Ugrás a tartalmakhoz


Fotó

2006-2007 legjobb írásai


Ez a téma archivált. Nem tudsz archivált témához hozzászólni. Ha szeretnéd újranyitni, keress meg egy moderátort, vagy admint.
35 válasz a témához

#1 Varázsló

Varázsló

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 726 hozzászólás

Közzétéve 2006 március 24. - 13:13

Most értem haza.......a világ legnagyobb örömével gazdagodva.A lovardában jártam, egy csodálatos lónál. Rajta ülök már két hónapja, hetente kétszer. Azt hittem, hogy boldog vagyok...és azt hittem hogy boldog õ is.Aztán szólt. Azt mondta, õ nem boldog. Õ nem szeret velem lenni, nem akarja, hogy a hátára üljek.Szólt õ finoman, kis jelekkel...De én süket voltam. Aztán erõsödtek a jelei, és most már kiabált. Nagy hibákat kellett elkövetnem ahhoz, hogy meghallhassam, és magamba kellett néznem ahhoz, hogy megérthessem.A hétfõi lovaglás aztán egy mérföldkõvé magasodott. Tudtam, mindent én rontok el, õ tökéletes. Keresgéltem a régi edzõm telefonszámát, segítsen, mit rontok el? Mit rontok el?Aznap éjjel eljött hozzám Rozmaring. Messze állt, rámnézett. Csak suttogott, és én nem értettem mit mondd. Csak suttogta titkát...de én nem hallottam. Kértem, próbáltam rájönni...aztán eltûnt...Ahogy felébredtem, az éjszaka közepén felpattantam az ágyamból, a könyvespolchoz sietve. Lerángattam az összes régi lovasújságot, és minden lovas könyvemet az ágyamba hordtam. Olvastam egész éjjel - két hónap kihagyással elfelejtettem lovagolni?- aztán másnap reggel a fizika és a kémia könyvem helyett Pat Parelli könyve és az "elrontott ló utóidomítása" került a táskámba...Olvastam, minden létezõ hiba után kutatva, vissza-vissza gondolva a lovaglásokra, hogy kezdetben minden szép volt, és most már nem boldolgulok ezzel a lóval...Egy cikket találtam a 2002-es lovaséletben, és amíg a történelemóra tartott, én a pad alatt tartva  a lapot, titokban olvasva egy új világba kerültem...Egy világbajnok lovas mesélte el, hogy is jött rá, hogy egész eddigi életében tévedett a lovakat illetõen, és azt hitte a lovaival van a gond, de mindvégig vele volt...Ma úgy döntöttem megfogadom a tanácsot. És. Meghallgatom, ha suttog is.Beléptem a boxba, és eszembe jutott egy olvasott "teszt" >figyeld meg, ha belépsz a lovadhoz odajön-e vagy elfordul< Hát lesúlytott, ahogy láttam, hogy Rozmaring nemhogy elfordul, de egyenesen a farával fenyeget. Nagyon (nagyon) vigyáztam a nyergelésnél, a lehetõ legfinomabban feltenni a nyerget, és most az egyszer nem elsietni-elkapkodni semmit.  Csak besétáltunk a fedelsebe...A szél úgy fújt,azt hittem lekapja az épület tetejét...és a kanca mindentõl megilyedt. Nagy nehezen tessékeltem a lépcsõhöz, ahol fel szoktam szállni- tudta mi vár rá, és nem volt odáig érte. -egy órás szájbarángatás, össze-vissza menés és határozatlanság. Az egyik dolgozó kérdezte mi újság velem mostanában. Azt hallotta, mostanában nem boldogultam a lóval. Mi a baja? Ó. A lónak semmi. Én vagyok rossz lovas.Nagyon meglepõdött. Valószínûleg még sohasem találkozott olyannal aki akár egy kicsit is magában kereste a hibát és nem a lovában...Felszálltam:-Én hallak. Már értelek. Ne félj. Csak lovagoltam...de figyeltem. Elolvastam mindent - talán könyvekbõl nem lehet megtanulni lovagolni, de mégis sikerült,mert....Kaptam valamit.Bizalmat.Támaszkodást.Én azt hittem ez a ló nem is képes ilyenre, én azt hittem vele nem lehet összhagban, egyenesre állítva, elengedve, támaszkodva...lovagolni.Hogy milyen fantasztikus volt ez a nap, hogy én ma mekkora ajándékot kaptam.... Tudom, hogy a lovaglás után nem a jutalom reményében követett, tudom, hogy nem azért bújt hozzám, mert meg akart harapni. Csak kaptunk valamit egymástól- bizalmat, ami a legfontosab, ami a legnehezebben elérhetõ és a legkönyebben elveszíthetõ...És én egyszer már elvesztettem, de tudom, hogy ezentúl csak jobb lehet. Hogy tanulni fogunk még egymástól, és hogy mindíg fejlõdnöm kell. Hogy mi a tanulság vagy hogy mért írtam ezt le?Hát figyeljünk egymásra, és tanuljunk. Bízzzunk és akkor a világ legszebb ajándéka lehet a miénk - egy igaz barát. Hogy meghalljam, ha csak suttog....

Hozzászólás megtekintése


Edited by Varázsló, 2007 szeptember 17. - 23:15.


#2 Õz

Õz

    Sebész

  • Főmoderátor
  • 3.950 hozzászólás

Közzétéve 2006 március 25. - 21:56

A jelölés módja, feltételei a tavalyi topikból átemelve:Az elmúlt évekhez hasonlóan jövõre is kiosztásra kerülnek a Paci.hu Aranyplajbász díjai!A díakat három kategóriában lehet "elnyerni":irodalmi, szakmai és humor témában született hozzászólások alapján!Az írások két féle képpen kerülhetnek fel a topicba:-idézve az elejétõl végéig,-leírva a cím, a szerzõ, és belinkelve a konkrét hozzászólás. Mindenki jelölhet írásokat (egy-egy ember természetesen többet is), 2006.01.01. és 2006.12.31. között a paci.hu-ra újonnan felkerülõ hozzászólások közül.Szavazni csak a topikban feltüntetett(=jelölt), KONKRÉT írásra lehet majd! Természetesen kategóriánként EGYRE!

#3 Õz

Õz

    Sebész

  • Főmoderátor
  • 3.950 hozzászólás

Közzétéve 2006 március 25. - 22:00

Tartalomjegyzék (a szándék szerint folyamatosan aktualizálva):Lóbarát: ...ha csak suttogBeam: Urban cowboyPetya: fórumparódiaMac: utolsó tavaszLóbarát: Egy kis színes a mai napomról, a lovak szemérõl, a miértek folytonos ismétlõdésérõl, arról, mi történik, ha megáll veled a világ, a Föld nem forog, csak a lovad patáját hallod dobbani, s szíved is ritmusához igazodik....Kriszti2: marhaterelésBlue az igényességrõlMac: három bummHaf-Shire: a lovaglópálca szerepeagrobe: a szálas-etetésrõl és a só szerepérõlHaf-Shire: állapotmegítélés fotó alapjánLóbarát: Ahol mindannyiunk szíve lakikHaf-Shire: GyermeklélekStrucc: fiktív folytatásosHaf-Shire: Csillagszórók az éjszakákHaf-Shire: MeseHaf-Shire: Egy más világ...Old Shatterhand: LóvarázsLÓ tanfolyamMoly: Döglött lelkek báljaGumilovas: Sárkány haláláraHaf-Shire: Tél

Edited by Õz, 2006 december 15. - 12:08.


#4 Õz

Õz

    Sebész

  • Főmoderátor
  • 3.950 hozzászólás

Közzétéve 2006 március 25. - 22:01

A félreértések elkerülése végett,én Beam barátomat jelölném Humor kategóriában vagy nem is tom miben,hisz ez a kis szösszenet az õ keze munkája. :kir: Urban cowboy.Az alant szereplõ történet személyei, helyszínei, és eseményei a leírt formában csak az én agyamban :confused: születtek meg. A valósághoz történõ hasonlatosság tisztán a véletlen mûve. ( Vagy nem, de az biztos )Elõzmény: Az úgy volt, hogy volt dolgunk ( Jiminek és nekem ) a nagyfaluban. A társaság színvonalának emelése érdekében beszerveztünk még három csinos lányt - gondoltuk majd jót beszélgetünk az oda - vissza úton. Mi amatõrök :P  Leon elõre szólt, hogy aludni fog - a többiek nem, viszont egész úton édesdeden szunyáltak. Így Jimivel beszélgettünk – teszem hozzá ez sem volt rossz! A terv: délelõtt hivatalos ügyek intézése ( Jimi imád értekezletre járni - ez a perverziója :dev:  ), délután lovasboltok felkeresése különös tekintettel Paint Horse Szentendre. Kicsit megcsúsztunk a délutánnal. A pesti viszonyokkal tisztában lévõ ismerõseink mondták, hogy a szentendrei utat feltúrták, nem tudjuk megjárni nyitvatartási idõben, de az Árpád híd budai hídfõjénél van egy western cuccokat árusító bolt. Hurrááá, megnézzük, de elõbb beszabadulunk a Nagy Lovas Boltba. Ez így is történt. Nagyjából mi öten voltunk bent, és az eladók. Nézelõdtünk, tapogattuk a kütyüket, és egyszer csak: szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik, ajtó elõtt sötét alak, egy cowboly emelkedik. ( A.J. után szabadon ). Nem úgy jött be, ahogy földi halandó bemegy egy bóttba, ez entré volt a javából, amit csak nemzetünk nagy és többnyire már az égi deszkákon fellépõ színészei tudtak. Emberünk fején fekete, felhajtott karimájú bõr kalap, alóla D' Artagnan fénykorát megszégyenítõ göndörségû haj, talán szõke, le a vállig. ( Én meg csak irigykedtem – késõbb kiderül, miért. ) Tekintet: hideg, kék, némi megvetéssel – a'la Terence Hill. Tartás egyenes – mint aki karót nyelt. Kabát – sötét barna, waxos – pont ilyen kell kell kell nekünk is. Nadrág – fekete farmer, semmi extra. Eddig korrekt volt a dolog. Az összhatást azonban nagyban rombolta a lábak végén található Martens – szerû ( vagy tán az is ) bakkkancs ( azért 3 k – val, mert lehetett vagy 45 – ös méretû ). A cowboy bejött – továbbra is a fentebb leírt tekintet – amit meg tudok érteni, mert 20 éves korom környékén ( úgy 1000 évvel ezelõtt ) én is így néztem a hasban kissé megvállasodott, darabra meglévõ, ám egyenletlen területi elosztású hajjal rendelkezõ ( értsd: kopaszodó ), korosodó ( csak én, Jimi nem ), zakót, nyakkendõt viselõ hímnemû egyedeket. De könyörgöm: a lányokat mért???? Õk fiatalok, csinosak, üdék, frissek ( na jó, kicsit álmosak ) és harmatosak voltak. Hát nincs ennek " szöme " ?! Nem volt – illetve volt, de szerintem a csipa – termelésen kívül másra nem nagyon használta. ( Pfúj, gonosz vagyok – má' megin' ) Merev arccal, se jobbra se balra nem nézve, karót nyelt tartással végigsétált a polcok között, mint egy jobb generális a csapatai elõtt, majd kb. 5,3 perc alatt végezve távozott a boltból. Mi meg néztünk ki a fejünkbõl. Próbáltuk mindezt okosan tenni, de nem nagyon sikerült. Konkrétan: olyan bután néztünk, amennyire csak el tudjátok képzelni. Na jó, az élénkebb fantáziával rendelkezõk fogják vissza magukat!! Úristen, megtestesült a sartre – i elidegenedés – vízió! Lassan magunkhoz tértünk a sokkból, ki – ki fizetett, majd kocsiba vágtuk magunkat, és irány a Wild West Store. A Könyves Kálmán körút – Kõbányai út sarkán lévõ villamos megállóban ismét megpillantottuk a cowboyt. Semmit sem változott – pont olyan karótnyelten álldogállt, mint ahogy a boltban tette tiszteletét. A sokk – hatás már elmúlt, úgyhogy jókat vigyorogva szedtük cafatokra az egész embert. Mert még nem tudtuk mi vár ránk?!! Wild West Store – Árpád – híd budai hídfõ. Elõször szem – száj, 20 perccel késõbb fül – farok. Az érthetõség kedvéért: amikor beléptünk a boltba, szemünk – szánk tátva maradt a csodálkozástól olyan áruválasztékot és minõséget láttunk. Késõbb megvizsgáltuk az " árak színvonalát " majd fülünk – farkunk behúzva távoztunk. A történethez tartozik még, hogy Jiminek volt egy 10 perces liezonja egy csodás waxos kabáttal, de ezt írja meg õ, ha akarja. Az viszont biztos, hogy még sokáig emlegetni fogjuk. A kocsihoz menet megbeszéltük, még benézünk egy Budaörsön lévõ lovasboltba. Mindez kb. délután öt óra tájt történt. Szóval beültünk a kocsiba, és elindultunk. A Moszkva – tér környékén halk, egyenletes szuszogás hallatszott a hátsó ülésrõl. A BAH – csomópontnál már nem volt kérdéses: ezt a lovasboltot is kihagyjuk. Csendesen – hogy ne ébresszem fel az alvókat – megjegyeztem Jiminek: kedvenc lovastársnõink olyanok, mint a csecsemõk. Amint ringani kezd a kocsi a seggük alatt, azonnal elalszanak. Élénk bólogatás volt a válasz.. ….És Pécsig szunyálának. ( Miután felették a siófoki McDönci árukészletének jelentõs hányadát, különös tekintettel az édességekre )

Az eredeti írás a Pécs és környéke topikban fellelhetõ.

#5 Õz

Õz

    Sebész

  • Főmoderátor
  • 3.950 hozzászólás

Közzétéve 2006 március 25. - 22:02

Anikóhoz csatlakozva:

Petya, ez zseniális összefoglalása az elmúlt évnek!  :kocc:

Nem keltem a feszültséget, én magam vagyok a feszültség, vagy áramütés  :D (vagy gutaütés pl., mielõtt valaki ideírná.... ;) )Régi idõk õsfórumos lovasa ír:- óóóóó a régi szééép idõõõõõk, óóó ó régi fóóóórum.  :kv: .... válaszol egy újonnan regisztrált tag:- nem demokratikus ez az egész, bár csak másodjára írok ide, de mit tudtok ti a lóról csak virtuálisan ugattok:... egy Vas Tag reinkarnáció is közbeír:- csõcselék az egész, mi kevesen felsõbbrendûek vagyunk... a régi fórumos imét:- annyira megváltozott itt, hogy már nem is olvasom, semmi értelmes nincs itt már... egy újdonsült chatrajongó az iméntire válaszul megkérdi:- Ti itattok (lovat) alumínium vödörbõl ha az karórágó?... erre a demokráciakedvelõkl egyike:- mert ha nem tetszik amit írsz a modok folyton kimoderálják és nemkéne, mert nyílt ez a fórum és õk folyton a saját fontosságuk rózsaszín ködében tetszelegnek. Meg diktatórikus ez az egész... erre egy notorikus kötekedõ:- akkor Te miért vagy itt? (és egy szmájlit nyom utána   így: :D)...erre egy ki arctalan "intellektuell" belinkel egy érthetetlen blog site-ot amit tegnap reggel talált...erre pedig egyik kedvencem kotrázva válaszol :- Petya Te itt vagy? Ne tömjénezd tudtalan önmagad !...a korábban regisztráltak közöl egy ír(ni próbál), majd kitörli és kilép... erre ismét egy chatrajongó fentiek "témájához kapcsolódóan" ír:- puszit adott ma a lovam az orromra és harmadjára még a répáért is odajött hozzám... erre a chatrajongó:- ezt valami lovas filben is láttam, Te játszottál benne? ... majd jön egy frissen regisztrált új Tag: - Blöki vagyok és majd szeretnék egy pacit, szerintetek kótert vagy haflingit vegyek??? Apu a frízért van oda. :( ... erre a chates mintegy élét adva a dolognak:- mert folyton cseteltek és cset lett ez az egész... áááááá !  :yeah: és a rég nem látott Petya is ír valamit természetesen :..kitörölte, hülye Petya !  :kocc: P.

Hozzászólás megtekintése



#6 gica

gica

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 370 hozzászólás

Közzétéve 2006 március 31. - 17:13

Még fonnyadt volt a tavasz. Hûvös szelek rohantak le a dombok oldalán, és terelték maguk elõtt a tavalyi faleveleket, körbetáncoltatva a fák törzsét, vagy a csupasz koronájukra mint parókát, felpróbálták a zörgõ harasztot. A reggeli zúzmara reggelente egyre korábban tûnt el, a madarak is már próbálgatták a hangjukat. Tavasz volt. Kora tavasz.Jámbor, az öreg kanca az oldalán feküdt és vajúdott. Fájt, nagyon fájt. Ennyire még sohasem. Az oldalát kiverte a tajték az erõlködéstõl, kapkodva szedte a levegõt. Tudta, hogy baj van. Valami baj van.Csikó, ez a kis újonc egyszer csak kipottyant. A burok szétszakadt, és õ elõbújhatott. Anyja nagyokat horkantva lélegzett. Csikó, a kis pej csõdör-legény reszketõ lábakkal próbált felállni. Csapkodott ide-oda a farkával az erõlködéstõl. Anyja nyögve tápászkodott fel és nyalogatni kezdte.-Szia kicsim – szólt, és a hangja gyönyörûség volt Csikó füleinek.-Szia mami – válaszolt és tovább erõlködött cérnavékony lábait egyenesítgetve. Kicsit fázott a hûvös szélben.Szellõ borzolta végig a legelõt, hideg ujjakkal túrt bele Jámbor izzadt sörényébe.-Vigyázz kicsim, lassan állj fel. Nem kell sietni.Kíváncsian figyelte a csikót. Végigmérte, mustrálta.-Jaj, mami, dehogynem. Én futni akarok, szaladni, utolérni a felhõket, a napot!Jámbor lábai megroggyantak kicsit, nagyot sóhajtott.-Kicsim – mondta neki az anyja – ráérsz még arra. Takarékoskodj az erõddel. És, figyelj csak, fontosat mondok. - Pihent, mielõtt folytatta – Én nemsokára nem leszek... Jön majd egy ember, furcsa, kétlábú, furcsa szagú... õ majd gondodat viseli. Mindig legyél jó hozzá, és fogadj szót neki...-De mami, mirõl beszélsz? - Csikó közben felállt, és egyre nagyobb buzgalommal böködte anyja hasát. - Éhes vagyok, mami.Jámbor a fejét lógatta. Még mindig fájt. Égett. Lüktetett. Valami baj van, tudta, és tudta, hogy már nem sokáig lehet Csikóval. Olyan jó lett volna. Olyan jó... De már nem lehet.Lenyugvóban volt a nap. A nyugati dombok mögé iparkodott olyannyira, hogy kivörösödött az arca. -Mami?...-Igen, kicsim?-Mami, mi az, hogy már nem leszel? - Csikó élénken cuppogott.-Azt jelenti, hogy nemsokára elalszom, hosszú-hosszú idõre... De egyszer majd találkozunk.-Mami?...-Igen, kicsim?-Mikor találkozunk? - cupp-cupp.-Remélem, sokára – Jámbor érezte, hogy gyengül. Ritkult a szívverése, és egyre jobban izzadt.-Mami?......-Mami!?...Jámbor szemei elõtt köd borult a fákra. Kis csillagok nyíltak-csukódtak, a színek szürkévé váltak... Mintha repülne...Összecsuklott.-Mamiiiii!!!!????

Hozzászólás megtekintése



#7 gica

gica

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 370 hozzászólás

Közzétéve 2006 április 14. - 10:28

Egy kis színes a mai napomról, a lovak szemérõl, a miértek folytonos ismétlõdésérõl, arról, mi történik, ha megáll veled a világ, a Föld nem forog, csak a lovad patáját hallod dobbani, s szíved is ritmusához igazodik....Az ágy úgy dobott ki reggel 6-kor, mint annak a rendje! Lovagolni megyek, megyek, várnak...Éjjel velük álmodtam, nagy lószemek néztek le rám, patáik dobbantak, halk zenét játszottak az éjszaka, édes illatuk álomba ringatott, védtek minden baj elõl.Reggeli már a kocsiban, úton...mert a lovaknak is enni kell. Megláttam azt a hatalmas "kupac" zabot, amit most hoztak...Az abrakos plafonyjáig ért, és az egész termet kitöltötte! A lelkem sírt, kiáltott utána, hogy hemperegj, hemperegj bele, ó az az érzés...De ehelyett csak kezeim túrtam mélyen a rakásba, s az illatát szívtam a szivembe. Örömmel ropogtatta mindenki, végigsétáltam az istállón...Lószemek merednek rám, ki így- ki úgy, az ott kapar, s ideges -na jólvan, senki nem veszi el tõled- az ott fel sem néz, csak a fülét mozdítja felém. Hallom már hátul a két csikós kanca rám vár, pletykálnak, csikóikra ügyet sem vetve... Egy kis jutalom, simogatás, pucolás, fésû... Szemeik barnaságában az anyaság minden izét látni. Kiengedem õket a karámba, végre futhatnak. Csak nézem percekig, szemeikben úszva gondolkodom.... A félelem és a bátorság, mind ott van, ha csikóikkal vannak. Bölcsek, anyák õk, igazán anyák... Nemrég még csak kis bolondosokként futkároztak, aztán ahogy hasuk kerekedett, szemük, arcuk úgy nyúlt, komolyodott. Minden anya ezt éli át. A bolondos csikók megkomolyodnak idõvel, szemem elõtt lepereg ahogy az õ arcuk nyúlik majd, bizony anyák ha lesztek, így véditek majd sajátotokat, mint ahogy titeket óvnak most.Egy csúnya kis ló a sötétben. Ott áll, a boxban por, büdös...Szürke, ezt látom, azt mondták rá üljek. Fejét felém fordítja, homlokán alvadt vér..lép egyet felém, reszket, fél...Oldalán felszakadt sebek, gyógyulásra váró lelke szemén látszik. Csikó még, társai nem engedték a rangsorba. Csiklandósan húzza el hátát a kefe elõl, nagy szemeivel rám-rámpillant... Kérlel, hogy sírni tudnék fájdalmától. Kis kirekesztett õ, nem tudja, egyszer megszokják majd az újakat is...A nyereg megnyugvást jelent, vele leszek egy órát, szabad lehet... Ronda, csúnya kis ló ez, nem kell senkinek. Tompora horpadt, soványkás, szõre sem puha vagy csillogó...A sörénye, farka is kurta, az emberek nem szeretik, ami nem szép.Csak egy kis bizalomra vágyik õ, s ha megkapta, ülj fel rá! Táltos lesz, nyaka parancsra ível, mint a rugó lõ ki, lovasa kívánságát lesi, s ha fárad sem kell kérlelned, megy õ rendületlen, csak légy jó hozzá... A karámban áll, sötétpej. Ó, csak egy pillantást vet rám, nem áll meg, rohan tovább...Vágtat, a kengyelek lobognak utána, lábait a nyakába kapja, ugrik...Felkapja az embert, szája megfeszül, azzal húzza el egész súlyát a futószáron, végigviszi a karámon...Csikó ez még, nézz csak rá. Belovagolni, azt kéne, de szabad-e egy ilyen egyenes vonalat megötrni, s igába hajtani?Szenvednek már vele hetek óta, õ nem enged...engem figyel, körbe-körbe, a fordulókat gyorsan veszi, hogy pillanatra se álljon úgy, engem nem lát. Ó, bizony én beléd látok. Tudod Te is...szemed nem tudod lehunyni anélkül, ne látná benne titkod mindenki. Vad vagy, megszelidíthetetlen, utolsó erõdig küzdessz, amíg a szél a füledbe suttog, nem lehetsz rab. Húzod azt a szerencsétlent, szemed vad tükre engem mutat, és mégis sírsz, én tudom, fel kell adnod egyszer...Ne félj...jó lesz. Barátok leszünk.Lóra ülök én is, még ma...A kis sárga hónapok óta a legjobb, akivel lehetek. A végén a földig dobom a szárat, elengedem, elhagyom, vége... Nem hajtom tovább, csak ülök, õ vágtat... Kihúzom nyakam, a szél befúj és végigsimogat mindenhol, érzem a mozgását, érzem minden gondolatát, összeolvadunk egy percig, szeme mit mondd most, látni sem kell... Elvisz engem így akárhová, érzem, a nyugati szél mindkettõnknek üzen...Szabadok vagyunk....a karám végéig, õ vigyáz rám még egy percig...Kis illúzió, õ segít nekem, tisztulok, érzem új erõt ad minden lépése, dobbanását szivembe zárom, van ott még hely minden ízének, ennek az érzésnek...Fejembe lassan térnek csak vissza a gondolatok, még átvillan, milyen lehet egy végtelen préri, aztán már üget.... Szemében békesség ül. A világmindenség látszik benne, mindenre magyarázatot talász, kérdezz tõle, õ választ ad, csak meg kell érezned. Látom szemét, elgondolkodom, ostoba beszélõ lények vagyunk, válaszokat keresünk, folyton kérdezünk. Õk cselekednek ehelyett...nézz a lovad szemébe...ott van az egész világ.

Hozzászólás megtekintése



#8 Varázsló

Varázsló

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 726 hozzászólás

Közzétéve 2006 április 24. - 9:39

Hétvégén marhákat hajtottunk. Sokat. Eddig nem értettem, hogy ezek a weszkósok mit esznek annyira a marhahajtáson. Nekem mindig ott volt az orrom elõtt a hatalmas szürke marha gulya, sõt többször lett volna lehetõségem egész napos marhahajtáson részt venni, de sose érdekelt. Hogy én eddig mekkora állat voltam. Legszívesebben egész életemben ezt csinálnám. Kész vagyok.Lacikával épp nyergeltünk, amikor jött a hír, hogy megszökött a gulya. Széttépték a villanypásztort és világnak eredtek. Szóltunk a lovászoknak, hogy bevállaljuk a marhahajtást és útnak indultunk. Már messzirõl láttuk õket. A pillanatnyilag 70-80 szürke marhát számláló gulya nagy fehér foltként hömpölygött a távolban. Amint Oszkár megérezte, hogy félreérthetetlenül a marhák felé vesszük az irányt izgatott lett és ez az izgalom rám is rám ragadt. Persze nem a kihívás lelkesített. Félénk természetem tört a felszínre és belémhasított a gondolat, hogy mi lesz ha megtámad minket egy ilyen nagyszarvú állat - egy torró és a szarva csúcsán lelem csúfos halálom. Vagy netán leesek Oszkárról és a torró nem csak felnyársal, de meg is tapos sõt hívja a barátait és azok is. Na ennél a gondolatsornál kezdett Oszkár vágtázni. De nem ám csak úgy vágtázott. Füleit hátracsapta, vicsorgott és a legakciósabb vágtáját szedte elõ, amire csak képes. Ennek már a fele se volt tréfa, ráadásul Lacika Karolin hátán már bekerítette balról a gulyát és én még mindig csak a baseball sapkámat igazgattam és azon gondolkodtam, hogyan úszhatnám meg ezt az egészet, mert nekem gyerekeim vannak és amúgy se szeretek lovagolni és minek is jöttem én ide egyáltalán…..Oszkár vett egy jobbos kanyart és ragadozóként lódult az egyik elszabadult marha után a hátán velem. És a nagyszarvú, több száz kilós hatalmas állat menekült elõlünk. Oszkár már kerítette is be jobbról a csapatot, amikor meghallottam, hogy Laci kurjongat. Na jó. Épp kezdtem már egy kicsit élvezni ezt az egészet, de arról nem volt szó, hogy kurjongatni is kell. Az aztán ellenkezik az egyéniségemmel. Egész egyszerûen nem pásszol az eleganciámhoz. Azért félénken elkiabáltam magam: menjetek haza. Laci erre fölröhögött. Jóvanna ez jutott eszembe. Megeresztettem a cérna hangomon egy szelíd jihhát, amire Laci egy pörgõs kurjantással válaszolt. És itt ragadott el a lelkesedés. Oszkár vér profi volt, vicsorogva fordult rá a menekülõ marhákra, míg én egyre lelkesebben kiabáltam a hátán. Jíhhhá, jííííííhhhhhhá, prrrrrrrrrrr, há, há. A gulya vágtatott elõttünk, mi kétoldalt utánuk. Mindketten tökéletes harmóniában a lovunkkal és a természettel. Dombra fel, völgybe le, fél méter mély vízen át hajtottuk a szürkéket. A lovaglás természetesen jött, úgy értem….nem jutott eszembe, hogy lovagolok. Mert egyszerûen csak marhákat tereltem egy gyönyörû csõdör hátán mellettem egy jó hapsi egy szép pej kancán. Szerelmes lettem a pillanatba. Jó lett volna úgy maradni. De persze nem maradtunk úgy. A szürkék birtokon belül kerültek, hát ott hagytuk õket és dörömbölõ szívvel folytattuk utunkat a Nagy Rét felé. Mert aki még nem járt tavasszal a Nagy Réten, nem is tudja milyen az, ha agyon nyom a kék ég :ang: .

Hozzászólás megtekintése



#9 iBIza

iBIza

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 1.273 hozzászólás

Közzétéve 2006 május 3. - 11:55

Én nem küldenék el senkit. Inkább adnék egy pár jótanácsot. ( nem mondom, hogy nem kasztanék fel 1-2 lógyilkost a farkánál fogva, de egy esélyt azért mindenkép adnék mindenkinek elõtte)A lovasoktató szemével nézve:-a lovaglás nem a ló hátán, hanem a fejben kezdõdik. Mindenkinek, különösen kezdõknek ajánlom, hogy ne üljön lóra addig, amig az alapokkal legalább elméletben nincs tisztában. ( a ló viselkedédével, a lovaglás alapjaival. Ha szigorú akarok lenni, ajánlom minden kezdõnek, hogy egy évig csak földrõl foglalkozzanak a lóval megfelelõ szakember segítségével) No de mindenki türelmetlen!! Pedig a lovaglás és a lóval való munka során a türelmetlenségnek helye nincs!!!Úristen, talán jobb lenne ha a mondandóm el se kezdenén, bepótolnám az elmúlt év szótlanságát a fórumon :dev: De jó is lenne errõl személyesen vitázni ;) Nos, a lényeg, hogy lovagolni szinte mindenki képes megtanulni megfelelõ szakember segítségével! Hogy milyen szinten? Alapszinten!!! Ez azt jelentené, hogy a lovas a lovát mindhárom jármódban biztonsággal LOVAGOLJA. Mennyi idõ ide, vagy tovább eljutni? Ez nagymértékben összefügg a lovas tehetségével, szorgalmával, pénztárcájával és oktatójával.Mégis idõben kifejezve ez kb két év utazást jelent a ló hátán. Az utazás is már egyfajta mûvészet, ami ha tökéletesen megy, akkor el lehet kezdeni lovagolni.(remélem az utazás és lovaglás fogalmát nem kell leírnom :dev: ) Bár mindenki tudna tanulni tökéletesen utazni....sajnos sokan feleslegesnek tartják még az oktatók közül is. Ezt pedig a lovak szívják meg :( Ha a lovasnak nincs ülése, képtelen lesz a lovát ellovagolni. Figyelem: a lovas "ülésének" szépsége nem egyenlõ a helyes ÜLÉSSEL!!!! Kantározd le a lovad és lovagold el.... legyen ez a szabadidõ lovas célja.jajj, már el is tértem a témától....also, a lovasoktató feladata, hogy segítsen a leendõ és már lovasnak a tanulásban, nem pedig helyette eldönteni, hogy az adott személy a lovaglás elsajátitására alkalmas-e. ( azért az orvos beleszólhat :) )Sok tanítványom akadt már, akinél elsõ ránézésre az volt az érzésem, hogy talán jobb lenne ha tényleg sakkozna. Mára azonban, felelõségteljes jó lovasember vált belõle, akire a lovaim rábíznám!Lovasemberként:Jó lovasok között nõttem fel, de sajnos én csak egy lány voltam így senki sem tanított. Inkább nem írom le mennnyi ideje vagyok lóközelbe, mert (bár jó visszajelzéseket kapok, ami segít abban, hogy tovább csináljam) tudhatnék többet, csinálhatnám jobban. Volt egy-két nagyon jó tanárom, de csak nagyon rövid ideig. Legjobb tanáraim a lovak, a mai napig! Velük és köztük élek évek óta. Mégsem leszek soha vérprofi. Emberek! (szól ez azon tömegeknek, akik fontolgatják, hogy tanuljanak-e. Szól ez azoknak, akik már tanulják valahol.)LEGYETEK IGÉNYESEK!Legyetek igényesek, ne csak az oktatóval szemben, a lóval, a hellyel, a felszereléssel szemben. Legyetek igényesek MAGATOKKAL!!!!!!! szemben.(Tudom, hogy sokaknak az anyagiak határozzák meg a lehetõségeiket. De attól még lehet igényesen, a kínálatból a pénztárcának is megfelelõ, lehetõ legjobbat választani!!) Mindegy miért tanulsz lovagolni. Akkoris, ha "csak" szabadidõ lovas akarsz lenni, tanulj meg rendesen ülni, a "lovaddal" felelõségteljesen bánni. Ha csak egy kicsit is szereti az ember ezeket a csodálatos állatokat, érezze kötelességének velük helyesen bánni!!! Ne nézz le senkit és soha ne hasonlítsd magad másokhoz!!!! (Én versenyezni sem azért versenyeztem, hogy másokkal mérjem össze a tudásom, hanem hogy lássam, hogy az adott lóval hol tartok. Számomra a jó lovast, nem mindíg az elsõ hely határozza meg. Hanem az adott lóból kicsiklandozott  lehetõ legjobb eredmény amit közösen értek el lehetõleg a nulláról.)A lovaglás, a lóval együtt töltött idõ oly csodálatos, senkit sem fosztanék meg ettõl a fantasztikus élménytõl! Kimondhatatlan boldogság számomra, ahogyan látom tanítványaimat fejlõdni, egy-egy pillanatban szinte tökéletes harmóniában lovagolni, lovaim pedig elengedetten, söt néha vidáman dolgozni. Sokszor önként jelentkeznek munkára. Hihetetlen milyen jóindulatúak és fegyelmezettek.Rómába sok út vezet, el lehet jutni oda erõszakkal is. De válasszuk nyugodtan a hosszabb utat! Sok türelem, önfegyelem és tanulás, hosszútávon mindenképp megtérül és fantasztikus élményeket okoz. Ma már nem tudok fájdalommentesen lovagolni. Mégis minden lovon töltött perc, hihetetlen boldogsággal tölt el, úgy érzem az a négy láb az enyém, akkor vagyok "egész". (Bár már nem ülhetnék fel, nem tudok róla lemondani.)Lovagoljatok sokat, de "jól"!

