Közzétéve 2009 január 2. - 11:52
Nem engem idéztél, hanem a tudósokat, akik ezzel a témával foglalkoznak. Sok cikket meg lehet találni a neten. Én már összegyûjtöttem, fel fog kerülni a honlapomra is.
A klasszikus példa: DNS-metiláció
Az epigenetikus öröklõdés molekuláris alapjait mostanra egy sor élõlényben tanulmányozták. Az úgynevezett DNS-metilációs rendszer - a DNS-hez metilcsoport nevû egyszerû molekulák kapcsolódnak, amelyek egy meghatározott mintázatot alkotnak - közelíti meg leginkább az ideális epigenetikus mechanizmust, ugyanis ezekben az esetekben a változások kellõ pontossággal és gyakorisággal át is öröklõdnek egyik sejtrõl a másikra, sõt néha egyik szervezetrõl a másikra is. Szép példája ennek az a jelenség, amelyet Robin Holliday angol genetikus epimutáció-nak nevezett el, és amit még Linné fedezett fel: a gyújtoványfû virága két változatban fordul elõ. Létezik a kétoldali szimmetriájú vad típus és a sugaras szimmetriájú epimutáns változat. Ebben az epimutáns változatban a szimmetriáért felelõs Lcyc nevû gén nem a szokásos módon mutálódik - vagyis a mutáció nem a DNS-szekvenciát érinti -, hanem a DNS-molekula metiláltsági mintázata adódik át generációról generációra.
Habár a laboratóriumi növények körében elõforduló mutációk jó része hagyományos mutáció, mára már sikerült dokumentálni a generációkon átívelõ epigenetikus változásra példát mind növények, mind gombák esetében. Állatoknál ezzel szemben csak igen érzékeny genetikai módszerek segítségével sikerült tetten érni az átöröklõdõ epigenetikus változások jelenlétét. Az egerek aguti lokusz-nak nevezett, a szõrszín kialakulásért felelõs génje a legbehatóbban kutatott állati példa a DNS-metilációra. Genetikailag amúgy azonos alléleket (génváltozatokat) hordozó szülõknek különbözõ szõrszínû utódaik születhetnek, ha az aguti gének epigenetikai (metiláltsági) állapota különbözik a szülõkben.
Szerzett tulajdonságok átörökítése?
Annak ellenére, hogy állatok esetében viszonylag kevés jól dokumentálható példát ismerünk, a jelenség felkeltette a kutatók érdeklõdését, ugyanis - elméletben legalábbis - a mechanizmus alkalmas stabil, ugyanakkor a környezet által módosítható változások továbbörökítésére. A lehetõség, hogy a szerzett tulajdonságok továbbörökíthetõk lennének, visszahozza a lamarcki gondolatot, amelyet a genetika végérvényesen megcáfolni látszott. Egyszerûen (ám kevéssé szakszerûen) úgy is fogalmazhatunk, hogy a génjeinknek van "emlékezete". Az elmélet szerint a nagyszüleink által szívott levegõ és elfogyasztott étel évtizedekkel késõbb közvetlen hatással lehet ránk, még akkor is, ha magunknak nincsenek hasonló élményeink. Kérdés persze, hogy alá lehet-e kísérletesen támasztani ezeket a hangzatos elképzeléseket. A válasz úgy tûnik: igen.
Ikervizsgálatok
Több tudományos tanulmány is beszámolt már arról, hogy a környezeti tényezõk vagy épp az öregedési folyamatok epigenetikus úton rajta hagyják a nyomukat a következõ generációk fenotípusán. Az egyik ilyen munka egypetéjû (genetikailag azonos) ikreket vizsgált. Sokak számára az egypetéjû ikrek egyformasága minden kétséget kizáró módon bizonyítja a genetika környezeti hatásoktól független erejét. Ám az epigenetikusok figyelmét éppen azok az esetek keltik fel, amikor az egypetéjû ikrek mégsem tökéletesen azonosak, például nem teljesen egyezik a fogékonyságuk bizonyos betegségekre, vagyis elõkerülnek az életkor elõrehaladtával kialakuló epigenetikai különbségek. Úgy tûnik, hogy a fiatal egypetéjû ikrek hasonló DNS-metilációs mintázattal rendelkeznek, míg a kor elõrehaladtával ez megváltozik. Lehetséges, hogy éppen a metilációs mintázatban rejlõ különbségek vezetnek a betegségek iránti eltérõ fogékonysághoz.
