Így vettem én lovat...
#1
Közzétéve 2008 január 21. - 15:38
#2 Guest_Zebrabara_*
Közzétéve 2008 január 21. - 15:44
#3 Guest_Sabrina_*
Közzétéve 2008 január 21. - 20:15
#4
Közzétéve 2008 január 21. - 20:54
#5 Guest_Mongol_*
Közzétéve 2008 január 21. - 20:55
#6
Közzétéve 2008 január 21. - 21:00
#7 Guest_Mongol_*
Közzétéve 2008 január 21. - 21:00
#8
Közzétéve 2008 január 21. - 21:01
#9
Közzétéve 2008 január 21. - 21:01
#10
Közzétéve 2008 január 21. - 21:20
#11
Közzétéve 2008 január 21. - 21:29
másoknak meg csak lámpaláza van
nekem ugyan nincsen lámpalázam, de nem fogom itt hosszan bekalapálni, hogy Hollót, az elsõ lovamat a barátnõmért cseréltem.
#12 Guest_Mongol_*
Közzétéve 2008 január 21. - 21:30
#13
Közzétéve 2008 január 21. - 21:31
Hogy NEM szabad lovat venni
Lecsó
Apropó, akinek kétségei vannak, hogy mentett-e a mentett gebém vagy csak az átverõs propagandaszöveg megy, tiszteljen már meg azzal, hogy nyílt fórumon nekemszegezi a kérdést, és nem magánban kavarja a ganyét. Köszi.
#14 Guest_boomsly_*
Közzétéve 2008 január 21. - 21:34
nekem ugyan nincsen lámpalázam, de nem fogom itt hosszan bekalapálni, hogy Hollót, az elsõ lovamat a barátnõmért cseréltem.
Pedig megöl a kíváncsiság, hogy hogyan lehet jól kijönni egy szakításból!
Beszari banda...
Apropó, akinek kétségei vannak, hogy mentett-e a mentett gebém vagy csak az átverõs propagandaszöveg megy, tiszteljen már meg azzal, hogy nyílt fórumon nekemszegezi a kérdést, és nem magánban kavarja a ganyét. Köszi.
Nesze vazze! Honnan vannak a gebék, drágám?
#15
Közzétéve 2008 január 21. - 21:34
Én meg majd csak azután, hogy vettem lovat!Majd én is mesélek. De csak utánatok.
#16
Közzétéve 2008 január 21. - 21:44
#17 Guest_boomsly_*
Közzétéve 2008 január 21. - 22:19
#18
Közzétéve 2008 január 21. - 23:00
#19
Közzétéve 2008 január 21. - 23:01
Edited by monácska, 2008 január 21. - 23:15.
#20
Közzétéve 2008 január 21. - 23:06
Jens férjem kollegája (ma is, immár 11. éve). Németországból települt az Õrségbe, nem sokkal a rendszerváltás után, hozta magával a lovait, aztán itt is vett hozzá még párat.
Mindaddig egyszerû „kamionos kollegák” voltak, míg Fecó meg nem tudta, hogy Jens nemcsak kollega, de "lovas" ember is.
Na, attól fogva volt közös téma, ami leginkább olyan formában merült ki, hogy Fecó szájtátva hallgatta Jens lovakról szóló történeteit.
Addigra már minden munkatárs tudta, hogy az én párom – velem együtt - amolyan lóimádó ember, meg azt is, hogy nincs lova egy szál sem.
Egy napon Jens azzal állt elõ, hogy van egy eladó csikója.
– "Baráti áron, szinte ingyen neked adom, vedd meg öregem, ellesz majd nálatok" – mondta.