Hozzászólás megtekintése



#10 Strucc

Strucc

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 1.330 hozzászólás

Közzétéve 2006 május 3. - 19:45

Olyan sötét az éjszaka...Sötét és nyirkos. Nem alszom jól, csak forgolódok; igazgatom a takarómat, de sehogy sem jó.Kinézek a teraszajtón keresztül arra, amerre az istállót sejtem. Sötétség. Telihold lenne, de a felhõk fekete függönyt húznak eléje, csak halvány derengés az, ami látszik belõle. Mély a sötétség a ház körül.Bumm!He? Mi? Miaz?... Felriadok, egy pillanat alatt ébredek fel a félálomból. Mint az édesanyák, mikor a szomszéd szobában a gyerek egy pillanatra felsír. Fülelek, de erõsen.Semmi. Csend, csak a gyenge szél motoszkál a száraz fû közt.Visszatartom a lélegzetem, hogy ne zavarjon saját légvételem zaja. Figyelek kifelé, keresem a zajt.Csak a nagy csönd. A fülcsendítõ, nagy csönd.Leteszem a fejem. Keresem a helyemet. Olyan sötét az éjszaka.... Sötét és nyirkos.Bumm!Felserkenek. Mégsem álmodtam az elõbb, ezek szerint volt már egy bumm. De mi lehet?Kapom magamra a gatyát, keresem a pólómat, felkapok egyet. Áthúzom a fejemen, érzem, hogy fordítva vettem fel, de nem érdekel. Papucs?... A francot érdekli. Irány ki a teraszra, a cipõt mezítlábra húzom. Kellemetlen.Bumm! Jó hangosan, az istálló felõl. A cipõt már menet közben rángatom magamra, majdnem orra bukva. Futólépés a sötétben, emlékezetbõl. Hûvös fuvallat ér el, megborzongok. A póló, azt hiszem, kevés. Sebaj.Majdnem elbotlok az egyik macskában. Mázlija van, valamelyik ösztönöm a sok közül közli velem, hogy a lábam elõtt van egy. Átlépem, de bukdácsolás lesz belõle. A rosseb...Az istállóban is sötét van. És csend. Tépem fel az ajtót. Ismerõs szagok. Illatok. Két másik macska, élve az alkalommal, kisurran mellettem. Én besurranok. Vagyis esem. A sokadik macska az utamban. Ösztön, hol vagy? Biztos' alszik... Na persze, késõ van.Kapcsoló...Valahol itt kell lennie. Nappal persze megtalálom. Igaz, akkor kevésbé vagyok álmos. Leverek mindent a polcról. Tápos doboz, vakaró, kiskanál, két agyonhasznált zabla koppan a földön. Ja, persze, a másik oldalon kell lennie a kapcsolónak. Villany föl.Nyugalom.Kíváncsi lófej ez egyik boxból. Épphogy csak kiles. Aztán újra eltûnik.A folyosón csend és béke. Béke és csend. Valamelyik ló moccan. Szalma roppan.Szívem dobban.Megyek végig a boxok elõtt. Vizslatom a lovakat, van-e valami szokatlan? Jó, tudom, én vagyok az, ezen a késõi órán. A lovak csodálkoznak. És reménykednek. Kaja lesz?Nem. Nem kaja.Csak én vagyok. Az nem elég nektek, he?Csibe...rendben. Szokásos kajlasággal les.Banya... Valamit turkál a szalmában. Nem akarom tudni, hogy mit.Baba... Kíváncsian fordul felém.Lépek tovább.Azaz lépnék.Valami nem stimmel. Tudom, tudom, késõ van, és én itt kint mászkálok...De valami nem tetszik. Nézek jobban a csipa mögül.Ló – megvan. Már jó.Hmm. Mi lehet a furcsa?Ajtó a karám felé – csukva, rendben.Mi a franc lehet?...ÁÁÁÁ! A boksz fala!Ilyen nincs!És van!Nem hiszek a szememnek! A boksz hátsó oldalfala szépen, deszkánként fekszikt a boksz földjén. Rajta diszkrét trágyahalom.Petya, a herélt a túlsó bokszban szerényen félrehúzódva álldogál. Õt ne is gyanúsítsam...Baba! Má' megin' micsináltá'? Az anyád...!Rám néz. Puha, bársonyos a tekintete. Szelíd. Barna és gyengéd. A füleit félárbocra ereszti. Lép egyet felém. Hátranéz, mintha ellenõrizné, hogy minden rendben van,  majd visszanéz rám. Azt mondja, szóról-szóra:-Én nem csináltam semmit. Egyszer csak...kidõlt.És én, én a marha, elhiszem neki. Belépek hozzá, melléállok, megpróbálok kissé rosszallóan rátekinteni. Nem megy. Érzem, röhögni fogok.A deszkákat fél óra alatt tudom csak visszarakni. És érzem, hogy figyelnek. Négy lószempár figyeli, mit csinálok. És sajnálnak. Lassú vagyok és ügyetlen.bezzeg egy lónak a lebontás három pillanat. Három bumm.

Hozzászólás megtekintése



#11 Varázsló

Varázsló

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 726 hozzászólás

Közzétéve 2006 június 11. - 19:05

1. szolgálhat az elõrehajtó segítség megerõsítésére (pálca a csizma mögött)Közvetlenül a lábszárad mögött határozottan pöccintsd meg a pálcával a ló oldalát, ha nem veszi fel kellõképpen a derék és a csizma elõrehajtó segítségeit. Ez jel a csizma elõrehajtó segítségét erõsíti meg azáltal, hogy elektromosabb reakciót vált ki. Tulajdonképpen figyelmeztetjük a lovat: koncentrálnia kell, reagáljon figyelmesebben és azonnal a csizmára, például egy lépés – ügetés átmenetben. Sokkal jobb, mint tompa puffanásokkal rugdosni a ló oldalát, vagy mintha eltorzul az erõlködéstõl a lovas ülése, miközben mindenképpen romlik az egynesúlyi helyzete.2. A motiváció fokozására (pálca a ló farán)Ha a lovat általánosságban akarjuk motiváltabbá tenni, élénkségét fenntartani, vagy fokozni, akkor a pálcát a fara oldalsó részén kell használni. A lovat nem durván, de határozottan kell megérinteni. A monoton nyomás hatására a ló eltompulhat, és nem fogadja el a segítséget. A pálcasegítség erõsségét a ló egyéni érzékenységéhez is kell igazítani: ha túl nagy erõvel adjuk, inkább büntetés, ha túl gyengén érünk hozzá, akkor inkább csiklandozzuk a lovat. Ha a ló megfelelõen reagál, azonnal meg kell jutalmazni.3. a hátulsó lábak aktivizálására (pálca a farbúbon)Fektesd a pálcát a farbúbra, ha a hátulsó lábak használatát egyformán akarod javítani. A pálcasegítség által aktívabban fog dolgozni mindkét hátulsó végtag és javul az alálépés.4. Személyre szabott segítség a technikai feladatokbanAmikor a pálcát technikai feladatok tanításához hívjuk segítségül, az ideális érintési pont meghatározásához figyelembe kell venni az egyéni érzékenységet és a korrigálandó tulajdonságokat. A piaffe tanítását például már egészen fiatalon elkezdhetjük a kézen történõ munkában. Nagyon fontos, hogy a pálcasegítséghez hangjelzés társuljon, amihez késõbb a nyeregben a lovas segítségadásai kapcsolódnak. Idõvel így elhagyható a pálca, majd a hangjelzés is. Egyéni érzékenység alapján az érintési pontok a következõk lehetnek: farbúb, a farok alatt az ülõgumó alatti terület, a csánk alatt kívül, a csánk alatt belül, a lovas csizmájával egyezõ magasságban a hasa alatt, vagy belülrõl a lábtõ fölött. A legutolsó érintési pontot hiba korrigálása indokolhatja. Amennyiben az elülsõ és a hátulsó végtagok túl közel kerülnek egymáshoz, ami egy rossz egyensúlyi helyzetet eredményez, a lábtõ fölött belülrõl segíthetjük a lovat, hogy lábát kifelé mozdítsa el.5. Hogyan lehet segítségünkre a pálca a hibák javításánál? Jó példa erre a passzázs feladat. A lovas ilyenkor a nyeregben ül, és szabályosan adja a technikai jeleket, a pálcát pedig egy segítõ használja a földön. Ha a ló túlzottan egyenesen emeli lábtövét, érintsük meg a pártaszélt. A legalkalmasabb erre egy nádbot, amely nem üt nagyot, viszont erõs hangja van. Ha a ló megfelelõen emeli a lábtövet, de nem kifejezõ a passzázs, kevés a lebegõfázis, akkor a lábtövet kell a pálcával tusírozni, így jobban kitart, és magasabbra jön. Ha az elülsõ lábakat maga alá húzza a ló, akkor a láb belsõ felén a könyök és a lábtõ közötti részt érintsük meg a pálcával. A ló ezáltal jobban kiemeli elõre a lábtövét.  Persze ez a téma még iszonyú hosszú lehetne, ez csak így nagyjából és dióhéjban.

Hozzászólás megtekintése



#12 zapolya

zapolya

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.806 hozzászólás

Közzétéve 2006 június 20. - 12:21

Nem tartom jó ötletnek, hogy eddig szálas hiány volt, most meg csak lucerna van.Kellene mindenképpen réti széna és átmenet a lucernaetetésben.A sót mindenképpen add oda neki, sokan alulértékelik a só szerepét!Nátrium nélkül a lovak lefogynak, a szoptató kancáknak elapad a tejük!Ha most minden átmenet nélkül tértek át a lucernára abból nagy baj lehet, ha ehhez még tápot is adsz, azzal csak rontasz a helyzeten.Inkább próbáljatok szénát szerezni!!!!CSak lucernára alapozott takarmányozás tehénnek való, fõleg kifejlett lónál, viszonylag kevés munkavégzés esetén nem helyénvaló!Nyilván azért (is) volt sovány ,mert nem evett elég szénát!Ha van legelõjük, ahol nem csak sétálgat, hanem eszik is (tehát valóban legelõ és nem csak annak mondott hely)és a sót is megkapja, akkor el kell kezdeni híznia, ha nem, akkor más baj is lehet.Már annyiszor írtam, de minden takarmányváltásnál kb. 1 hetes átmenet szükséges, mert ennyi idõ alatt tud alkalmazkodni a ló bélflórája.

Hozzászólás megtekintése

Shába mit eszik a lovad? Mert ha kap tápot, akkor abba szoktak tenni, ezért lehet, hogy tényleg nincs rá szüksége.Beysha sem szereti mindegyik fajtát, neki a purina natur kerek sója jött be.Nyáron elvileg 5-10 dkg sót is elfogyaszthat naponta, ha megizzad-ez kb 2-4 evõkanál só lehet, de ennyit nem célszerû az abrakba tenni, mert leterheli a vesét, akárcsak az embernél.Az is elképzelhetõ, hogy olyan helyrõl származik a takarmányod, ahol több nátriumot vesznek fel a növények és ezért nem kell neki, de lehet a víz is  magas nátriumtartalmú.Érdemes kísérletezni többféle sóval pl nyers kõsóval-parajdi sóval, hátha az jobban bejön neki, mint  finomított tengeri só.Általában tudják, hogy mire van szükségük, ezért nem kell pótolni, de ha meg akarod nyugtatni magad, akkor lehet kevés sót tenni (max 1 evõkanál, de én nem tennék)az abrakba.Inkább csináltatnék egy víz, takarmányvizsgálatot, csak Na-ra és Cl-ra.Ha pedig kap tápot, akkor bátran megnyugodhatsz.Ha sóhiánya lett volna, akkor elapasztott volna, mert a Na mennyiségi limitáló nyomelem a tejtermelésre nézve, azaz ahogy a szükséglet alá csökken a bevitel, vele párhuzamosan csökken a tej mennyisége!Fibi!A fehérje túlzott bevitele tönkreteheti a májat a vesét és a patát egy életre!Persze lehet, hogy rövidtávon olcsóbb és meghízik a ló, de bele nem látsz!(pl. cukorbeteg, kövér ember is van, mégis beteg, pedig milyen "jó húsban van, tiszta életerõ"!)Hosszútávon meg az állatorvos drágább.De persze azt csinálsz, amit akarsz.

Hozzászólás megtekintése



#13 zapolya

zapolya

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.806 hozzászólás

Közzétéve 2006 június 20. - 12:25

[quote name='Xiren' date='2006.06.18, 16:32']Tehát angolos képek Jessi és Midnite:12345[quote name='Haf-Shire' date='2006.06.20, 12:45']Egyszerûen nem hiszem el, ami itt történik. Mintha bedobták volna az aranyalmát középre... Szerintem a véleményalkotás nem büntetendõ vagy elítélendõ cselekedet - sem a törvény által, sem pedig etikailag. Annál inkább kimerítheti az utóbbit annak a módja, formája...Ha viszont nem fogalmazunk meg véleményeket, nem ütköztetjük azokat (a megfelelõen intelligens módon), akkor nincs, ami által többek legyünk. Mert okulni, azáltal tud az ember, ha véleménye megítéltetik, felülbíráltatik, magának is meg kell fogalmaznia az indokot, hogy miért gondolja pont úgy,, ahogy - és esetleg módosít a véleményén, vagy megerõsítést nyer. A gyengeség egyik jele ez elõl elzárkózni, a konokságé a végsõkig értelmetlenül harcolni és az illetlenségé nem a megfelelõ formában tenni ezt. Én most büntiképp akkor is véleményt mondok, ha eddig nem akartam. De csak az angolról - és azt, amit SZÁMOMRA mond a kép (végig a szürke arabot nézem)1. Sok mindent nehéz megítélni, mert amatõr kép lévén nem a mozgás legideálisabb fázisát kapta el a fotós. A lovas ülése kicsit kötöttnek tûnik, amit elsõsorban a csípõ pozíciója jelez a számomra, de a csizmája egészen zártnak és korrekt helyzetben lévõnek mondható – a nem ideális formájú nyeregszárny ellenére is! – és rettentõ örvendetes, hogy nem a kezével húzza a ló fejét ’pozícióba’. nem tudom megítélni innen, hogy mennyire élõ és rugalmas a keze, de semmiképpen sem kemény és visszaható – ez már eleve pozitív. A ló testsúlya enyhén az elejére helyezõdik az ideálishoz képest, de alapvetõen elengedettnek látom, aki maga vesz támaszkodást a zablán. a mozgása azonban nem tûnik túl szabadnak (ez persze alap adottság is valamelyest) és némi feszültséget a farokból lehet kiolvasni. 2. Ez a kép megerõsíti a lovas ülésérõl az elsõ kép alapján gondoltakat: kissé merev hát és csípõ, egészen korrekt csizma, és könnyû kéz. Talán nem elég rugalmas és élõ, de könnyû – és innentõl nálam a pozitív kategóriában kap helyet. A ló mozgását itt szabadabbnak látom – fõként a válla tekintetében, jobb az egyensúlyi helyzete is. A hátulsó láb egy picit lehetne aktívabb, ha az elülsõ végtag pozícióját nézem – ahhoz tudok viszonyítani, hol tart éppen a mozdulat. Viszonylag átengedõnek tûnik, a hátával sem látok komoly problémát. (persze nem a tökéleteset keresem csak egy állapotot). A kép alapján valószínûsíteném, hogy a támaszkodásban alapvetõen átengedõ a tarkója, de kicsit bizonytalan, vagyis nem tökéletesen egyenletes – mégis szívesen beleenged a lovas kezébe. 3. Igen kevés látszik a vágtának a lehetõ legrosszabb pillanatban elkapott fázisában. Mégis picit úgy tûnik sok a súly az elején (hátulsó lábak pozíciója alapján) és kissé feszesebb éppen a ló, mint az elõzõ ügetõ képen. 4. A lovas ülése kissé merevnek tûnik itt is, lehetne mélyebb. Ezáltal kötöttebbé válik a keze is, mint ügetésben és kevésbé tud rugalmas kapcsolatot fenntartani. A térd is feljebb csúszik. A ló lendülete döntõen elõre irányul, picit rugalmasabb lehetne a keret és a hátulsó végtagokat használhatná jobban, bár aktívabbnak tûnik, mint az elõzõ képen. Mivel a kéz merev, hátulról nehéz is hozzálovagolni, hogy a ló biztos támaszkodást vegyen rajta. A hát is feszesebbnek tûnik.5. Ez majdnem az elsõ kép – állapotában kb. ugyanazt tükrözi, a bemelegítettségnek ugyanazt a fokát mutatja. Én ezt látom, és csak arról merek írni, amit látok.

Hozzászólás megtekintése

[/quote]

#14 Zsubaba

Zsubaba

    Csendes Patak

  • Fórumtag
  • 10.126 hozzászólás

Közzétéve 2006 június 28. - 11:22

Ahol mindannyiunk szíve lakikMár megy le a nap, lassan a holnap ma lesz és mégis elõttem állnak még az érzések. Nézve a sovány horpaszok mozgolódását a szürkületben, a halvány porfelhõket, hallom az elégedett prüszkölést és ropogtatást. Hogy közelebb lépek és a karámnak támaszkodom, még így sem emelkednek fel a fejek, mindenki a földön keresi még az utolsó szálakat. Hátul látom a tavat, a gyönyörû nádtetõket, messze a legelõket, a kis roskadozó házat.Szívemnek mélyérõl törnek elõ a legrégibb emlékek. Egy csikó dugja könnyes arcomhoz csontos fejét. Kedvesen böbög, vigasztalva engem, de ráébredek, hogy nem tudom a nevét és a kétségbeesés ismét úrrá lesz rajtam. Egykor mindet ismertem, tudom ki kinek lánya, fia…Tudom ki  a fõnök, tudom melyiktõl mit várhatok. Ma felnõttnek látom az egykor kicsinyiket, s azt nyergelem fel, amelyiket legutóbb még a kötõfékkel barátkoztattam meg. Mert felnõttem én is.Szégyellem magam. Elhagytam ezt a tájat, s most mint egy tékozló gyermek térek vissza. A díjugratást választottam akkor, s most nem értem hogy lehet egy ló ilyen nyugodt ha terepre megyünk. Nincs is itt karám, ahol lovagolhatnék. Már lépni, ügetni is azon a répaföldön tanultam ahol ma búza nõ, ahol most õzeket látok. Az elsõ ló, õ volt az elsõ. Nyugodt szemében látszik, hogy ma is eltûri minden kisgyerek zötyögését, némán viseli a sok simogatást, és ha a farkát húzzák, hát neki az sem fájhat. Tudja, hogy csak azt várják tõle: hatalmas szíve legyen.Lovas vagyok, annak hiszem magam. Ha lovat látok az úton, szememmel addig követem vágyakozva amíg csak lehet. Ha lóra ülhetek, nekem nagyobb öröm nem kell. Lovas vagyok, azt hiszem, lovak nélkül sápadt vagyok, értelmetlen. Hosszú idõ után térek vissza, magam sem gondoltam, hogy az elmúlt évek hasztalanok. De mind az volt, mert tudom az én szívem itt lakik. Ezeknek az erdõknek a mélyén, ezeknek a lovaknak a kényelmes szalmáján, a folyó hûsítõ vizében. Itt éltem kisgyermekkorom, minden nyár csillagos éjszakáját az istálló falának dõlve hallgattam a tücsköket. Az esések, a fékezhetetlen vágták ameddig a szem képes ellátni, ott a határ. Megtörve, félve dobom a szárat már csak a ló keskeny nyakára, kötelességtudóan gyorsít kicsit, nem érti õ a csizmasegítséget…én görcsösen kapaszkodok, figyelek, nehogy õz ugorjon elénk az erdõbõl, de a könnyeimtõl úgysem látok, hát becsukom a szemem és kitárt karokkal szaporázom…Ha meghalok, hát itthon halok meg most, a lelkem végsõ megnyugvást talált, itthon vagyok, itthon vagyok.A nyárfák susogása, az esti bogarak hangja jelzi hazatértem, a lovak jólesõ nyerítése hazavárja társukat.Tudatosodik bennem, itt az otthon, bárhol a világban ide vágyom majd vissza. Ahol a szívem lakik, velük, az örök elsõ tanyai lovakkal. Ahol felnõttem, ahol megtanultam mindent róluk…Csak még egy répát adok, aztán mennem kell. Egyszer visszatérek még, s jólesõ érzés fog el, hogy az otthonom ott van, ahol a szívem, s az mindig ezen a tájon jár.Álmomban végigvágtatja ezeket az utakat, végigsimogatja ezeket a lovakat, a hûsítõ vízben megmártózik, a legelõ hangjait hallgatja, s a fekete ég fényes pontjait számolva hajtja nyugalomra fejét.

Hozzászólás megtekintése



#15 Õz

Õz

    Sebész

  • Főmoderátor
  • 3.950 hozzászólás

Közzétéve 2006 augusztus 10. - 19:53

GyermeklélekMár az elején kiszúrtam. Pontosabban nem én, hanem a bennem élõ gyermeklélek, aki a tudatom mélyén lapul és lesi a lehetõséget, amikor elõrukkolhat valami meglepõvel, valami egyedivel, álomszerûvel, világrengetõvel – vagy esetleg csak örömmel észrevehet egy másik gyermeklelket. Szóval egy nagy, izmos, sárga testében rejtõzött. A pálya körül ügetett és éppen távolodott tõlem, amikor felpillantottam. Szépen kidolgozott izmai megfeszültek a rövid, fényes szõrzet alatt. Olyan fajta volt, akinek az ember szívesen megpaskolná a seggét és megszorongatná a combján az izmokat.  Azután elképzeltem, ahogyan fel is rúgna cserébe. Közben ismét felém tartott, majd megálltak, pontosan elõttem. Látta a gondolataim. Gyanakodva nézett be a bírói fülkébe. Amíg lovasa minden erejét összeszedve mosolyogni próbált, hogy jó benyomást tegyen jövendõ teljesítményének megítélõjére – õ változatlanul méregetett. Hamar rájött azonban, hogy egy ló számára értelmetlennek tûnõ, furcsa gondolataim ellenére sincs miért tartania tõlem. Lerítt róla a megkönnyebbülés. A biztonság kedvéért azonban kissé oldalt és elõre nyújtotta a fejét, hogy meggyõzõdjön róla sem én, sem az írnok nem rejtegetünk a hátunk mögött, vagy a fülke valamelyik eldugott sarkában valami veszélyeset. Uzbek arcán – mert igenis arca volt – látszottak a gondolatai. Mivel ez volt a nemzeti bajnokság döntõje, egészen biztos volt benne, hogy valami történni fog, csak azt nem tudta pontosan, mikor hol és mi. Nem lehet, hogy pont vele ne történne semmi. Figyelnie kell, és óvatosnak lenni. Igen-igen körültekintõnek… Épp mielõtt belovagoltak volna a pályára, észrevette a Lóevõ Szörnyet, valahol a fák között. Valószínûleg a csengõ hangja hívta elõ. Szája megremegett, ajkai szétnyíltak, majd szorosan, ráncokat vetve összezárultak. Benntartotta a levegõt ugrásra készen és szemei – az éticsigáéhoz hasonlóan – jelentõsen megnyúltak elõrefelé a visszafojtott félelem hatására. Tudta, hogy nem ijedhet meg. A szíve viszont hevesebben vert. Teste engedelmeskedett lovasa utasításainak, rendíthetetlenül rótta a köröket, vállat be feladatokat, átmeneteket, Gondolatai azonban egészen máshol jártak. Tudta, hogy az õ feladata – és egyben felelõssége! – észrevenni az alattomosan leselkedõ veszélyt, ami egyszer csak majd rájuk támad és akkor félreugrani, futni, menekülni kell. Csak azt nem tudta pontosan milyen formában érkezik a veszély, mikor támad és honnan.    A féloldalazás közben kimondottan beszédes volt a tekintete. Egészen szeretnivalóvá tette az elfojtott félelem és a ’ma nagyon jó akarok lenni’ keveréke. Szemeit meredten forgatta, néha az eget kémlelete – mert az is lehet, hogy a veszély repülni is tud, és akkor akár felülrõl is támadhat – mindezt persze anélkül, hogy pozícióján egy szemernyit is változtatott volna. Na ja. Egy rendes lónak igenis tudnia kell átengedõségét megtartva úgy végrehajtania a feladatokat, hogy közben a szemeit egyetlen pontra ragasztva tartja. Mint egy jó kaméleon. Akár a piruettben is.Rendíthetetlen õrködésével együtt – vagy annak ellenére – egészen jól teljesített. Egyetlen kisebb hiba csúszott be, de az az egész ügy ezzel a sorozat ugrásváltással egy láthatatlan zavaró tényezõnek tudható be. Persze aki figyelmes, az láthatta, és aztán nem is történt semmi, de oda kellett rá figyelni, mert akár akármi is lehetett volna…Ahogy véget ért a program, nem ért rá, hogy büszke legyen magára, hogy korrekten teljesített a bajnokságon, mert most már egészen biztos volt benne – eddig ugyanis csak sejtette – hogy a bajnokság nem mehet le ilyen eseménytelenül simán, ezért félni kell (egyébként is jobb elõre félni, hogy aztán legyen mitõl megijedni…), mert valami történni fog. Csak azt nem tudta, hogy mi, mikor és hol…

Hozzászólás megtekintése



#16 Lombardo

Lombardo

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 1.519 hozzászólás

Közzétéve 2006 augusztus 30. - 9:36

Nagyon sz*r napom volt. Nehéz úgy összefoglalni, hogy ne sértsem mások privát köreit, ezért csak a bennem felmerülõ gondolatokra, a közben dúdolt dalszövegekre szorítkozom… Lehet h. kicsit LISP-es lesz… Meg sok „…” mert ezek gondolatfoszlányok. Tehát hangsúlyozom, az itt leírtak ugyan nem fikciók, de nem kapcsolandók egyetlen valós személyhez vagy tárgyhoz se: A Struccon kívül Hááát, most hogy így visszaolvasom ez nem lesz rövid, és az "Optimista" részre még várni kell, mire a gondolatleírással eljutok az esti órákig... De türelem, rajta vagyok az ügyön 6.00 [Nokia6230: Alarm!. Snooze.]6.10 [Nokia6230: Alarm!] Túl nagy ez az ágy. [Snooze.] És mennyi bogáncs már megint… Mafla kutya… tisztálkodás után persze kimegy a hûvös kõre aludni… Mi lehet a kis póni lábával… Valakivel beszéltem éjszaka, jönne lovagolni… De ahhoz kölcsön kell kérnem a pónit… Talán egy finom sétaterepet tudunk majd menni… De még csak csütörtök van… Megint le fogom késni a csúcsforgalom elõtti lyukat a rakparton…6.20 [Nokia6230: Alarm!]6.31 [Nokia6230: Alarm!] Francba… megint pont belecsöppenek a csúcsforgalomba… Még jó hogy most nem kell lovat etetnem… [Snooze.] Pedig haza kéne már hozni Huncutot… csak itt akkor õ is egyedül van… Vajon önzés részemrõl, ha mégis elhozom? Ott sokat bunyózik, a sörénye is bánja… De jó lenne már rendesen leápolni, amíg egy kis meleg van lemosni… Tényleg… miért is nincs itt… Ja… ma lovagoltatni fog rajta… mennek terepre… remélem rendben van a póni lába… Talán tényleg csak önzés lenne a lóval, ha elhoznám vissza magamhoz… Most van társasága…6.42 [Nokia6230: Alarm!] Mi lehet Vele? Tegnap is valami buliba ment még… De miért is érdekel ez… Hazaért már? Nem válaszolt, az SMS-re hogy reggel menjek-e át etetni… Azt meg nem akarom, hogy megint miattam ébresszék fel. Nagy lány, biztos megoldja… Tényleg… tegnap megint írtam SMSeket… Nem kellett volna… De talán jobb így… Végülis, elvileg úgysem akarok már tõle semmit, ha úgy érzem írnom kell, inkább írok… még ha ciki is… Vagy hülyeség ez az egész? Olyan jó volt tegnap végre újra együtt lovagolni… azt hiszem megéri ez az erõfeszítés… tudom, hogy le tudom gyõzni a sztereotípiát, hogy szakítás után minél távolabbra… de ezt MI nem tehetjük meg… Mi mások vagyunk… hiszen annyi minden van, ami összeköt… ó igen, mi ketten megválthatnánk a világot is… de megint min gondolkozom… ki kell vernem a fejembõl minden álmodozást irányában…{ nyáron rossz a poros út - azon futott ki kossuth - dánom danárom - uccu dánom danárom - visszavárjuk a nyáron - kedves virágom }A francba is, ez nagyon beleragadt a fülembe… Legalább felvehetném a betyárruhát… ja, de nincs is… mindent odaadtam neki… Jó lesz, majd csinálok magamnak újat, szebbet… Igaz, ezt elvileg a nõk csinálják a kedvesüknek… de én megcsinálom magamnak… szeretnék rá büszke lenni… tavaszra… tavaszra én leszek a legjobb a csapatból… végre újra jó pasi leszek… és nem celofán… talán majd újra emberszámba vesz… de NEM. Nem szabad Róla álmodozni… { van még budán elég léc - kell-e kötél windischgrätz - dánom danárom }Ha tényleg szeretem. Szeretem? Szeretném… De még szerelmes vagyok… Ki kell bírnom… Fontosabb a barátságunk… ÉS NEM LEHETETLEN… Persze, néha fáj… már nem bízik bennem… már nem keres, ha baj van… igen, nincs rám szüksége… de mégis, mégis… olyan jó szeretni, pici értelem a napoknak… Hová tûnt a természetesség, a lazaság a kommunikációnkból? 6.53 [Nokia6230: Alarm!] Francba is… nem baj, akkor most már kényelmesen elkészülök reggel… Most már fölösleges sietni. Jééé…. Szia Choix!!!.... sziaaa…. Vicsooooorooog Mafla te meg ne nyálazzál már… Choix ne dugd meg Csupaszemet… És kérem a párnámat… aaargh… de jó lenne helyette valakit ölelni… de kit… miért nem jut eszembe más arc… de várjunk csak… álmodtam valakivel… mentünk be lóháton valahova… õ egy kocsin ült, és mentünk el egymás mellett, lelassult az idõ, és a következõ pillanatban már egymásra tapadt a szánk… nem értettem hogy lehet ez… talán a szemünk vonzott össze mint mágnes? Nem tudom felidézni ezt az arcot… pedig… jó lenne a párnám helyett õt ölelni… Argh, talán ez az egész csak szexuális vágy lenne? :( már… nem számolom a napokat, mióta nem voltunk együtt… mióta nem öleltem senkit… a hónapokat meg lusta vagyok kiszámolni.{ We’re the ladies for compassionate lynching - We fight for all the things we believe -We spend all of our time on your talk shows - We put the stickers on your record sleeves (Chumbawamba) }Össze kell szednem magamat… Hétvégére elutazik… akkor végre elmegyek edzésre… jó lesz újra alapozni… Ülni, ülni, ülni. Az ülésen alapszik a kéz és a láb is… szegény lovam… Milyen gáz már néha ahogy lovagolok… Choix, Kif(e)li!!! Elég az ébresztésbõl… Jó, mindjárt kinyitom az ajtót… csak még egy picit had maradjak az álmaimmal.Hazaért már? Átmenjek megnézni, etetett-e? Hogy fog lovagoltatni egy átbulizott éjszaka után… Õ dolga… Lehet hogy mégis meg kéne nézni mi van… ááá… majd üzen ha valami gond van… tényleg, fel kell hívnom, hogy jó-e a póni lába, mert ha nem, le kell mondanom az én lovas vendégemet péntekre… szegény pici póni… de meggyógyul… kéne szénát rendelni… lehet, h. jobb lenne, ha Huncut ott maradna télre? Mindegy, még ráérek eldönteni… Nincs kedvem bemenni dolgozni… de kell. Nem szúrhatom el ezt az állást… lesz ez majd jobb is… És persze… fel kéne hívnom a srácot is, aki talán pénteken átjön az új lovával… jó lenne találkozni velük, és végre nem csak Vele járni lovagolni… 7.05 Nna, akkor húzás bele… Rohadt cigaretta… Õsszel újra leteszem, és jó lesz… Ha megcsináltatom a fogaimat, egyébként is le kell állni… Argh… és persze megint, mindezt saját erõbõl… ki fogja majd a kezemet ha félek… vagy már elegem van, és nincs kedvem visszamenni… MEG TUDOM CSINÁLNI EGYEDÜL IS … Végülis… tk. Eddig is egyedül csináltam… de milyen sokat számított a tudat, hogy épp megfoghatná a kezem, ha kell… neeem… azért nem volt mindig ilyen hûvös… itthon maradt velem, mikor eltört a lábam… de… de… õsszel már 3 napig át se jött míg beteg voltam… mi változott?Mit húzzak fel… jaaaj, minden nadrágom koszos… póló még van tiszta… errõl is a kutyák tehetnek… igénytelen retriever… Az összes sarat behordja a kocsiba… persze, nem tehet róla, imád fürdeni, ha más nem a pocsolyában… Ez jó lesz… legalább a színe miatt nem annyira feltûnõ…{ Én vagyok a, én vagyok a kunságifi, Nékem nem parancsol senki! ... }Gyors pillantás a netre… itt sem küldött üzenetet… index.hu, paci.hu … Biztos kéne nekem most Huncut mellé egy másik Haflingit venni… hiszen most olyan jól elvan a többiekkel… De… De azt hiszem szeretném, ha újra itt lenne… fõleg ha végre felköltöznék a hegyre… És akkor kerítenék rá lovast… ki tudja, talán így ismerem majd meg Õt? Ó… de jó lenne visszabújni egy picit a párnához… Kutyaetetés… El fog fogyni a táp… remélem azért kitart még hónap végéig… tankolnom is kell… 7.25 Presszó. { M1, idõjárásjelentés } [2c „büdös”] (Pannika mindig megmorogja a szilvapáleszt) [kávé tejszínnel, 3dl narancs] … idõjárás… remélem jó ideje lesz hétvégén… Pénteken még lehet lovagolni, aztán már jöhet az esõ, úgyis ráfér a lovakra a pihenõ … Tegnap milyen banzáj volt itt este… hangzavar… sok részeg ember… „Huszár úrfi” … ilyenkor csak a munkások isszák a reggeli kávéjukat… De nincs kedvem bemenni… Áll az egész bécsi út… mire lejutok a rakpartra… A francba is, a lovaglónadrágomban maradt a pénzem… nem lesz rá szükség… Presszóban úgyis füzet, tankolni meg majd tankolok délután… Megyünk kocsizni… szép lenne egy Haflingi párral hajtani… kár hogy gõzöm sincs a hajtásról… de ezt is valahol el kell kezdeni… lehet hogy kár volt hívni Õt is… csak fölösleges kavarás… ha nem kéne várni a lovagoltatás végére, már hamarabb is mehetnék… de … de… szeretek vele lenni… miért mondja mindenki azt, hogy olyan szépek vagyunk együtt??? Csak a könnyeket csalja a szememre…7.50 Rakpart { Isten! Te vagy az istenem - már hajnaltól kereslek – utánad szomjazik az én lelkem }8.05 Porta… Én lennék az elsõ… jaaaj, kulcsfelvétel… Olyan jól esik a portás néninek szép napot kívánni… gyalog megyek fel a lépcsõn… itt az öreg takarítónõ is.. minden reggel tolja a kövön a széles partvist… Vörös márvány, ami nem is márvány, egy puha mészkõ… és mennyire láthatatlan a néni… és a munkája is … és mindenki keresztülnéz rajta… végülis „kollégám” … „Kezét csókolom, jó reggelt !”…{ Celofán, Mr. Celofán }Örül a szónak… Olyan jó… ezek az apróságok az élet értelmei… Milyen jó lóháton betérni egy faluba… A gyerekek odaszaladnak megsimogatni, az öregek meg kivirulnak a betyárruha láttán… De ha túrafelszereléssel megyek… akkor is hirtelen mindenki olyan kedves… Magasabb energiaszint… ááá, tényleg, fel kell hívnom a pénteki vendéget, de elõtte ki kell deríteni, hogy van a póni lába… Jaaaj, és fel kell hívnom a bankot is, h. kések a törlesztõ részlettel… Már mióta halogatom… Egyszer a nyakamba fog szakadni a világ… Nem bírom… És tegnap sem csináltam semmit a Flash-ben… Alig haladok, pedig ez a meló legalább hozna egy kis pénzt… DE ma AKKOR IS CSINÁLOM, ha nincs kedvem. Kell a pénz, egyébként… De jó lenne már eladni a lakást, megszabadulni a hiteltõl, felköltözni a telekre, egy ici-pici faházba… és ott fogom majd a társamat is megtalálni… De miért húzódik minden ennyire… olyan nehezen megy minden… aaargh…Hm, milyen rutinosan nyitok már fél kézzel… Lengõajtó táncoltatás, lábbal kitámasztás, lánc beakasztás… Falakat feltépés. Lakatkulcs, narancs színû, fél kézzel nyitás, kulcsnál fogva ajtórácsra akasztás… mágneses kulcs, kék, ajtónyitás, ha kulcs van, nem kell kártya… és akkor már egyszerûbb a belsõ ajtót is nyitni a sárga kulccsal, mint teli kézzel a farzsebembõl elõkotorni a kártyát… B*meg, elhoztam… óóó jó, ezt nem vettem ki… Lehuppanás a bõrfotelbe, újságok, kulcs leszórva a székre… Egérmozgatás „ééébresztõ számítógép”… Jelszó… MSN: SignIn… ICQ: Connect paci.hu…(mindig elfelejtem, h. paci.hu/forum… milyen rég nem lett lecserélve a kezdõkép) Legfrissebb témák… Havas beton… megint nem értek egy kukkot se… Haflingis topic… hna ja… Lovas társkeresõ… jajne… pedig, lehet hogy nekem is írnom kéne… de ez olyan reménytelen… Itt mindenki messze lakik… olyat, mint Õ, úgysem találok… Jaaaj, köztünk annyira passzol minden körülmény… Egy barátom mondta: "olyan ez a kapcsolatod, mint egy lottó 4-es". Találó. nagyon találó. Tényleg csoda… és nem érzem, hogy fel tudnám adni a lakóhelyemet, a környéket, a hegyet… Ó, régi társkeresõs tapasztalatok… hány nõt bántottam már meg… pedig… pedig… talán az egészet az internet okozza? Társkeresés… soha nem jött össze. Egyszer csak lett. Valahogy. Olyan reménytelen ez az egész… Nekem hónapok, vagy talán egy év is kell valaki mellett, hogy megszeressem… És hiába egy szimpatikus arc, hiába randi, hiába akármi… az egész olyan mû… És akkor egyszer csak mellém vet valakit az élet… és elindulnak a dolgok… maguktól… lassan, fokozatosan… És akkor már jó… … de jó lenne még egyszer megélni ezt… de hogy a fenébe, ha alig találkozom emberekkel. Argh, hagyjuk. Tegnap a másik gépen félbehagytam egy játékot… remélem addig nem számolta az idõt… gyorsan végigjátszom, aztán tényleg nekikezdek az animációs grafikát elemekre szedni… ááá…akkor már érdemes lenne megvárni a mai adagot… háta módosított valamit a grafikus…9.10… [MSN … signed in] Bejelentkezett!... le sem leplezhetném hogy azonnal észreveszem „szia!”… milyen lehetett a buli… nem mintha érdekelne… de mégis… volt ott fiú is? Mennyit ittak? Nagyon másnapos lehet? Persze… ezt így nem lehet megkérdezni… NEM ÉRDEKEL, NEM ÉRDEKEL, NEM ÉRDEKEL „kialudtad magad?”Válasz: „Bmeg, KIRABOLTAK!” ...folyt...