Generációs hatások
Egy vizsgálat felvetette annak lehetõségét, hogy az anya életmódja befolyásolhatja az utód genetikai állományának kémiáját. Már régóta ismert, hogy az anya életvitele a terhesség korai szakaszában komolyan visszahat az utódra, annak egész élete során. Ennek lehetséges mechanizmusát patkányok esetében sikerült is bizonyítani, mely szerint az anyai gondoskodás befolyásolja az úgynevezett glukokortikoid-receptor génjének metilációs állapotát. A szerzõk feltételezése szerint megfelelõ anyai gondoskodás hiányában lecsökken a gén metiláltsága, ami a receptor túltermeléséhez vezet az utód élete során. A feltételezett magyarázat azt sugallja, hogy a glukokortikoidok által közvetített stresszválaszok epigenetikus úton meghatározottak lennének.
A környezeti hatásoknak generációkon átívelõ hatása is lehet emlõsök esetében. A vizsgálatok alapján úgy tûnik, hogy a vinclozolin nevû vegyületnek nem csupán a kezelt állatban, hanem a következõ nemzedékekben is ivarsejtképzést gátló hatása van. Ebben az esetben is feltételezhetõ a DNS-metiláció megváltozása, habár az emlõsembriók sejtjei fejlõdésük kezdeti szakaszában egy igen alacsony metiláltsági szintû szakaszon mennek át, így a metiláltság átörökíthetõsége is veszélybe kerül.
Habár a mechanizmus(oka)t illetõen bõven van még bizonytalanság, a fenti tanulmányok felhívták a figyelmet arra, hogy az epigenetikus hatásokon keresztül a környezetnek hosszú távú hatása lehet a viselkedésre és az élettani folyamatokra. Az idõ eldönti majd, mennyire jelentõsek ezek a hatások.
Kérdés, hogy az átörökíthetõség mennyire fontos sajátossága az epigenetikai folyamatoknak. Az epigenetika harmadik jelentése magában foglalja a kromatinállomány biológiájának, valamint az RNS-interferenciának transzkripciós hatásait, illetve a kromoszómák és a sejtmag magasabb szintû struktúrájának változásait. A vonzó ebben a terminológiában, hogy ily módon bele lehet sûríteni néhány nagyon új, nagyon izgalmas kutatási irányzatot. Hátránya, hogy nehezen illeszthetõ bele a hagyományos, tankönyvekben szereplõ terminológiába. Ennek egyik oka, hogy a kromatin változásainak jó része meglehetõsen rövid életû. Így például az egyik hisztonfehérje (H2AFX) foszforilációs módosítása epigenetikus változásnak számítana az új, kibõvített definíció alapján, de túl rövid életû ahhoz, hogy átörökíthetõ sajátság legyen. A génátírás alatti hisztonfehérje-módosítás szintén nehezen illeszthetõ be a képbe. Másfelõl a DNS-metiláció befolyásolja a hisztonfehérjék metiláltsági és acetiláltsági állapotát, így közvetve befolyásolja az örökíthetõ sajátosságokat. Ugyanakkor a hisztonfehérjék állapotát sok más tényezõ is befolyásolja, aminek semmi köze a DNS-metilációhoz és az átörökíthetõséghez. Ily módon egy egyszerû hiszton-módosítás lehet epigenetikus vagy nem epigenetikus történés is, függõen attól, hogy átöröklõdik-e. Innentõl viszont az osztályozás már túl bonyolult ahhoz, hogy a gyakorlatban is használható legyen.
A másolódás pontossága szintén kulcskérdés, ha az öröklõdés alapján ítéljük meg a folyamatokat. A DNS-molekula másolódása a sejtosztódáskor hihetetlenül pontos. Nagyjából 10-100 milliárd bázispárra jut egy másolási hiba. A DNS-metiláció pontossága ezzel szemben nagyjából 96%-os, vagyis minden huszonötödik metilált bázispárra jut egy hiba. Ezzel a hibaszázalékkal dolgozva nagyon hamar eljuthatunk olyan sejtpopulációkig, ahol a metiláltsági mintázat igen változatos lesz. Felmerül tehát a kérdés, hogy mi az a másolási pontosság, amit meg kell követeljünk, ha epigenetikus hatásról akarunk beszélni. Talán az agysejtek jelentik a legszebb példáját a nem-átöröklõdõ epigenetikus változásoknak. Ezek ugyanis metiláltsági állapotukban igen különbözõek lehetnek, viszont a legritkább esetben osztódnak, így a közöttük meglévõ különbségeket sosem adják tovább.