Fecó mosolyogva legyintett:: - Hova venném meg aranyapám, nincs minekünk olyan helyünk a háznál, meg épp most kezdenénk bele a felújításba, vakolni kéne kívülrõl, festeni-mázolni belülrõl, tetõt javítani… Ezzel a belföldes pénzzel annak se érünk soha a végére. Meg aztán érteni sem értünk a lovakhoz, csak el-eljárunk olyan helyekre, ahol lehet „lónézni”, simogatni, vágyakozni…
Itthon aztán az én párom a szokásosnál kicsit izgatottabban kezdett az aznapi események mesélésébe, s hamar rá is tért a lényegre, - lovat ajánlottak neki megvételre…
Jót nevettünk. Felváltva humorizáltunk, hogy – „persze, majd betesszük a fürdõszobába, aztán itatót már nem is kell csinálni neki” meg: „naná, nem gond, mindig marad annyi kaja… vagy õ is kap ropit, mint a kutyák, macskák…” És: „ majd átpályázok nemzetközibe, aztán dõl a zsé, igaz, 3 éve házasodtunk, de hát ki akar annyit veled lenni…” stb.
Aztán egyszerre hallgattunk el, s néztünk a másik szemébe, annak is a legmélyébe.
Beszédes csönd volt az, hisz tudtuk, mitõl ver erõsebben mindkettõnk szíve, s azt is, milyen gyermeki vágyódással áhítozunk egy ló után, aki itt lenne velünk, akit tisztelve szeretnénk, minden jóval ellátnánk, akkor simogatnánk, amikor csak akarnánk…
- Aztán mekkora? – kérdem. És hol van? És mennyiért akarja adni?
De már nem is akartam hallani a választ. Gyorsan, gyorsan elhessegetni ezt az egész hülyeséget, - ez volt mindkettõnk lelkében – felelõsséggel, felnõtt gondolkodással nem is lehet mást tenni! Meg is állapodtunk abban, hogy többé nem is gondolunk az egészre. Lezárjuk, beszélni sem fogunk róla.
Azon az éjszakán a szokásosnál kicsit több volt a „félálomban-simogatás”, a „valahogy nem jó ezen az oldalamon”, a rövid, pergõ-képes álmok…lovak. Fehér (már tudom: szürke ) lovak „barna” lovak, feketék, hatalmas kapcás, szõke hajú dömperek… Legelészve, fûben fekve, vágtatva és bandukolva. Meg egy kiscsikó. Egy szép kiscsikó. – Olyan épp nekünk való…
Napokig nem beszéltünk RÓLA. Igaz, másról sem túl sokat. Valahogy kevesebb lett a mondandónk. Aztán hétvégén – szép szeptemberi nap volt, olyan igazi „kirándulni való”, s szinte egyszerre kérdeztük:
- Bóklászunk egyet „valamerre”?
Egyszerre tört ki a nevetés mindkettõnkbõl. Persze, hogy tudtuk, hogy az a „valamerre” csak egy hely lehet, az Õrség, ott is egyedül Jens-ék tanyája Iváncon, ami szóba jöhet. Amúgy addig is szinte minden kirándulásunk a lovak felé vitt bennünket, kézenfekvõ volt az útirány.
- Csak megnézzük!
- Persze, mi másért mennénk?
- De komolyan, szívem, nehogy belelovald magad valami olyasmibe…
- Milyesmibe? Hülyének nézel? Tisztában vagyok én is, mekkora képtelenség lenne!
Lovunk, nekünk! Jaj, Fecóka, most hányszor mondod még el?! Különben mikor érünk már oda, legalább másfél órája utazunk. Ez már az Õrség?
- Nem, ez még nem az Õrség, és csak fél órája indultunk.
A birtokra érve Jens fogadott, széles vigyorral. Bemutatta a feleségét, aki a köszönésen kívül csak annyit tudott magyarul, hogy „Féri”, meg „Agnessz”.
Egyszerû, de tágas tanya, hatalmas legelõvel, nagy karámmal, takaros, nagy deszka-istállóval. És gyönyörûségesnél is gyönyörûségesebb, csillogó szõrû, szelíd lovakkal!
- Át kell mennünk a szomszéd faluba, mert ott van a csikó – mondta Jens. – Tulajdonképpen nem az enyém, hanem tartozik nekem valaki a takarmány árával, és ezzel a csikóval tudja kifizetni. Jó kis hucul-féle, majd meglátjátok.