...„KIRABOLTAK” „Miiii????” Úgy érzem jól esik neki elmesélni… nagyon zaklatottnak tûnik… Inkább felhívom telefonon… { dab-dab-dab } … mesél… még nem teljesen józan… azért eléggé megviselte… jaaaaj… miért nem voltam ott … „De miért nem hívtál fel… tudod hogy…” „Nem akartalak”… mint a hidegzuhany… { Mr. Celofán }… miért nem hívott fel? Pedig… pedig tényleg praktikus lett volna… Azt hiszem érzi a szomorúságot a hangomban… Nehéz kivenni a harag tónusait… Haragszom rá, mert nem fordult hozzám bizalommal? Megint önzõ vagyok?!... Lépjünk túl… majd lekezelem valahogy, ha már nem lesz vonalban… Megy lovagoltatni, de nagyon fáradt…Miért nem bízik már bennem? Mi zavarhatja… TUDOM: erre nincs válasz. Irreleváns kérdés… De mégis… Megint… megint, miért csak az én erõfeszítésem, hogy jól meglegyünk egymás mellett? Egész héten… buli… és engem sehová nem hívtak. Miatta. Nem szeretem a bulit… de mégis zavar… Mi lesz a társaságunkkal? A „barátokkal”, akikkel 3 éven át együtt voltunk a forgatagban… Kirekesztés… De miért? Én miért nem tudom Õt kirekeszteni? Mibõl is tudnám? Mindenemre ránõtt… Minden társaságban… Õ lett a királynõ, õ a sztár… Én meg… lassan elkoptam mellette… Megint, megint beleestem abba a hibába, hogy más életét élem… De hát ha egyszer reménykedek abban hogy létezik közös élet? Hol maradtam megint én? Hová tûntek az én vágyaim, motivációim? Önmegvalósítás… sztereotípia… argh, utálom… Ebbõl annyi hülyeség származik… Furcsa… beszélgettem egy barátnõmmel… és elmondtam neki, h. én pont a társkapcsolatban nem hiszek a kompromisszumokban… Kompromisszumokról szólhat az egész élet: a közlekedés, a kollégák, az emberek az utcán, a boltban… Nem baj, ha más a véleményünk… végül is elélünk egymás mellett… De a társkapcsolat… az legyen más. Ott fontos az egység. Egy társ, igenis legyen hajlandó vitázni, harcolni… kettõnkért, a kapcsolatért… Ott nem lehet a kompromisszum a konfliktus megoldása. Csak a teljesen közös akarat… Egyébként a társ csak eszköz az önmegvalósításra. … Erre õ: „furcsa. A legtöbb ember pont a társkapcsolatában hajlik a kompromisszumokra, míg az élet egyéb dolgaiban nem… küzd a fizetésért, az állásáért… a társának meg elnéz bármit. Fordítva mûködsz!” Tényleg így lenne? Jó ez így? Miért lettem én ilyen?Úgy szeretnék mellette lenni… És olyan jó lenne, ha még neki is jól esne… DE NEM ÁLMODOZNI, DOLGOZNI!!! Aaargh…{ dánom danárom - uccu dánom danárom - szabadság lesz e nyáron - kedves virágom }Telefon… aham.. megint egy lovas program, amibõl kimaradtam… Ez… olyan gáz… tényleg egyedül fogok maradni a lovammal… Mindig csak a „hát miért nem jöttél” szintjén jutnak el hozzám az infok… Nem baj, holnap lehet h. összejön vmi… Délután…10.10 Most már lovagoltat. Fel kéne hívni, hogy van a póniláb… „Sántít! Jobb melsõ… nem is a tegnapi vágás. Most fordulunk vissza, csak Huncut megy, és akkor két óra lovagoltatás réten, nincs terep, és hulla fáradt vagyok, nem aludtam semmit…”… „Lemondjam a délutáni kocsizást?” „ááá nee, legalább legyen valami jó végre ma” „Segítsek lovagoltatni?” „Ha gondolod…”10.12 Gondolom… Persze hogy gondolom. Szegény… hulla fáradt lehet… Gép lezár, kocsikulcs, papírok, irány haza… Titkárnõtõl elköszönés, üzenet a fõnöknek… Még szerencse hogy nyár végi pangás van…Hogy is legyen… rakpart végén fel, de a Bécsi út kifele áll, tehát a belsõ kútnál tankolok, mert a hegyre föl-le már nem biztos hogy elég a benzin… hazaszaladok a kutyákért, a lovascuccomért… meg viszek Neki sört… gyógysört… annak biztosan örülni fog… 10.40 Benzinkút… Itt nem szokott ennyi autó várakozni… aaarh… de a másik kúthoz nem lehet átérni… na persze, tolakodjál már itt be elém k*csög BMWs… aa… persze, aki a soromban elõl áll, most végignézni az egész újságkínálatot… negyogy már itt olvasd ki papa, inkább fizess, oszt húzzá már… Navégre… Köszönöm, nem, majd én megtankolom… Nem, olajat sem kérek… szélvédõt sem kell… Töltõfej… számláló…500…1000…1500… B*sszuss!!! ÁLLJ! Nincs nálam a pénz!!! Na most mit csináljak… Kutas mondja, most már mindegy, tankoljam meg, aztán majd bent a lányok… 3000…4000…B*sszus… Akkor vissza kell jönnöm… soha nem érek fel…7000…8000… de drága lett!!! …9000…9754…Persze… a pultnál, hitelkártya, sm*rt kártya, számla, kupon, körömreszelés… Elõadom a problémát… a pultos kiröhög, tesz egy két megjegyzést, majd átveszi a mobilomat… csak nehogy közben keressen… 20 perc alatt visszaérek… futás, rohanás… aaarhg, de koszos megint a kocsi belülrõl… tiszta por… Te meg ne t*kölj már itt elõttem, a jobb oldalt van a gáz… Úúúúgy, jól van… konténerpakolás… Jelzõlámpa… persze, ha lehet álljon be a pótkocsis kamion még keresztbe…. AAaaaz úgy pont jó lesz… Harmadik lámpán átjutok. Ez már a hegy. Otthon vagyok :) Ezek már a mi utcáink… Persze. Nnna itt is pont most kell konténert pakolni… f*sza…10.55 A szomszéd pont most csukja be a kaput… áááá….. jó, észrevett, kinyitja… „Ne csukd be, fordulok is rögtön”… Lássuk csak: lovaglónadrág, jó, benne van a pénz, lábszárvédõ, cipõ… mi kell még… „Choix, Mafla, hopca be!”… „Hááááátra hejedre” „mondom hejedre már”… szomszéd sétál felfele az úton: „bocs hogy nem vettelek fel, de az ülés olyan poros, hogy a ruhád megsínylené…” Persze… már megint itt a konténeres… unom már… már hetek óta ez megy itt…. Nnna, ezek meg itt összementek… betétlap osztás… Aham, ez a golden megint csavarog, biztos nyaralnak a gazdái… Mi is a neve… Õ biztos tudná… Neki jó a névmemóriája… Én meg olyan felületes vagyok Na hajrá, hajrá… A francba, a sört otthon hagytam… Nembaj, visszafele még felszaladok… úgyis erre jövök vissza… Újra lent a Bécsi útnál… zöld a lámpa, van is hely….aaaaa, be ne kanyarodjál már elém… Jól van. Rohanás, térülés fordulás… Telefon bekapcs… homályos már a kijelzõje… PIN kód… jaaa… nem ez… nincs nem fogadott hívás. Irány haza…11.15 OK, megvan a sör is… Kettõ elég lesz.. Egy Neki, egy nekem… Hegyre fel! (é. Feljebb :) pontos helyszín a Virágos nyereg) Jaj de rossz ez az út fölfele… Nem tudom, éjszaka sokkal jobban közlekedek rajta… Szegény autóm… Ki kéne cserélni… Egy Panda Cross-ra… és akkor végre megcsinálnám a kutyák helyét is rendesen, és nem lenne már ilyen mocskos… Dejó… újra az erdõben… mennyit jártunk itt le-fel gyerektábor alatt… tényleg… Aki most ül a Huncuton, tavalyi táboros… egész szépen megy… nem sántít?... neem… ááá, de azért visszatart… Észrevett… óóóriási nyerítés… Persze, nincs fent a haverja, a póni… egyedül gürcöl szegénykém… { ez a ló, ez a ló, ez a szép fekete ló… } (Huncut persze nem fekete)„megmentõ gyógy sör!”… örül… gyorsan átöltözöm… sétálnak a réten, nagy körön… csatlakozom… mesél az estérõl… „sarkat lenyom, kicsit elõre dõl” Inkább vidám, és röhög az egészen… „rossz lábra ülsz le” Nincs szüksége rám… „ÜÜÜGET TOOOVÁÁÁB … TEEEE ÖSZVÉR” És nem is volt. „HÉMÁ” Megint nem tudom megállni hogy megkérdezzem, miért nem hívott fel, amikor ott tanakodtak egy órán át hogy mi legyen… De aztán meg is bántam. Szomorú lettem… „Kiemelkedsz, és maradj is úgy! ÜÜÜGET TOVÁBB!” és hirtelen nagyon fáradtnak érezem magam… jól esik a sör. Úgyis csak a szemközti hegyre kell átmenni… Most nem érdekel semmi… Megint… mi a fenét keresek itt? „MAFFFLAAA!”Átveszem a futószárat… Huncutnak nagyon nincs mehetnékje. Legelne. A kislánynak össze kell magát szedni, hogy megakadályozza… „lép… lép a ló… és figyel… ügetés” Mesél tovább az estérõl… Tényleg meg kell csinálni a lovas polgárõrséget. A telepített biztonsági õr egy debil, nem látott, nem hallott semmit… „lent a kéz” hát igen, megint egy dolog, amit jó lenne együtt csinálni… „jó, és megállítod”{ de te rózsa ne viríts - megboldogult damjanich - dánom danárom - uccu dánom danárom - megbosszuljuk a nyáron - kedves virágom }Kimegyünk az erdei sétányra, ott a kislány egyedül is elmegy a lóval, persze sétálunk mi is… Fogytán a sör… Elég gáz gyerekek elõtt inni… De… de most tényleg nem érdekel semmi. Csak mondja, mondja… és minden második mondat azzal a jellegzetes elröhögõ „hehe”-vel ér véget… és nyom el a fáradtság „HUNCUUUUT NEM LEGEEL!”… hogy fogom ezt végigbírni… Én nem tudok mit mondani. Velem nem történt semmi. „engedj hosszabb szárat”… Mit keresek én itt?Elfogyott a sör. Vége a sétának. Üres sörösdobozok, ostor be a kocsiba, kutyák is… ÁÁáá NEEE Choix… Egy agyagos dágványból egyenesen a vezetõülésre… Az egész kocsi tiszta mocsár… Kiakadtam. TE MIHASZNA SEMMIREKELLÕ SZELEBURDI DISZNÓ (pofon, sunyítás… ebbõl kifolyólag az üléstámlán lévõ ingem is tiszta iszap lett) KUSHADJÁL MÁR LE… szerencsételen… óóó szegény pici Choix, most rajtad csattan minden… ELÉG MÁR ÉS MARADJ A HELYEDEN… szegény kutyám :( … pedig nem tehet róla… de azért megállunk a pocsolyánál kiszállítom, és nem engedem vissza… persze már nem mer belemenni… A kormány, a váltó a mûszerek is tiszta sár… Ezt jól elintézte… Döcögünk lefelé… Elhagyom õket… Eszembe jut, hogy az Õ kutyáját is praktikusabb lenne nálunk lerakni, mert onnan nem szökik el… Telefon – „OK, akkor várd meg…” Közben jön szembe egy ismerõs nõ… jaaj, csak nehogy leálljon beszélgetni… Nem, szerencsére… Eszembe jut a takarító néni... Mi változott reggel óta? Mafla is tudja, hogy nem csípem, meg is morogja… pedig még nem is találkozott vele… Honnét tudja ez a kutya, mit gondolok?... A kutyája csak nem jön… Beértek a lóval… Kutya sehol. Biztos elhúzott az erdõben. OK. Akkor kutyakeresés projekt… Az alváz nagyot csattan egy kiálló sziklán… Francba is miért nem figyelek jobban… Kutya ott vigyorog, már majdnem a kapunknál. OK, igazad van, nem tehetsz semmirõl, ideges vagyok, de nem bántalak… 13.40 Ebek kertbe, én lakásba… Computer felébreszt, ICQ, MSN, paci.hu. index.hu. semmi érdekes. Paci.hu. Haflingis topic… rossz a telefonszám, de legalább egy percen át magyaráztam valakinek, mire leesett, hogy nem jó emberrel beszélek.Chatelni akármirõl… Nagyon bulizhatnékom van… Pedig, esküszöm nem szeretek. Csak annyit mesélt nekem… hogy akaratlanul, én is szeretnék… Õ elutazik hétvégére… enyém a világ. Kár hogy nem lehet lovagolni, mert sánta a póni… Illetve lehet, de akkor Huncuttal egyedül. Jó lenne valami fergeteges jó este… Most tényleg… bárki felhív, szívesen látnám… Hátha végre történik valami… Milyen rég nem voltam nõvel… Csak nehogy olyan dolgot tegyek, amit megbánnék… Veszélyes… Veszélyes állapot ez. Indulni kéne, befogni, tanulni kocsizni… Meg egy kislányt kéne felültetni ott egy pónira… De nem lesz jó, annak a póninak pihenni kéne, mert még nem teljesen heverte ki a túletetést… Hátán nyereg nem áll meg, egy hájgombóc az egész… Apró kis lábak, gömbölyû has, zsíros nyak… De talán sikerül rajta segíteni.Nem tudom magam rászánni az indulásra… Valahogy… össze kéne magamat szedni. Pozitív beállítottság. Szeretnék kedves lenni Vele, szimpatikus… FÉRFI… csak ne lennék ilyen fáradt.... folyt ...

Figyelem! A történetben szereplõ szabály- és törvénysértéseket csak a teljesség kedvéért ismertetem. Don’t try this at home!14.00 Telefon… Egy ügyfél. Mikor fizetünk? ... megadtam az illetékes számát … még az elõzõ munkahelyem… nagyon kellemetlen az egész…14.10 Indulás. Tiszta por vagyok… Szívem szerint bedõlnék a fürdõkádba, bekapcsolnám a pezsgõfürdõt, és aludnék… Még be kéne szaladni a presszóba cigiért… Meg vennék még pár sört. De… argh, akkor inkább már elmegyek elõször érte. OK… Csendben ülünk egymás mellett, meredek úton lefele… Nagyon fáradt vagyok, és nem tudok ezzel mit kezdeni. Soha nem szokott Vele zavarni a szótlanság… most bántott, hogy én nem tudok mit mondani… Nincs mesélnivalóm. Úgy kezdtem magam érezni, mint egy taxisofõr… Út alján kanyarodnánk a presszó felé, ember integet, tábla „ÚTÉPÍTÉS”. Lezárva… Ha a presszóig szeretnénk eljutni, kb. fél órát kéne a Bécsi úton araszolni… Kiakadtam… Nem lesz cigim délutánra. Erre õ: „most errõl én mit tehetek? Kussoljá má!”… Próbáltam elmagyarázni… hogy nagyon fáradt vagyok, stb… „most errõl tehetek én?”Najó… Megérkezünk… szerencsére ott volt az emberünk… senki mást nem ismertem. Parasztudvar, vasakkal, kocsikkal, targoncával, autogumival… A kocsi már ki volt készítve a színbõl… szép darab. Még el kell szaladni egy emberért, aki tanít hajtani… jó addig én elszaladok Csillaghegyre a közértbe. Cigiért. Meg akkor már hozok sört is. Meg akkor már kéne valamit enni is. Üres vagyok. Vissza az udvarba… Várakozás, várakozás… 1 óra eltelt, mire megjöttek. Én már kínomban nem tudtam mit kezdjek magammal… Õ egy kislánnyal játszik. Nekem most nincs türelmem. Fogy a sör. A kocsi minden egyes porcikáját átnéztem, megnéztem hogy van a fék, a rugók… Próbálom megérteni hogy lesz a szerszám… Hátramegyek a lovakhoz… Persze jönnének be kajálni. Egy nagy sodrott és egy póni. Szürke kanca mindkettõ. Jó nehéz lepucolni. Megkötjük õket, nehogy a kisgyerek eléjük essen. Pucolás, vakarás… por, szõr… szerencsére kellemes szellõ… viszi a port, a hajam már teli van. Mit keresek én itt? A kislány felül a nagy sodrottra… Nagyon jól néznek ki… Közben telefon, telefon, telefon… szinte mindig beszél valamelyik haverjával… Egy darabig követem a szavaiból, hogy kivel, és mit beszél, aztán inkább leszakadok. Megnézem a kerítést. Fontos tennivaló. Aztán újra telefon… „dee, pont itt van mellettem… adom…”Végre… gondolom én… „ki az?”… egy barátnõje volt barátja… akivel én is találkoztam párszor… mit akarhat??? „Tudsz nekem segíteni?”… „Miben?”… „Nem tudnál szerezni” … „NEM!” … „És mikor tudsz?” … „NEM TUDOK”…F*sza. Napi két telefon. Egy adósságbehajtó, egy meg .... Pont az í-re, hab a tortára… Sajnos, ez is kibukik belõlem. És még mindig csak várunk, csak várunk… Megjön a hajtó.. Persze Õ háton hozza ki a sodrottat, szõrén a gyümölcsfák közt… nem igazán akar sikerülni, de aztán némi segítséggel megérkeznek… Ó persze… soha nem hagyná ki hogy kicsit villogjon a vagányságával…… fura… Imádom a vagányságát. Mégis mostanában annyira zavar… De fáradt vagyok már ahhoz, hogy magamat elemezzem. Persze… le is lettünk szólva, hogy még mindig nem tiszta a ló, meg a szerszámok is csak kenve lettek, fényesítve nem. Kérdezni nem tudok, a kocsis olyan tempóval szerel… Nem tudom követni a bõrrengeteget. Szerencsére a ló jó fej, nincs sok gond vele.Kicsit máshogy gondoltam ezt a délutánt… Azt hittem lesz idõ megérteni, beszélgetni, kérdezni, csinálni, kipróbálni… Ehhez képest újra zöldfülû kibicnek érezem magam. Nem baj, majd legközelebb.16.10 A kocsi elõállt: az ám, de csak 4 hely van rajta. Adott a gazda, a hajtó, aki tanítana, valami rokon, 2 gyermekkel, és mi ketten… Tesznek egy gyors kört az utcában… Majd végül Õ is felül. Én már nem férek el. Nézek utánuk. Sok volt ez így.Arra gondolok, ami sokat nyomaszt mostanában: miért lettem én Strucc? Ez egy nagyon régi nick… Igazából nem is nickként indult… legalább 15 éve kísér… Valamelyik nap ugrott be: A Strucc egy olyan madár, aki nem tud repülni… Csak futni, igaz azt nagyon gyorsan. És igen, ez van… Barátkozom, ismerkedek… és aztán megint csak azon kapom magam, hogy égre emelt szemmel rohanok valaki után, aki már a magasban repül… Elmentek. Nézek a hegyoldalban, ahogy távolodnak. Nem tudom mit kezdjek magammal. Gondoltam, picit finoman sétáltatom a pónit, aki nagyon ideg lett, mikor a nagy elment… De erre egy nõ kioktat, hogy had rohangásszon csak a karámban, pont annyit mozog, amit kell… AAAArgh… Nem akarok rá válaszolni. Legjobb tudtom, pontosabban az állatorvos szerint, bármely fájó is, a póninak boxban kéne pihenni, és nem agyagos karámban ugrándozni… de hát: „ezek a pesti csodadoktorok nem értenek semmihez. Persze, az öreg Józsi már megmondta akkor is, ebbõl már nem lesz ló soha többet!" Á aaargh… Leülök mellé. Megkínálom sörrel, de nem kért. Fájdalmasan nyerített… De nem tekintett sorstársnak. Illedelmesen hátrahúzódott és tovább bámultunk le az utcára.Azon gondolkozom, mit tegyek, hogy mosolyogni tudjak, mire visszatérnek… Gyönyörû a táj, a kilátás… látszik szemben a mi hegyünk: most mégsem ajándékoz meg energiával egyik sem. Közben magnóról Balázs Pali szól {a gusztusom tiltja, hogy idézzek a szövegbõl} lehet, hogy ez az oka?Hogy elment a nap… Megint értelmetlenül? Mit keresek én itt egyeltalán???17.10 Nyerítés… visszaértek, de mire leszaladok a kapuhoz, már tovább mentek… Most már van hely. Felülök… Nagyon jó… gyönyörû, ahogy a ló dolgozik… Csodás… „hõ te”… persze tanulni nem lehet, csak próbálom élvezni. Egy 3 perces gyors kör az utcában. Fotózás… „mint egy ifjú pár”… AAargh NEEE… Nyakam körül a hurok. Már lusta vagyok bármi szellemeset reagálni.Leszerszámozás… A ló habos. Most látszik, milyen gyönyörû… Tényleg csodaszép. Elfogyott a 4. sör is. Ideje lenne indulni, mindketten ásítozunk… De még beszélgetünk egy kicsit.. nyergekrõl, szerszámokról, meg hogy jövõ héttõl rendszeresen befogunk. Induljunk… Induljunk… Induljunk…„Benézzünk még a Presszóba?”… „Persze, én ma leiszom magam”… „Ó, akkor abban én is segítek”. Végre valami jó :) „Én ma berúgok… nagyon berúgok… már csak fél szemmel látok… hehe”… Gyorsan odaértünk. [RTL Sport, nõi foci] 1 Unicum. 2. Unicum… Õ már olyat nem… de véletlenül mindkét pohár újra lett töltve. Hát akkor hajrá… Szendvics kell, szendvics.. mert felfordulunk…„Ti ugye testvérek vagytok” Õ:”igen, persze õ a bátyám”… pont a napokban jutott eszembe, mondtam is neki, milyen jó lenne, ha mi testvérek lehetnénk… {bárcsak a húgom lehetnél és megcsókolhatnálak}19.30 “Menjünk, mielõtt itt dõlsz össze”… Indulás… Kocsiba be.[Párbeszéd – VÁGÁS - Párbeszéd]... folytatás és optimista rész ... de már csak este :) ...Jav.: bocsánat: reggel...