Figyelembe véve, hogy van már néhány definíciónk az epigenetikára, azt gondolhatnánk, hogy semmi szükségünk egy újabbra. Ennek ellenére szükség lehet egy olyan megközelítésre, mely alapján az epigenetika használható fogalom marad a mai értelemben, ugyanakkor nem követeli meg a precíz átörökíthetõséget. Ilyen "egyesített" definíció lehet a következõ: epigenetikai esemény az, amikor egy kromoszóma-régió struktúrálisan megváltozik, hogy regisztráljon, jelezzen, vagy megörökítsen bizonyos génaktivitásbeli változásokat.
Nagyszüleink életmódja ránk is hatással lehet
Az utóbbi években számos, a szerzett tulajdonságok öröklõdésével kapcsolatos tanulmány látott napvilágot, ami felvetette annak lehetõségét, hogy nagyszüleink vagy szüleink életmódja és táplálkozási szokásai az utódok egészségi állapotát is befolyásolhatják. A hormonális bevésõdés következõ generációkra történõ továbbadását már csak amiatt is érdemes komolyan venni, mert környezetünkben egyre szaporodnak a nem természetes eredetû, szintetikus vegyületek, amelyek így tovább növelhetik a cukorbetegség, az asztma, a szív- és érrendszeri betegségek vagy a daganatok gyermekeinkben és unokáinkban történõ megjelenésének kockázatát. Az [origo] Egészség rovatának Csaba György, a Semmelweis Egyetem professzora nyilatkozott, akinek nemrég jelent meg a témával kapcsolatos összefoglaló tanulmánya.
Hormonális bevésõdés
Csaba György (Semmelweis Egyetem, Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézet) és munkatársai a hetvenes években kezdett vizsgálataikban figyeltek fel arra, hogy az emlõsök életében vannak olyan kritikus periódusok, amelyekben egy kémiai hatás - például egy hormon - úgynevezett bevésõdést (imprintinget) hozhat létre. Ez azt jelenti, hogy szervezetünk egy-egy sejtje késõbb is "emlékezhet" a hormonnal vagy más kémiai anyaggal való elsõ találkozásra, a sejt jelfogó molekuláiban (receptoraiban) pedig olyan változások jönnek létre, amelyek késõbb döntõen befolyásolhatják a szervezet mûködését. A legfontosabb kritikus periódus a születés körüli (perinatális) idõszak, mivel az ekkor történõ bevésõdés hatása akár egy életre is szólhat. A nyolcvanas években azt is sikerült kideríteni, hogy a bevésõdés szempontjából a szoptatásról történõ elválasztás idõszaka, késõbb pedig a serdülõkori imprinting is ugyanilyen meghatározó lehet az osztódásukat folyamatosan megtartó sejtekben, az elsõ generációt ért hatás pedig megmutatkozhat az utódokban is, méghozzá anélkül, hogy õket bármilyen közvetlen hatás érte volna (ez az ún. transzgenerációs hatás).