Szabadkoztunk, hogy nem is olyan fontos, nem akarjuk megnézni, hisz itt is van elég ló, meg kiscsikó is…
És én akkor láttam meg... "A" kiscsikót.
Egy ici-pici sárga, göndör farkú- és sörényû, csillogó szemû, ugri-bugri pöttömöt, aki úgy szaladt oda hozzám, mintha én lennék az anyja, s azon nyomban szopni kezdte az ujjamat, amint hozzáértem a szájához. Aztán gondolt egyet – az anyué mégiscsak jobb – átváltott a kanca emlõjére, döfködte, nyúzta, ahogy érte…
- Õ mennyi idõs?
- - Két hónapos. Õt is eladom, mert amolyan „szerelem-gyerek”, úgy vettem a kisbéri kancát, hogy nem is tudtuk van benne. Aztán rákérdeztem a Misire, hogyan volt ez. – Ja, - mondta – lehet, hogy a gidrán elrendezte…
Közben „Muki” (mert akkor még ez volt Herceg neve ) épp nyelte befelé a gézszoknyámat, nem gyõztem kifelé húzni a szájából… alig akarta engedni. Aztán ficánkolva elrohant, majd visszafutott az anyjához, szopott néhány kortyot, s újra hozzám szaladt.
Édes Istenem, ments meg minket, kérlek! Ne engedd, hogy elolvadjak, ne engedd, hogy szerelembe essek! A szemem sarkából láttam, vagy inkább csak éreztem, hogy Fecó engem figyel. Egymásra néztünk. És láttam a lelke mélyérõl feltörõ aggodalmat, a sajnálkozást, a féltést… Kétségbeesetten próbált arrébb vinni, hogy megmutassa, milyen szép kecskék, birkák vannak a másik karámban, és még egy vadmalac is túrta ott a földet. Aztán – mivel látta, hogy reménytelen a próbálkozás, mentõ ötlete támadt:
- Na, akkor menjünk, nézzük meg azt a másikat!
- Jól van, pár kilométer az egész, itt van Õriszentpéteren,akkor ugorjunk át – mondta Jens.
Ez a tanya kevésbé volt takaros, mint Jens-é, bár rendbentartották, s itt a lovak sem voltak olyan szabadon, a szõrük sem volt olyan fényes, a szemük sem volt olyan vidám, én így láttam. Voltak azonban betonozott boxok, meg állások.
A kis "hucul" kazak anyja oldalán egy valamivel barátságosabb faépítményû box-szerûségben álldogált. Csak a feje látszott ki a magas deszkalapok mögül, szép kis sötétbarna fej, hatalmas szemek, neki is vékony, fehér csík a homlokán hosszában, mint Mukinak, (dehogyis tudtuk mi még akkor azt, hogy az hóka ) érdeklõdve nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson bennünket.
Ki lehetne engedni egy kicsit, hogy lássuk a járását? – Így Fecó.
Ijedten kaptam oda a fejem. Mit akar ezzel? Mért viselkedik úgy, mint egy „lóvásárló”? És rám sem figyel! Mintha ott se lennék… Mi történt vele?
De már tudtam. Rémület fogott el, amint láttam, hogyan válik Fecó szeme kissé üvegessé, hogyan hatalmasodik el rajta az az eufórikus állapot, ami magában rejtett minden „veszélyt”, ami csak érhetett bennünket ott és akkor.
Tudtam, hogy a vesztünkbe rohanunk. De már én sem voltam ura a józan eszemnek, már „tárgyaltam” is Jens-sel; - akkor mennyi is lenne együtt a kettõ? És akkor ez itt hány hónapos? És mikor lehet elválasztani? És mitõl hucul ez a kis sötét?
Közben kiengedték a kiscsikót. Az anyját megelõzve balettozott elõre, szapora, ringó kis szökkenésekkel. A farka az égnek meresztve, a tetejérõl bojtban hullt vissza a bronzos gesztenye-szõr, fejét büszkén magasra tartva szökkelt ki a világból… (A gazdája szentségelve morgott, hogy „most aztán ölég lesz összeszedni”…)
Hazafelé megint csak hallgattunk. Súlyos volt ez a csend, vészterhes… Meg kéne szólalni, fel kéne ébresztenünk egymást! El kéne mondanunk, mit érzünk!
