mást mondanak,mint amit gondolnak és igazán akarnak...Igen,egy napon eljön az igazság megismerése:s ez annyi,mint az öregség és a halál. De akkor az sem fáj már.
/tegnap este már nem olvastam át az elírásokat javítgatni,most pótoltam/
Edited by Zsoci, 2007 október 27. - 11:48.
: aláhúzd, v. a lap szélén kis jelekkel jelöld) az éppen olvasott sorokat? Mert annyira, de annyira "hozzád szóltak" ?
Ma reggel gondoltam játszom egyet a "Page 23" topikban. A szabályok szerint kimásoltam a 23. oldal 5. mondatát. Aztán valami kínzó hiányérzetem lett attól, hogy ott árválkodik ez az egy mondat, ami így kiragadva semmihez sem kapcsolható, abból a könyvbõl, ami pedig tele van értékes, bölcs gondolatokkal...
Ezt a topikot azoknak szánom, akik szívesen megosztanák másokkal, ami számukra különös értékkel bír. Lehet az csak egy mondat, lehet hosszabb-rövidebb részlet, és az sem baj, ha bárki vitatja, méltatja, véleményezi ezeket.
Ugyanis nekem is van 1-2 könyv, amibõl -ahogy írtad- kijegyzetelek pár részt, és mindig magamnál tartom 
) 
(Ezt még csak most kezdem.)
Ez most kellett... Köszönöm.
) Inkább arra gondoltam, hogy a "napi betevõ" innentõl nagyjából meglesz... 