"A hormonális bevésõdéssel kapcsolatos kutatásaink kezdetét a Tetrahymena nevû egysejtûvel végzett megfigyeléseink jelentették: ekkor vettük észre elõször, hogy a sejt képes "megjegyezni" a kívülrõl bejuttatott hormonokkal történõ találkozást, majd ez a tudás késõbb az utódgenerációknak is átadódik" - mondja Csaba György. "Ebbõl adódott számunkra a következtetés, hogy a bevésõdés folyamata talán az emlõsökben is hasonlóan mûködhet, vagyis a felnõtt állatok sejtjei a születés körül õket ért hatások függvényében már máshogy reagálhatnak egyes ingerekre, mint azok az állatok, amelyek nem ért hasonló hatás. Az emberek esetében szintén nagy jelentõsége lehet ezeknek a folyamatoknak: a táplálkozástól függõen megváltozhatnak olyan tulajdonságok is, amelyek az emberi fajon belül többnyire megegyeznek: jó példa erre az elsõ havivérzés és az emlõfejlõdés idõpontjának eltolódása az USA sok szóját fogyasztó lakosságában, vagy a szexuális indexek európaitól való eltérése az évezredek óta sok szóját fogyasztó kelet-ázsiai népcsoportoknál. Ez természetesen még nem feltétlenül jelent problémát, hiszen az ember evolúciós és társadalmi fejlettségével párhuzamosan az is változik, hogy mit tekintünk "normálisnak", ezzel szemben aggodalomra adhat okot, hogy a transzgenerációs hatások következtében jelentõsen nõhet a már most is népbetegségnek számító cukorbetegség, asztma, vagy a daganatok kialakulásának kockázata."
A hormonális imprinting hatását inzulinnal kezelt patkányok esetében az elsõ, néhány esetben pedig a második utódgenerációban is sikerült kimutatni. A további vizsgálatok alátámasztották, hogy a transzgenerációs hatás az inzulin-rezisztenciát kialakító alloxán esetében is érvényesül (ez az anyag számos utódgeneráción keresztül növelte a cukorbetegségre való érzékenységet). Az újszülött állatoknak adott pajzsmirigy-hormon (tiroxin) a következõ generációban csökkentette a pajzsmirigyserkentõ hormon (TSH) koncentrációját, az egyik gomba-, illetve rovarölõ szerrõl pedig bebizonyosodott, hogy még a negyedik utódgenerációban is károsítja a hímivarsejtek képzését. A terhesség alatt adott mellékvesekéreg-hormon három generáción keresztül okozott alacsony születési súlyt, felnõtt korban pedig megnövelte a kísérleti állatok vér inzulin- és vércukorszintjét (hiperinzulinéma és hiperglikémia). Ezek az állatkísérleti eredmények hívták fel a figyelmet arra, hogy fontos lenne emberben is tanulmányozni az esetleges transzgenerációs hatásokat.
Befolyásolhatja-e az egészségünket, hogy mit ettek a nagyszüleink?
Svéd megfigyelésekbõl kiderült, hogy a nagyapa 12 és 15 éves kora közötti táplálkozása jelentõsen befolyásolta az unoka keringési rendszeri és cukorbetegségben történõ elhalálozásának valószínûségét. Minél nagyobb "fogyasztó" volt a nagyapa a kamaszkort megelõzõen, annál hamarabb halt meg ezekben a betegségekben a fiú unoka, míg a nagymama esetében a lány unoka (a 2-es típusú cukorbetegség kockázata például négyszeresére nõtt az unokákban a normális rizikófaktorhoz képest; bõvebben lásd a keretes írást). Yu-Fen Li és munkatársai egy 2005-ös tanulmányukban kimutatták, hogy a dohányzó anyák gyermekeinél a nemdohányzókhoz képest másfélszeres gyakorisággal fordul elõ az asztma, ha pedig a nagymama dohányzott a terhessége alatt, akkor ez az arány 2,1-szeresére nõ az unokánál (akkor is, ha az anya nem dohányzott). A veszélyeztetett terhességek kivédésére még a hetvenes években is elterjedten alkalmazott dietilstilbösztrol nevû anyag csaknem ezerszeresére növelte az egyébként igen ritka hüvelyrák kockázatát a szerrel kezelt anyák lánygyermekeinél (bár itt lehet, hogy az imprinting csak mellékhatás volt), a fiúknál pedig a késõbbi élet során kialakuló szexuális problémákkal hozták összefüggésbe a kutatók.