Meg kéne állapítani, hogy csak egy fellángolás volt, hogy van bennünk felelõsségérzet, és tudunk józanul gondolkodni, és különben is kész röhej ez az egész…
- Akkor nyolcvanezer a kettõért… ?
- ...igen.
- Végül is az nem olyan sok…
- ...nem.
- Igaz, nincs semmilyen papírjuk, de majd csináltatunk.
- Az se két fillér.
- Meglátjuk.
- …
- Akkor most lesz két lovunk?
- Úgy néz ki…
Úgy pattantam Fecó nyakába, hogy fékeznie kellett. Meg is állt az út szélén, hogy rendesen kisírhassuk-nevethessük magunkat, hogy ölelve-szorítva egymást, egymás szavába vágva tervezzük az istállót, a karámot, a piros- és zöld kötõféket, az új nevüket, a lovas könyveket, amiket megveszünk, az új életünket - VELÜK.
2 hónap múlva megérkezett a két kiscsikó, Herceg 4, Angyi 5,5 hónaposan.
HERCEG május 28-án, ANGYI márc. 5-én lesz 7 éves.
#21
Közzétéve 2008 január 21. - 23:14
#22
Közzétéve 2008 január 21. - 23:37
egész napos evés mellett néha már fel is veszi a fejét a földrõl. Nem tudom, mikor jön rá, hogy holnap is lesz ennivaló....
Nem kívánom senkinek, hogy ilyen helyeken járjon. Viszont ezek a lovak nagyon tudják, honnan jöttek. Megbecsülik magukat.
A mi lovunk minden reggelre felette az almot, pedig széna folyton volt elõtte, naponta negyed fándli zabot(ha) kapott, a bordáit meg tudtuk számolni. Lassan két éve él nálunk, de még most sem hagyja ott a szénarácsot, amíg van benne. Õk már errõl nem tudnak leszokni.
#23
Közzétéve 2008 január 22. - 8:36
#24 Guest_Zebrabara_*
Közzétéve 2008 január 22. - 8:47
#25 Guest_messi_*
Közzétéve 2008 január 22. - 9:14
Edited by messi, 2008 január 22. - 9:34.
#26
Közzétéve 2008 január 22. - 9:40
#27 Guest_Ezüstke_*
Közzétéve 2008 január 22. - 9:57
#28 Guest_Mongol_*
Közzétéve 2008 január 22. - 10:21
#29
Közzétéve 2008 január 22. - 10:25
#30
Közzétéve 2008 január 22. - 10:37
Délután!Gyere és nézd meg!!!!
Nem rúg?-))
Edited by packa, 2008 január 22. - 10:39.
#31
Közzétéve 2008 január 22. - 10:50
Ezen felbuzdulva én is írok egyet.
2005. vége felé kezdtem úgy gondolni, kéne nekem egy ló. Egy saját, amire más nem ül, csak ha én is úgy akarom. Akivel kimehetek a világból.
Szépen el is terveztem, hogy egy kistermetű, szívós, helyes kis herélt kéne nekem, úgy egy év múlva, mert addigra nem rázna meg anyagilag. Hogy kinek a méneséből (Eördögh András méltán híres konyik-arabjai vonzottak mágnesesen), hogy oda úgyis előre be kell jelentkezni lóért, annyian vesznek tőle....
Aztán megláttam egy hirdetést itt a paci.hu-n. Egy másfél éves, pej kiskancát hirdettek, a leírás szerint jó vérvonallal, nem is drágán..bár a fényképe egy kicsit fura. Olyan hosszúlábú, keskeny-magas. De jó kis rámás darab!
Áhh, úgysem kell nekem még ló..még sokat kell addig bérlovagolni, ügyesedni....meg miből. Minek is nézegetek hirdetéseket??