Nnna, ami késik, nem múlik: jönnek az "ütõsebb" (szó szerint és képletesen :) ) részek...[Párbeszéd – VÁGÁS - Párbeszéd]Õ kiszáll a kocsiból. Én el… Elsõ gondolatom: vége mindennek. Végleg vége. Most már tényleg. Haza kell vinnem a lovamat. Irány hozzájuk, még van fél óra, hogy hazaérjenek… Kutyája úgyis nálam van, még azért is nyilván fel kell szaladnia. Hajrá…19.502 ló, egy szamár. Póni sántít, szamár ordít… Póni megmuhog, Huncut tolakszik. Vajon normális lesz a Huncut hazafelé úton? Szegény lovam… újra jön a magány. Kihozom a karámból, fához kötöm nyergelni. Nem pucolok, csak patát nézek gyorsan. Angol nyereg, teli izzasztó, kantár… Egy szava sincs ellene… hm… kivételes… Még odavezetem a pónihoz búcsúzkodni…Végignézek a karámon… Jó volt, amikor ezt építettük… Mennyit takarítottam én itt… Mennyire szeretem ezt a helyet is… De… De… soha többet nem akarok ide visszajönni… Hm… hevederhúzás… Huncut felfelé néz, a hegy irányába, a meredek, rétre vezetõ útra. Nem is rossz ötlet. Menjünk fel a meredeken, legalább akkor még én is lovazok egy picit, és elkerülöm Õt, ahogy hazafele sétál.Huncutnak kímélni kell a lábát, kopott a patája, növeszteni kéne, hogy lehessen patkolni. Úgyis csak sétálunk… Még egyszer odavezetem a pónihoz… búcsúzkodnak… Olyan furcsa, mintha érezné, hogy most velem kell jönnie… Nem hiszek ebben… vagy mégis?! Miért engedi meg ezt nekem? Délelõtt folyton a póni után pánikolt… most meg jön… Nyeregbe. Ez egy angol nyereg. Vele cseréltem, a pónira vettem egy kisebbet… Széles hátú Huncutra nem a legjobb, de még elmegy. Most egyébként is sikerült egy picit lefogyasztani… Van egy western nyereg is, mostanában azzal mentem, de az otthon vár a fotelban. Huncut milyen izmos lett… Óóóó, nagyon szép lovam van :) Kengyel… Hm… Nem tudom… ááá, nem vacakolok… Jó lesz ez így, nincs türelmem azon gondolkozni, hányadik lyukba kéne csatolni… Nem, nem kell semmi, úgyis itt az autóm, majd vissza kell érte gyalogolnom.Hááát… mély levegõ… nem akarok visszanézni, gondolkozni… Hajrá. Hoppááá… Hát ez a ló megy, mint a kisangyal. Pedig itt az út elején általában szükséges némi rábeszélés, fõleg, ha egyedül vagyunk… De most egész laza vagyok, az se számítana. Milyen szépen megy… lehajtott fejjel mászik felfelé (ez tényleg nagyon meredek út)… meg sem áll, még a szokásos pihenõknél sem… Ó, meredek ösvény… Az elsõ része viszonylag széles. Ez valaha autóval is járható volt, aztán bedõltek fák, benõtték a bokrok. Tavasszal kitakarítottam, hogy legalább lóval járható legyen. Ez számunkra stratégiai fontosságú út volt: itt gyorsan, biztosan fel lehet jutni a rétre, illetve a lovak ezen az úton önállóan, szabadon, biztonságban haza is tudnak jönni…Póni… Csodálatos jó pár voltak a Huncuttal… Az elmúlt hetekben, Õ gyakran nem volt itthon, így én maradtam az állatokkal… Csodálatos esték a réten: 8 körül felsétálni, hálózsákkal… Kidõlni egy bokor tövében, a lovak meg szabadon legelnek. Csillagos ég… Talán a csillagokat jobban szeretem, mint a teliholdas éjszakát… Ha telihold van, mindig Rá gondolok… Hogy hogyan lehetne újra… vagy hogy majd egyszer lesz még újra… Milyen jó lesz újra átölelni, és ezen a szánalmas idõszakon csak nevetni. Itt mindig könnyen elnyomott az álom… És jó is volt álmodni.Álmodni, és nem álmodozni. Az álom csodás: váratlan dolgokat hoz… Új arcokat, új pillantásokat, érintéseket… Ha nem álmodom, csak ébren álmodozom, saját emlékeim börtönében. Csak a szokásos arcok, vágyak, indulatok… Az egész napom egy álmodozás. A megszokott gondolati köreimet járom. Ezerszer végigjátszok egy elképzelt szituációt magamban, és keresem a megoldást… Újra, és újra. Csak az álmodozás maradt, igazi élmény már alig ér.Meredek út… Mennyit jártam itt a nyáron… Mennyi szép éjszaka a réten…Lovak… Illetve a Huncut, meg a Póni. Csendben legeltek a réten, a három kutya meg õrködött. Minden mozdulatra figyeltek. Nem kellett nekik kerítés, sem kötél. Ismerik jól a helyet. Ha meg idegen jött, a kutyák figyelmeztettek… Amikor aztán a lovak már alaposan telilegelték magukat, visszajöttek a bozót mellé, az öreg körtefához, ahol én is aludtam, és felváltva ledõltek. Huncut gyakran egész közel hozzám, szereti a hálózsákra dönteni a fejét. A két ló együtt teljesen biztonságban érezte magát. Huncutot is el szoktam engedni egyedül, de azért az már kiszámíthatatlanabb. Ha valamitõl megijed, általában hozzám jön, hacsak az ijesztõ valami el nem választ minket. Persze, megvan, hogy hová mehet… de azért féltem. Aztán, hajnalban, még egy kis legelés után a póni odajött hozzám, megbökdösött, kicsit megrágta a hálózsákomat, majd határozott, lassú lépéssel elindult a meredek út felé: megszomjaztak, ideje hazamenni. Lassan, de határozottan, visszafordítatlanul bandukoltak lefelé… Huncut néha picit bohóckodott, mintha nem ismerné az utat, vagy épp sürgõs felderíteni valója lenne az erdõben… De a póni halad tovább, így újra csatlakozik… Mikor megérkeztünk, szépen megálltak a karám kapujában, és várták hogy beengedjem õket… szamárordítás… persze rögtön rávetették magukat az itatóra, aztán Huncut belekezdett a szamáridomításba.Csodás a játékuk: nagyon fürge, mintha profi vívók lennének. Ki tudja elkapni a másik lábát… vagy inkább nyakát… Tekeregnek, cseleznek alulról, felülrõl, oldalról… Néha ágaskodás… És néha elég egy sunyítás és egy fordulás… és akkor fél perc szünet, kis széna. Aztán kezdõdik minden elõröl. De ez már a múlté. Lehet, hogy soha többet nem lesz erre lehetõségem? Közben felértünk a meredek tetejére. Most nem megyünk ki a rétre… Megpróbáljuk a sétány északi felét. Ez egy viszonylag standard terep számunkra. Huncut szinte egy gondolatomra arra veszi az utat… Meglepõ… Ó, Huncut, Huncut, ígérem, keresek neked társat, nem kell sokáig egyedül lenned…Milyen dolog ez lovakat kitenni életünk, kapcsolataink, munkánk szeszélyeinek… Visszagondolok, mennyi mindent átélt már ez a ló velem, pedig 20-án volt csak öt éves… Hányszor aludtam szomorú álmomat a bokszában, és hányszor vitt fel elsõ utam a karámjához hazaérkezés után… És hányszor nem… Már erõsen sötétedik. Semmit nem látok az erdõben… Nem baj, ezt a szakaszt ismerem mint a tenyeremet. Huncut is, igaz neki patája van. De õ is ismeri az én tenyeremet… Mindkét gesztusát…Mit tettem az autóban… nézem a tenyeremet, és megpróbálom feleleveníteni azokat a másodperceket… Mert annyi volt az egész. 3 év torlódott össze hirtelen, egy 3 perces beszélgetésbe, majd egy 3 tizedmásodperces gesztusba. Soha az életben nem tettem még ilyet… Próbálom felidézni, mit éreztem, mire gondoltam… de nem merem. Ezt nem tudtam volna elképzelni magamról… Fõleg azt a közönyös érzést, ami most eltölt… Miért nem érdekel az egész? Hisz életemben elõször vágtam pofon valakit… És most itt ülök egy szõke angyal hátán, és sétálunk a koromsötét erdõben…Iiigen, itt ügetni szoktunk… szinte kér, hogy adjam meg a jelt az indulásra… Remélem tisztában van vele, hol nem köves az út… Féltem a patáját… De menjél csak, ha gondolod… Szép egyenletes, haladós ügetés… Nnna igen, azért ez sokkal jobban megy még az angol nyereggel… Könnyû a nyereg, könnyûnek érzem magam is… És… mehet a vágta… hosszú, kitartó, kényelmes ugrások… SZABADSÁÁÁG! Nem kell szár… széttártam a karomat, kellemes menetszél… meg néha egy-egy ágacska… Miért teszi ezt velem a ló? Miért engedi ezt most meg nekem? Ez… olyan ritka nála. Vagy csak én vagyok vele mindig türelmetlen, bizalmatlan? Lehet hogy a kapcsolataimat is ez teszi tönkre? A kanyarban lelassít, és lép tovább… Köves az út… Átölelem… mintha a párnám lenne… de talán még jobb is ölelni. Már bánom, hogy nem szõrén jöttem, ugyan nem túl magas a nyereg, de most ez a kicsi távolság sem hiányzik a lótól… Sokáig mentünk így. Gyönyörû szõke sörény… könnycseppekkel áztatva… meg megcsillan a fákon átszûrõdõ városi fényekben. A sétányról végig látszik a város északi része… mennyire jó innen felülrõl nézni… Ha tehetném, soha nem is mennék le oda… Mintha egy ékszerdoboz lenne, csak a kedvemért, az én csodálatomra…Szerelmes vagyok a lovamba… Én bolond… Pedig tényleg. Közben azt sem tudom, mit is keres az életemben… Rengeteg dilemmát okoz ez… Nézem a repülõket, ahogy rendre csinálják a fordulókat a ferihegyi leszálláshoz, nem sokkal a fejem felett… Már be van tekerve a mûszeren a 13-as jobb pálya megközelítõ frekvenciája, a robotpilóta lassan, pontosan rávezeti a gépet a láthatatlan rádiósugarakra… Kezdik nyitni a fékszárnyat… Folyamatosan lassul a gép, nyílik a fékszárny, nõ a hajtómû teljesítmény… Árpád híd magasságában, vagy tán picit tovább apró zörej a gép aljáról… futómû nyit… hajtómûvek megint hangosabbak, hogy felvegyék a versenyt a megnövekvõ légellenállással… A gép tovább süllyed, pontosan a kijelölt pályán, fékszárny 40… Rádiós magasságmérõ visszaszámol… pályaküszöbnél elcsendesednek a hajtómûvek, a gép orra leheletnyire megemelkedik, még pár métert csendben egyensúlyozik a pálya felett, a pilóta a lábával ráigazítja a gép orrát is a középvonalra… lélegzetvisszafojtás… apró zöttyenés.. a gép gurul… leér az orrfutó is… szárnyon felnyílnak a féklapok, újra felbõgnek a hajtómûvek, sugárfék… a gép lassul… 100…80…60… Sugárfék leáll, visszacsúszik a hajtómû oldalburkolata, féklapok, fékszárnyak lassan visszaállnak a helyükre, a szárny újra kecses, egyenes… Megszólal a figyelmeztetõ hang, hogy a gép teljes megállásáig mindenki maradjon helyben… A gép csendesen végiggurul a pályán, majd enyhe fékezés után balra el, valamelyik állóhely felé… Repülés… Szabadság. Eszembe jut Dánia, és a sok utazás…3 évet éltem ott, kisebb – nagyobb megszakításokkal. Csodálatos hely volt… Akkor, az egyik hazautazásom során is átéltem egy szakítást… Akkor is vége volt már, csak én nem tudtam elvágni. És akkor is a magasság, és a rálátás segített talán… Akkortájt, mindenem volt az otthonom, és az a lány akivel megosztani készültem. Nevezzük mondjuk házinyúlnak… mivel a szomszédom volt… és rá is „lõttem” Õ volt az, aki elõször elvitt lovak közé… Õ korábban lovagolt, lehetett is volna saját lova, de nem vállalta be. Azt mondta: túl nagy felelõsség… A karámban bóklászva a lovak között… szerettem volna felszállni… De õ elmondta, hogy „Á, ez nam csak úgy van, ahhoz meg kell tanulni lovagolni” „De oda van írva a falra, hogy lovaglás 1500-Ft” „Az a hüjje németeknek van” „de hát ha egy hüjje német is tud lovagolni, én miért ne tudnék” „veszélyes csak így” „de akkor menjünk el valahova, ahol lehet tanulni” Õ már nem akart… Hát igen, itt kezdõdött minden, ezen a nyáron… És mire szakítottunk, nekem már volt lovam: Kantáta.Karácsonyra jöttem haza… Már… 1 éve nem voltunk együtt. Nagyon vártam, hogy újra láthassam. És õ.. bemutatta az új barátját. Így teltek az ünnepek. Idegenként a sajátomban… Abban a lakásban, ami a létem megtestesítõje volt. Hiába csak szomszéd, hiába ajtó, kapu... Úgy éreztem, semmi keresnivalóm nincs itt többet. Nem tudtam, lesz-e erõm valaha ide újra betenni a lábamat… Minden értelmetlen volt hirtelen. Még mindig emlékszem indulásom reggelére. Vettem egy új jegyet, nem volt kedvem tovább maradni. Akkor nem számítottak ilyen apróságok… Becsuktam… és kivételesen be is zártam a lakásom ajtaját. Senkitõl nem búcsúztam el. Nem volt kitõl elbúcsúzni, Cézár macskámon kívül, akinek persze sürgõs csajozhatnékja volt épp. Csak apró utazóbõröndöm volt, kint már mindenem megvolt a lakásban… leszánkáztam az autófeljárón… Már várt a taxi… ritka idegesítõ sofõrrel… Nagyon sokat beszélt, és a rosszabb… még kérdezett is… Közben szólt a rádió… hallottam, ahogy a volt kollégáim sorra térnek haza éjszakai mûszak után… Még jó, hogy én már évek óta álnéven taxizom… (jav.: mint utas!!!)Amennyire imádom a repülést, annyira gyûlölöm a repteret, és a várakozást… És azért elég gyakran ki is jutott… és Budapest számomra talán az egyik legunszimpatikusabb reptér. Egyetlen dolog, amit tehetek, hogy elsétálok a 2B azon részére, ahonnét egy picit látszik a pálya… és akkor néha látni egy-egy leszálló gépet… Próbálom megtippelni a gép típusát… …Közben sétálunk tovább a lóval, ez az erdõ egyik legszebb része… Nemsokára elérjük a távvezetékeket… A szár még mindig a ló nyakában, ring balra-jobbra-balra-jobbra… csípõre tett kézzel ülök, szívom mélyre a levegõt, és próbálom felidézni azt a bizonyos reggelt… hogy mit is keresnek az életemben a lovak… A járatomra 20 perc késés volt kiírva… Lekuporodtam egy sarokban, és… a semmittevésben ismét rámtört a depresszió. El akarok innen menni, és soha vissza nem térni… Elfelejteni mindent… Nem tudok vele szomszédságban élni… Lakóhelyem minden csodájára árnyékot vet ez a tény… Jó lenne, ha nem élném túl ezt az utat… Mennyi mindent megoldana… De talán mégse kéne ennyi értelmes életnek is vesznie, az enyémmel együtt… Néztem az embereket a váróban… Õk vajon tudják, miért élnek? Vagy csak nem érdekli õket? További 20 perc késés után beszállítottak egy 737-esbe… majd 30 perc múlva ki. Gépcsere. 1 óra kellett… Én már teljesen magam alatt voltam… Egy picit megörültem, mert TU-154-est toltak be… azon élmény repülni… hangos, intenzív, gyors gép… Olyan különleges. És akkor már épp leállóban volt ez a típus… Az eredeti tervekhez képest 3 órás késéssel szálltunk fel. A 154-es röviden, nagy fékszárnyszöggel, nagy tolóerõvel indult… gyorsan emelkedett, iszonyatos dörejjel… Havazás utáni verõfényes napsütésben látszott a hegy… megkerestem a házamat… és majdnem sírtam. Árnyas volt a hegyoldal, miközben minden tündökölt… Majd tovább emelkedtünk, át a tornyok felett… Követtem a Bécsi utat a szememmel… Solymári leágazás, katonai temetõ… Vörösvár… És igen, Vörösvár végében TSZ major, víztorony… És wow: látszik a karám, Kantáta és Akkord!... VISSZAJÖVÖK! (k*pja be mindenki, gondoltam még magamban félhangosan)Szóval… Magasság, Lovak, Dánia…Elértük a távvezetéket, visszafordulunk a földek irányába. Van egy murvás út lefelé… Ott le szoktam szállni… De most nem állt meg Huncut… szépen, finoman, lassan lépkedett lefelé… Higgadtan megszagolta a cementes zsákokat, amikben általában lóevõ fenevadak laknak, és ballagtunk tovább lefele… Aztán szerencsére be lehet menni az útról egy jobb talajú irtásra… Enyhén lefele ügettünk, most egész kényelmes. Fel sem vetõdik bennem hogy elvinne, pedig már a közelben vannak ismerõs lovak.Dániát nagyon szerettem. Tündérországban volt tündérházam, tündér szomszédokkal. Tündéregyetemen dolgoztam, tündérmunkát. Vagy valami ilyesmi. Igen… amikor arra gondoltam, hogy soha többet nem jövök haza, bennem volt az, hogy nagyon szeretek ott élni. Tenger, parkok… Intenzív színek… Soha nem látott színek. Egy amerikai srác bérelte a házam egyik szobáját… sokat beszélgettünk. Simán lenyomott két üveg bort egy este, és Dániában, mivel igazából nem szõlõtermelõ ország, a világ legjobb borai sorakoznak… Amikor az állatokról beszéltünk, és hogy miért jövök vissza Magyarországra… legyintve tett egy megjegyzést: „babe magnet”… Nem igazán értettem mire céloz. Kifejtette: minden aranyos állat alkalmas arra, hogy a szép és kedves dolgokra fogékony nõk szemét, mint valami mágnes magukra vonzza… És ha már ez megvan, onnét nyert ügy. Hát… ezzel jól elültette a bogarat a fülemben. Én is ilyen „babe magnetet” tartanék?Két karám közt kell átmenni. Ugyan nyílt ég alatt vagyunk, de nem sokat látok… Huncut figyel… de még mindig szépen megy… õ már tudja hol vannak a lovak… Már én is látom… csak a távolból figyelnek, fordulnak utánunk… Mi van ma itt?! Nem látom az utat. Meg kéne találni egy keresztutat, ami aztán rávisz egy hídra, át a patakon… Megtorpanás… Huncut nagyon figyel… Kis segítség… megyünk tovább… Ismét megtorpanás… De sikerül megnyugtatni. Most bízik bennem. Én is a szemében, mert semmit nem látok. Csak azt tudom, itt kell lenni a hídnak. Valami teleprõl pont szerencsétlenül világít a szemembe egy lámpa, és olyan érzés, mintha lóháton kéne egy óriási fekete bársonyfüggönyön átlépni… A paták hangján hallom, hogy a hídon lehetünk… Átértünk. Végre takarásba került a reflektor, ismét fel lehet nézni a csillagos égre. Itt a város fényei sem zavarnak, ez agy pici katlan a hegy belsejében… szeretném ezt valakivel megosztani… De nem Vele. Mi történhetett, hogy ezt meg tudtam tenni?... Ismét sétálunk, és az eget bámulom. Hullócsillag! … és már a reflexszerû kívánság sem ugrott be… Nincs mit kívánnom… Hiszen itt vagyok, és gyönyörû…Az út nem látszik, de a ló megy. Csak tudja… Legelj egy picit… sejtem hol lehetünk… Hm… hullócsillag, és nincs mit kívánni… A hullócsillag… nem varázsol. Az ember képes csodákra, ha valamit akar. Ha annyira akarok valamit, hogy a hullócsillag felvillanása alatt a tudatom felszínére bukik… akkor az meg is valósul… az akaratom erejébõl. Ha valakit szeretek, az egész lényem ezt sugározza, befolyásolva ezzel mindent… Értem Õt: milyen idegesítõ lehet: hiába nem fogom meg a kezét, hiába nem ölelem át, csókolom meg: mégis minden porcikám, a levegõ körülöttem, minden azt mondja: szeretem… És az akaraton… csak az akarat változtathat. Talán… ez a pofon kellett hozzá?Újra vágtaszakasz… Füves gyér rét… Micsoda emlékek! De tényleg… lehet, hogy ezt az éjszakát… az emlékeimnek kéne szentelni?!14-15 éves koromban jártam erre elõször. A reptérnek pont ezen a szakaszán. MHSZ idõk, repülõmodellezõ szakkör. Én vitorlázórepülni akartam, de anyám nem engedte. Maradt a modellezés… 1 éven át építettünk két repülõt. Egy faszerkezetû, nagy, papírszárnyút, és egy kisebb, favázas szárnyú vitorlázót. Módszeres, aprólékos munka. Eljött a tavasz, a próba ideje. Egy hét múlva verseny. Béla bácsi azt mondta, nincs nagy szél, nem teszünk fel gyújtózsinórt, ami lehozná 3 perc után… A nagygépemet elsõ felhúzásra megtépte egy széllökés, 20 méter magasan „összetapsolt”. Nehéz lenne javítani… A második szépen indult… róta is a köröket… egyre magasabban, magasabban… míg csak nem szem elõl vesztettük. Ennyi volt. Nem akartam a többiekkel hazamenni… Sétáltam a végtelennek tûnõ dombokon… találkoztam a birkanyájjal… Ekkor fogott meg elõször ennek a helynek a varázsa. Csodálatos este volt. El is ment az idõ, valahogy kisétáltam Hidegkútra, ahol gyerekek játszottak elkószált gépem roncsaival… De már nem érdekelt… Akkor úgy éreztem, hogy enyém az egész világ… Nem is figyeltem az idõ múlására… Csak a pofonra józanodtam ki, amit anyámtól kaptam, mikor 10 körül hazaértem…Igen… lépünk tovább a krosszpálya felé a domboldalban… Igen, azt hiszem, szeretnék ma éjszaka itt maradni az emlékeimmel, és újra átélni azokat… Hisz annyi mindent kaptam már az életben… Újra lovam nyakán fekszem… Mintha szerelmet vallanék neki… had legeljen. Csak most tûnik fel, hogy nincs nálam cigaretta, és egy szál pólóban vagyok… Fázni fogok… Hmm…. De én ma le nem szállok a lovamról, az biztos… Igen, Biztos. Akkor hát: vágjunk bele az éjszakába, majd meglátjuk hova vezet… Ez az éjszaka a miénk lesz, Huncut!... folyt. köv ...


Edited by Lombardo, 2006 augusztus 31. - 9:45.


#17 Lombardo

Lombardo

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 1.519 hozzászólás

Közzétéve 2006 augusztus 31. - 9:39

Miénk ez az éjszaka…Jól van hát, akkor szépen visszasétálunk a kocsihoz, felveszek egy mellényt… aztán, majd meglátjuk merre. Lassan visszaérünk a rétre… szépen elsétálgatunk egész éjszaka, majd jó, patának való utat keresünk.Mióta elõször megmuhogtak a lovak egy legelõn, azóta vágyom erre a szabadságra. Ez vagyok én. Miért szorult ez eddig háttérbe? Hogyhogy nem éltem ezzel? Miért mindig más életét élem? Mindig ez volt a vágyam, de valahogy mindig más irányba ment a lovas sorsom… Ilyet… senki nem csinál… Ebben miért nem lehet társam?!Igen… Igen Huncut, azt hiszem bevallhatom: az álmaimban ketten lovagolunk egymás mellett, két szõke sörény, két arc. Csendben, szó nélkül, egységben… Lónak ló a társa, embernek ember. Micsoda képek lebegnek elõttem… Szinte látom a szemeit, érzem az illatát, a közelségét, és ha körbenézek: mégis egyedül vagyok. Hányszor elképzeltem már ezt… És most 3 évig itt volt tõlem karnyújtásnyira ez a lehetõség. Mi választott el mégis tõle? Mi hiányzott ahhoz, hogy igazán átéljem?Szilvesztereztünk, két éve. Kettesben. Hajnalban elmentünk lovagolni, akkor még a szamárral, és a pónival. Igen. Az volt az elsõ, és igazából az utolsó ilyen alkalom. Aztán már mindig valahová mentünk. Valamiért mentünk… Talán mégsem volt ez valódi lehetõség.Igen, az idei nyári túra. 5 nap kettesben Huncuttal. Megélni, hogy minden mindegy… mindegy merre megyünk, mindegy hová érünk… Kialakul. Lesz ahogy lennie kell, ahogy lenni szeretne. Hisz életem egyéb része az alkalmazkodásról, a határidõkrõl, a helyszínekrõl szól…Akkor is szomorúan indultam. Elvesztettem egy lovas társat. Igen, Õ volt az. Hm… ironikus. Végül is, még így akaratlanul is mennyi mindent köszönhetek Neki. Kirekesztve éreztem magam. Talán bizonyítani is akartam magam felé… Felnyergeltem, fel is málháztam. Kicsit véletlenszerûen pakoltam a nyeregtáskába, hálózsákba még meleg kabátot, nadrágot is csomagoltam. És elindultunk. Egy nap után tudtam, hogy nem akarok hazamenni még… A Pilisben kacsáztunk összevissza. Patakok, hegymászás, legelés, tikkadás… Aztán találkoztam lovasokkal, csatlakoztam hozzájuk… És valamiért mindhármunkra átragadt ez a „mindegy hová megyünk” hozzáállás. Kicsit persze tartottam az együtt lovaglástól, nem szeretem magam kitenni más tempójának, szokásainak… Nem tudtam Huncut hogy fog viselkedni az idegen lovakkal… De végül is csak lesz majd valahogy… és persze lett is.Mivel õk ketten inkább „otthon voltak” a környéken, én nem akartam útvonalat javasolni… Aztán kiderült, hogy õk sem. Néztük a térképet, de az út, amit az alapján választottunk volna, nem volt szimpatikus: így aztán: „menjünk körülbelül abba az irányba”. Nehéz terep volt, de a lovak jól viselkedtek. Én talán kevésbé. Beértünk Csobánkára, éhesen, szomjasan. Engem ez általában nem zavar, ritkán vagyok annyira éhes, vagy szomjas, hogy emiatt leszálljak a ló hátáról, fõleg még hogy helyet is keressek: de jó, legyen ahogy lennie kell, majd csak találunk valamit. Nekem tényleg mindegy… Szeretném végre elengedni a saját elképzeléseimet, és befogadni az eseményeket. Ez mindig beválik.Baktattunk Csobánka fõútján, és én már a pokolba kívánom két társamat: „mit caplatunk itt az autók között egy falat kajáért, vagy egy korty italért…” A falu központjában eligazítottak: van ott valami hely, ahol lehet enni… egyébként csak kocsmák, ahol semmi ennivaló nincs. Furcsa harca ez a tudatnak és az ösztönnek. Egyfelõl tudom, hogy a legjobb, ha elengedem magam, és csak figyelem mi történik: hisz pont azzal rombolnám le egész kirándulásom idilljét, ha elkezdenék tervezni… Másfelõl pedig… nem igazán rajongtam a megállás ötletéért… fõleg hogy csak mentünk, mentünk… és sehol semmi. Amikor megérkeztünk, szinte a falu másik végébe, egy vadonatúj, pazar berendezésû vendéglátó üzemet találtunk… térkõ burkolatú parkoló, modern épület, díszcserjék, fehér ruhás pincérek. Rajtam 3 napos lovas ruha… Háááát… biztos ez, amit keresünk?! Hová kössük a lovakat?! Megpróbáltuk a parkolóban, de szûkös volt a hely. Az egyik nagyló rögtön oda is pakolt egy kupacot. A cserjék gyengék voltak a kikötéshez, ugyanakkor Huncut nagyon szívesen vakarta le magáról a kantárt, a fáról meg az érzékeny kérget… Ez így nem lesz jó… Esetleg a hátsó terasz? A pincér elmondta, hogy nemrég nyitottak, és tudja, hogy a hely elvileg úgy van kitalálva, hogy lovakkal is lehessen jönni, de nem tudta, hogy volt ez elképzelve. Épp ott tartottunk, hogy leülünk a földre, megfogjuk a lovakat, iszunk valami lónyálat, aztán továbbállunk, mert a helyzet kezdett kínossá válni… Mikor telefonhoz szólítottak. A fõnöknõ hevesen exkuzálta magát a személyzet nevében, és megígérte, rögtön küld valakit, aki átvezet minket a hátsó kertbe, ahol akár el is engedhetjük a lovakat. Így is lett: átsétáltunk, lenyergeltünk, és utána beléptünk a földi Kánaánba:Pazar ételek, csodálatos borok… És meglepõen mély beszélgetések. Mintha ezer éve ismernénk egymást… Hnna igen. Lóval járni küldetés. És igen: ki gondolta volna, hogy egy ilyen „csöves” lovastúrából egy luxusétterembe csöppenjünk. Pedig, semmit nem kellett tenni, csak ráhagyatkozni az eseményekre.Csodálatos utunk volt hazafelé: sokkal jobb talaj, koromsötét éjszaka, és ritka tiszta, csillagos ég… A lovak tudták az utat, mi csak engedtük õket… gyönyörû, hosszú elengedett vágta, el a patak partján, fel a Majdán fennsíkra, el a Magyar Vár mellett… vissza Budakalászra. Mintha nem is ezen a világon lettünk volna…Azon gondolkoztunk, hogy lehetne ezt az érzést megörökíteni, vagy megosztani másokkal. Miután hazaértem, minden vágyam az volt… hogy elmesélhessem Neki, és megoszthassam Vele. Kapóra jött egy Magyar Váras rendezvény, ahová együtt mentünk. Illetve, megbeszéltük, hogy ugyan már megjártuk a Pomáz – Hármashatárhegy útvonalat, de csak sötétben, félálomban, azért jó lenne feleleveníteni, hogy hétvégén gyorsan, gond nélkül odajussunk majd. Így elindultunk, végre ketten. Jól mentünk, de más volt. Nem tudtam magam annyira elengedni, hisz meg kell érkeznünk Pomázra. De ráérünk… sok útelágazás… Õ emlékszik, hogy ebben az irányban nem mentünk ennyit, el kéne már fordulni. Én máshogy emlékszem… de jó, legyen arra, amerre szeretné… Végül is ráhagyatkozás be szokott válni… És igen. Rossz helyen keltünk át a fõúton, egy egész nagy kerülõt kellett volna tennünk. Én visszafordulni nem szeretek, elindultunk egy keskeny erdei ösvényen. Csodálatos erdõn vágtunk át. Lapos, mohos sziklákon másztunk a lovakkal, napsütötte világos, ritkás erdõben… Sosem láttam még ilyen tájat… Elmondhatatlanul szép, különleges, csodálatos volt. Azt hiszem, Neki is tetszett… Azt hittem. De menni kellett tovább. Persze aztán rátaláltunk az ismert turistaútra is. Felértünk a várba, tavaszi hadjáratos társaság, sör, leragadás… Én is kedvet kaptam a hétvégi programhoz… De mi nem alszunk kint: pedig miért is ne? Nem, Õ el akar indulni… Jó, hát legyen, menjünk… Menjünk el vacsorázni Csobánkára… elindulunk, de Neki nem tetszik az út… forduljunk vissza, menjünk már haza… nagyon szerettem volna megosztani vele az elõzõ heti élményeket… azon gondolkoztam, akkor talán nekem kéne maradnom, menjen csak haza… de nem mertem meglépni… jó… legyen, amit akar, holnap este úgyis visszajövünk… „… de holnapra keresek más vezetõt, mert nincs kedvem megint eltévedni…”Egy világ tört össze bennem ismét. Akkor még nem tudtam pofon vágni… Pedig… Mindemellett… nagyon szerettem volna átölelni… de bezárkózott. Miért nem mûködik ez? Illúzió lett volna az a gyönyörû erdei szakasz, az egész nap? Hát nem lát a szemétõl? Miért nem érti, miért nem érzi?! A hazafelé út… azért… csillapította a fájdalmamat. Csodaállat a ló…21.30Újra a réten vagyunk, és elindulunk lefele a meredeken… Leszállok a lóról, itt így szoktuk meg. Nem akarok Vele találkozni… sötét van már. Szamárordítás. Épp etet… Odavetem neki, hogy szórja be a kocsiba a lovas cuccaimat a kisházból… nem válaszol… Mi térülünk s fordulunk a lóval: semmi fáradtságot nem érzek. Huncut, miénk ez az éjszaka.Telitalálat!

Remélem most sikerül az utolsó részt teljes egészében betenni... :rolleyes:

#18 Varázsló

Varázsló

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 726 hozzászólás

Közzétéve 2006 szeptember 9. - 18:47

Csillagszórók az éjszakákAugusztus 20 – ismét. És én a lakásban ülök, sötétben, mert a vihar elvitte a világítást az egész kerületben. Csak a villámok fénye hasít bele a sötétbe újra és újra. Egy régi augusztus 20-ra gondolok. Ahol a lovak is ott voltak. Vagy mégsem? De, persze. Augusztus 20. van. Sok-sok évvel ezelõtt. Kis lovarda az erdõ szélen. Nagy társaság. Terepre indulunk, a részletekre már nem emlékszem. De biztos vagyok benne, hogy jó volt, mert mindig jó volt. Ismertük egymás gyengéit, szeszélyeit. Ismertük a lovakat, épp úgy társaink voltak, mint azok, akik a hátukon ültek. Fura módon némelyeknek még a nevük is alkalmazkodott hozzánk: Móni, Gyuri… Ha jól emlékszem nem volt semmi különbség, csak a lábak száma és az, hogy a szerepeket hülyeség lett volna felcserélni… Kedveltük egymást, az együtt töltött órákat, napokat. Egymás humorát, stílusát, talán még a hülyeségét is. Mindenkinek meg volt a maga egyénisége, akár kettõ, akár négylábúként tartozott a társaságba. W egy temperamentumos mén volt. Határozott, fáradhatatlan, vezetõ egyéniség. Sz. egy lusti, komótos kölyök, akibõl néha, váratlanul felszakadt a féktelenség, de szeme akkor is tele volt ártatlansággal, ha lovassal a hátán a legparányibb ló-gyerek társainak stílusát öltötte magára. M. a csacsi-fülû jócskán kivilágosodott szürke a meglepetések asszonya volt. Imádta a vizet és a patakon való átkelést. Pontosabban az átkelést nem – õ inkább belefeküdt – ha tehette. Ha nagy-arcú vendég jött néha nem figyelmeztettük. Ennyi mosoly nekünk is járt. Más rosszat nem tett. S. egyszerûn anya volt, a legnagyobb betûkkel. Anyja volt többeknek, akiknek már a hátán ültünk, és anyánk volt nekünk is, törõdött velünk, féltett minket (is) és tanított. A csikói voltunk. Emlékszem, amikor szõrén ültem a hátán néhány hetes kis ugronca mellettünk randalírozott, majd eliramodott a bokrok között. Nyerítve, hevesen dobogó szívvel utána iramodott én meg lecsúsztam a vágtázó anya oldalán. Finoman megállt, szemei követték a távolodó csikót, a hangja kétségbeesetté vált, a szíve remegett, de nem mozdult többet, amíg biztonságosan vissza nem ültem a hátára. Hiszen én is a csikója voltam, talán még törékenyebb, mint az a négylábú másik… V-bõl egy jóságos, öreg tanítómester idõtlensége sugárzott. Ágyúgolyóként száguldott, ha stabil ülést érzett a hátán és tojásokon járt, ha csetlett botlott a nyergében ülõ tanítvány. És ez alól nem volt kivétel. Soha. B. leginkább egy hatalmas szürke húsvéti nyúlra emlékeztetett, akiknek kövérek, húsosak voltak az orrlyukai. Nem volt igazán nõies – talán ha ember lett volna olyan igazán nagydarab és jópofa kosárlabdázó (vagy kézilabdázó) csajként tudtam volna elképzelni. De ügyes volt és kissé magának való, ezzel együtt meghatározó. F. egyszerûen szeles volt, de olyan jóindulatúan szeles. BI pedig egy modern gondolkodású szingli. D agyament volt, mégis szerethetõ, Gy pedig a mindent látott, háborút járt veterán. Alapvetõen kedves volt, csak néha tört fel belõle a világutálat. G a hátrányos helyzetû mostohagyerek volt. Nem állt sorba sem akkor, amikor a küllemet, sem akkor, amikor a jellemet vagy a mozgást osztogatták. Meggyõzõdésem, hogy egy másik állatfajhoz tartozott: leginkább az õslóra hasonlított, és ezt a körülményt még súlyosbította egy rosszul gyógyult sérülés a feje legtetején, amely az üstökét vagy 5 centivel megemelte. Mégis a csapathoz tartotózott és szerettük, ahogy mindenkit. És persze voltunk még sokkal többen is. Szóval terepre mentünk. Mivel nyár volt, biztosan meleg volt, és biztos az is, hogy nem esett aznap. Este ugyanis mentünk tûzijátékot nézni. Már nem a lovakkal, de oda fel a hegytetõre, amerre lovagolni szoktunk. Onnan egy kicsit látszik a távolból a tûzijáték. Rákészültünk rendesen. Elõállt az Ifa, megpakoltuk szalmával a platót, hogy kényelmes legyen, pulóverek, kaja, innivaló és mentünk azon az úton, ahol már sokat lovagoltunk. Négykerekû paripánknak keskenyebbnek bizonyult az út, ágak csapódtak jobbról-balról felénk, és ha valaki kikukucskált, hogy hol is tartunk a sötétben, menten hárman kiáltottak rá, hogy ’hasalj’ – különben homlokon találta volna egy karvastagságú ’gallyacska’. És közben egyre lovagoltunk, nevetve emlegettük fel az elmúlt évek sztorijait. A tûzijátékból is csak egy képre emlékszem, hogy hol is jelentek meg a csillagszórók az éjszakai égbolt sarkában. Augusztus 20-a nagy látványossága nekünk ugyanis csak háttérzene volt. Beszívtuk a szalma illatát (otthonosság, társaság, meleg?), rágcsáltuk a közé keveredett szénabála zöldjét és szabadjára engedtük a lovakat, akiket a szívünkben magunkkal vittünk.



#19 esti

esti

    Törzsvendég

  • Moderátor
  • 1.200 hozzászólás

Közzétéve 2006 szeptember 29. - 17:36

Mese„Helló, hogy vagy?” – hangzik a részben udvariassági kérdés napjában sokszor ismerõsöktõl, ismeretlenektõl, barátoktól, rokonoktól. „Kösz jól.”, esetleg „Megvagyok” válaszoljuk rá. Igazán közel kell állnia a másiknak a lelkünkhöz, hogy a „Ne is mondd, képzeld…” kezdetû végtelen történettel – magával az udvariatlan valósággal – traktáljuk. Nem tudom, hogy divat lett-e elégedetlennek lenni vagy valamiért tényleg így érzünk. A hétköznapokban felbukkanó bosszantó apróságok, az embert próbáló tragédiák és a bizonytalansági faktort növelõ váratlan, kezelésre szoruló, szépen eltervezett perceinket felborító események bekötik a szemünket. Jó szorosan meghúzzák a kendõt, kemény dupla csomót kötnek rá, és gondosan elrendezgetik a redõket, hogy se lent, se fent ne pillanthassunk ki mögülük. A rossz persze van, de tényleg el kell takarnia teljesen a jót? Vagy a jónak kellene finomítani a rosszat? A minap ért véget a Nemzetközi Lovas Szövetség Challenge kupájának magyarországi fordulója. A két kiküldött nemzetközi bíró közül – egy német honba szakadt lengyel és egy amerikai – a tengerentúli még sosem jár a világnak ezen a fertályán. Az elektronikus csoda-világháló-kapcsolatnak köszönhetõen már jó elõre megírta, hogy a szabadnapjukon szeretné megnézni Budapestet. Persze a módosult érkezési idõpont miatt a szabadnap ugrott, helyette az edzéseket követõen és a hivatalos vacsorát megelõzõen néhány szabad óra maradt csak. Berámoltam õket a kocsiba és elindultunk. Be az autópályán (M1-M7 közös szakasz) – itt még a lengyel és a magyar díjlovas helyzetet hasonlítottuk az amerikaihoz, majd áttértünk ugyanezen országok politikai elemzésére. Át az Erzsébet hídon – málladozik a Belvárosi plébánia templom oldala – végig a Rákóczi úton – ahol hála a jó égnek dugó van, és el kell magyaráznom mitõl ilyen rém szürkék az épületek (pénzügyi forráshiány a felújítások terén, meg a nem is oly régi szénfûtés…). A Stadionoknál balra – Stefánia („van egy régi mániám, végig ballagnék a Stefánián…) – a város fejlõdése és magyar sport elemzése, majd Városliget. Leparkoltam, kiszálltunk a Hõsök terén – kis történelem óra a honfoglalástól napjainkig. Lassan egyébként kezdem magam a ’Mindent tudni akarok’ címû kisfilm kellõs közepén érezni. Iszonyú mélységekben vájkálunk – még a korinthoszi oszlopfõ tetején álló Gábriel arkangyal és tervezõjének, Zala Györgynek egykori villája (idefelé láttuk egy sarkon – ma Líbiai Nagy Népi Dzsamahirja vagy hogy hívják hivatalosan a Líbiai Követséget…) összefüggéseit is kénytelen vagyok feltárni és kitisztázni elõttük. A legrámenõsebb vizsgáztató sem ilyen kukacos idegenvezetésnél. Közben az amerikai hölgy fotózza a teret. Aztán a nem messze látható ING bank igencsak kirívóan elütõ épületét – fém és üveg csoda (?) egy történelmi hely szélébe beleágyazva. Mintha egy másik világból hajították volna oda. Visszaülünk a kocsiba. Még mindig az ING épületét szidja. Andrássy út (követségek, Opera stb.) jobbra Bazilika, egészen le a Nyugati pályaudvarig (Eiffel-csoport), majd meg szeretnék nézni a Kossuth téren a tüntetõket – már olvastak róla elõre az újságban – Ukrajnában. Titokban azért elképzelem, miket írhattak, és azon gondolkodom milyen egzotikum-érzés vonzhatja oda õket? Néhány szót mondok a Parlamentrõl, utána megkérnek, hogy fordítsak bele az éppen hallható beszédbe. Fényképeznek, majd megállapítják, hogy ezt a kis összejövetelt az elsõ esõ elmossa… Rakpart (Világörökség), vissza Budára a Margit-hídon – persze a Rózsa dombon átalakítás alatt álló ’panel-hotel’ mibenlétére rögtön rákérdeznek – Fõ utca, el Bem apó szobra elõtt, közben a lengyel nõ szerintem elég szemét módon megkérdezi, hogy ki volt PISKI. Majd felrobbanok, hiszen tudom, hogy õ pontosan tudja, hogy ez a csatatér neve és az ott látható Bem tábornok pedig lengyel származású… Csak nem szeretem, ha tesztelgetnek. Mit gondolt, össze-vissza hantázok, vagy a kisujjamból veszem azt a tonnányi információt, amire rákérdeznek? Sebaj, próbára tett türelmem végtelen. Fel a várba, ismét kiszállunk – Halász Bástya, Mátyás templom, panoráma… Kibuknak egy szocreál épületen, nem értik hogy kerül ide, de azért többnyire tátva a szájuk, míg a sötétedõ Budapestre rácsodálkoznak. Lejár az idõnk és elindulunk a vacsora felé – Tabán, alagút, Lánc-híd. Leparkolok. A Dunakorzóba megyünk. A teraszon van helyünk. Szakági elnökünk rutinosan és figyelmesen azon az oldalon kínál nekik helyet, ahonnan tökéletesen látszik a panoráma és az arcukba mosolyog a korláton ücsörgõ fém-kiskirálylány. Kihozzák az étlapot, közben õrséget vált a nap és a hold. Új képet fest elénk a kivilágított éjszaka. A többiek érkezéséig van még egy kis idõnk – beszélgetünk, iszogatunk. Maradok a víznél – nem szeretik a rendõrök, ha az ember egyszerre dönt, iszik és vezet… Vagy hogy is van ez… Közben egyre többször hangzik el az amerikai nõtõl, hogy Budapest nagyon szép város. Megérkezik a libatepertõ friss zöldségekkel és hagymával – Budapest gyönyörû, meseszép. Megjönnek a többiek, õk pedig felidézik a lovasversenyen túl a ma látottakat. Az amerikai hölgy láthatóan zavarban van. Kihozzák a meggylevest. Halkan odasúgja, hogy az USA-ban nem látni ilyen szép várost. Ennek történelme van, meséje, hangulata, ami magával ragad. Amerikában nincs ilyen. Az lenyûgöz, maga alá gyûr, lehengerel, de ez más. Megmozdít benned valamit… Megjön a libamáj. Jayne bevallja, hogy sok helyen járt már a világban. Párizs gyönyörû például, vagy London. De nem így. Ez a város visszavár. Látni szeretnéd, felfedezni. Közben már azon gondolkodik, hogyan tudná áttetetni jövõre Magyarországot a turné utolsó állomáshelyévé. Mert akkor maradna még néhány napot. És feltétlenül elhozná a lányát. Ide. Budapestre. Mert ez a világ legszebb városa. Megjön a Gundel palacsinta és a tokaji aszú. Mindenki pukkadásig tele van – étellel és élményekkel. De mi van az ING bank épületével? A városkép-bontó, kizárólag praktikusságra törekvõ szocreál csodákkal?? És az elszürkült felújítatlan homlokzatokkal, a málladozó vakolattal??? – kérdezem. „Ezt már csak te látod” – mondja Jayne. „Budapest így, ahogy van szép. A világ legszebb városa. Ez mind, pedig a része, a történelme.”Elgondolkodom. Mi kell ahhoz, hogy valami megmozdítson bennünk valamit? Azt hiszem, mesének kell lennie. A mi mesénknek. És most úgy látom, hogy a meséknek nem kell tökéletesnek lenniük. Hülye módon beugrik a díjlovaglás pontozása és, amit Barna bátyám sulykolt mindenkibe: „10-est arra adunk, ami kiváló. Kiváló, de nem feltétlenül tökéletes! Értitek?” Azt hiszem, most értem. Mi teremtjük a magunk meséjét. Aki a tökéletest keresi, az sosem találja meg a kiválót, és azt, ami megmozdíthat benne valamit. Minden megy a maga útján, csak hagyni kell, hogy a szép és a jó elmossa a rosszat… Ez a mese.