"A fent említett példák alapján feltételezhetõ, hogy a hormonális imprinting hatásai sokszor csak néhány generációval késõbb mutatkoznak meg - például az unokáknál - a kritikus periódusokban ható imprinting jellegû beavatkozások pedig csaknem egészen biztosan továbbadódnak a következõ generáció tagjainak is" - figyelmeztet a professzor. "Fontos hangsúlyozni, hogy az imprinting által kiváltott betegségek nem a klasszikus értelemben vett fejlõdési rendellenességek közé tartoznak, amelyek többnyire a korai terhesség alatt alakulnak ki; a hormonális bevésõdés a születés körüli idõszakban a leghatékonyabb, vagyis akkor, amikor a szervek már kialakultak, de a sejtek receptorai még az érési fázisban vannak. Ennek köszönhetõ az is, hogy míg a klasszikus születési rendellenességek már közvetlenül a születés után is jól láthatóak, addig a bevésõdés hatásai csak a késõbbi élet során mutatkoznak meg. Az imprinting a normálisnál érzékenyebbé teheti a sejteket egy-egy betegségre, ehhez pedig arra is szükség van, hogy a kritikus idõszakban jelen legyen egy a külsõ vagy a belsõ környezetbõl származó "kiváltó" anyag is. Ilyenek lehetnek például a szteroidok közé tartozó férfi és nõi (androgén és ösztrogén) hormonok, vagy azok akár terápiás célból felhasznált származékai. De hasonló hatásúak a környezetünkben - vízben, levegõben és a táplálékokban - egyre nagyobb mennyiségben jelenlévõ szteroid-típusú molekulák is. További -klinikai- megfigyelések alátámasztották azt is, hogy a perinatális idõszakban történõ hormonális bevésõdés befolyásolja a szívkoszorúér-betegségek, a magas vérnyomás, az agyvérzés, az elhízás, illetve a 2-es típusú cukorbetegség megjelenésének idõpontját, gyakoriságát, valamint a betegségek súlyosságát. Ebben elsõsorban a szintén a szteroidok közé tartozó glükokortikoidoknak lehet meghatározó szerepe (ezeket a hormonokat használják például a koraszülött csecsemõk tüdejének erõsítése céljából), de ide sorolhatjuk a szteroid hormonok hatását utánzó, illetve felerõsítõ anyagokat, amelyeket európai és amerikai populációkban a hímivarsejtek számának csökkenésével, valamint az emlõ- és a hererák megnövekedett elõfordulási gyakoriságával sikerült összefüggésbe hozniuk a kutatóknak" - tudtuk meg a professzortól.
Ideje komolyan venni az epigenetikus öröklõdést
A transzgenerációs hatások tanulmányozásához több generáció adatsoraira is szükség van, amit emberek esetében gyakran nem könnyû beszerezni. Emiatt viszonylag kevés kutató foglalkozik a nagyszülõket ért hatásoknak a gyerekekre vagy az unokákra gyakorolt hatásaival, a svéd Umea Egyetem kutatói azonban nemrég hiánypótlónak tekinthetõ cikket publikáltak a témában. A European Journal of Human Genetics c. folyóiratban közölt tanulmányukban Gunnar Kaati és munkatársai többek között az apai nagyapa pubertáskor elõtti - 12 és 15 éves kor közötti - táplálkozásának fiú unokákra gyakorolt hatásait vizsgálták.
A tanulmány különlegessége, hogy létezett egy olyan adatsor, amelybõl már statisztikailag is megbízható következtetéseket lehetett levonni: a kutatócsoport egy izolált svéd közösség táplálkozását elemezte, amelyhez 1799-tõl kezdve rendelkezésre álltak az éves gabonatermés mennyiségi adatai. Az 1905-ben született nagyszülõi generáción eredmények azt mutatták, hogy azokban az években, amikor a termés gyengébb volt (vagyis a nagyszülõ viszonylagosan "koplalásra" kényszerült), akkor a fiú unokák élettartama meghosszabbodott, ellenben amikor bõven volt táplálék, akkor rövidebbnek bizonyult az utódok élettartama.
A kutatók ezt követõen két másik adatsorral is kiegészítették vizsgálatukat (egy 1890-ben és egy 1920-ban született generációval), amelynél már nemcsak fiú unokák élettartamát, hanem a szív- és érrendszeri betegségekkel és a cukorbetegséggel összefüggõ halálozási arányt is vizsgálták. A szív- és érrendszeri betegségekkel összefüggõ mortalitás csökkent abban az esetben, ha a nagyapa kamaszkora elõtti években nem állt rendelkezésre elegendõ mennyiségû táplálék. A cukorbetegség esetében pedig valóban meglepõ eredményt kaptak a kutatók: amennyiben bõséges mennyiségû táplálék állt az apai nagyapa rendelkezésére, akkor a fiú unokában négyszeresére nõtt a cukorbetegséggel kapcsolatos halálozási arány. Az apa esetében a táplálékfelesleg ugyanakkor "védõ hatást" biztosított fia számára a cukorbetegséggel szemben, így feltétlenül szükséges, hogy a vizsgálatokat további csoportokon is megismételjék.