Szóval elkísértem egy kedves baráti párt (Csikaszt és Hosszúhomlokot ) lónézőbe, oda. Bár én a mai napig sem tartom alkalmasnak magam lóvásárlós ítészkedésre, szerencsémre ők értenek a lovakhoz.
Ahogy bemásztam a karámba (a tulajjal és néhány környéki kölökkel), az a mafla nagycsikó odajött, rámpillogott a hatalmas szemeivel, aztán belebújt a kabátomba. Egész tűrhetően a közelembe maradt, amíg ott voltam. No nem túlzóan, csak amennyire egy nyers másféléves büszkesége engedi.
Végem volt.
Hiába észérvek, amiket én sorakoztattam magamnak (senem kicsi, senem igénytelen, létra kell majd, hogy felmásszak rá, jesszusombesincslovagolva, normális ember ésszel vesz lovat és nem szívvel). Azok is hiába, amiket mások mondtak (túl fiatal; ki tudja, mi lesz belőle, hogy alakul; nem is tudok ráülni, legalább egy-másfél évig csak tartanám, lehethogyvadállat; első lónak nem szabad csikót; ha én nem tudom belovagolni, az is trillióbillió)....
Tehát sok baráti segítséggel, részletre, megvettem.
Nem bántam meg, bár alaposan hozzá kellett érnem a feladathoz, és mindig lesz mit tanulnom, hogy igazán jó lótulaj lehessek. Mindentől függetlenül mégis úgy gondolom, hogy barominagy mázlim volt, lehetett volna sokkal rosszabb is..
Kívánok mindenkinek hasonló jókat: korrektül tájékoztató eladót, lóértő segítséget, egészséges, jó fejű lovat.
Edited by maugly, 2008 január 22. - 10:58.
#33
Közzétéve 2008 január 22. - 11:01
Edited by Orcus, 2008 január 22. - 11:09.
#34
Közzétéve 2008 január 22. - 12:37
Edited by firtato, 2008 január 22. - 14:07.
#35
Közzétéve 2008 január 22. - 12:56
#36
Közzétéve 2008 január 22. - 13:12
Amikor én kerültem oda Zebrabaráék után, barátnõmmel egy kövér kanca és egy csodás toporzékoló mén várt. Hát igen, Maláj a mén lett az enyém. Akkoriban igencsak tele volt mindkettõ, Maját nagyon élveztem a fickóssága miatt, akkoriban már finoman lehetett mozgatni (igaz ínvédõ nélkül sose) és lehetett terepezni is keveset vele...Sajnos a tulaj kb fél év -év múlva úgy döntött hogy kiherélteti, de akkor már ott volt tartva Karmenem és õ is eladósorban volt, hamarosan pedig Maját el is vitte Zebrabara, majd követte õt Karmen. Az csõdi (herélt) a fél szívemet megkapta, csodás kis dög.
Karment csikóként 8 hónaposan vezettem el az anyja mellõl.
A történet szinte hihetetlen volt, hiszen amióta az eszem tudom saját lóra vágytam, feketére.
Egyszercsak megtudtam a falunkban van egy kanca meg a csikója. Szóltak, ha gondolom mehetek lovagolni, mert nemigen bírnak a kancával. Hatalmas fekete nyhs. kisbéri kanca volt, rosszindulatú, botlós, nem volt egyszerû eset. De az alatta tébláboló fekete kiscsikó..... persze akkor még ilyesmire nem is gondolhattam.
Telt-múlt az idõ, a kanca irdalta nálam is fiatalabb lovasát, hamarosan eladósorba került. A kancacsikó alatta pedig lassan 8 hónapos volt. Anyu egy nap, lovaglás után lejött elém, beültünk a tulaj kocsmájába meginni egy kólát. Lent volt a tulaj is, meg is kérdezte hisz tudja h. szeretem eladó a csikó... elõzör azon lepõdtem meg hogy anyu nem ellenkezett rögtön, hanem megkérdezte mennyiért adná el (persze papírja nem volt, de nem volt olcsóbb mintha telepapíros lett volna).... alig hittem a fülemnek. Onnantól nem lehetett velem másról beszélgetni, csak a fekete kancacsikóról és arról hogyan alakítsuk ki a karámot, boxot, mi lesz ha felnõ és a többi.... aztán eljött az idõ, elvezettem a csikót, aki felcseperedett nálam és rengeteg mindenre megtanított. Nagyon szerettem, de eladtam, nehezen találtam meg végül az utódját....