#20 Adrienn

Adrienn

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 2.316 hozzászólás

Közzétéve 2006 október 24. - 14:01

Egy más világ…Tulajdonképpen rossz is lehetett volna az a nap. Assisi történelmi városában barangoltunk és lépésrõl lépésre újabb érdekességeket fedeztünk fel – leomló freskómaradvány egy ódon falon; templomok, harangtornyok, melyek régóta többet jelentenek egy-egy Isten tiszteletére emelt épületnél; virágos erkélyek; kovácsoltvas sárkányok; apró utcák felfelé, lefelé, mindegyikben harsogó zöld repkény alatt õrzik a téglák a történelmet… Az égen sötét felhõket sodort kíméletlen határozottsággal a szél. Bár a minket körülvevõ szépség és a csalódottságot háttérbe szorítani igyekvõ humor gyõzedelmeskedett, lelkünk mélyén ott munkált az üresség. Az elvett lehetõség, az elszalasztott alkalom, a ’nem ezt akartuk’, a ’ma miért nem tudunk repülni – hiszen azért jöttünk’ üressége. Fényképeztünk. Százával éltünk a modernizált, digitális világ kínálta lehetõséggel és csak lõttük egyre a filmkockákat. Hogy ne mulasszunk el semmit. Hogy mindent megõrizhessünk magunknak. Közben ezredszer is elfelejtkeztünk arról a bölcsességrõl, hogy nem a pillanatot éljük, a holnap számára raktározunk soha meg nem élt emlékeket, amíg elszalad mellettünk a jelen anélkül, hogy megérintenénk, vagy egyáltalán felé nyújtanánk a kezünket. Egy kis utcában kaptattunk felfelé, bal kézre egy ajtó nyílt. Beléptünk. Ma már nem tudom miért. Nem tudom eredendõen mi vonzott oda bennünket. Csak álltam a nyitott ajtóban, tátott szájjal, tágra nyílt szemmel, mozdulatlanul. Tagjaim percekre gúzsba kötötte valami. A lélegzetvételem sem az enyém volt. Mindent átható erõ, harmónia áradt a helységben. Egy fafaragó dolgozott némán a mûhelyében. Nem nézett fel, ahogy beléptünk és megálltunk az ajtóban. Vésõje csendben siklott a nyers faanyagon – pont úgy, ahogy a zongorista ujjai suhantak a háttérben a billentyûkön –, göndörödõ forgácsdarabok hullottak a földre. Egyik a másik után. Valami tévedhetetlen biztonsággal vezette a mester kezét a fán, valami, ami az anyagból születni vágyott. Közben a zongora hangjai, a dallam hajlításai, a felütések, mintha egyre a nyersfából kibontakozó mû íveit követték volna. Úgy éreztem ez a valami, csak nekem szól, az én lelkem találta meg. Szinte elszégyelltem mások számára talán érthetetlen dermedtségem. Óvatosan oldalra pillantottam. Tátott szájjal, visszafojtott lélegzettel, csupasz lélekkel álltak a többiek is. Végtelennek tûnt az idõ, amíg megmozdultunk és egymásra néztünk. Szemünk végigpásztázta lassan a helyiséget. A bejáratnál elhelyezett kerek, sötétbarna fakeretet aprólékosan megmunkált, egyszerû, finom, a természetbõl vett és új minõségükben, új értelemmel, újonnan életre kelõ motívumok díszítették. Közepén kékesen csillogott egy kézírással vésett tábla. Mintha az egész egy régi tükör kerete lett volna, melybõl az üveg kiesett és a keret, azóta visszavágyva hajdani mivoltát egyre a múltat tükrözné vissza.A mester ujjai végigsimították a fát. Nem pátoszos szeretettel, hanem a teremtõ gondosságával és természetességével. Majd újra két kezébe vette a vésõt, elõre dõlt, és bontotta ki tovább az anyagból a benne rejtõzõ csodát. Szinte szégyellve emeltük fel a fényképezõgépet. Vajon mit adhat vissza ebbõl egy két dimenzióra szûkített álvalóság? Bontható-e színekre és fényekre, nyomtatható-e papírlapra, ami egy más világból érkezik, vagy menthetetlenül kisiklik a kezünk közül? Elkattintottam a gépet, miközben tudtam, hogy az igazi kép már elkészült: hangulatot, érzéseket csak a szív tud fényképezni és õrizni. Beljebb léptünk a helyiségbe. A polcokon fafaragványok – mind egyéniséggel megáldva keresik gazdájukat, aki felismeri összetartozásukat. A falakon régi olasz mesterek festményeinek reprodukciói, félkész fa-remekek a munkaasztalon – talán az õ ihletõjük holnap fogja kézen a mestert és vezeti tovább születésük útján – miközben feltartóztathatatlan hullámként borítottak el minden a zongora hangjai. Halkan, lassan lépdeltünk körbe. Talán attól féltünk, hogy a csodák oly törékenyek. A mester közben fel sem nézett. Még akkor sem, amikor már a háta mögött ólálkodtunk. A polcokon könyvek, ólomsúlyúnak tûnõ csengõ, a földön forgács, a levegõben a fa illata. Igyekeztünk magunkba szívni, a lelkünkbe raktározni mindent. Közben éreztük, hogy töltõdünk fel, bár egyikünk sem tudta talán, hogy vajon mitõl. Ilyen erõsen ritkán érezni átjönni az erõt. Csak néhány ilyen pillanatot kapunk az életben, amit megragadhatunk, belekapaszkodhatunk, táplálkozhatunk belõle. Csak néhány ilyen pillanatot kapunk az életben, amely egy más világból táplálkozik. Tisztán, fényesen, csengõen, nyugodta, az örökkévalóság harmóniájával, mindenen áthatoló erõvel. Egymás között a szemünkkel kommunikáltunk, suttogva mutogattunk, nem engedett el minket az idegen világ. Meg akartam kérdezni mi ez a zene. Én nem mertem, ahogyan nem vettem volna a bátorságot arra sem, hogy kezet fogjak a mesterrel. Azt hiszem nem azért, mert nem akartam megzavarni. Egyszerûen féltem, hogy a felé nyújtott kezem átsuhanna a testén és kiderülne, hogy az egész csak az illúzió játéka. A jót mindig nehezebben hisszük el, mint a rosszat. Amikor a zeneszerzõ – Ludovico Einaudi – nevét mondta, egy pillanatra felnézett és elmosolyodott, azután visszalépett a saját világába. Hiába jártunk-keltünk a mûhelyében, hiába jött át számunkra ez a hangulat, hiába fogott meg, hiába ragadott magával – mindvégig kívülállók maradtunk. Nem léphettünk át abba a másik világba, csak egy résnyire nyitott ablakban a szél által félrelebbentett függöny mögül sejtelmesen kiszûrõdõ hangokként hatolt el hozzánk valami. Valami, ami nekünk talán így is túl sok volt. Ludovico Einaudi már itt van velem. A zenéje önmagában áthoz valamit abból, amit ott átéltem. Talán ott azért lehetett még több, mert a fafaragó mesterrel együtt két ’nagy dolog’ nem összeadódik, és nem is hatványozódik, de forgószéllé növeli egymást. És ott voltunk mi, akik nyitottak voltunk rá és szívtuk magunkba azt, ami abból a másik világból áradt, mindenki azt, amire neki volt szüksége, ami kipótolta a réseket, betöltötte az ürességet, elmosta a csalódottságot, kerekké tette az egészet. A várt helyett mást kaptunk – de talán többet. Mert van ez így néha az életben. Végre egyszer megéltük a jelent, a pillanatot. Visszamenni azonban nem mernék. Félek, hogy egy porlepte, üres helyiséget találnék ott némi faforgáccsal a padlón, és a zene csak az én lelkemben szólna, miközben kiderülne, hogy a mester, a mûhely sosem volt, vagy már nagyon régóta nincs ott…



#21 iBIza

iBIza

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 1.273 hozzászólás

Közzétéve 2006 október 26. - 15:28

Humor kategóriára:

Ó, egek.Szerintem rövidesen olvashatunk itt scientológia a lóval címen egyházi(?) tanokat is az idomítás leglójóbarátibb módszereként. És megjelennek a suttogók után - hisz azok már elavultak - a lóvarázsló papok. Tudjátok-e, hogy a lónak hol és hány csakrája van? Neem? ECCERÛJEK!Továbbá elektromos kis fémgolyókat - kettõt - hogyan adhatnék a ló "kezébe", hogy kitaláljam, milyen tanfolyamra - erõszakmentes, erõszakmentes! - kell õt elvinnem? EZT SEM??? Áááááá... (legyint, legyint)Még nem akartam itt elõhozakodni ezzel, de:Indul a LóvarázsLó tanfolyam!Ahogy bejegyeztetem a nevet - Natural Horsewitch Trainer System (NHTS) - indul is a varázslóképzõ tanfolyam.Nagyvonalakban a tematika (föld-szint - ground floor)- sétálás lóval jobbról és balról- sétálás ló nélkül, míg a ló néz- nézés, míg a ló sétál- a ló különbözõ testájainak nézése lágyan és határozottabban- szúrós nézés, a megállítás és elõrehajtás módszerei (egyre szúrósabb nézés elfáradásig)-kedves nézés (a ló dícsérete)-a ló üres sörösdobozok közé történõ beküldése fotelbõl, nézéssel-a ló ágyba fektetése és betakarása gyapjútakaróval (nem fóliával, az nem természetes és kellemetlen a lónak)(elsõ-emelet - first floor)(szükséges eszközök: 12.5 g, 63.8cm varázsLÓpálca, kerekasztal, abrosz-fehér)-ügetés (rövid, nyújtott) varázsLÓpálca-intésre-vágta (összeszedett--hosszú) varázsLÓpálca-suhintásra-farat be, féloldalazás varázsLÓpálca-mutatásra-ágaskodás varázsLÓpálca-körözésre-passage, piaffe varázsLÓpálca-mozgatásra-piruett varázsLÓpálca - "kicsi írott "g"" levegõbe rajzolására-ellenszegülés legyõzése kerekasztalnál történõ lelkibeszéd segítségével-szeansz(második-emelet - second floor)(szükséges eszközök: vastag puha gyapjútakaró, varázsLÓpálca, hócsizma-vastag talpú és kívül szõrös-, könnyû pamuting)(Gyapjútakaró:így puha, nem fáj a lónak,a vastag hócsizma szivacsos, szõrös, puha, nem árthatunk a lónak vele,a ló fejére, nyakára semmi sem szükséges)-lovaglás a gyapjútakaróval, mint nyereggel-az "elsõ-emelet" gyakorlatainak elvégzése lóról varázsLÓpálca (ember)váll feletti alkalmazásával-a varázsLÓpálca kombinálása a nézéssel gyapjútakaróból(harmadik-emelet - third floor)(szükséges eszközök: vastag puha gyapjútakaró, 2 varázsLÓpálca)-levade két varázsLÓpálcával-capriole két varázsLÓpálcával-melsõ lábon forgás gyertyában-farkon ugrálás (Tigris-módszer)(negyedik-emelet - fourth floor) (szükséges eszközök: vastag puha gyapjútakaró, 2 varázsLÓpálca, hócsizma-vastag talpú és kívül szõrös-, könnyû pamuting)-a harmadik emelet gyakorlatai gyapjútakaróból(ötödik-emelet - top floor)(szükséges eszközök: 2 vastag puha gyapjútakaró, 3 varázsLÓpálca, erõs kerti-garnitúra, sör, evõeszköz)- a ló kerti székbe ültetése( gyapjútakaróra!) 3 varázsLÓpálca segítségével (a szánkban is van egy)-beszélgetés és eszmecsere a lóval a kerti garnitúra mellett-sörözés a lóval-a kultúrált étkezés szabályai ( zab, fûcsomó evése késsel villával, kanállal) :D



#22 Strucc

Strucc

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 1.330 hozzászólás

Közzétéve 2006 november 10. - 11:38

Nem tudom volt-e már...

Döglött lelkek báljaA vágyak és a valóság összekeverednek bennem és nyomják a gyomromat. Részeg vagyok, kóválygó fejemet a párnába nyomom, tarkóm alatt a párna puhasága átölel, és azt képzelem, gyermek vagyok és csak álmodozom az Én Jövõmrõl. Játszom a lábujjaimmal, és elhessegetem az agyamba toluló gonosz susogást - pakold el a tiszta ruhát, vasalj ki, mossd ki a szennyest, fõzz húst, pucolj krumplit! - inkább csak fekszem, meghaltam, döglött a lelkem és Isten ments, hogy feltámasszatok. Merengek és hagyom, hogy a szúnyog felgyalogoljon a karom hajlatáig, csak akkor ölöm meg, amikor már enni kezd... A régi dolgok, mintha ezer éve élnék, mintha a vállamon ülnének pókhálós és sovány alakban, fiúk és álmok, amiket hozzájuk szõttem. Poros és sárgás álmaim, kicsit dédelgetem õket, ostoba susogás, hess, én most a döglött lelkemmel magam vagyok és a döglött ábrándjaimmal most minden porcikám átéli a veszteségeimet. Sorra veszlek benneteket, ijesztõ és rossz dolgok, ruhák, szagok, felidézem azt, amikor gonosz voltam. Ó, de nagyon gonosz voltam, pedig hogy szerettem! Csak éppen... a susogás... ez mindig mást susog... csak mindig valamit tenni kell, indulni kell... Most én itten megálltam, nem igaz, szúnyog? Te is itt maradtál éhesen. Felmelegedett a párna alattam és én most tekergek és gömbölyödöm, hogy a puha fészek elfogja elõlem amit súg az ûzött lelkem és a szigorú lelkiismeretem. Csak vitatkozzatok ti, én itt sem vagyok. Bálozni hívom a vértelen emlékkép-urakat, száraz ajkaikon összetörik a fény, fakó szemükben menedéket találok. Gyûjtögettem õket éveken át, hogy aztán befátyolozzam õket öreg, tompa fényével a múltnak. Ha kétely gyötör én elbújok közéjük, drága csészékbõl teázunk, mindegyikükkel és mindig csak egyikükkel. Nehéz kolomppal hívom el õket az én kis mulatságaimra, kacér vasárnap délutánokra, beteg szellemidézéseire a múltnak. Szép kis múltacskám. Enyém vagy, visellek minden kis csontocskámban.Elégedetten zörög bennem az élet. Kéregszínû álmom babusgat engem. Még kicsit várok, hogy tudassam, ébren vagyok. Aztán kinyújtom az ujjaimat, belemarkolok a párnába, feldobom, felrázom és friss szívemmel, friss ujjakkal felkelek. De elõbb kulcsra zárom a döglött lelkek poros padlását, pókhálós menedékemet, homályos galériáját a volt szeretõknek.



#23 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.637 hozzászólás

Közzétéve 2006 november 17. - 18:05

Jól van, ha nem mindenki tart plajbászhajhásznak, akkor bemásolok egy régebbi írást, amit eddig nem volt kedvem feltenni. A végén„Lovam lépked réti úton,Magam megyek régvolt úton.Lovam fáradt mély kaptatón,Léptetve csak, nem vágtatón.Vérem árad visszafogva,Jajj, ki sodrát visszafogja.Elhull lova, kiég bokra,Élve szakad darabokra.Legelõnkrõl kivetettek,Nincsházunkba telepedtek.Lovam, lovam rajta! Vágta!Nekünk csak ez maradt hátra…Bele vakon a vilába,Soha féken más nyomába!”(Papp Márió: Szerelemközti ének)Ez a vers az új Lyra lemez címadó dala lett. Amikor az elsõ kiállításom volt a mûvelõdési ház termében, a zenekarom ezt a számot játszotta el a tiszteletemre. A falon körben a képeim, mögöttem egy különösen jól sikerült hatalmas, a képbõl kiugrani készülõ ló, a földön körbe szórva szalma hever, s a megnyitóra meghívott vendégek mosolyognak rám. A fiúk pedig zenélnek, a konga lovak patáinak hangját veri, a hegedû és a gitárok vágtató, erejükkel mindent elsöprõ ménes érzését keltik bennem. Ahogy hallgattam a dalt, elképzeltem, hogy ez a lovas kétségbeesetten vágtat, menekül, õrült, tébolyodott, elvették mindenét, körötte füst és fekete a világ. Ha a dalra gondoltam, szívem õrült táncot járt, behunyt szemmel gondoltam rá, hogy vad vágtában rohanok a sötét erdõ mélyén „bele vakon a világba”.Július 3-án reggel a stúdió kertjében ültem egy székben, összetörve, átlátszón, fehér füstgomolyaggal körülvéve. Ezt a dalt ismételgettem és újraértelmeztem minden sorát, minden kétségbeesett, ordító, égõ betûjét, amik az én betûim immár és a lemezre vannak felhordva, hogy mindig emlékezzek.Éjszaka értünk vissza még szombaton a szállodába egy nagyon jól sikerült koncert és egy átmulatott éjszaka után. Egész este vad voltam és féktelen, élveztem a társaságot, a bókokat, a hideg sört, a bárból szûrõdõ jazz zenét.A telefonom 6 nem fogadott hívást jelzett. Pedig mindenki tudja, hogy külföldön vagyok. Atyaisten, baj van. Nem érdekelt az éjjeli idõ, a szaporán pörgõ tarifa, visszahívtam a számot. Tudtam ki fog beleszólni, hiszen a barátom, és tudtam, hogy most másképp szól majd. Ma másképp… (Amikor Sárkány az enyém lett, akkor is õ szólt: Hey, Gumi, itten a lovad, he!) Belesikoltottam a teljesen felesleges kérdést a telefonba: - Úristen, mi van?- Üllõn vagyunk. Figyelj, nagy baj van. Sárkányt megrúgták, nem tudjuk még az összes eredményt, belsõ vérzés, (vérzik, istenem, vérzik), fogalmunk sincs, a dokik rendesek, mindenki itt nyüzsög, már kapott fájdalomcsillapítót, meg…- Neeeee! Ennyi tellett tõlem, és minden eztán elkezdett szó megtört, lehullott. Elköszöntünk, majd hív.A földön feküdtem, torzszülött üvöltõ gyerekként, a gondosan elkészített sminkem Alice Cooper félresikerült maszkjává változott. A semmit markolásztam, és sírva könyörögtem az Istenhez, hogy ne bántsa õt. Álomba sírtam magam s álmomban…Kinyújtott karom a nyakához ért, a napragyogta szõrén siklott át. Testem lassan közelített hozzá s végül egybeolvadtunk, négy lábam nõtt aztán, patám, sörényem. És fájt valami bent, izzó vörös lett minden, nagyon fáradt voltam és lassan sétáltam el a semmibe.Másnap délután, mikor hazaértem, akkor jött a hívás. Addig bíztunk mindannyian, Gumi, ne add fel, õ sem adja fel, õ élni akar. A mûtét négyszázezer és a százalék 10. Annyi az esély, hogy életben marad. Mire kimondtam volna, hogy CSINÁLJÁTOK!, õ meghalt. Együtt sírtunk a vonal két végén, nehéz volt a szavakat megformálni, így percekig csend volt, aztán letettük a telefont. Jeszõ az ágy végénél állt, majd becsukta maga mögött az ajtót és hagyott engem, hogy egy kicsit én is haljak meg a lovammal együtt. Hálás voltam neki, itt nincsenek szavak, vigasztaló pillantások, nincs semmi! Csak magam vagyok…Hétfõn el kellett kezdeni dolgozni az új lemezen. 20 ember munkája, 30 év dalai és én képtelen voltam bárkire is ránézni, bárkihez szólni. Kísértetként mentem Jeszõ mellett, õ sem szólt, mert õ mindent tud. Csak átölelt és vonszolt a stúdió felé, én ránéztem és akkor annyira de annyira szerettem, mint még soha. Ültem a kertben. Akkor már nem sírtam, csak ültem. Senki sem kérdezett, csak tudták, hogy valami szörnyû dolog történt. Sajnálkozva kerülgették a székemet és igyekeztek nem beszélni hozzám. Hatvani aztán rákérdezett: Mi van a lovaddal? Körülöttem a járkáló emberek megálltak. Néztek. Meghalt, válaszoltam (nem megdöglött, kimúlt, elhullott, elpusztult). Kimondtam. Hangosan. Visszafordíthatatlanul. Mindenki hagyott szépen a saját nyomoromban és elkezdõdött a munka.Én vagyok soron, gyerünk, énekelj! „… Lovam, lovam rajta! Vágta! Nekünk csak ez maradt hátra…”. Felnyüszítettem a dalt, mint ahogy sorra a többit. Iszonyatosan nehéz volt. De sikerült és a munka közben néha egész rendben voltam, hiszen kevés az idõ (idõ, idõ, idõ) sok a munka, nincs helye az önsajnálatnak. Egy papírlapra firkálva merengtem el a gondolataimban, az emlékeimben. Eszembe jutott egy Geothe idézet: „A pillanat vette, amit az évek adtak” Sorra vettem az éveket, újra éltem azokat az idõket, amiket együtt töltöttünk. Ez erõvel töltött el, megnyugtatott. Istenem mennyi de mennyi csodálatos dolog fûz hozzá. A túrák, a barátok, erdõ-mezõ, jajj nem lehet leírni. Csak pillanatok villannak fel, és már mosolygok is néha, mert emlékezni jó. Sárkány volt számomra a nyugodt harmónia, az örök bölcs és rejtélyes lény megtestesítõje, a ló, minden szeretetünk tárgya, életünk értelme. Keservesen rövid idõnk volt együtt, de minden közös pillanat boldogabbá tette az életemet. Nem adom fel, túl vagyok, túl mindenen, õ elment és én itt maradtam, de az élet megy tovább s talán egyszer újra rám talál majd a szerencse és egy másik ló, hogy társam legyen utunkon. A lemez szerintem csodálatos lett, nagyon sokat dolgoztunk rajta, remélem megérte.



#24 Õz

Õz

    Sebész

  • Főmoderátor
  • 3.950 hozzászólás

Közzétéve 2006 december 15. - 12:03

TélEredetileg nem kívántam hozzászólni ehhez a téli-lovaglás témához, de egyszer csak érezni kezdtem a tél illatát. Hideg, párás levegõ hatol a tüdõmbe – pedig egy szobában ülök a számítógép elõtt. Emlékképek jönnek fel – és ha tél, akkor mindig ugyanaz elõször. Lóháton baktatunk felfelé az erdõben, emelkedik az út. Hiába a sarokvasak a lólábak meg-megcsúsznak, karcosan csikorogva a fagyos, nyikorgó hó-felületen. Csendben ballagunk, kikönnyítve állunk a nyeregben. Igazából egy pillanatra átfut az agyamon, hogyan találhatnék kifogást arra, hogy ülve maradjak a nyeregben, mert kíméletlenül érint a tél fagyos hidege, és hogy el kell válnom a jól felmelegített bõrfelülettõl. Kifogás nincs – és tulajdonképpen csak egy pillanat volt, ameddig kerestem – talán inkább le is kellene szállni ezen a meredek úton, de csúszós csizmáinkkal még bizonytalanabbul haladnánk a botladozó, egyensúlyozó lovak mellett. Ballagunk tovább, kaptatunk fel. Csendben. A tüdõmbe hatoló jeges, -20°-os hideget a lovak testének jellegzetes, kipárolgó gõze enyhíti. Nedves szõrükbõl jótékony, átható párafelhõ száll fel, ami átöleli lovasaikat. Orrukból minden lélegzetvétel után fehér gõz bukkan elõ. Szõrös lovaink megannyi, kiégett sárkánynak tûnnek, akik hazafelé tartanak csendes diadaluk után.Csendben ballagunk tovább. Csendben, de fülemben még visszacsengenek az indulás és a készülõdés izgatott zajai, a beszélgetések, a nevetések, a mély csánkig érõ hóban megtett vágta tompa dobbanásai. Nem is vágta volt ez, hanem valami kitörõ örömünnep, ahogy az örökgyermek, játékos jószágok mulattak alattunk, miközben minden vágtaugrásnál, minden játékos bakolásnál egymás arcába szórtuk a széllel oly szívesen szálló porhavat. A fiatalabbak bolondozva dugták orrukat a jéghideg fehérségbe, és amikor egy-egy újabb lépésnél beszakadt patájuk alatt a hártyavékony fagyott felület, hirtelen reccsenve-nyikorogva süllyedtek még vagy fél métert a hóban, ami persze arra késztette õket, hogy tettetett riadalommal kiugorjanak belõle és kezdjék az egészet elõröl. A vastag hóréteg puhává varázsolta a mezõn a kemény, csikorgó hideget – még beleesni is olyan volt, mint egy vattakupacba. De most már csendben ballagunk felfelé. Megszámolhatatlan rétegekben halmozódik rajtunk a ruha, ami mintha csak két dologra szolgálna: nehezen mozgunk, mint akit jelképesen gúzsba köt a tél hidege és a vágta hevében átizzadt alsóruházatok a Fagy Urát szolgálják – tovább hûtenek. Hideget érzek a nyakamnál és próbálom a sok réteg pulcsitól és a kesztyûktõl ügyetlenül mozgó kezemmel kivarázsolni a havat, ami befészkelte magát a sálam alá. Hideget érzek az arcomon – könnyeim kicsalta a szél, majd az arcomra és a szempillámra fagyasztotta õket. Fülemre ügyetlenül húzogatom a sapkát, de már lassan úgy vagyok vele, hogy mindegy, érzem, hogy mindkettõ lefagyott. Lovaink kezdenek bohókás kis jég-lényekre hasonlítani – leheletük párája hosszan meredezõ jégcsapokat varázsol az orruk és szájuk körüli szõrszálakra. Csendben, gondolatainkba mélyedve kaptatunk tovább. Egy kéz szorítását érzem a vállamon. Megfordulok, és egy bumszli, kesztyûs-kabátos kéz valamerre mutat. És én hirtelen máshol vagyok és már azt is értem, hogy a kéz tulajdonosa miért nem mondta egyszerûen azt, hogy ’Nézd!’ – mert most nem lehet. Mert most nem szabad megszólalni. Ahogy egyre feljebb értünk csendes kaptatásunkban változott a táj és mi elértünk Meseországba. Meseország részei, Meseország meselényei lettünk. A fákon hófehér, szikrázó, lucfenyõ-tû-hosszúságú tûlevelek. A történetben csak az sántít, hogy néhány napja ezek még sima törzsû fácskák voltak, akiknek semmi közük a fenyõkhöz, vékony, csupasz ágacskáik pedig barnán szunyókáltak az õszutóban. Már tudom, mikor történhetett a változás. Amikor lovaink játékosan ugrándoztak a mezõn alattunk, Fagy Apó elirigyelte tréfás kedvüket, mosolyra fakadt és játszani kezdett a természettel. Kezébe vette ecsetjét, a fehér minden árnyalatát, szikrákat szórt hozzá és hófehér fenyõket varázsolt az erdõ fáiból. Tátott szájjal ámulunk a hegyesen, tüskeszerûen meredezõ, helyenként több mint 10 centisre nõtt képzõdményeken. Azelõtt és azóta sem láttam soha ilyet. De ott és akkor körös-körül, mindenhol. És már nincs is hideg. Felérünk a Borókához, kikötjük a lovakat, ügyetlenül lekászálódunk a nyergekbõl, a helyiségben pedig fahéj, szegfûszeg, narancs és meleg illata fogad minket. Átfagyott kezünket egy-egy forralt-boros bögrére tapasztjuk, torkunkat, nyelvünket égeti a meleg, felszínre törnek az elsõ szavak, és harsány vidámság öleli körül a társaságot. Érezzük piros, forró füleinket, a csontjainkból kisugárzó hideget. A lelkünkben mégis ott cseng az elõbbi csönd, amikor csendben kaptattunk felfelé Meseországban. Hazaindulunk. Csendben-harsányan, lelkünkben cipelve a nap fagyos-forraltboros-lógõzös illatát. Ez az az emlék, ami erõt ad a hideg napokon, mikor ki kell lépni az ajtón, miközben a meleg szoba kacérkodva csábít vissza. Gyönyörû emlékeket õrzök a téli lovaglásról. Mégis: nem szeretem a hideget. Sokszor eszembe jutott, hogy még egyszer biztosan nem választanék olyan sportot, ahol télen kockára lehet/kell fagyni. Ezek az emlékek megvannak, szépek jók voltak, kellettek – akkor és ott – de én még egyszer ilyen hidegbe? Aztán arra eszmélek, hogy iszonyúan fázik a kezem. Sõt, úgy érzem elfagyott, az ujjaim alig mozognak. Mit keresek én már megint valahol, ahol ennyire nagyon hideg van??? Ki küldött, ki hívott ide??? Nem tudom, de szép, már megint nagyon szép… Jeges szél vágódik az arcomba, folyamatosan, 36 km/h-val, alattam havas táj suhan el, Meseország angyala vagyok, hiszen szárnyam fölötte röpít, és nagyon szerencsés vagyok, mert minden földi szépséget egyszerre láthatok, ahogyan a madarak, akik úgy élnek, ahogy a lelkünk szeretne – szelek szárnyán, száz évig, szabadon… Aztán a csuklómra húzom a fékeket, mert már nem mozog az ujjam – pont annyira biztonságos és ajánlott dolog, mintha a futószárat tekerném a nyakam köré – és elmegyek leszállni. Merev ujjakkal, ügyetlenül oldom ki a karabinereket, az ernyõ pont úgy marad a földön, kinyitva, ahogy nem kellene. Bepattanok a kocsiba, beindítom a motort, feltekerem a fûtést és elkezdem kiolvasztani kezeim – pont úgy, ahogy nem kellene – miközben azt érzem, hogy kést vágnak elfagyott ujjaimba. A kezem még vagy három napig fájt-zsibbadt. Másnap beszereztem egy jobb kesztyût (azért ettõl sem lett sokkal jobb). A hideget még mindig nem szeretem. De az emlékeim. Õket nem adnám oda…



#25 fuszekli

fuszekli

    Csikó

  • Fórumtag
  • 126 hozzászólás

Közzétéve 2007 május 15. - 12:36

Ez egy régi történet, amelyben a neveket megváltoztattam
A rádió kommunikációt az angol helyett magyarul írom, a könnyebb érthetõség kedvéért.
Néhány napja egy képeslapot kaptam a következõ szöveggel:
Boldog, Békés Karácsonyt Kíván Anna és Gótika.
Gyógyító hóesés

Ferihegy ground: itt a Gyorsmadár 556-os útvonal engedély kérek a repülési terv szerint. Ismerjük a delta információt.
Gyorsmadár 556-os cél repülõtér Zürich Kloten, repülési magasság 23000 láb, felszállás a 31 golf indulási eljárás szerint.
A kapitány gépiesen visszaolvasta az utasítást, majd beleszólt a mikrofonba:
Ferihegy Grand, itt a Gyorsmadár 556-os kérünk hajtómû indítási engedély, a pozíciónk a 25-ös állóhely.
Gyorsmadár 556-os engedélyezem az indítást, az idõ óra 33 perc.
Indítási engedély Gyorsmadár 556. igazolta vissza a kapitány az utasítást.
Az ellenõrzõ listát már korábban felolvasták a pilóták és most sivítva indult be az 1-es, majd a 2-es légcsavar motorja.
A földi technikus a hüvelyk ujját felfelé tartva jelezte, hogy a légcsavarok forognak és a gép körül nincs földi akadály.
Ferihegy Grand itt a Gyorsmadár 556-os, kérünk engedélyt a gurulás megkezdéséhez.
Gyorsmadár 556-os engedélyezve a gurulás az Alfa gurulóúton a 31-es bal pálya váró pontjáig. Kapcsoljon a torony frekvenciájára a 118.100-on.
Nyugta, gurulunk, Gyorsmadár 556.
Ferihegy torony, jóestét kívánok, itt a Gyorsmadár 556-os, gurulunk a 31-es bal pálya várópontjáig.
Gyorsmadár 556-os folytassa a gurulást és jelentse, ha elérte a várópontot.
Mivel nem volt forgalom, hamar kiértek a megadott helyhez, és a toronyból jól látták az ATR 42-es mozgását, még a gurulóúton a következõ utasítást adták:
Gyorsmadár 556-os, ha felkészültek, engedélyezve a felszállás a 31-es bal pályáról, a szél 290-rõl 8 csomó, 12-es lökésekkel.
Engedélyünk van a felszállás megkezdéséhez a 31-es bal pályáról, mondta a mikrofonba a pilóta.
Gurulásból fordult a gép a felszálló pályára és a kapitány 98 %-ig tolta elõre a gázkarokat.
A gyorsulás belenyomta a két pilótát az ülésbe és 130 csomós sebességnél a kapitány elemelte a gép orr futóját a betontól.
100 láb magasan behúzták a futómûveket és jelentették, a toronynak, hogy a levegõben vannak.
Gyorsmadár 556-os, kapcsoljon, a közel körzeti irányítás frekvenciájára a 129.700-on, jó utat, szervusztok.
Nyugta, kontakt approach 129.700-on, köszönjük sziasztok.
Ezek után már csak a megszokott rádióforgalmazás folyt a föld és a gép között, miközben emelkedtek a 23000 láb magasságig és felvették a 275 fokos nyugati irányt Zürich felé.