Ami pedig az 1905-ben íródott Ló és Tenyésztése könyvben benne foglaltatik (438. old.):
"Fontosnak jeleztük már ott a használati lóra nézve is az egészséget, fontosnak mondjuk azt itt a tenyészállatokra nézve is, mert ha valami, úgy a beteges szervezet, vagy az arra való fogékonyság határozottan oly valami, a mi az ivadékban másodvirágzásnak indul.
Különösen egyes bántalmak s úgynevezett átörökíthetõ hibák azok, a melyeknek csírái az utódba átszármaznak s csak éppen kedvezõ alkalomra, körülményre várnak, hogy teljes kifejlõdésben is megjelenjelenk. Különösen amaz idült bántalmak, a melyeket az apa- vagy anyaállat maga is örökölt, vagy a melyet szerzett és szervezeti, szöveti elváltozással megtartott, öröklõdnek át nagyobb biztonsággal. Pl. a csontrendszer hibái és bántalmai; az idegrendszer abnormitásai; a szem és pata-hibák; a hibás végtagállasok és mozgásformák; a rossz szokások stb., és pedig átöröklõdnek ezek rendesen sokkal következetesebben, mint a jó tulajdonságok."
Nem a dnsben van benne hanem mint információ vivõdik tovább......
EPIGENETIKA
TUDOMÁNYOS HÁTTÉR
A Johns HOPKINS Egyetem Orvosi Karának Epigenetikus Központja
kutatóinak legújabb eredményei
Az epigenetika egy orvosi tudományág, amely az öröklõdõ változásokkal foglalkozik DNS szekvenció változások nélkül.
Jean-Baptiste Lamarck gondolta ki már Darwin elõtt fél évszázaddal azt, hogy valamiféle evolúció zajlik a világban. Kortársai elképzeléseinek sarokpontját – miszerint a szülõk tapasztalatai továbböröklõdnek a gyermekekre – szimplán kigúnyolták.
„Persze senki sem gondolja, hogy Lamarcknak mindenben igaza volt, de az elmúlt évtizedben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a táplálkozáshoz és a stresszhez hasonló környezeti tényezõk következményeit továbbörökítjük gyermekeinkre anélkül, hogy egyetlen génünk is megváltozna.” – áll a New Scientist epigenetikáról szóló cikkében.
Ez tudományos választ adhat jó néhány olyan kérdésre, amelyre eddig csak elméleti válaszaink léteztek.
A tanulás fontosabb vagy a genetikai öröklõdés? Például magyarázatot kapunk arra, hogy miért jelent olyan sok embernek problémát az elhízás, vagy hogy miként lehet egy családban hajlam egy adott típusú rákra anélkül, hogy bármilyen egyértelmû nyoma lenne a DNS-ben. Egyebek között a skizofrénia, a bipoláris betegség és a cukorbetegség kialakulásának hátterében sem genetikai, de mégis örökletes tényezõket sejt több kutató.
A DNS Metilációs Rendszerének vizsgálata
ALAPTÉTEL:
A DNS-hez metilcsoportok kapcsolódnak, melyek meghatározott mintázatot alkotnak.
A Metilációs mintázat környezeti hatásokra változik, minden ember metilációs mintázata az évek során változik.
KUTATÁS:
1. Önkéntesek DNS Metilációs mintázatát vizsgálták 1991-ben, majd 2002. és 2005 között. A megismételt vizsgálatok során megállapították ugyanazon egyéneknél a Metilációs azaz Epigenetikus mintázat változását.
.
2. A mintázatok átörökítését is vizsgálták: 16 éves intervallumban adott családok 2-3 generációitól vettek mintát, s megállapították, hogy a Metilációs szint változott, s a változás iránya a családtagoknál azonos volt.