Az utóbbi 5 évben sok helyrõl adtam-vettem illetve cseréltem lovat, volt olyan is aki csak 3 hetet volt nálam, egy közös volt bennük, egyik se volt belovagolva. Az elmúlt két évben azonban meg sem fordult a fejemben hogy ezt tegyem. Szerintem nagyon fontos az hogy megtaláljuk az igazit.
A nagy Õ, Attayr vétele volt az egyik legérdekesebb.
Volt egy magasan telivérezett sárga kisbérim, fõként terepen lovagoltam, eleinte kicsit ijedezett, el-elrohant, de végül fél év alatt klassz kis terepló lett belõle. Nem is állt szándékomban hogy eladjam, de itt a paci.hu-n olvastam egy hirdetést amibõl jóformán csak a fõszavakat láttam: arab telivér sárga 4lábkese mén 200 000 ....
Ennyi se kellett, igaz se pénzem, se vevõm a lovamra nem volt, de nekem ez a ló kellett!!!
Egy mms-ben kapott kép (látszott rajta hogy sárga 4 lábkese és ló) alapján lefoglalóztam kevéske kis költségvetésembõl... amikor elõször végre élõben megláttam igazán beleszerettem, igaz kicsit kisebb volt mint amire számítottam... de kedves és nyugodt volt, mén, gyönyörû és arab! persze hamarosan haza is került, bértartásba :yeah: Azóta is tart a szerelem.
Egy ismerõsünk legelõjén nyargalászik két bnõm lovával, a lakásomtól busszal 20 perc mire kiérek, rengeteg idõt tölthetek vele, de ennél még többet szeretnék. Reggel felkelni, kislattyogni álmos szemmel, megetetni, rendezni a helyét, körülötte lenni, hisz mindjárt másképp indulna a napom... ;)
Edited by chyki, 2008 január 25. - 12:47.
#37
Közzétéve 2008 január 22. - 13:18
#38
Közzétéve 2008 január 22. - 14:21
#39
Közzétéve 2008 január 22. - 18:08
Jópár év lovazás után a hugimmal eldöntöttük, hogy nekük pedig saját ló kell. Az alpesi szerelem akkor már megvolt, haflingi kellett, nem más, és természetesen, telepapiros, kanca, mert majd, ügye tenyészteni is fogjuk és csikó mert azt még nem rontotta el senki.
Hamar rá kellett döbbenünk viszont hogy a pénz amit rá tudunk szánni, bizony elég kevés, de az nem rontotta el a kedvünket, Kaposvártól Gyuláig bejártuk a haflingi tenyésztőket de az igazi váratott magára. Már nagyon neki voltunk keseredve hogy nekünk sose lesz lovunk, amikor az egyik lovasújságban megláttuk a hirdetést, hogy 2 éves haflingi kancacsikó eladó - méghozzá gyanúsan (vagy legalábbis gyanúsnak kellett volna lennie ) kevés pénzért.
Nosza, családi kirándulás keretében (apukám aki tanyán nőtt fel és ettől lóértőnek gondolta magát, anyu akit az egész nem érdekelt, középső hugom aki fél a lovaktól, valamint a kishugival mi ketten) kiruccantunk Péteribe, Wica ugyanis ott volt megtekinthető.
A tulajdonossal való beszélgetés után egyre szimpatikusabb lett a lovacska, árva csikó, cumisüvegből nevelték, másfél éves koráig Pestszentimrén élt egy udvarban, kutyák nevelték, lovat addig nem is látott, akkor vették a tulajék ezt tanyát és két idősebb lovat, de most vállalkozásba kezdenek, és muszáj eladniuk a lovat mert kifutottak a pénzből, pedig a szivük szakad meg.