Viktor egy erdei tisztásra ért és ügetésbõl lépésre lassította a lova haladását. Már, vagy egy órája indultak a tanyáról ahol a családjával élt. Megálltak a terület szélén és leszállt a nyeregbõl. Nagyot nyújtózkodott és megnézte a GPS-ét, hogy lássa, mennyi utat tettek meg eddig. December lévén elég enyhe volt az idõ. Induláskór a hõmérõ pont 0 fokot mutatott. Az óriási fák alatt, szinte, törpének érezte magát. Teleszívta a tüdejét a friss levegõvel és ahogy kiengedte, látszódott a pára a két orr lyukán.
Elengedte a lovát és hagyta, hogy legeljen egy kicsit a még mindig zöld fûbõl. Szinte hallani lehetett a csendet. Csak a távolból hallatszott egy repülõgép zúgását. Felnézett a szikrázóan kék égre és látta, amint a fehér gép kondenz csíkot húzott a nagy magasságban. Szakmai ártalom, gondolta. Ha gépet látott az égen mindig azt próbálta kitalálni, hogy vajon hova tarthatnak a fiúk, ott a fedélzeten. Na de, itt most ez nem számít, szabadságon van, és az év hátralévõ napjaiban már nem fog repülni sehova. Aztán rögtön az e-mail jutott eszébe, amit az indulása elõtt kapott a cégtõl, de valahogy nem volt kedve megnyitni az üzenetet, aztán, mivel alapos ember volt, mégis elolvasta. Egy kapitányt kerestek az esti zürichi járatra, de ott állt a követelmény is, mivel az elsõ tiszt kezdõ, és ráadásul egy nõi kolléga. Már elterjedt a híre a lánynak, de nem negatív értelemben. Azt mondták róla, hogy csinos, és kitûnõvel végezte az iskoláit. Majd jövõre biztos találkoznak, ha máskór nem, egy értekezleten.
Aztán az esti vacsorára gondolt, hiszen ma Karácsony szent estéje van. Az ajándékokra, amit a lányának vett és a nappaliban a kandalló jó melegére.
Excalibur, a 12 éves angol telivér békésen legelt tovább és csak idõnként nézett fel, hogy lássa, hogy õ éppen mit csinál.
Menni kéne, gondolta, mert a szomszéd tanyára, egy régi barátjának azt ígérte, hogy benéz hozzájuk egy kupicára. Fellépett a kengyelbe, és ekkor megcsörrent a telefonja, de már csak ültében vette fel a hívást.
Helló doki, hogy ityeg a fityeg, szólt a készülékbe, mert látta, hogy az állatorvos barátja keresi. Szia Viktor, mondta dr. Dénes, egy kis segítség kéne, és rád gondoltunk. Mit tehetek érted barátom, volt a válasz. Tudod, szólt az orvos a vonal másik végérõl, van itt egy beteg lovunk és latin szavak áradatát kezdte sorolni. Figyelj Dénes. Én ebbõl egy szót sem értek, de térjünk a tárgyra. Miben tudok én segíteni? Gyógyszert kéne hozni külföldrõl, mert a mienk elfogyott. Hól lenne az a külföld dokikám? Hát, svájcból kéne a gyogyító öreg. Tudnál segíteni? Az bajos lesz, mert a mai gépünknek még csak kapitány sincsen. Én tudok egy nagyon jó pilcsit, aki elmenne a géppel, mondta az orvos. Igen, és ki lenne az a palimadár szólt Viktor. Hát, természetesen te. Na, de ember, ma szent karácsony van. Tudod, te hogy mit kérsz tõlem? Tudom, tudom, és azt is tudom, hogy megcsinálod, a barátságunkért.
Egy nagy frászt érsz te nekem ennyit, te ló sintér, hogy gondolod ezt, és mit mondok a lányomnak, hogy szent este az apja egy ló kedvéért elrepül a francba és a gesztenyével töltött pulykát egye meg az anyjával kettesben? Egy nagy halom ló szart neked doki, és lerakta a telefont.
Az orvos a vizsgálóban jót mulatott és tudta, hogy a mobilja rövidesen megszólal. Eltelt 5 perc, 10 perc és kezdett a lelkesedése kicsit lelohadni. Ez tényleg nem fog ma elrepülni a kedvemért sehova, gondolta és nagyot legyintett a levegõbe. Ez is csak egy gazember, pedig mindig azt mondja, hogy így a lovak, meg úgy a lovak. Hát, akkor most vége a híradónak. Ennek a lónak az esélye már csak 1 a 100-hoz. Elindult a folyósón kifelé, de ekkor megszólalt a telefon.
Idefigyelj te ló gyilkos, és kié az a lovacska, szólt Viktor a vonal másik végén?
Nem mindegy az neked? De ha tudni akarod egy 17 éves kislányé és itt sírdogál reggel óta amióta az apja behozta szállítóval a kancát. Ez egy ugró ló, és a neve Gótika. Mit akarsz még tudni, te felhõkarcoló? Hát, már ez is sok volt, amit elmondtál. Telefonálok néhányat, és visszahívlak. Ezzel megszakadt a vonal.
Viktor vágtában indult haza, és tudta, hogy ezt nem fogják neki megbocsátani az övéi, de már eldöntötte, hogy megteszi, amit kértek tõle. Elszáguldott a szomszéd tanyája mellett és biztos volt benne, hogy az a kupica még várhat néhány napot. Befordult a tanya kapuján, de elõtte, már csak lépésben haladtak, hogy a telivér kicsit megnyugodjon a nagy rohanás után.
Lenyergelt, bevezette a lovat az istállóba, a többihez, és beszénázott eléjük.. Kezet mosott, bement a dolgozójába, és bekapcsolta a laptopját. Megkereste azt az üzenetet és elolvasta ismét. Dupla pénzt ígértek annak, aki ezt a járatot elviszi 16.30 - kór Zürichbe. A tervezett érkezés este 22 óra 45 perc. Talán éjfélre még hazaérhet. Istenem, mi lesz ebbõl. Még szerencse, hogy a lányok bementek a városba, vásárolni és nem kell a szemükbe nézni, csak már akkor, amikor, már túl lesz az egészen, de akkor már nem tudják lebeszélni a dologról.
Felvette a telefont és tárcsázta a cég számát.
Bluesky,. jó napot kívánok szóltak a telefonba. Szevasz Géza, vállalom a Zürichet, ha még kerestek kapitányt. De hát, te szabin vagy, nem? Ja, ja, de a cégért mindent, tudod. OK, rendben akkor várunk, de ha tudsz, gyere kicsit elõbb, mert új kollégával fogsz repülni, és nem ártana, ha elõtte egy kicsit dumálnátok. Ne kuncogj, te csirkefogó, mert a füledet a kezedbe adom, Ott leszek idõbe, ne aggódj.
Megfürdött, felöltözött. Egy üres papírra a következõket írta:
Drágáim!
Sürgõsen el kellett mennem dolgozni, életmentésrõl van szó. Még ma este itthon leszek. Szeretlek Titeket.
Boldog Karácsonyt!
Papi
Szándékosan nem hívta õket telefonon, mert így könnyebben tudott elmenni, és nem kellett magyarázkodnia.
Magához vette a pilóta táskáját és beült a terepjáróba. A klinika parkolója szinte teljesen üres volt. Csak 3 autó állt ott összesen. Bement a portára és köszönt.
A Dénest keresem, meg tudná mondani, hogy merre van? A fiatal biztonsági õr, talán még sosem látott élõ pilótát, nagyon megnézte az egyenruháját.
Igen, a vizsgálóban lesz, legalábbis 5 perce még ott volt. Ismeri a járást uram? Megtalálom, mondta Viktor és elindult a mûtõ irányába. Megcsapta az orrát az a furcsa, semmihez nem hasonlítható, édeskés klinika szag.
Az állatorvos valóban ott volt, ahol mondták és a számítógépen dolgozott valamit.
Na, itt vagyok dokikám, mi a csel. Hol van az a lovacska, had nézzem meg. Kezet fogtak és megölelték egymást, mivel már régen találkoztak. Gyere, megmutatom. Visszamentek a kólikás istállóba, a 4-es boxhoz. Egy lány álldogált a folyosón és a lovát nézte. A boksz falán egy fekete táblára krétával valaki a következõket írta:

Gótika,
zab,
széna,
( kevés parafin. )

Gyere Viktor, bemutatom a kisasszonyt, szólt az orvos. A lány feléjük fordult és nyújtotta a kezét. Falusi Anna vagyok, mondta, és belenézett a pilóta szemébe. Erõs, határozott kézfogása volt a lánynak. A szemein látszott, hogy sokat sírhatott, de mostanra, már elfogytak a könnyei.
A férfi is megmondta a nevét és a ló felé fordult. Bemehetek hozzá? Kérdezte az orvost. Persze, teljesen normális, menjél csak, mondta a doki..
Belépett a boxba, és óvatosan megsimogatta Gótika fejét.
Szia kislány, hát mi a baj? Kérdezte a lótól, de az csak állt, és nem reagált semmire. Rá sem nézett, a szemei fátyolosak voltak.
Igaziból mi a baja? Kérdezte az orvost? Hiába magyaráznám el neked, mert az orvosi ismereteid az aszpirinnél kezdõdnek és ott véget is érnek. Beteg, volt a rövid, tömör válasz.
Ezen még a lány is kissé elmosolyodott. Akkor én mennék, szólt Viktor, hól az a recept, kérdezte.
Maga hozza az orvosságot, kérdezte a lány. Tegezõdjünk, szólt a férfi, ha nem bánod.
Nem, nem, szívesen, mondta Anna.
Hát azt a gyógyszert valóban én próbálom meg elhozni.
Nagyon köszönöm, mondta a lány.
Majd, ha már itt lesz, akkor köszönd, és kissé megsimogatta a lány szõke haját. Itt az idõ, mennem kell, mondta Viktor, és elindult a kijárat felé.
Azt még hallotta, amint Anna azt kérdezte a barátjától, doktor úr, meggyógyul Gótika?
Ha ez a vén lókötõ meghozza a gyógyszert, biztosan.
Mire leesik a hó, meggyógyul a lovad Anna, mosolygott Dénes.
Igaz, fogalma sem volt mikor lesz havazás, de az idõjósok napok óta ígérték a fehér karácsonyt.
Dénes átadta azokat a papírokat, amelyek a gyógyszer szállításához szükségesek.
Viktor átnézte az íveket, mert pontosan tudta, hogy miként történik az ilyesmi. Két példány volt mindenbõl, magyarul, és angol nyelven kitöltve.
Mire oda értek, a reptéren lesz a csomag, négy darab kis üveg az egész, jól becsomagolva.
Rendben mondta a pilóta. A két férfi, kezet fogott és Viktor kilépett az épületbõl. Viszlát este, szólt a portás felé, aki az ajtó elõtt dohányzott.
Bocsánat, kérdezhetek valamit, mondta a fiatalember. Viktor csak bólintott.
Ez milyen egyenruha? Nézett kérdõen.
Ez? - hát, sötétkék, mondta, és kacsintva beszállt a kocsijába.

Zürich center, itt a Gyorsmadár 556-os jó estét. Magasságunk 23000, irányunk 270. Megkezdenénk a süllyedést és kérjük a megközelítés feltételeit. A golf információt ismerjük.
Jó estét Szpidbörd fájf fájf szix, Zürich center, engedélyezve a süllyedés 10000-ig, ha elérték, jelentse. Irány 260.
Süllyedünk 10000-ig, ha elértük jelentjük, irány 260, Szpidbörd fájf, fájf six.
A motorok szépen duruzsoltak odakint és most, hogy visszavették a teljesítményüket, ha lehet, még csendesebben doromboltak.
A kapitány végignézett a mûszereket és elégedett volt a látottakkal. Enyhe 3 fokos süllyedésbe állította a robot pilóta értékeit és a gép engedelmesen, leadta az orrát. Az idõjárás radar tiszta idõt mutatott elõttük, és a golf infó szerint is, csak gyenge szél fújdogál a földön. Kicsit tágította a radar képet, és ekkor meglátta észak-nyugati irányon azt a nagy foltot, 130 mérföldre, aminek a mozgási iránya dél-dél-keleti volt. A felhõzet alja leért a német határig, a teteje pedig felért a holland síkságig. A sebességét a kijelzõn még nem lehetett látni. Felénk jön ez a nagy felhõ gondolta, amibõl még bármi is lehet.
Megkezdték a leszállás elõtti ellenõrzõ lista olvasását, ami egy rutin feladat, de kötelezõ végigmenni a kapcsolók és a rendszerek helyes beállítása érdekében. Mire végeztek, elérték a 10000 láb magasságot.
Zürich center Gyorsmadár 556 elértük a 10000-et.
Roger, Gyorsmadár 556 folytassák a süllyedést 5000-ig, kontakt Zürich approach a
128.700-on. Goodbay.
Süllyedünk 5000-ig és átkapcsolunk a 128.700-ra. Gudbáj.
Nem sokkal késõbb egy kicsi zökkenés jelezte, hogy a kerekek leértek a betonra, majd begurultak az állóhelyre. Kihermetizálták a kabint és kinyitották a teherajtókat. Pillanatok alatt több gépkocsi vette körül a gépet, és megérkezett az üzemanyagos kamion is. Megkezdték a kerozin áttöltését a szárnyakba.
Kipakolták azt a kevés árút, amit Pestrõl hoztak
Megjelent a súlypontszámító tiszt is és hozta magával a kitöltött terhelési lapot. Mennyit és mit viszünk magunkkal, kérdezte a kapitány?
Csak egy nagyobb láda lesz az árú.
Rendben, tegyétek középre és kössétek le a padlóhoz. Meglesz, mondta a rampás és elment intézkedni.
Két rakodó felhozta a faládát a raktérbe, és szakszerûen lekötözték. Öt perc alatt végeztek és kiszálltak a betonra.
Ekkorra az üzemanyagosok is végeztek és a sofõr jött aláíratni a számlát. Másfél tonna a két szárnyban pontosan elosztva, mondta, és õ is távozott.
Megérkezett a cég képviselõje is és hozta az árú hivatalos okmányit, és az útvonalon várható idõjárás jelentést.
Fél óra alatt végeztek mindennel. Akár mehetnénk is fõnök, mondta az elsõ tiszt.
Még várunk egy küldeményt, mondta a kapitány.
Mi lenne az?
Csak egy kis csomag, de majd meglátjuk.
A menetrend szerinti indulásig még volt 5 percük.
Ekkor megszólalt a rádió:
Gyorsmadár 557, itt a Kloten gurító, hogy állnak a rakodással?
Még egy csomagra várunk.
El tudnak indulni pontosan?
Reméljük igen.
Ha 10 percen belül nem kezdik meg a gurulást, új résidõt kell kérniük, és az a forgalom függvényében, akár 1 óra is lehet.
Nyugtázom, Gyorsmadár 557.
De a csomag nem érkezett meg, még 10 perc elteltével sem.
Hát, ez van, ezért kár volt eljönnöm, indulunk, mondta a kapitány.
A szokványos eljárások, és engedélyek után, megkezdték a gurulást a felszállópálya irányába.
Már félúton jártak, amikor megreccsen a rádió:
Gyorsmadár 557, itt a Kloten gurító, engedélyezem a gurulóúton a megállást és állítsák le a jobb oldali motort. Megérkezett a csomagjuk, amire vártak. Egy reptér felügyelõ elviszi önöknek.
Sárga villogóval egy autó közeledett, majd megállt a gép mellett. Kinyitották az ajtót és egy cipõs doboz nagyságú csomagot nyújtott át, egy mosolygós férfi. Itt írja alá kapitány úr, mondta.
Egy perc alatt végeztek, újra indították a jobb oldali motort, és engedélyt kértek a gurulás folytatására.
Rövidesen megkezdhették a felszállást és a gép simán elszakadt a betontól.
Kloten torony, itt a Gyorsmadár 557-es köszönjük a segítséget, boldog karácsonyt.
Önöknek is uram, volt a válasz.
24000 lábon felvették a hazafelé vezetõ kurzust.

Viktor bement a reptéri cég irodájába.
Na, hól az a vigyori kérdezte? Itt vagyok, mondta Géza, és elõjött a szomszéd szobából.
Pont az elsõ tiszteddel beszélgetek.
Egy 26 év körüli barna hajú, csinos lány követte.
A ruhája kifogástalan és elegáns volt.
Ismerjétek meg egymást, mondta az irodavezetõ.
Apatitzky Stefánia vagyok, mondta a lány.
Hogy szokták szólítani kisasszony?
Hívjon csak Stefinek, mondta a lány.
Hát akkor Stefi, nézzük, hogy mibõl élünk.
Kapitány, a gép rendben van, átnéztem a fedélzeti naplót. A HotelAlfa-KiloLimaAlfa lajstrom jelû madár lesz a miénk. Reggel jött meg Varsóból, hibát nem jeleztek. A metárt is átnéztem, sima utunk lesz. Zürichben jó idõ van.
Kimentek a géphez, amibe már bepakolták az árút.
Viktor körbejárta a repülõt, és olajfolyás jeleit kereste, de nem látott ilyet sehol.
Felmentek a lépcsõn, és bezárták az ajtót.

Budapest center, itt a Gyorsmadár 557-es jó estét. Most hagytuk el siera, viktor, romeót.
Nyugtázom Gyorsmadár 557-es, engedélyezve a süllyedés 10000-ig, folytassák, direkt puszta pontra, kapcsoljanak a közel körzeti frekire a 129.700-on, mondta az irányító
A kapitány visszaolvasta az utasítást, majd bejelentkezett az utasítás szerint.
Ezután áthangolta a rádiót a 124.650- re, hogy meghallgassák a helyi idõjárás jelentést. Nem volt bíztató, amit ott mondtak.
Pesten a hõmérséklet mínusz 2 fok, a légnyomás 1023, ónos esõ esik, a függõleges látás 500, a vízszintes pedig 450 méter. Várható bevezetés a 31-es jobb és bal pályákra. A futópályákon a fékhatás 2-es 3-as között változott, ami igen gyenge. Ez éppen a minimumom, mondta a kapitány. Ha ez tovább romlik, mehetünk kitérõ reptérre, ami most nem lenne nagy élmény, de hát Stefi, maga vezet és ugye ez magának, nem okozhat nehézséget?
De, hát én ilyen idõben még nem szálltam le soha, mondta a lány. Most fog, mert, hát fent nem maradhatunk.
Gyorsmadár 557, süllyedjenek 7000-ig és új irány direkt, tango, papa, sierra és ott várakozzanak 7000 lábon.
Nyugta, mondta a kapitány és elismételte az utasítást.
Na, itt letekerünk néhány kört, az biztos, morgolódott magában.
Már a negyedik fordulóban voltak, amit az FMS, szépen megrepült.
Fõnök, fogy a kerozin, szólt a lány. Látom én is. Majd mindjárt rákérdezek a várható bevezetési idõre.
Most nem angolúl szólt a mikrofonba:
Ferihegy torony, itt a Gyorsmadár 557, sziasztok. Mikorra várható a bevezetésünk?
Szia Viktor, szólt az irányító. Még várnotok kell, mert szórják a betont a jégmentesítõvel, és idõ kell, mire elkezd hatni.
Janikám, ti csak szórjátok nyugodtan, mi meg a végén lepottyanunk, mert elfogy a nyál a szárnyakból. Tudunk még körözni 15 percet, de utána vegyetek ki ebbõl a körhintából, mert már szédülünk.
Megnézem, mit tehetek, ígérte a tornyos.
Öt perc múlva jelentkezett a torony, de már angolul:
Gyorsmadár 557, engedélyezve a süllyedés 2500 lábig, az elérését jelentse, irány 150.
Nyugta torony, Gyorsmadár 557.
Serény munka kezdõdött a kabinban.
Sebesség, 130, fékszárny 20 fok, navigációs mûszerek beállítva, szárnyfûtés be, abla fûtés be, és a leszállás elõtti ellenõrzõ lista olvasása. Mire végeztek, elérték a végsõ egyenest.
Jelentették a toronynak, hogy késszek a leszállásra.
Gyorsmadár 557 engedélyezve a leszállás a 31-es bal pályára 2-es sorszámmal. Önök elõtt egy Boeing 737-es száll le.
Ekkor megszólalt a lány:
Fõnök, ezt én nem tudom megcsinálni.
Nézze Stefi, én most ráülök a két kezemre, és, ha fene fenét eszik sem fogom elõvenni, az biztos.
Folytassa a megközelítés, mert nincs idõnk tökölõdni, maga is tudja.
Felhõben repültek és csak a mûszerek fénye világított a kabinban.
400 méter magasan estek ki a felhõbõl és a pálya pont elõttük volt.
Eddig jó, mondta a kapitány, majd én mondom a magasságokat, folytassuk.
Ha földet értünk, ne fékezzen, gáz alapra és hagyja, hogy elkopjon a sebesség.
Ha megcsúszunk, korrigáljon a pedálokkal rögtön.
Értem mondta a lány, de az arcán látszott a feszültség.
20 méter, majd 10 méter, majd 2 és 1 méter.
Sima leszállás volt, igaz kicsit megcsúsztak, de a lány rögtön tudta a dolgát.
Begurultak a helyükre és leállították a hajtómûveket.
Látja Stefi, tudtam, hogy meg tudja csinálni. Kell egy kis önbizalom a dologhoz, az biztos. Az édesapja büszke lenne magára, ha látta volna.
Kiszálltak a gépbõl és megcsapta õket a hideg levegõ.
Az esõ változatlanul esett, és rögtön odafagyott a betonhoz.
A formaságok elintézése után, Viktor a kis dobozzal araszolt a klinika felé.
Az úton nem volt forgalom.
Bekapcsolta a telefonját és felhívta Dénest, a dokit.
15 perc múlva ott leszek, itt a dobozod, mondta.
A portán csak bólintott, és ment tovább, a vizsgáló felé.
Gótika már ott állt a kalodában kikötve.
Hogy van a kislány, kérdezte az orvost?
Még idõben vagyunk.
Minden rendben volt, kérdezte Dénes?
Persze, persze, minek kellett volna történnie, azon kívül, hogy azt hittem, sosem érünk haza?
Dénes kinyitotta a dobozt, és az egyik üveg tartalmát felszívta egy fecskendõbe, majd a tartalmát belenyomta egy infúziós tartályba, a folyadékhoz. Kicsit összerázta és kinyitotta a csapot a végén.
Felemelnéd, kérte Viktort?
Persze.
A sárgás folyadék elindult lefelé a vékony átlátszó csövön.
Megjelent az elsõ csepp, az alsó csap vége után. Ekkor elzárta a csapot.
Készen vagyunk, mondta Dénes, és csatlakoztatta a lóba beleszúrt tûbe a csõ végét, majd felakasztotta az üveget egy kampóra. Kinyitotta a csapot és a gyógyszer elindult a gyógyító útjára.
Már csak idõ kérdése az egész, mondta, és elmosolyodott.
Anna hazament, kérdezte Viktor?
Dehogy, három széket összetolt, és itt alszik a laborba. Kitartó, az biztos.
Hát, búcsúzom, most már mennem kell. Boldog Karácsonyt. Isten áldjon doki.
Téged is öregem, mondta Dénes, és kezet fogtak.
Viktor elindult a hosszú folyosón kifelé.
Dénes még utána szólt, ja és köszönöm, Anna nevében is.
A pilóta nem fordult meg, csak jobb kezét felemelve intett egyet, és a négy aranycsík megvillant a kabátja úján, majd csendben becsukta a nagy üvegajtót.
Beült a kocsijába és 25 perc alatt hazaért.
Beállt a nyitott kocsiszínbe, majd bement az istállóba a lovaihoz.
Höhöhö, hallatszott a sötétben. Sziasztok srácok, megjöttem, mondta, és megsimogatta mindegyiket.
Majd bement a szerszámosba és levett két gyertyát a polcról.
Kiballagott a kert végébe, a ház mögé. Megtalálta a két márványtáblát, amely a halott kiskutyái örök nyughelyét jelezte. Meggyújtotta a mécseseket és letette a földre.
Boldog Karácsonyt kisfiúk, mondta.
Felállt és felnézett az égre, és ekkor egy nagy hideg valami hullott az arcára, majd még egy és még egy. Elindult a ház felé és a sarki lámpa fényénel vette észre, hogy óriási pelyhekben elkezdett esni a hó.
Hát ezzel megvolnánk, gondolta.
Kettõt sípolt a telefonja, jelezve, hogy üzenete érkezett.
Kedves Viktor!
Nagyon köszönöm, amit Gótikáért tettél.
Boldog Karácsonyt Kívánok, szeretettel: Anna.
Viktor elmosolyodott és a következõt válaszolta:
Nagyon szívesen!
Boldog Karácsonyt!
Nézzél ki az ablakon. Óriási pelyhekben esik a hó.
Megérkezett, a gyógyító hóesés.
Elküldte az üzenetet, majd kikapcsolta a telefonját és bement a házba.


Edited by fuszekli, 2007 május 15. - 13:09.


#26 maugly

maugly

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.943 hozzászólás

Közzétéve 2007 június 8. - 9:39

Nem az én napom (hogy pontosan melyik, azt nem tudom, mert amióta nem vagyok alkalmazott, valami titokzatos betegségben szenvedek, az öregek azt mondják kronológia-szindróma) Ugye ma kedd van?

Este jó kis koncert lesz a Gödörben, gondoltam, talán ott sikerül majd levezetnem napok óta kumulálódó energiáimat. Tele voltam tudniillik. A tájat rondító cupákos hólé, a feladatát túlértékelõ esõ és a depressziósan sündörgõ, fényfaló felhõk miatt egy ideje nem voltam hajlandó elhagyni könnyûszerkezetes fedezékemet, nemhogy lóháton, még autóval sem. Viszont ettem. Azaz kalóriákat vettem magamhoz. Ennek pedig következményei vannak (több is, de azok nem relevánsak a történet szempontjából. Na meg a nõk nem is, ez köztudott ;) ). A lényeg, hogy izzadó embertömegre vágytam, füstre, a gerincemet masszírozó basszus szólamokra, meg ilyenekre. Egy röpke perc erejéig még gyötört a lelkiismeret, hogy az energia levezetéshez ezúttal nem lobogó hajjal való vágtát asszociáltam napfényes réten, de aztán megjelent elõttem a lobogó hajamat összetapasztó, patákból felcsapódó latyak és úgy döntöttem, nincs olyan dolog, ami nem ér rá egy napot. Persze, ha jobban belegondolok, biztos akadna, ezért bele sem gondolok.

A nap lassan, de elszántan menekült, reméltem, hogy mielõtt végleg lehúzza a redõnyt, Hugi megérkezik, és nagyvonalúan azt mondja, majd õ megeteti a lovakat. De hiába tekintgettem könyvem mögül sûrûn a kapu felé, csak nem akart bekövetkezni ez a nagyon is várt fordulat. Tehát én etetek. Az ablakból még vetettem egy utolsó pillantást a pantonskála vörös árnyalataiban pompázó ég aljára, megállapítottam, hogy holnap szél lesz (vidéken így szokás, nem csak úgy bedõlni a médiának. Délután mondjuk azt jelentették, szélcsendes, tavaszias idõ várható, ami kicsit most összezavart, lehet, hogy nem is szelet jelez ez a színösszetétel? Na mindegy, ezt még át kell vennem egyszer.). Csüggedten szkafanderbe öltöztem és kötõfékekkel felfegyverkezve toborzó útra indultam látszólag egyáltalán nem éhes mikroménesünk nyomában.
Igen, igen tudom, hogy az a gödör ott van. Már többször is kikerültem, vagy a lépéseimet kontroll alatt tartva hanyag rutinnal átvágtam rajta és nem történt semmi. Nem is olyan mély gödör...mint amilyen észrevétlen tud lenni a kis mocsok! Valójában egy sunyi kis bokatörõ lopakodó! Egy alattomos terpeszkedõ embercsapda! Formáját tekintve, ha oldalról nézzük – már amennyire egy gödröt lehet oldalról nézni, hiszen az oldala, gödör mivoltából eredõen többnyire a föld alatt van, oda meg nem lehet csak úgy belátni – akkor inkább lapos és széles, olyan 1,5 méter átmérõjû, 20-30 cm mély. Viszont én siettem, hiszen egy sokkal nagyobb és kevésbé veszélyes Gödörbe készültem. A lovak nem voltak messze szerencsére, egykedvûen túrták a szénát, megkönnyebbültem, hogy nem kell negyed órát sétálnom értük. Nagy örömöm viszont egy pillanatra elvonta figyelmemet az alamuszi módon elém kúszó gödörrõl. A másodpercnyi koncentráció kilengés büntetéseként ekkor hangos, egy közepes Bruce Lee filmalkotás hatásfokozó hangeffekjének is beillõ nyekkenést hallottam. Próbáltam azonosítani a baljós hangot, ami egy gyors önellenõrzés után egyértelmûen sikerült is...saját derekam volt. Az a furcsa helyzet állt elõ, hogy elsõre nem terültem el, hanem a szinteltolódást egyszerûen felvette a gerincem. Bal lábam a gödörbe süllyedt, jobb csípõm viszont majd fél méterrel felcsúszott. Ebbõl a quasimodós Z alakból szabadulni igyekvén elõre léptem egyet. E pillanatban új anatómiai formám végleg összeomlott és a gödör (lapos...de nem széles! ;) ) alakját felvéve, a kötõfékeket - nagy részemmel együtt - belegyûrtem a földbe. Illedelmes lovaink éppcsak hogy nem röhögtek fel hangosan. Egy rövid ideig úgy maradtam, nehogy azt higgyék, elszámoltam valamit. Aztán kicsit szégyenkezve megigazítottam elgyötört vázrendszerem, s a több helyen is belémcsimpaszkodó sárral mit sem törõdve elfogtam két útba esõ állatot.

Már a vacsora vége felé jártak, amikor eszembe jutott hogy egyik nagy kedvencemet, Becsvágyót (Andi, ezt a részt hagyd ki. De ha elolvasod, bízz bennem, a leírtaktól függetlenül a lovad nem részesül semmiféle diszkriminációban…illetve…hmmm…ok, bevallom, több szúrós pillantást kap ;) :gm: ) , az értelmi fogyatékos telivért meg kell masszíroznom, hogy szokja az ember érintését. A púpos ugyanis gyógyításra szorul, össze-vissza állnak a csontjai, de nem engedi magát kezelni. Ha csak hozzáérnek, azonnal remegve összecsuklik. Így viszont csontkovács legyen a talpán, aki eredményesen a helyére tudja húzni a kaszvadt tagjait. Szóval nekiálltam masszírozni a nyakától a fara felé. Ugye biztosan jóleshetett neki a dögönyözés, ha öklömnyi üveggolyóként meredtek ki a szemei, ívben megfeszült a nyaka, tikkelni kezdett a feje, és mire az oldalához értem, már bumeráng alakban meggörbülve, rogyasztott lábakkal készült összeesni a rémülettõl? Ugye mindannyian szeretjük a telivért? Ugye érthetõ, hogy miért a kedvenc lovam a Becsike? (hogy kankulna mög). Szóval a hasától a fara felé folytatva a kénytelen kényeztetést, kedvesen és türelmesen beszéltem hozzá (szerencsére csak a hangsúlyt érti, a tartalmat nem, mert ha elárulná a gazdájának… ;) ). De minden hiába, láthatólag továbbra is feltett szándéka volt összeroskadni. Végül azután elfekvés helyett galád módon meglepett a dög: amikor úgy éreztem, ennyi elég lesz, teljesen ellazult (minden jel erre utalt), akkor távozóban még végigsimítottam a farán. A hálás jószág ekkor úgy térden rúgott, hogy azon nyomban gyökereim keresésére indultam. Térdtõl lefelé eltûnt a lábam, legalábbis érzetileg, az orvul megtámadott izület egyáltalán nem szándékozott megemelni a súlyomat, így végül hajbókoló pózban kikúsztam a veszélyzónából. Talán nem nyújthattam elég szánalmas látványt a gödrös affér eredményeként dupla sárbevonatú pufajkámban, praktikus, de nem kevésbé mocskos hótaposó csizmában és az ebbe begyûrt, szintén gödörrel szennyezett farmeremben, mert Becsvágyó nem röhögött. Bár õ alkatilag képtelen is lenne erre, a telivéreknek ugyanis köztudottan nincs humorérzékük. Bendegúz viszont hátrasandított a vödre mélyérõl. Azt kérdezte, miközben majd szétpukkadva a szája elé tartotta a patáját: "Jól vagy? Én azt mondtam neki: "Menj a francba!" (illetve lehet, hogy ennél indulatosabb szavakat használtam...sõt gondoltam is).
Néhány percig üldögéltem a kohézióját lassan végképp elveszítõ, barnuló hóban, majd felálltam, hogy összeszedjem a vödröket, a lovakat visszahelyezzem a karámba, minél messzebb tõlem, és végre a zuhany alatt végiggondolhassam, mikor rontottam el? Mi a francért nem maradtam a haltenyésztésnél?! Guppik, xifok...annyi halat neveltem, hogy az állatkereskedésben nagy beszállítónak számítottam Az üzlet havonta felvásárolta az ivadékokat...haleledellel fizetett értük. Amibõl én újabb halakat etettem, neveltem és...haleledelt kaptam cserébe. Komolyan, kell ennél nyugalmasabb? Nemhogy nem rúgnak, még némák is. De még ha meg is fordulna ilyen galád ötlet a fejükben, akkor is alapvetõ korlátaik vannak. Itt van például rögtön az akvárium. Na azon próbáljon meg átrúgni. Nameg ha lenne mivel! Ilyetén gondolataim kellõképpen megnyugtatták a lelkiismeretemet, hogy naugye, hogy büdös gebék és mennyire jó lesz az a koncert. Persze a mozgásom korántsem tûnt alkalmasnak nemhogy közönségként való mûködésre, de még alapvetõ helyváltoztatásra sem. Viszont elszánt voltam. Azon már meg sem lepõdtem, hogy a villanypásztor kapu, habár mûanyag, a vizes, sáros kesztyûn keresztül break jellegû kényszermozgásra kényszerít, amit még abbahagyni sem egyszerû, hiszen egyik kezemben a ló, másikban a kapu...harmadik meg nincs. Nem dobhattam el, de a lovat sem engedhettem el. Így nem volt más választásom, finom rándulásokkal kinyitottam, hurrá, már csak kettõ van kint és végre irány a zuhany.

A kettõ közül az egyik a kedvenc Becsvágyó, a másik Don Bendegúz. A Don, a többiekkel együtt el van pofátlanodva mostanában. Nagyon. Így történhetett meg, hogy amikor a vezetõszárral felé közelítettem, õ irigyen rátapadt a – már üres – vödrére és egyszerûen felém lendítette, csak amolyan figyelmeztetésképpen a hátsó lábát. Ez a mozdulat bizony jóval túl van tûrõképességem határán, fõleg, hogy azt hittem, az ilyen dolgokat egyszer s mindenkorra lerendeztük egymással, évekkel ezelõtt. Fenyegetõleg rárontottam, majd hirtelen felindulásból én is felemeltem a lábam és szándékomban állt komoly csapást mérni rá. Amit meg is tettem…nos, a lócsont kontra emberláb csata eredménye: 1 db törött nagy lábujj. Ismét indulatos szavakkal illettem a hálátlan állatot, sóvárgó gondolataim támadtak a guppik iránt, majd színes anyanyelvünk lehetõségeit hangosan kihasználva a kerticsap felé futottam.
Itt egy percre álljunk meg, mielõtt hiteltelenné válna a történet. A futás természetesen nem szó szerint értendõ. Hiszen Becsvágyó térdmasszázsa a jobb lábamat vette kezelésbe, Bendegúzba a bal ujjam csorbult bele, az alattomos gödör pedig átlós irányban tört meg. Így ebben az esetben a futás szó csak a gyorsabb, menekülõ mozgásra való törekvésemet hivatott illusztrálni, de semmiképpen nem nevezhetõ valódi rohanásnak.
Szóval a lerogytam egy vödörre a csap mellett, lefejtettem magamról a csinos vízálló csizmát és szomorúan konstatáltam, hogy a sérült végtag máris elkezdett veszíteni ormójából. Behûtöttem. Hát...hidegnek hideg lett. Kisebb, szebb, vagy halványabb árnyalatú lila viszont egyáltalán nem. Hugi közben megérkezett, elrendezte a maradék néhány feladatot, én pedig azon merengtem, vajon tolókocsival jár-e valamilyen kedvezmény a koncertjegyre. Vagy legalább egy elõkelõ hely.

Jó volt egyébként. Az igaz, hogy az elsõ nóta után sántikálva kihátráltam a számomra ezúttal túl frissen mozgó élvonalból, majd rövidesen elhelyezkedtem egy kényelmetlen padon...de jól szólt, na. A büdös gebék meg csak elérték, hogy õk vegyék ki belõlem az energiát. Bosszantó.


Igaz, Gumi külön felszólított és nyomatékosítás végett meg is fenyegetett (nem idézem), hogy ne merészeljem lelõni a nevet (amit egyébként Csepin Péter igen félõs természetû, ámde szórakoztató túratársunk jegyez), mégis megteszem, mer egy kocsog vagyok: Rizikó-tours, jeee :yeah:
Ott ültünk kedden a Western-kocsmában, ahová természetesen mindenki Gumi miatt jött el. A papíreb-kocsmázók már megint hazafaroltak Barátok közt-et (vagy közt-öt?? Sancho legalább tudná) nézni, a macsók viszont iddogáltak még egy darabig. Egyszercsak Gumi elpöttyintett egy titkos információt: ja, pénteken indulunk a Mátrába. Tyûûû, a mindenit. A Mátra. Gyorsan osztottam, szoroztam, kivontam, összeadtam, valószínûséget számoltam és nagy számokra gondoltam, de minden igyekezetem ellenére negatív elõjelû eredmény jött ki. Ha Hugival mindketten elmegyünk, kell valaki a tanyára, le kell mondanunk a vendégeket és a Mátra nincs a szomszédban. Pénteken szomorúan meg is írtam Guminak, hogy bizony nem tudom javítani az ivararányt a legendás hegyekben.