Következtetés:
A genetikai örökítõanyagunkhoz, a DNS-hez kapcsolódõ különféle kémiai csoportok MINTÁZATA VÁLTOZIK az életkorral
A változások MÓDJA egy családon belül azonos, azaz ÖRÖKLÕDIK
A Metilációs szint változása
a gének mûködésképtelenségét,
vagy nem megfelelõ idõben, nem megfelelõ sejtekben való aktiválódását eredményezheti.
Ez azt jelenti, hogy a genetikai anyag nem változik de a gének mûködése igen.
Ez azt jelenti, hogy a gének EMLÉKEZNEK.
Ez azt jelenti, hogy hogy a szerzett betegségek is átörökíthetõek az utódokra.
Tehát az, hogy pl. az adott generáció hogyan táplálkozott, dohányzott, milyen levegõt szívott, milyen fizikai/érzelmi traumákat élt meg – KÖZVETLEN hatással van a késõbbi generációkra!
Ez magyarázhatja a családon belüli megnövekedett fogékonyságot bizonyos betegségekre (pl. rák, allergia).
Svéd kutatások
a nagyszülõk illetve szülõk életmódjának és táplálkozási szokásainak az utódok egészségére való hatásával kapcsolatban
Egy parányi, elszigetelt északsvéd falu, Överkalix népességének tanulmányozásával arra az összefüggésre derült fény, hogy hosszabb ideig élnek azok a férfiak, akiknek a nagyapja 9 és 12 éves kora között éhezett.
A nõknél annyi volt csak a különbség, hogy a nagymama éhezése akkor hozta a legnagyobb élettartam-növekedést, ha az a nagymama csecsemõkorára esett. Úgy tûnik, az ivarsejtek képzõdésének idõszakában valami megváltozott az éhezéstõl a nagyszülõkben, s ez az „információ” továbböröklõdött.
Az asztma kockázata
dohányzó anya esetében 1,5-szeresére nõtt az asztma gyakorisága a gyermeknél
a nagymama dohányzása a saját terhessége alatt 2,1-szeresére emelte az unoka asztmában való megbetegedésének gyakoriságát, akkor is, ha az anyja nem dohányzott!!!
Keringési és cukorbetegség kockázata
A nagyapa 12 és 15 éves kora közötti táplálkozása jelentõsen befolyásolta az unoka keringési és cukorbetegségben való elhalálozásának valószínûségét.
Minél egészségtelenebbül táplálkozott az adott életkor-intervallumban a nagyapa, annál hamarabb halt meg ezekben a betegségekben a fiúunoka.
A nagymama esetében négyszeresére nõtt a lányunoka 2-es számú cukorbetegségben való megbetegedésének kockázata.
Kövérségre hajlamosító tényezõnek bizonyult viszont különbözõ kutatásokban az, ha az apa 11 éves kora elõtt rászokott a dohányzásra, bételdiót rágcsált, vagy ha az anya a terhesség elsõ két trimeszterében éhezett.
A legújabb hipotézisek szerint egyes elhízásra hajlamosító géneket aszerint kapcsol ki vagy be a szervezet, hogy a kritikus idõszakban kitartóan sok vagy kevés az étel.
Reinhard Stöeger, a seattle-i Washington Egyetem kutatója szerint a fejlett világban egyre nagyobb egészségügyi problémát jelentõ elhízás és a második típusú cukorbetegség kialakulását könnyen lehet, hogy a felmenõk jóltápláltságára lehet visszavezetni, hiszen az emberi szervezetet az evolúció inkább az éhezésre készítette fel, mint a túl bõséges táplálkozásra.
Ez azt jelenti, hogy a szerzett betegségek is átörökíthetõek az utódokra!
A generációs, pszichogenetikus stressz
A generációs, pszichogenetikus stressz egy olyan élethelyzetet ír le, mellyel valamely elõzõ generáció küzdött, azt a viselkedésmintát, modellt jelenti, mellyel az elõzõ generáció valamely traumatikus élethelyzetet sikertelenül kezelt – s aztán örökül adja a következõ generációnak.
Hiszen tudjuk: „hetedíziglen fizetnek a fiúk az Apák bûneiért…” – de tegyük hozzá: a lányok is.
Amikor generációs stressz oldására van engedélyünk, ez azt is jelenti, engedélyünk van letenni azt a terhet, melyet generációk hurcoltak és adtak tovább – az utánunk következõknek már nem kell ezzel a teherrel élniük.