A lovász kaján vigyorral az arcán fogadott bennünket, de nekünk ez akkor még nem tünt fel. "Behozom" mondta és egy kötőfékkel elindult a legelőre. "Segítek" ajánlkozott a hugi - "nem kell, nem nagyon szereti az idegeneket, egygazdás" felelte a lovász és mi megértően bólogattunk.
Körülnéztünk a kis istállóban, csinos, nett boxok, bár az egyik box falából hiányzott néhány tégla, és a boxajtó is foghíjas volt. Nem tünt fel pedig az volt az övé.
Közben jött a lovász a lóval és gyönyörű volt (na nem a lovász, a ló ) (ma is nagyon szép, azt el kell ismerni) nyihogott, böbögött, tette-vette magát. Meg akartam simogatni, erre a kezem felé harapott. "Kicsit ideges, nincs idegenekhez szokva" mondta a lovász és mi megértően bólogattunk. Fel akartam venni a lábát, nem adta. "A multkor kicsit megkínozta a kovács" jött a válasz kérdő tekintetemre.
Persze megvettük.
Kiálhatatlan volt. Rugós, harapós, undok. A lábat még sokáig nem adta szegény kovácsunk küzdött vele erősen.
A közeli kocsmában azt kérdezték aputól amikor megáltunk tankolni "csak nem vették meg azt a rugós-harapós sárgát???". Több bértartóhelyen megfordultunk, mindenütt ő volt a mumus, akivel a kicsi gyerekeket riogatták, volt ahol külön karámot építettek neki, csak hogy ne keljen a többi ló közé tenni. A lovakat is utálja ugyanis.
Idén nyáron lesz 10 éve hogy velünk van Közben átkereszteltük Lizának, kicsit lenyugodott, kicsit leszelidült, kicsit COPDs lett és van egy idült savóspatairha gyulladása egy 11°és egy 16° ban rotálódott patacsonttal, csikója ezek miatt nem lehet de mi nagyon szeretjük. Külön történet a fedeztetése, mert persze az álltalunk kinézett haflingi csődöröket egytől egyig elrúgta, hiába utaztattuk Kaposvártól-Gyulág. Úgy látszik ez a mi karmánk - feleslegesen utazni kaposvár és Gyula között
Nyereg alatt egy álom, a legkezdőbb kezdő is bátran elidulhat vele, és tényleg egygazdás, mert az idegeneket a mai napig nem szereti, de minket imád. A kisfiam másfél évesen lógott be először a karámba, hogy a hasa alatt mászkáljon.
Ló 2.:
Közös lónak turos a háta, és nálunk is elég hamar (egy év után) eljött az idő, hogy rájöjjünk, a hugival kettőnknek nem elég egy ló. Lisawica nem törte kedvünket, haflingit akartunk, változatlanul. A Tibi (a bértartónk mondta) hogy jön most hozzá, egy kis herélt, 75% hafi, az anyai nagyanyja pedig magyar hidegvérű. Rámás, nyugodt, fát lehet vágni a hátán. Megnéztem. Egy kis istállóba volt bekötve, kb. 15 kiló sár volt rajta, a sörénye sosem volt kifésülve, kovácsot nem látott még sosem, vagy legalábbis nagyon régen. Mint kiderült apáról féltestvérek a banyával. Hatalmas bociszemei voltak, és én menthetetlenül beleszerettem. Persze megvettük. A világ legnyugisabb lova, az egyetlen akit a Lisa elvisel maga mellett (persze, mert lehet terrorizálni). Egy igazi nyugott békés sodrott, igaz hogy lusta és lassú, és én csak Süsünek hívom mert imádja a pillangókat, de nekem soha nem kéne más ló. Nyaranta 4-5 vendég gyerek szokott fürtökben lógni róla.Szamóca.
Edited by lisawica, 2008 január 22. - 18:26.
#40
Közzétéve 2008 január 22. - 20:22