Szombaton hajnali fél 5-kor pedig a kuka sötétben nekiálltam megkeresni a Hugi lovát. Átestem egynéhány heverészõ, nyögve szuszogó állaton, ellenõriztem a kitekerve fekvõ csikó pulzusát...élt, de annyira mélyen aludt, hogy észre sem vette a rutinvizsgálatot, aztán a telefonnal világítva megpróbáltam jegyekbõl felismerni Ouzo-t a számtalan, egyformának tûnõ álmos pej közül. Meglett. A lelkiismeretem egy darabig még erõtlenül furdalt a másnapi 8 futószáras vendég miatt, de a 21-esen a ködbõl rámköszönõ nap elhessentette a nyomasztó gondolatot.
Negyed 8-kor Mátranovákról felhívtam Sheriffet és közönyös hangon megkérdeztem, hol a vendégház. Úgy szerettem volna, ha meglepõdik. Ha csak egy pillanatra is elakad a szava. De nem. Ez a macsó cowboy gördülékenyen vázolta a pontos útirányt, én megtaláltam és nem sokkal késõbb már finom kávéval próbáltam feledtetni az embertelen idõpontban megesett ébredésemet.
A Mátra még mindig beszarás szép. De sose gondoltam volna, hogy ott fogom megtudni a következõket:
- Pákó azt javasolta: "Serezzsük vissa fegyveresen Erdélyt".
- Pákót gipszbe öntötték.
- A Boci-boci-tarka címû sláger Harlembõl származik és eredeti ritmusát tekintve kõkemény rap (ezt MC Csepin és Brada Csapos élõben be is bizonyította).
- Már nem trendi hetero-nak lenni (inkább nem mondom, ezt ki bizonyította).
- Hogy egy végvári vitéz mobiltelefonja többet csörög, mint egy wall street-i brókeré.
- Hogy a hucul igazi terápiás ló: tõkeszelíd, szenvedélyes túrázó, és gyerek alszik alatta.
- Hogy létezik bécon pizza.
- Hogy mindannyian tudunk oroszul jelenteni.
És még elég sok fontos információval lettem gazdagabb, amint eszembe jut, és nem lesz éjjel 2, leírom. De ha úgy érzitek, ennek itt baromira semmi értelme, akkor úgy kell nektek. Én a túra legnagyobb részében Péterrel, Kálmánnal és Csapossal lovagoltam, azt hiszem ez teljes mértékben magyarázat és egyben felmentés a fent leírtakra. A következõ nap volt egyébként fájdalmas: a közepes másnapossághoz társuló agypangás és rekeszizomláz, valamint a tudat, hogy a rapperek hajnalig tartó siratódala ellenére sem került elõ a cigim, oly mértékben megráztak, hogy vasárnap haza kellett jönnöm.

Ja, hogy mitõl Rizikó-tours? Szombaton délután 2 körül a Gábor GPS-e szerinti irányt követve már csupán 3 havas hágó, négy meredek völgy, egy ellenséges indián alakulat, nyolc balkáni falu fegyveres gyalogsága, néhány bozóttal benõtt szurdok, egy függõhíd, a 32-es vadászles (3x) és némi szertelenül ültetett fenyõerdõ választott el minket a kijelölt úticélunktól. Sheriff legalábbis azt mondta, kijelölte, mi pedig bíztunk benne, a mi sheriffünk. Igaz, a 32-es lesnél harmadik alkalommal hangyányit elbizonytalanodtunk e téren, de amikor meglett a régi bányató...másodszor is..., tudtuk, hogy Sheriff csak szeretné, ha egy életre bevésnénk agyunkba a Mátra domborzati térképét. Sõt, arra is ügyelt, hogy a 32-es vadászlest minden alkalommal más-más irányból közelítsük meg, hiszen az egyhangúság nehezítené a tanulást. Péter azért nem hitt csak úgy neki, körültekintõen többször is megkérdezte a helyieket spanyolul, hogy merre van Nemti, de érthetetlen okokból alig-alig kaptunk érdemleges választ. Menet közben néhány beszélgetésfoszlányból pedig azt is kiszûrtem, hogy vannak, akik tartanak attól: elhangzik a bûvös mondat ("Tudok egy rövidebb utat"), de szerencsére még ezt megelõzõen egyszercsak elénk állt a Nemtiben található kocsma. Miután a lovakat átléptettük a patakba le, illetve onnan fel vezetõ lépcsõn és kikötöttük, jól begyakorolt mozdulatokkal rutinból átrendeztük a kocsmát és végre mindenki magához szoríthatta legkedvesebb italát. Ki sörrel, ki fröccsel került egyre közelebbi barátságba, néhány elvetemült pedig a globalizáció cukros termékeit pusztította. Kiderült, hogy a sztrapacska valójában nokedli, hogy Csaposnak fóbiás arcrángása támad a házi vegyes gyümölcsíz hallatán és hogy Gumi még mindig annyira bízik Sheriffben, hogy üveges tekintettel siklik át azon a mondatomon, miszerint: egyél már valamit, hosszú még az idõ éjfélig lóháton.
Aztán fizettünk, természetesen sötét volt, mire lóra ültünk. Innen kezdõdött csak igazán a Rizikó-tours. Gumi, kérlek a kamionos résztõl meséld Te, nekem holnap lovat kell szállítanom, nagyon korán kelek ;)

Ja, és hogy jó volt-e? Még szombaton felhívott a szomszédunk és azt kérdezte, mit csinálok? Mondtam, lovagolok a Mátrában. Döbbent csend követte szavaimat, majd egy bátortalan kérdés: Saját kedvedre? Csak úgy? Önszántadból?? Azt válaszoltam: IGEN!!! Istentelen régen történt már ilyen, és legalább annyi ideje nem éreztem magam ilyen piszok jól. :D



Mátra III. - Rizikó Tours

Tudjátok a túra alnevén én is elgondolkodtam, hiszen a Rizikó-tours nevet Csepin Péter adta nekünk, igen, az a Csepin, aki bejárta Európát, küzdött az elemekkel, falta a kilométereket, pár nap alatt tett meg ezer méteres szintkülönbségeket le s fel. Igen Õ, aki szembesült azzal a megmásíthatatlan ténnyel, hogy nem kell több ezer kilométert megtennie ahhoz, hogy halálfélelme legyen, csak a Mátrába kell jönnie – velünk. Amikor Vegától elfogadta a felkínált mentolos-impotenciás cigit (egyébként nem is dohányzik), akkor éppen az országúton bandukoltunk töksötétben.

Ez a harmadik Mátrám volt. De még mindig nem szereztem annyi rutint, hogy csak annyi göncöt pakoljak, amennyi kell. Csodálkozva fedeztem fel a táskámban hálóruhát, szemöldökcsipeszt, körömlakkot, egy dodzsemet is beindító elemmennyiséget és még számtalan ballasztnövelõ vacakot. És még mindig nincs akkora rutinom, hogy tudatalatti mozdulattal zsebre vágjam a fejlámpámat. Ha valaki túl sok cuccot hord magával, elkerülhetetlen, hogy valamit ne keressen állandóan. Hol a nyergemet kerestem, hol a patracot, a lakáskulcsomat, az öngyújtómat. (Vega a cigijét) Janó meg is jegyezte, hogy ha a lánya lennék, az feljogosítaná arra, hogy jól kupán vágjon.
Pénteken elindult a karaván Mátranovákra. Vagy ötször álltunk meg útközben, de kényelmes, jó kis utunk volt. Odaértünk és már nyergeltünk is, hogy tegyünk egy kisebb felfedezõutat mindjárt az elsõ nap.
Úgy félórát kerültünk, aztán megjöttek a többiek is, páran tettek még egy kanyart az erdõben és persze, hogy sötétben értek haza.

Elfoglaltuk a szállást, megvacsoráztunk Gizi néninél és megköszöntöttük Sheriffet is. szülinapja alkalmából. Készítettünk Csapossal forralt bort is, és elfogyott egy láda sör. Izé… akarommondani, kiolvastuk a Háború és békét, na. Merthogy a vicc szerint nem iszunk, hanem olvasunk. Én kiolvastam egy komplett Albatrosz sorozatot, Dieter és Valdez hangoskönyvet olvastak, a könyv Dieternél volt, a hang Valdeznél. Totál hangszennyezõ az az ürge.

Reggel örömmel konstatáltam, hogy Vega meglepetéstelefonjáról lemaradtam. Visszahívtam gyors és vágtattam befelé Sheriffhez, mondom Téged keresnek és kaján vigyorral a képemen figyeltem, hogyan lepõdik majd meg mikor megtudja: nõ az ivararány, ketten leszünk csajok Vegával. Különben nem is értem miért vártam, hogy meglepõdjön. Sheriff már semmin nem lepõdik meg.
Egész emberi idõben keltünk aztán útra, a dombtetõn zsibvásár hangulat alakult ki, a leglehetetlenebb helyeken parkoltak a lószállítók (a falubeliek fogadásokat köthettek, hogy melyik városi, laposföldvidéki ficsúr dönti be a futóját a szakadékba, de nem nyert, mindenki simán felrángatta a szállítókat)
És elindult a sereg: Sheriff, Janó, Csapos, Valdez, Dieter, Gábor (a Janó haverja), Vega, Gumi, Csepin és Kálmi alkotta a rettenthetetlen lovas hadosztályt.

Mit is mondjak, szóval azokon az utakon szerintem csak a legharcedzettebb vaddisznók jártak, amiken mi mendegéltünk. A tölgyesben meg tuti, hogy tündék is laktak, annyira érintetlen volt. Sétáltunk is elérzékenyülve az erdei utakon s Csapos felsóhajtott: Hah! Itt vagyunk a Mátrában. Csak a madarak csicsergését lehet hallani… és Vegát. Vegeta a hétköznapi tanyairányítóból és kényszerlovaglóból szabadidõlaovassá nõtte ki magát, élvezetbõl lovagolt, teljesen öncélúan. Csepin Péter és Kálmi személyében új ingerek érték és hátvédcsapatot alakítva dumálták végig az egész utat.
Részemrõl annyit, hogy teljes nyugalomban, minimális veszélyérzet nélkül csatangoltam végig a hegyeket, rezignáltan vettem tudomásul, hogy Cisco nagy igyekezetében, hogy utolérje az elõzõ lovat majdnem elborult és egy fa állított meg bennünket és, hogy állandóan Sissyt macerálta, aki viszont a bogaúristenért nem akart távolodni a fenekétõl. Szóval nagy dolog ez a bizalom. De tényleg. Csapossal megbeszéltük, hogy látszik rajtunk, hogy sokat lovagolunk együtt, bízunk egymásban, a lovainkban, mindenben számíthatunk egymásra, igazi CSAPAT vagyunk.

Ja, hogy a lovak: komolyan mondom, hogy fantasztikusak voltak. Bármit megcsináltak, minden feladatot maximálisan végrehajtottak a legkisebb ellenkezés nélkül. Grizzly szenzációs jó fej volt, mintha rutinos túraló lenne, úgy vonult le-föl a Mátrában. Cisco pedig egy PSI (Párductestû Selymesszõrû Istendémon) … lett, miután felhagytam a nevelésével és hagytam, hogy úgy menjen, ahogy akar. Nem az okítás ideje jött el akkor, hanem a felhõtlen lovaglásé. Egybõl jó lett. Viszont rögtön az elsõ leszállások egyikénél beleugrottam egy gödörbe. Pont a benga lábam, basszus. Szóljak? Ne szóljak? Dehogy szólok, én vissza nem megyek, az tuti. Túrázni jöttem, nem kificamodott bokát borogatni. Halkan sziszegve lovagoltam tovább és hála az égnek a legtöbbször el is tudtam feledkezni a lassan csizmaformájúvá dagadó bokámról.
Láttuk az elõzõ Mátra túrák táborhelyét is (többször) és betájoltuk a hegyek mögött megbújó Alamo ranchot.

Miután egész nap egy Halasi Csipke cikornyás motívumait kanyarítottuk a GPS kijelzõjére, végre megtaláltuk az éttermet, ahová igyekeztünk.
Már nem is kérdeztem rá, sötétben érünk-e haza. Zöld-e a fû. Ittam két sört és szidtam magam, hogy otthon hagytam a fejlámpámat. Még halkan súgtam, hogy eddig csak egy párszor lovagoltam sötétben, de Sheriff magabiztos és elszánt arcát nézve minden kétségem elszállt.
Nagyon kalandos út volt ez a hazamenetel. Kénytelenek voltunk az út javarészét az autóúton megtenni, mert annyira sötét volt, hogy a világon semmit nem láttunk. Ennek örömére Sheriff belekiáltott a sötétbe: Janó, most menj le az útról, balra van egy út. Nézem, hol a fenében? De letértünk a flaszterról, és bolyongtunk egy kicsit a sunyásban is.
A világon semmi baj nem történt, a legfegyelmezettebben mentünk végig, csak az autósokat szidtuk, hogy miért kell záróvonalnál elõzni egy „hosszú szerelvényt”. Egy-egy lámpa fénye cikázott elöl hátul, hátul jobban, mert Csepin állandóan ezt hajtogatta: Kálmi! Villogj már azzal a lámpával! Na, gyakrabban villogjál. Kálmiiii!

Estére kész volt a lábam, alig bírtam felvonszolni magam a karámhoz. Nagyon hálás vagyok a többieknek, akik ellátták helyettem a lovamat.
Este megint a házikönyvtárban múlattuk az idõt. Én ennyit nem vihogtam még, mint este. A Csepin-Csapos duó minden képzeletet felülmúlóan idétlen volt. Visítva röhögtünk egész éjjel. Újabb láda sör… izé Révay sorozat fogyott el, és rendkívül kimûvelten fejeztük be az estét.

Reggel nem mentem lovazni. Bent hepáztam az ágyban, aztán rendbe tettem a könyvtár romjait, visszatettem a kiolvasott könyveket a ládába és meghallottam Dieter hangját a dombtetõrõl. Mondom jé, ezek visszaértek. Felsántikáltam a dombra és látom Dietert, aki a lova mellett álldogál. Mondom mi van? Én már nyérgéltém, dé ennek a bûdös dögnek ném jó a szeme, hát én nem mégyék egy vák lóvál sehová.
Úgyhogy fent õriztük a lovat a hidegben. Dieter aztán lement sörért és azzal az instrukcióval hagyott ott engem Mandulával, hogy hisztis, mert nincsenek itt a többiek, ha parádézik, menjek oda hozzá és simogassam, meg beszéljek neki. Na puff. Egy kukkot sem beszélek németül, hogy a pokolba szórakoztassam el a lovat??? Dieter elment, én meg ott álltam a ló mellett és azon tanakodtam mitévõ legyek. Mandula ideges volt, erre gyors elkezdtem halandzsázni németül, elénekeltem a tandenbaumot, a dajcslandüberálleszt, a májnerozevasutirt, meg mindent, emlékszem gyakran használtam az óberstürermájerfürer és a citrone valamint a lámpe és kommenzi szavakat. Tök elfáradtam, mire Dieter visszaért a sörrel.

Eltelt a nap, este vacsorára voltunk hivatalosak, aztán összeszedtük mindenünket és hazaindult a Rizikó-Tours Nagycirkusz karavánja.

Ismét egy csodatúra volt, és a csiszolatlan gyémántból vagyont érõ drágakõvé alakultunk át együtt a hegyek között.



Magamkeresés

Emberbõl vagyok. Erényekkel és hibákkal, kedvességgel és rosszindulattal, hiúsággal és nagylelkûséggel együtt gyúrtak erõs masszává. Anyaggá álltam össze és sosem vesztem el, csak folyton átalakulok.
Keresem magam. Keresem a helyemet mindig. Beosonok, beolvadok, berobbanok valahová és várom a vállon veregetéseket, a jó szavakat. „Mert mindenki vár. Valami bíztatót, talán néhány szót…

Ha beírom magam a keresõbe 217 találatot jelez. Ha azt a nevet írom be, amit a szüleimtõl kaptam. S tudomásul kell vennem, hogy a találatok jórésze nem is rólam szól.
Sebõk Judit egy csomó van. Gumilovas egy van. Ha beírom azt, hogy „gumilovas”, kb. 9560 találatot jelez. Amióta megnyitottam a honlapom, több, mint kétezren látták. 1758 hozzászólásom van a paci.hu-n 2002. június 20. óta. Ez alatt a rövid idõ alatt több új embert ismertem meg, mint egész eddigi életemben. Többüket vallom igazi barátomnak, még ha õk le is tagadnak.
És ez jó érzés.

Annyi „helyzetkosztümöm” van, amennyit már néha én sem tudok követni. Vagyok iskolás fiatal, aki a körmét rágja a tanterem elõtt, mert semmit sem készült. Vagyok felnõtt, döntéshozó ember, komolyan veszik a munkámat, komolyan vesznek. Vagyok házvezetõnõ a rosszabbik fajtából, vagyok hû szeretõ, aki 13 év után is szerelemmel tud nézni választottjára. Vagyok gyerek és ha édesanyám átölel, karjai közt egészen apróvá zsugorodom össze, hogy még közelebb lehessek hozzá. Vagyok rivaldafényben úszó, elismert énekes. Vagyok nagydumás humorherold, vagyok… ezerarcú ember, mint bárki más.

Kifelé bámulok a vonatablakon. A piszkos üvegre nyomom a képemet és szemem az elõvillanó utakon vágtat. Villámgyorsan mérem fel a tájszeletet és elképzelem ahogy azon a tisztáson pihenek, amit az imént láttam. Fejem teliszalad megannyi gondolattal. Célom felé közeledve szívem oly gyorsan kezd verni, hogy úgy hiszem, menten elájulok. De nem hessegetem el az érzést, mert tulajdonképpen jó. Adrenalinnak hívják. Én nem tudom egy szóban megnevezni.
És keresem magamat. A „9560 legendáriumot”. Mert azok között a szavak között semmi sincs, hogy ki vagyok, ha odaértem, ha már ott vagyok.

Hajnalban kelek fel. Nagyon korán. (Azt szeretem, amikor kimegyek az ajtó elé, a kezemben egy csésze forró kávé, borzongok még a hidegtõl és a csészébe belefújok, hogy a kávé gõze megcsapja az arcomat) A legelõn a lovakat bámulom. Nyugodt vagyok és egyetlen hatalmas lélegzettel próbálom magamba szívni a reggelt.

Felveszem a mai napra tervezett jelmezemet. Eltüntetem a nõt kívül-belül. Macsó vagyok. Cowboy vagyok. Kemény vagyok. A kalapom nagy, a csizmám csúszik, a csepszem szép, de más se, a waxosban úgy nézek ki, mint egy zsák, a kesztyûm lyukas, de ez most mindegy, mert nem találom. Úgy érzem azonban, hogy a magamra aggatott gúnya rám illik, jobban, mint táncosra a balettcipõ, rettenthetetlen vagyok, én vagyok a végzet.

Szememmel követem a többieket, a rutinos kezeket, a biztos mozdulatokat. Leakasztok egy kötõféket és elszántan indulok Ciscoért. Most igazi marhapásztor vagyok, aki csak a napi rutinját végzi, unottan ballagok a karámhoz, mintha minden nap ezt csinálnám.

A karámnál állok. Bizonytalan vagyok. Hátranézek, jön-e valaki aki segít kihozni a lovat. Senki. Ott toporgok a villanypásztor elõtt s a lovak jó lovakhoz méltón kíváncsian közelednek – mind egyszerre – hogy megnézzenek maguknak. Ez nem volna baj, csakhogy Cisco az egyetlen aki nem jön, és ha ezek itt állnak, hogyan hozom ki õt anélkül, hogy a ménes százfelé szaladjon. Izgulok, ideges vagyok egy ilyen apróság miatt és szégyellem magam, de szerencsére senki sem lát.
Valahogy megoldom végül a dolgot és a képzeletbeli pipa odabiggyedt a feladat mögé.

Ahogy visszafelé igyekszünk, minden lépésemmel, minden mozdulatommal be akarok furakodni az állat intim szférájába. Helyet követelek a szívében, a lelkében. Abban a pillanatban, ahogy a kötõfék egyik fele az õ fején van, a másik fele az én kezemben, létrejött a kapcsolat.

A nyergelõben kikötöm a lovat. Bemegyek a nyergesbe, majd ugyanazzal a lendülettel kijövök. Nem tudom melyik nyereg kell a lovamra! Idiótának érzem magam, egy életképtelen mûmájer vagyok, még nyergelni sem tudok. Segítenek és én hálás vagyok. Cipelem kifelé a Ciscora kiutalt felszerelést, majd’ megszakadok, de amikor kilépek az ajtón kihúzom magam és úgy viszem a terhem, mint a pihét, mert erõs vagyok. Lazán dobom fel a cuccot és néha kinézek a többiekre, aztán Sheriff tekintetét keresem, mert azt akarom, hogy rám nevessen, sokatmondón, zsiványan.

Csapattag vagyok. Élcelõdünk, nevetgélünk, nagy mûgonddal igazgatjuk a felszerelést, aminek nagy részére igazából nincs is szükség. De ez kell ahhoz, hogy hõsnek, legendásnak érezzem magam.

A cowboyok útra kelnek úgy, mint régen. Pionír vagyok. Új utak után nézek s arra vágyom, hogy az út örökké tartson.

Hátul baktatok magányosan. A hátrakiáltott szavakat elviszi a szél és én egyedül vagyok. Én vagyok a magányos lovas, aki azért lovagol, hogy céljához érvén majd nagy tetteket vigyen véghez.

Kentaur vagyok. „Lovam” olyan érzésekkel kápráztat el, amit csak tõle kaphatok. Vele bátor vagyok, elszánt és semmitõl sem félek. Nagyon régen nem éreztem ilyen békét. Visszaadja nekem azt az élményt, amit az életem során a többi ló vagy a többi ember elvett. Magabiztos vagyok mert Cisco a lovaglás illúzióját adja nekem. Elhiteti velem, hogy egyek vagyunk, „mint a borsó meg a héja”.

„Lovam” a lovam akkor. Lótulajdonos vagyok annak minden felelõsségével. Hazaérve gondosan betakarom ha hideg az idõ, vízzel hûtöm, ha nagy a forróság. Lesem minden mozdulatát, lábait nézem, szeme tükrében keresem baj van-e, rendben van-e. Hallgatom a szuszogását, és amikor pillái elnehezülnek, fejét lehajtja a mellkasomra, lassan kezemre nehezül az orra, akkor egy pár pillanat erejéig magunk vagyunk a világ. Elérzékenyülök de aztán elnevetem magam, hogy de naiv is vagyok, hozzám hajolt, hogy karomon vakarja meg viszketõ homlokát.
Visszaviszem a karámba, és hosszú percekig nézem, ahogy elsétál, - vissza sem néz - gondos ápolásomat egyetlen hempergéssel teszi semmissé és többé ügyet sem vet rám. De én mégis elégedett vagyok.

Keresek egy sört és megkeresem a társaimat. Hátradõlve kortyolgatom az italomat. Fáradt vagyok. Jól esik a beszélgetés, nevetés, végre középpontban vagyok, ha másért nem, hát azért, mert senki sem tud túlkiabálni.
Aztán éjjel félrevonulunk ketten vagy páran, s megosztjuk egymással ha valami bánt. Titkokat cserélünk, mosolyt vagy könnyeket fakasztunk. Szaporodnak a néma ölelések, mélyülnek a szavak, az érzések. Melegséget, tiszteletet és szeretetet érzek. Barát vagyok és erre nagyon büszke. Bizalmat elnyerni az egyik legnehezebb dolog a világon, bizalmat eljátszani nagyon könnyû. Sohasem akarok bizalmat elveszteni s elveszejteni.
Hazamegyek reggel és tudom, hogy megtaláltam magam.
Gumilovas vagyok. :)



A Fenyõ lakótelep réme

Tegnap Jeszõvel éjszakai megfigyelést tartottunk a városközpontban.

Elõbb csak azt figyeltük, hogy biztos talajra lépjünk, mert a zenekari buli túl jól sikerült mindkettõnknek, így bizonytalan lábakkal, de biztos elképzelésekkel és hangos értekezéssel ténferegtünk hazafelé.

Épp valami marhaságot meséltem vihogva, amikor a szemem sarkából mozgást vettem észre az egyik fenyõ tövében (fenyõfa a központban, ez olyan õshonos).

Abbahagytam a vigyorgást és csendre intettem Jeszõt. Õ persze tovább nyomult, így csak hajszál választott el attól, hogy hasra essek. Kiegyensúlyoztam magam és felhívtam a figyelmét az imént látott jelenségre. Durell-i tapasztalatokkal felvértezve Jeszõ megállapította, hogy macska és arról kezdett beszélni, hogy azért csak jó lenne egy 80-100 ezer forintos kondenzátor mikrofon. Egy pillanatra kiestem a megfigyelés csendes izgalmából és közöltem vele, hogy a f*szt. Ezen õ persze felbõszült, de közöltem, hogy a lakásunk harmadik emeletén jelenleg két ló álldogál gitárok formájában az állványon.

A nátronlámpa fényében egy fürge kis állat kapaszkodott fel a fenyõre. Rálapult a fatörzsre és felfelé nézett. Aztán feliramodott a lomb közé és az ágak közül vagy egy tucat felháborodott és ijedt galamb robbant ki. Az akció befuccsolt és a menyét (szakszerûen állapítottam meg a fajt, biztosan nem macska, Jeszõ hülye vagy, ez barna és fehér mellénye van) viharsebesen száguldott lefelé. A talajra érés után megdermedt és hallgatózott. Egész közel voltunk hozzá, így alaposabban meg tudtam nézni. Fiatal állat lehetett, csodálatos kis teremtmény, minden porcikájában ott volt az igazi vadász.

Egy közeli fáról izgatott motoszkálás hallatszódott - nyilván a szomszédok súgtak-búgtak össze, jó lesz figyelni, mert valami történt a Fenyõ lakótelep 1-es épületében.

Menyét a legkisebb neszt is azonnal a vacsorájával kötötte össze, amit bizonyára a Fenyõ lakótelep 2-es épületében szerviroznak neki.
Felrohant és szétzilálta az ágak között megbúvó galamb-kommunát.
A madarak méltatlankodva rebbentek szerteszét és felháborodásuk láthatõ jeléül körbepiszkították a környéket. Az ürülék bombaként csattant a térköveken, attól féltem, hogy eltalál, de eszembe jutott, hogy David Attenborough-t egyszer egy sirály kakálta le, aminek õ láthatóan örült, mert ezek szerint a madár emésztése teljesen rendben van, lám a tápláléklánc mûködik, halak vannak, sirályok vannak, éljen.

További megfigyelésünknél a fülünkre hagyatkoztunk; hallgatóztunk, hogy az állat kis körmei karmolják-e a fatörzset, vagy sikerült elejteni a ma esti zsákmányt és elégedett böffentést hallunk-e majd a lombkoronából.

Kaparászás kapkodó zaja hallatszott, nem ejtett el a menyét egy tubicát sem.
A jelenet aztán a forgatókönyv szerint zajlott: Menyét lesiklott a földre és várt. Akkor vett észre bennünket, mert Jeszõ odasúgta, hogy menjünk, mert pisilnie kell. (olyan illúzióromboló; épp azt képzeltem, hogy természetfilmes vagyok, a menyét mindjárt elkapja a galambot, a menyétet egy sas, a sast egy sárkány, a sárkányt egy.... öööö, na mindegy.)

Különben meg a menyét nagyívben tett rá, hogy ott vagyunk, nem érdekelték Jeszõ folyóügyei sem, már bõszen vágtatott a következõ fához: Fenyõ lakótelep 3. felöl ígéretes hangok jöttek, Menyét harmadszorra is nekiveselkedett, hogy vacsorát szerezzen. Elszántan rohant, de zsákmányszerzõ útvonala keresztül haladt az étterem kerti pavilonján. Menyét megrohamozta a kerítést és valami lehetetlen kis résen préselte át magát. (Ha mondjuk másfél méterrel arrébb csörtetett volna, simán elfér a kerítés alatt.)

Menyét ekkor beleveszett a sötétbe, de hallani véltem egy jobb sorsra érdemes galamb utolsó sikoltását.

Boldogan sóhajtottam ki egy wááoooo érzelemtükrözõ hangot és ránéztem Jeszõre, akire bizonyára ugyanolyan nagy hatást gyakoroltak az események.
Hát õt egyáltalán nem hatotta meg a városi vadvilág; már a lakáskulcs után matatott, ehh panellakó, õ sosem fog a természettel egybeforrni.



Wáooo, wáooo, Vájoming!

Rég nem mondható el rólam, hogy nem lovagolok rendszeresen. De amióta ez a fránya kurzus van, a lelkiismeret és a kötelességtudat vezérel lovaglásaimkor. A kurzus fegyelmez, beoszt és furdal. Nem kímél se istent se embert, tesz az idõjárásra és a lelki állapotra is, nincs tekintettel az elõzõ esték következtében elszenvedett macskajajra sem. Ráadásul a karmesterrõl sem igazán mondható el, hogy puhány, inkább erõskezû diktátornak mondanám el, aki biztosan kiröhögne, ha holmi csúszós pályára vagy tunya fáradtságra hivatkoznék. És ha gyenge indokaim meg is állnák a helyüket, rögtön készen áll a védelmi vonal Szegezdi Attila személyében, aki a fedelesét ünnepi díszbe öltöztette, csak nehogy ne tudjunk tanulni.

Most már semmi sem áll az utamba; csak talán az, hogy nincs lovam. Pedig épp kezdtem örülni, hogy Leventéék lehozzák Sárkányt, így enyém Istendémon, erre arra kell Silveradoba érkeznem, hogy Selymesszõrût lerúgta valamelyik ló (addig él, amíg nem tudom melyik volt, utána ágyelõ lesz a bõrébõl, istenuccse meglássátok), Bronco pedig elszegõdött a kezdõ csapathoz. Már mindenki nyergelt én meg totyorogtam a kikötõknél, aztán arra a megállapításra jutottam, hogy bárhogy is szervezem az életem, csak Gringo maradt nekem. Ezt megnyerted Gumi – gondoltam elkeseredetten – de azért csak fel kellett ülni rá.

Csapossal felvettük a ponchoinkat és állati vájomingosan néztünk ki. Aztán Áginak elreppeltük a boci bocit, röhögtünk egy hatalmasat Vájomingon és elhúztunk a tanyáról.

Átlovagoltunk Szegezdihez. Nem. A többiek átlovagoltak, én átparáztam. Csak miután két árkot átugrott a ló és mégsem estem le, akkor nyugodtam meg kicsit. Aztán amikor Csapos szólt, hogy nincs állszíjam, és épp szemüveget csinálok a zablából, megint hót ideg lettem, addig semmi bajom nem volt, de ez a mondat megmozgatta a képzeletemet, felrémlett bennem a csikó apjának vérfagyasztó története s már száguldottam is árkon-bokron át, megfeszülve, halálra váltan. Persze ebbõl semmi sem lett, Gringo úgy ment, mintha évek óta túrázna, mozgása olyan volt, mint az anyjáé és az ördögtõl se félt. (Csak egyszer ugrott meg, mert Vili kirobbant az erdõbõl és pöttyei elég természetidegenek voltak a fáradt színû avarban.) Néha megengedte a talaj a rövid vágtákat is, Gringo vágtájában Sárkány másik lóval össze nem téveszthetõ, ringató vágtáját ismertem fel s elvigyorogtam magam. Jó ló lesz ez na.

Alig vártam, hogy odaérjünk már, mert még cigizni sem tudtam út közben. De amikor végül belovagoltunk a hatalmas „hangárba”, rá kellett jönnöm, hogy a dohányzásból semmi sem lesz, mert egyrészt percek múlva kezdünk, másrészt azzal kellett foglalkoznom, hogy Gringo ne fusson ki a világból a sok idegen tárgytól, szagtól, hangtól. Körbejárkáltam a fedelesben, hogy mindent jól megnézzen, de ahhoz a randa kismotorhoz egy istenért nem akart közelíteni. (Meghûlt az ereimben a vér, amikor egy tízéves forma kisgyerek egy bazi nagy bukósisakban kilépett az istállóból, gondoltam vagy valami vadállatra ültetik, vagy most be fogja indítani a kvadot és Gringo elszelel haza miután engem bepaníroz a homokkal. Megállítottam a lovat, szembefordítottam a motorral és feszülten vártam, hogy mi lesz. A közben beindított motor azonban nem érdekelte, viszont Sárkány igen, és egy cseppet sem úgy viselkedett, mint kisgyermek az anyjával, hanem mint valami felhevült kamasz.
A kért feladatok végrehajtása azonban némi koncentrációra késztette, kevés ideje maradt a nézelõdésre, udvarlásra s végül már nem is volt gondja a szokatlan hellyel.

Bevallom, volt egy idõszak, amikor teljesen elvesztettem a fonalat, azt sem tudtam mit kell csinálni, csak körözgettem a csikóval össze-vissza, teljesen összezavarodva.
Aztán végre valami gyakorlat egészen jól sikerült – megjegyzem, tök véletlenül – és így újult erõvel vetettem bele magam a feladatokba. Gringo már kevésbé. Szegényke azért jól elfáradt, de hõsiesen cipelt még vagy egy órát.

Hazafelé nem mehettem lábon, mert a nyereg, amit a lóra választottunk nem bizonyult túl jónak, le kellett szednem és a csikót a lószállítóba kellett (volna) tenni.
Már négyen küzdöttünk, bevetve minden trükköt (széna, répa, azanyádhétcencségit édesbogaramgyerehamaaa), de csak nem ment fel a ló a szállítóba. És jött Szegezdi Attila elnézõen mosolyogva, s mint felmentõ sereg, egy órai türelmes susmutolás után simán beküldte a csikót. Nagyon boldog voltam, mert be kell, hogy valljam, már én is teljesen le voltam villanva, valahogy sok lett hirtelen a nap.

Ranger este kivitt a buszhoz és hatalmasat röhögtünk, mert ugye kobbojoknak voltunk öltözve amolyan vájomingosan és amikor beléptünk a büfébe megszólalt a rádióban a jó a rossz és a csúf zenéje, nagyon jól jött ki, pedig nem is mi intéztük.



A nyavajás kis csaló

Gyula, 1986. nyár

Nem is tudom kinek a beszámolóját olvastam már. Valahogy az olvasás közben gondolkodtam, hogy én mikor voltam elõször terepen. Gyorsan bevillant, óriási élmény volt, emlékszem, Gyula 1986. nyár.

Amíg a HÕR-be jártam, addig szó sem lehetett róla, hogy kimenjek a "vadonba". Sõt, szerintem eszembe sem jutott és a "nagyok" is csak elvétve hagyták el az ojjektumot, talán csak a millitary-sok.

Akkor még csak egy éve lovaztam, minden héten kétszer a szakkör keretében és
gyanítom, hogy nyerget sem igazán láttam addig közelrõl, csak a voltizshevedert a foltos pónin.

Akkor nyáron Gyulára mentünk el nyaralni. 12 éves voltam. Anya, tesó és én. (Hú, akartunk fõzni anyunak kávét, amíg õ a boltban van, de a kotyogó eldobta magát a gázon és körbeköpködte a falat. A tesómmal beugrottunk a kanapé mögé, mert azt hittük a levegõbe röpül a szálloda. Anya persze kiborult, mert neki kellett valahogy kimagyaráznia, hogy miért néz ki úgy a szobánk, mintha kerti locsólóval megküldték
volna.)

Velünk nyaralt még egy idõsebb házaspár is és én ügyesen taktikázva akkor mondtam el anyunak, hogy a fagyis bódéján van egy tábla, hogy "Lovaglás ->". Persze anya hallani sem akart róla, de a (jaj anyám mi is volt a neve... de égõ, na mindegy) bácsi kedvesen megnyugtatta anyut, hogy hát hadd menjen az a gyerek, ha annyira akar. Na, hát én annyira akartam, hogy majd hasra estem a lépcsõn annyira szaladtam. (Ja, zsetont azért kértem anyutól, hosszas fejszámolás után sem tudta kikalkulálni, mennyibe kerülhet egy db (darab) lovaglás, mondom tõlem hiába kérdi, mert a szakkörön gombokért lovagolunk, attól tuti drágább. Végül adott valami pénzt - szerinte szemérmetlenül sokat -, én úgy gondoltam, ez semmi). Felvettem egy tornacipõt és egy melegítõalsót, dögletes meleg volt, a turistahorda semmi kisgatyákban, izzadva, én meg tundrában. Nem érdekel, iszkiri.
Úgy szaladtam, mint akit seggbe lõttek. Elsuhantam a fagyis mellett, akinél egyébként állandóan dekkoltunk, és követtem azt a kis nyilacskát õrjöngve dobogó szívvel.

Mondom; Gyula. Életemben elõször jártam ott és egyedül vágódtam be a lovardába. Fent volt egy dombtetõn, bazi nagy volt, mindenfelé ungarische kocsikerekek, muskátli és egy pár lézengõ turistacsalád. Már akkor tisztában voltam a kapitalista világnézet azon részével, hogy anyu bármennyi pénzt is adott, az ide nem lesz elég. Majdnem sírtam. De mégis bementem, mert legalább megnézem a lovakat, megsimogatok egy-kettõt, ha szabad és nem kérnek érte pénzt.
Vagy öt lovas nyergelt épp, én meg a kikötõben ácsorgó lovakat gyagyáztam. Addig senki sem szólt rám, de aztán jött egy fickó és a következõt kérdezte tõlem: - Na, mi van? Te nem akarsz lovagolni?" Megdermedtem. Aztán körbe néztem, hogy biztosan hozzám szól-e. Rám nézett és kancsal sem volt, tehát tuti, ez hozzám beszél. Mondom: - De igen!!! (Így lelkesen, három kérdõjellel.) A pasas: - Hozzatok már gyors még egy lovat, indulnunk kéne.

Én nem tudom, hogy ott akkor hogyan nézhettem ki, csak elképzeléseim vannak. Kigúvadtak a szemeim, remegett a térdem és õrûlt módon járt az agyam. Mi? Ki? Hova? Én? Jajj! Aztán mégsem szóltam semmit, nem mertem, mert féltem. Így is-úgy is.

A következõ kép az, hogy sétálunk kifelé a kétszárnyas fakapun. Tekergettem a nyakam, kerestem a pályát, akármit. De csak a földutat láttam, ami a domb mögött tovatûnt. Arra tartottunk. Amikor újra levegõhöz jutottam a megdöbbenéstõl, már elég messze jártunk a tanyától.
Ereszkedtünk lefelé a lankán és kitárult elõttem a világ. Az életben nem felejtem el azt az érzést, amit akkor éreztem. Repülni tudtam volna, kiabálni, sikítani, olyan boldog voltam.

És senki sem szólt hozzám. Mentünk mentünk dombokon, erdõkön át, sétálva, néha ügetésben. Valószínû ez olyan tütyüre nézelõdõs turistajárat volt, de ki a francot érdekelt? Addig semmilyen módon nem voltam olyan helyen, ahol nem körbe-körbe vagy négyszögalakban kell lovagolni.

Útközben az a gyanúm támadt, hogy az élen lovagló fiatalember azt hitte én is ehhez a csapathoz tartozom, mert egy árva szóval sem kérdezte, lovagoltam-e már, voltam-e már terepen; az "apukám" (láthatóan apuka kinézetû ember a csapatban) az út elõtt gondolom biztosította a vezetõt a csapata tudásáról, én meg nem tûntem fel neki, azt hitte, nyilván idevalósi vagyok. Hát én biztos nem szólok, ha nem kérdeznek.

Azt sem tudom meddig voltunk kint. De egyszer csak ismét a tanyán voltunk, mindenki szépen leszállt, hát én sem tehettem mást.
Elvitték a lovainkat és "apuka" ment fizetni. Aztán bevágták magukat a kocsiba és elhajtottak.

Én még kicsit nézelõdtem, valahogy nem akartam a találkozást a vezetõvel, de aztán már alkonyodott, elõbb-utóbb vissza kell mennem a nyaralóba. Hát legyen aminek lennie kell, fizetek, és ha nem lesz elég a pénzem, akkor holnaptól elszegõdöm rabszolgának örök idõkre ide. Anyunak majd megmondom, hogy hatalmas adósságba vertem a családot, el kell, hogy adjon.
Odasomfordáltam a pasashoz. Már épp nyitottam volna a számat, amikor azt kérdezte tõlem: - Mi van? Téged meg itthagytak? (A gyanúm beigazolódott...)
Mondom, nem kérem szépen én egyedül jöttem. (Be voltam ijedve)
- Hogy az a ***** és a *****!
- ÕÕÕ, kérem szépen, akkor mennyit fizetek a lovaglásért, tessék mondani?
- Semmit. "Apád" már kifizette...
Hazafelé akkora adag fagyit ettem, mint az Eiffel torony. :)
Utóirat: Nehogy elkezdjétek, hogy a felelõtlen ebadta kölyke és még ez a lovardavezetõ, így-úgy, életem egyik legnagyobb élménye volt, semmi bajom nem lett, csak a szívem zakatolt még másnap is és gyanítom, hogy anyámon kívül senkinek nem jutott eszébe aggódni. Köszönöm.
Utóirat2: A szódás lovának ellopása nem ér, az nem terep volt, hanem a falu. :)


Edited by maugly, 2007 június 8. - 9:20.


#27 maugly

maugly

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.943 hozzászólás

Közzétéve 2007 június 8. - 10:06

[quote name='Gumilovas' post='352360' date='2006.05.15, 17:09']
Nyílt hétvége Silveradon

Persze Silverado sosincs bezárva, de most a "Nyitott lovardák" rendezvény keretein belül Silveradot látogathatták meg az érdeklõdõk.

Egy kicsit bántott a dolog, hogy nekem nem is szóltak, de eszembe jutott, hogy igen, csak szenilis hülye vagyok és elfelejtettem, aztán meg játszom a sértõdõst.

Szombaton reggel körletrendezéssel indítottunk, "csináljunk úgy, mintha rendesek lennénk" vezérelv alapján. Gyorsan végeztünk, mert igazából rend van, de a pályákat Ranger átfogasolta, mi pakolásztuk, sepregettünk, rendbe tettük a kikötõket és egy irányba fésültük a fûszálakat és a homokszemeket. A söprögetés teljes sikertelenségbe fulladt részemrõl, mert amit az elsõ lendülettel elsöpörtem, azt az egyre erõsõdõ szél visszafújta. A kutyák sem segítették az elõrehaladásomat; a tóban pacsálás után sáros lábbal keresztül-kasul rohangázták a placcot. Feladtam és ittam egy sört. :D

Amikor már minden ragyogott, irány lovazni. Azt terveztük, hogy aki idelátogat, bõven szemzgethet a western minden részébõl, amit csak mi nyújtani tudunk.
Sajnos a tuti rajtszámaim a borjakra mégsem jók, majd valami új módszer kell a számozásukra. Egyenlõre maradt a jól bevált zöld sebspray.
Bemelegítettük a lovakat a nagypályán (hû, épp beszélgettük, hogy milyen frankó igazi western ranch lett Silveradoból, van melegítõpálya, meg szép versenypálya és a marhakarám is megvan, most már csak pályavilágítás és zene kéne, hogy teljes legyen a gyönyör).

Sárkány egy istenkirálynõ egyébként. Kicsit aggódtam, hogy mit mûvel majd a borjak között, de a világ legtermészetesebb módján rongyolt közéjük és jónéhányszor azt hittem, hogy bele fog harapni valamelyikbe, de nem, csak megszaglászta az elõtte álló/szaladó borjút.
Délután aludtam, úgyhogy lövésem sincs mi volt még.

Este Csapossal voltunk az éjjeli õrök, hogy Sancho hazamehessen. Jó sokáig fennt voltunk, és természetesen ordítva röhögtük végig az éjszakát, meg jókat sztoriztunk, kipucoltuk a csizmáinkat és néha körbejártuk az épületet. Persze, ha jött volna rabló akkor sem mert volna semmit csinálni, mert jól elkergetjük a díszpuskával és még meg is verjük. :D

Vasárnap reggel 6-kor már serénykedtünk Csapossal. Némi homokfésülgetés volt meg csokilikõrt is ittunk, meg rendezkedtünk, aztán leültünk reggelizni. Már vagy tíz perce ettünk, amikor ránézek a Csaposra, mondom: Te, hû de kajbojok vagyunk ám, hogy kalapban reggelizünk. Erre õ: Bezony. Igazi kajbojok. Kalapban pirított fonott kalácsot eszünk karamellával és eltartjuk a kisujjunkat is. :D
És reggeli közben hallgattuk Sancho történeteit komoly témában úgy mint vallási hovatartozás, Isten és a paradicsom. Visítva röhögtem a sztorikon, pl. amikor gyerek volt nem adott neki a pap szaloncukrot, csak egy irdatlan nagy fülest, õ meg bosszúból odaállt a lépcsõhöz és amikor az atya leballagott, a Sancho gyerök rálépett a csuhájára. A pap legurult õ meg utánakiabálta: Na, mi van hö? Egáncsótt a jóistön? :D

Miután letörölgettük a röhögõ könnyeinket és az asztalt elmentünk a lovakért, mert sok vendég jelezte érkezését.

Ismét bemelegítéssel kezdtük: felállítottuk a trailkaput, berendeztük a melegítõpályát trailpályának. :D Aztán a nagypályán lovagoltunk s közben Sheriff a nádfedeles alatt tartott egy kis elõadást a vadnyugatról, a marhákkal való munkákról, a lovakról. Dieter, Csapos meg én felfejlõdtünk oszlopba és a sárga lovainkon besétáltunk a nádfedeles mellé olyan macsósan. Hû... komoly volt, olyan autentikusak voltunk már, mint egy okirat. :D

Elõször Virág tartott trail, reining, pleasure bemutatókat Sherry hátán. A nézõk el voltak bûvõlve. Sheriff folyamatosan kommentálta az eseményeket, mert valljuk be, hogy pl. a reining a nem hozzáértõk szemében csak körözgetésnek tûnhet, de Sheriff elmagyarázta közben, hogy igazából mit is kell látniuk.

Aztán kis pihenõ után átvonult mindenki a hátsó marhakarámhoz és kezdõdhetett a marhás számok bemutatója. Volt cutting és team penning is, én rettenetesen élveztem, Sárkány annyira tuti, hogy nagyon. Majd egyszer azt is magtanulom, hogyan kell normálisan irányítani, mert inkább csak bénáztam, de õ egy hõs és attól, hogy én nem tudom mit akarok, õ még igen.

Igazán jól sikerült a bemutató, de a látogatók már addigra teljesen fel voltak pörögve, hogy lovagolni akarnak, úgyhogy visszamentünk a melegítõpályára és elkezdõdött a lovak kálváriája.

Mindenki lovagolni akart, úgyhogy egymást váltották az emberek a lovak hátán. Sárkány és Cisco annyira jófejek voltak, hogy tolerálták a sok rángatós, lebegõ ballasztot, komolyan le a kalappal elõttük. Volt egy-két lovas azonban, aki aránylag gyorsan belejött a lovazásba, egy tízévesforma kislány különösen tetszett és külön siker volt, hogy egy srác (hát én olyan 25 körülire tippelem) 7 éves korában iszonyatosat zúgott a lóról, azóta nem ült lovon, de saját bevallása szerint annyira tetszik neki, ahogy lovagolunk, hogy lehet, hogy fel szeretne ülni. Azonnal lecsaptam rá, most akkor ezzel az érzéssel azonnal üljön fel és higgye el, hogy nem fog félni. Egészen ügyes volt és amikor leszállt lelkesen mondta, hogy átértékelte a dolgokat. Egy angolban 3 éve lovagló 13 éves lány délutánra ott tartott, hogy kellene neki egy olyan csizma, mint az enyém és persze egy nyereg is.

Teljes volt a siker. Úgy döntöttünk, hogy Ciscot és Sárkány bearanyozzuk, kitüntetjük, bekeretezzük. El is vittem a mámit legelni, meg sétálni, nagyokat sóhajtozott és prüszkölt, igazán megérdemelte, hogy nyugalma legyen, mert nagyon nagyot teljesített aznap. Remélem hamar elfelejti az attrocitásokat. :D

És még mindig nem volt vége, hiszen Grizzly, az új csõdör körkarámos bemutatója következett.
Miután eltettem Sárkányt, felültem a többiek mellé a karámra és onnan néztem végig ezt a hihetetlen munkát, amivel egy ló majdan lovast visz a hátán. Sheriff ismét magyarázta a látnivalókat, megfigyelhettük a folyamatot, amint a ló csatlakozik az emberhez, végül addig a fázisig jutott vele Sheriff, hogy beleállt a kengyelbe, aztán feltérdelt a nyereg mögé, és végül át tette a lábát a nyereg felett. Óriási volt. Mindenkit elvarázsolt a bemutató és vagy százszor elmondták, hogy jajj de okos ez a ló. Hát, ha nem is okos, de kétségtelenül gyönyörû. Én már megint szerelmes vagyok.

Mindezeken túl még lasszózni is tanultak és lövöldözhettek is egy keveset a merészebbek.

Bizton állíthatom, hogy szép és izgalmas napot tudhat magáénak mindenki, aki ott volt és remélem, hogy sokuk ígéretéhez híven ismét ellátogat majd Silveradora egy kicsit kambojkodni.

ps.: Véres Penge! Remélem mihamarabb feltöltöd majd valahová a képeket! ;)
[/quote]


[quote name='Gumilovas' post='355006' date='2006.05.22, 12:23']
Happy happy Happening!

Mindenek elõtt: Sandokan és Lear még egyszer nagyon-nagyon sok boldogságot kívánok Nektek, csodálatos esküvõtök volt, nem is találhattatok volna varázslatosabb és romantikusabb helyet a házasságkötéshez és látod Sandokan, azért csak felültél egy picit az überlovadra is. :D

Pénteken átmentünk Broncoba Dieter vezetésével. 4 órás kényelmes túra volt a gyönyörû erdõkben az árvalányhajas mezõkön át. Jó volt újra lovagolni egy nagyot, régen voltam már kint a vadonban.

Szombaton reggel tétován közöltem Sheriffel, hogy nem indulnék én a CART-on, mert elolvastam a feladatokat és már az elsõnél kiderült, hogy abszolút alkalmatlan vagyok pl. a szõrén felugrásra. Nem szólt semmit, csak Broncoban, hogy be vagyok nevezve, nincs ellenvetésem ugye, s keze a coltjára csúszott. Nyeltem egyet és indultam a lovamért. Elképzeltem, ahogy Apple különpontokat fog adni könnyesre röhögött szemekkel, ezzel jutalmazva a lóra felugrásomat.

Nem bántam meg, hogy Sheriff benevezett, ráadásul vele egy csapatban mehettem, ami neki nem túl sok elõnyt biztosított, ám én nagyon jól szórakoztam. A Janóval és Ciscoval elõadott táncprodukciónkat MM ugyan jól lehúzta, de mi nagyon büszkék voltunk, hogy sikerült néha egy-egy lépés a nem túl tudományos lovainkkal. Az, hogy utolsóként végeztünk egyáltalán nem kedvetlenített el, hiszen a Silverado II. csapat azért kivívott magának egy 2. helyet, így mindjárt javult az átlagunk. Én nem hinném, hogy a Broncos csapat I. helyezése bunda lett volna, ezt csak az mondhatja, aki nem látta pl. Idegent és Sac-ot „táncolni”. Szenzációsak voltak.

Délután újra útnak indultunk, hogy részt vegyünk Sandokan és Lear egyházi esküvõjén. Én is ilyen csodálatos helyen szeretnék férjhez menni, ennyi kedves barát és lovas társaságában. Ahogy közeledtünk a romtemplom felé a torony elõtt egy ágaskodó, nyerítõ csõdör fogadott bennünket, máskor lehet, hogy giccsesnek mondanám, de ez alkalommal valami eszméletlen élmény volt ezt az összképet elõször meglátni.
Az esküvõ szép volt, meghitt, én is szeretnék ilyen esküvõt, sõt azt hiszem bármelyik lovas ezt mondaná, aki csak ott volt és végignézett a lovak seregén, aki megcsodálta a szépséges tájat és elmorzsolt egy könnycseppet az „igen”-nél.

Végre pihenhettek a lovak és mi átadhattuk magunkat az önfeledt szórakozásnak. Bronco gyorsan megtelt bulizókkal és már kaszáltunk is a homokban a country-ra. Igazán jó volt látni, hogy mennyi ember tud vagy akar táncolni velünk, tele volt emberrel a fedeles és kisebb-nagyobb eltérésekkel, de mindenki egyszerre mozgott. Bocs mindenkinek a falábúzásért, de muszáj volt, mert így számtalan sörhöz jutottam. :D Jó is volt, hogy a színpadról kellett magyarázni, mert így haláli jókat röhögtem egy-két emberkén, amint buzgón, nyelvüket kidugva próbálták leutánozni a lépéseket. Azt hiszem azonban, hogy a végére mindenki belerázódott és vidáman kalimpált a muzsikára.

Arra gondoltam, hogy tüntetõleg nem jelenek meg a Bikini koncerten, mert szerintem Daczi Zsolti nélkül már nem az igazi, de Lacika az asztalunknál hirtelen elkurjantotta magát és beviharzott csápolni a tömegbe, így mi is bementünk táncolni. Nem tudom, hogy D. Nagy Lali látta-e már, hogy valakik Bikinire lájndenszelnek, na most láthatta. A Rival koncertje is felejthetetlen volt, mivel egy Kuntakinte együtt lejtett az énekessel a színpadon és vidáman kurjászott egy-egy magyar szót, majd egész este a kalapos csajokat abajgatta: Szervusz sapkás lány, de szép vagy.
Ja, tényleg lehetett valami a májusi éjszaka részegítõ levegõjében, mert ennyi kandúr még sosem csápolt így körülöttem. Azt mindig tudtam, hogy egy-két sör után én vagyok a végzet asszonya, na de ennyire azért nem. Minden esetre jól kiröhögtem az összeset, aztán elmentem sörért.

Igazából az volt az egyik legjobb dolog, hogy ennyi cimborával tudtam beszélgetni, Krisztikével végre jól kidumálhattuk magunkat, állandó asztaltársaságunk mellé mindig csapódtak emberek, így az este jó része beszélgetéssel és röhögéssel telt. (Néha újult erõvel támadott a Liverpooli Grizzly, de gyors leszereltük) A United együttest sem vallottam sosem a kedvencemnek, de ezen az estén végigtáncoltam a koncertjüket és valahogy egy csomó szám szövegét is tudtam. A sör megszépíti a nõt, tüzessé teszi a muzsikát, felhevíti a lábakat.
A koncert után még órákig fent voltunk, Anikó egy ideig még hõsiesen kitartott, de aztán már csak Krisztikével rötyögtünk egy-egy asztalnál, elszórakoztattuk egy kicsit VV Csabit is, aztán úgy fél 5 körül elmentünk aludni. Szerintem már virradt, azért nem kellett zseblámpa. A mellettünk lévõ sátrat vagy egy nagyon tehetségtelen antitalentum verte fel, vagy rázuhant egy elefánt, mindenesetre elég ramatyul festett reggelre.
Mint ahogy mi is. Anikó megígérte, hogy átvisz Félegyházára, így szegény részesült a másnapos ébresztõben. Mindketten megküzdöttünk a hajnallal és elhagytuk El Broncot.
Jó, hogy részt vehettem ebben a buliban, sokáig mesélni fogjuk, én úgy hiszem.
[/quote]


[quote name='Gumilovas' post='368591' date='2006.06.28, 10:35']
LOT 2006. Tatárszentgyörgy

És lovat adott kezünkbe az Úr


Amikor a doki elõadását hallgattam a lóanatómiáról, akkor gondolkodtam el rajta, hogy milyen szerencse, hogy Isten ilyennek teremtette a lovat s ilyennek az embert. A lovat alkalmassá tette arra, hogy az ember megszelídítse, használja, ráüljön, vigye a szekerét, szántsa fel földjeit. Elkuncogtam magamban, hogy vajon hogyan mutatna az eke szarva elõtt egy zsiráf, vagy hogyan nézne ki felnyergelve egy jávorszarvas. Szerintem mákunk van, hogy pont a ló lett a társunk, bár biztosan vannak olyanok, akik élnek-halnak a zsiráfokért.

Nekem is adott egy lovat, egy Sárkányt a kezembe és én aggódva próbáltam kifogásokat találni, hogy miért nem akarok lóval menni Tatárra, pedig csak a lovamért izgultam, ez az igazság. De aztán mégis belevágtam, mert Sárkány nem kell félteni én meg régen voltam már ekkora túrán és nem akartam kihagyni, hogy a barátaimmal együtt lovagoljak.

Csütörtökön estefelé kistratégiáztuk ki kivel jön egy csapatban, mert annyian voltunk, mint az oroszok, nem jó az, ha nagy a tumultus. Porfelhõ és Hamiskártyás a finneket is hozták, akiknek nem kellett a veséjüket taposni, hogy maradjanak kis hazánkban és jöjjenek el velünk inkább Tatárra.

A mi csapatunk vezíre Dieter volt, tagok: Valdez, Csapos, Soma, Gumilovas, Sziú, Szendepende. Azt hiszem, látszódik az összetételen, hogy világbajnok csapatunk volt.
Somán behaltunk, amikor szerényen megjegyezte, illetve asszem inkább kiszedtük belõle, hogy Kiskõrösrõl jött egyedül a foltos, csókaszemû kislován és csak egy térképe volt, meg hatalmas bátorsága, ezekkel felfegyverkezve érkezett. Hazafelé megnehezítette magának a haladást, mert eltörte a szemüvegét, ami nélkül nem annyira lát…
A világbajnok csapatról még annyit, hogy Sziú lova Tündér elõször volt ekkora túrán, Sziú állati büszke volt rá, s megsúgom én sem gondoltam volna az egy hónapja még tomboló idegállatról, hogy ilyen gyönyörûen végigcsinálja a túrát, Inka fiatal állat, kevés tapasztalattal ám annál nagyobb lelkesedéssel. Sissy – Valdez kancája – elmehetne ügetõnek, Szende színváltós kulcstartója újra hatalmas hõs volt, Sárkányról meg csak annyit, hogy Übermegapengeanyakirálynõ. Ja hát Mandula meg ízig-vérig cowboyló, testsúlyra gyorsul, fõleg ha elalszanak a hátán…:D

Utunk csodás volt, ám felettébb lassú, mert ki gondolná, hogy a kies Kiskunságban ennyi a kocsma. Tízkor indultunk és hatra bírtunk Tatárszentgyörgyre érni. Sebaj, a lovakat eltettük és felállítottuk a sátrainkat. Hosszúhomlok arra járt épp és segített sátrat állítani, majd elmesélte, hogy õ már rutinos sátorállító, reggelre három sátruk is összedõlt.

Felfedeztem a nem oly távolban, hogy felállítottak egy hordós zuhanyt. Juhéj, irány fürdeni, mert annyira retkes voltam, mint egy konyhakert. Remélem, okoztam némi örömet a zuhany körül táborozóknak az ingyen peep show-val; fenéktájban a neylonfalon keletkezett lyuk, illetve a szél libbentette függöny teljesen átfogó képet tudott nyújtani az anatómiai felépítésemrõl. De hol érdekel, amikor a hidegvíz elégedett sikkanásokat csalt ki belõlem s végre a szagom is elviselhetõbb volt egy majoménál.

Üdén frissen kotortam, mint az exkavátor a sörsátor felé, hogy végre ihassak egy sört úgy, hogy nem mozog alattam semmi. Nagyon vártam már, hogy találkozzam Anikóval, Krisztikéékkel, mindenkivel. A nagy találkozásban be is kapkodtam egy zsákra való söröt és kezdett egyre csábítóbb lenni a tábortûz fénye, s hadd ne mondjam, a mikrofon. Amikor vagy harmincan ordították a nevemet, hogy menjek énekelni, pszt, már félig úton voltam a tûz felé. Apró Rém annyira édes volt, amikor a Mátra himnusz ment, úgy szaladtak oda és együtt énekeltük életünk egyik legnagyobb közös élményének emléknótáját. Idegen, Apple, Anikó, Kriszti, Lacika, jajj sokan voltunk, imádtam végignézni rajtuk és Filly még fuvolázott is, és tucatszám harsogtuk a levegõbe az ismerõs dalokat. Csudajó volt, csak nem tudom mikor mentem aludni. Arra emlékszem, hogy egy hazafiasságtól és egy láda sörtõl erõsen feldúlt ismeretlen, erdélyi népdalokat ordított a fülembe és elcsukló hangon közölte, hogy ne húzzam a szemembe a kalapom, mert nyakon vág.

Reggelre a sátramban háborús helyzet alakult ki, pedig csak én pakoltam minden létezõ helyre mindenemet ízléses káoszban. Alig találtam meg a gúnyáimat. Turistának öltözve döntöttem el, hogy nem ülök lóra ma, hagyom a mamit (és magamat) nyugalomban.

A helyõrség parancsnokságot a sörsátorban alakítottuk ki és csillagtúraszerûen jártunk a programok között. Majdnem mindent láttam! Állati jó volt, hogy a pályák közel voltak egymáshoz, így még Anikó a gipszelt lábával is odaért egy-egy program kezdésére, sõt még sört is gyorsan tudtunk szerezni. Azért azt sajnálom, hogy Banderas (Gyuri kovács) mégiscsak hangember és nem egy szál kovácskötényben tartotta a bemutatóját, pedig mi nagyon buzdítottuk.
Dallos Gyula bácsi valami hihetetlen ember, én még nem találkoztam vele. Csodálatos volt az edzésük, lenyûgözõ, mennyire méltó példa a díjlovaglás az idomítottságra, az összhangra. A lány, aki az edzésen lovagolt, mosolyogva, minden különösebb erõfeszítés nélkül késztette különös-különleges mozgásra lovát. Szenzációs volt.
Hallgattam a dokikat is, megnéztem az íjászbemutatót, Tóth Lala mucsó macsó, nõi szíveket megdobogtató western bemutatóját is, közben elmentünk lovakat fürdetni, és végre ettem is valamit, visongtam a mieinknek a marhás számoknál és megjegyeztem a körülöttem állóknak, hogy ennyi belevaló lovast nem nagyon látni máshol.

A bázisra visszaérve újabb söröket kerítettem magamnak és már vártam a Midnight Boogie-t, akik külön meglepetéssel készültek; õk is meglepõdtek, amikor a már egy éve tudott koncertidõpont mégsem felelt meg a dobosnak, így délután szerváltak egyet Halasról. Nem nehéz, mert ha Kiskunhalason megrázol egy bokrot, három zenész esik ki belõle. Jeszõ tök ideg volt, ezt onnan tudom, hogy nem akarta elfogadni a sört.

Közben megtartottam a line dance oktatást is, kicsit ugyan zavart, hogy a kis cigánypurdék csettingetve, harsányan röhögve járták a kobbojtáncot, de azért az már nem annyira zavart, hogy vagy hatvan ember társult be a táncba és élvezettel kalimpáltak velem, majd egész este, minden nótára line dance-eltek. :D
(Jajj, hogy volt ez a vicc? Egy kisklambó haladt el a sátrunk mellett vizes gatyában, egy ótvar biciklit tolva. Aszongya valamelyik hülye: Né má’ itt egy triatlonista. Ideszaladt, úszott a tóban, majd biciklivel megy haza… :D)

A koncert elõtt alatt közben megvoltak a versenyek és a Plajbász illetve a Szembogár eredményhirdetése is, gratulálok mindenkinek, igazán jó tudni, hogy még mindig nem veszett el a fórum.

A koncert nagyon jól sikerült, a pótdobos remekül vizsgázott és Jeszõ is megnyugodott én meg csábos pillantásokat lövöldöztem felé, amit azzal hálált meg, hogy a képembe nyomta a mikrofont és vigyorogva kurjongattunk együtt egy-két nótában. Kabos gitárszólója felejthetetlen volt, én tudom, hogy nem azért nem tudott játszani, mert egy nagybõgõt sem ismert volna fel annyira bejaffázott, hanem azért, mert nem volt pengetõje.
Azt hiszem kitettünk magunkért tombolásban, abban hiba nem volt. Vegával, Pendével, Szendével, Zsolti haverral, Fillyvel, Joe-val és még nagyon sok baráttal együtt táncoltuk végig az egész estét, már megint bewhiskyztem, de most nem vadultam meg túlságosan, csak a sátrat volt nehéz megtalálni csukott szemmel.

Reggel Jeszõt elvitte Pende a vonathoz, amiért örök hálával tartozunk neki.
Mi 11 körül újra úton voltunk, immár hazafelé. A karom rommá égett, és kevesebb vagyok pár négyzetcenti bõrrel, de megérte, mert valami hatalmas világi jót lovagoltam ismét. Az utolsó kilométereken méltattuk a vezírt és, hogy semmi különös nem történt, nagyon szép kis túra volt, majd Valdezt összeszedtük az árokból, amibe volt szíves és beledõlt lovastól. Hát, hogy legyen valami izgalmas is.

Nagyon elfáradtam, Sárkány nem annyira, de azért szedte a lábát a hazaúton, hiába mondtam neki, hogy higgye el, nálam senki sem akar elõbb hazaérni. Csak lendítette magát elõre bõszen, a kaja és a nyugalom reményében. Megkapta. Silveradora értünk épségben, szépségben egy csodálatos hétvégével a hátunk mögött.

Köszönöm a szervezõknek, amit a rendezvényért tettek, életem legjobb Tatárjárása volt, egy percig sem fogok gondolkodni, hogy elmenjek-e, ha jövõre is lesz.
[/quote]


[quote name='Gumilovas' post='372969' date='2006.07.10, 08:36']
Nehéz idõk, könnyû ételek

Azt beszéltük meg a csajokkal, hogy mélyen hallgatunk nehéz sorsú társaink útjáról. Hát egy frászt! Én befújom õket simán. ;)

A térképet nézegettem Anikó kocsijában. Vega hátul vigyorgott rajtam, mert képtelen voltam a porlepte, vidéki út rázkódásaitól elolvasni a kettes betûtípussal írott neveket. Hol a fenében vagyunk? - kérdeztem végül, miután csajosan forgattam a térképet arra, amerre tartunk. Több száz kilométerre vagyunk és valami Szuahéli, vagy Hullaszálló, vagy Szukaháló nevû faluba tartunk.
Sheriff már hívott bennünket ugyanezzel a kérdéssel akkor, amikor végül megtaláltuk a falut. Keressük a temetõt közfelkiáltással a falu számos lakosát zaklattuk hol az út közepén állva, hol tolatással bicikliseket üldözve. Megtaláltuk! 3-4 antik sírkõ lapult a domboldalon. Ez tuti nem az. Aztán végül alkonyatban ráfordultunk a megfelelõ behajtóra. Te, Anikó lassíts már, mert egy ló grasszál elõttünk! Akkor jó helyen vagyunk.
Leparkoltunk és Sheriff ígéretéhez híven naaagyon meglepõdött. :)
Mi is. Bevásároltunk söröt egy zsákkal, erre kiderült, nekik is van egy rekesszel. Gyanús kezdett lenni, hogy macsó kavbojaink elmerültek a civilizáció gyönyöreiben.
És igen! :gm:
Milking a házigazda egy bazi nagy grilltárcsával jelent meg. A ház asszonynépe saláták, köretek tömkelegével halmozta el az asztalt. Elképesztõ mennyiségû finoman bepácolt húst hoztak elõ és egy osztrák szakácsot. A terítékhez nyolcszögletû porcelán tányért hoztak és ízléses étkészletet.
Ehh, hát hol van a nyereg alatt puhított hús, hol a babkonzerv vagy a hajnalban íjjal zsákmányolt nyúl? Vége a vadnyugatnak s annak dicsõségének!
Miután jól kiröhögtük Sherifféket, együtt osztoztunk a luxusban. Jó volt látni és hallgatni a történeteket. Megnéztük a lovakat is, Bronco tuti, hogy hízott a túra alatt.
Hajnalban újra feltámadt a vadnyugat, álmosan búcsúztunk az útrakelõ cowboyoktól, és magunk alá gyûrtük a kilométereket hazafelé.
[/quote]


[quote name='sheriff' post='378252' date='2006.07.23, 12:25']
Egyedül harmadmagammal

Elhatároztam, hogy 50. születésnapomat egy hosszú, magányos lovaglással ünneplem meg. Ismeretlen tájakat akartam felfedezni, bejárni lóháton, új kihívásokra vágytam, ugyanakkor szerettem volna egy kicsit magamba szállni, elmélkedni, számvetést készíteni, egyedül lenni, elfelejteni, magam mögött hagyni minden gondot. Az ötletet egy westernfilm adta, ahol egy trapper elindult több hónapos vadászatra ismeretlen, vad, indiánok lakta tájra, a vezetéklovára felmázta összes ingó vagyonát, s csak fél év múlva került elõ. Ismerõsei addig azt sem tudták, hogy él-e, hal-e. Valami ilyesmire készültem én is.

1. nap - Gringo megmutatja
Összeírtam szépen egy listát a nélkülözhetetlen holmikból, s miután a felét is alig bírtam a málhás lovamra zsúfolni, 2006.június 23-án, pénteken indultam el egyedül, egy hátas és egy málhás lóval. Az elsõ úti cél a Lóbarátok Országos Találkozója volt, Tatárszentgyörgyön. Eddig minden évben hatalmas lovascsapat élén lovagoltam el oda, de Silverado telepesei ezúttal a súlyos elmebetegeknek kijáró kötelezõ tisztelettel tapintatosan magamra hagytak. Régi kedvencem, a sokat tapasztalt Bronco hátán hagytam magam mögött Silverado földjét, s Gringo-t, a négy éves csikót vezettem málhásként.

Gringo igen vehemensen vágott neki az útnak. Ment volna, mint a meszes. Broncon is csak egy kötõfék, Gringon is, s az egyenes földúton az útra abrakkal kissé feltunningolt arab lovak repültek velem. Fõleg Gringo akarta megmutatni, hogyan képzeli el egy fiatal arab ló a lovastúrát. Jihhááááá! – suhanjunk ezerrel, s már ott is vagyunk! Én azonban nem 4 órás túrára készültem, hanem 30 naposra, s lelassítottam õkelmét. Az elsõ vágta után kicsit vacilláltam, hogy nem kellene-e legalább az egyik lovamra kantárt és zablát tenni, de hamar megtaláltuk az összhangot, s a Varga tanyára már szép gurulós vágtában érkeztem be velük. Kerekegyháza és Kunbaracs között a táj újfent csodaszép volt. Nagyon cowboynak éreztem magam az õsborokás homokdombok között lovagolva. Sikerült új útvonalat találnom Kunbaracs és Sarlóspuszta között, így azt a szakaszt is élvezni tudtam. Az utolsó 15 km-en szinte már unatkoztam, hiszen a vezetéklovat szabadon engedtem, nem kellett vele veszõdni.

2. nap – LOT
A szombati napot Tatárszentgyörgyön töltöttem, élveztem a Találkozó nyüzsgését, remek programjait. A szervezés során tapasztaltakból fakadó várakozásommal ellentétben nagyon jól éreztem magam ott. A mûsor elsõ osztályú volt, a hangulat a szokásos baráti. Rengeteg ismerõs volt ott, s új lovasokkal is megismerkedtem. A tó körül kialakított pályák+büfék és a hátul elkülönített tábor jól bevált szerintem. A díszvendég Dallos Gyula ismét igazolta számomra azt, hogy nem véletlenül õ a magyar lovas sportok utazó nagykövete. Bemutató edzésük csakúgy, mint bíráskodása, igen tanulságos és érdekes volt. Tóth Lajos jól ismert western edzésbemutatója és az ügyességi versenyen való bírói szereplése is nagyon tetszett. Én kifejezetten örültem annak, hogy kendõzetlenül bírált egyes lovasokat, a felszerelésüket, lovukkal való bánásmódjukat. Ezt páran zokon vették, pedig Lajos nyilvánvalóan senkit nem akart megsérteni. Az összes többi bemutató is jó volt, a kovácstól kezdve, a lovasíjászaton át az állatorvosokig. Remélem, hogy Silverado cowboyaival közösen prezentált, általam kommentált cowboy show is megállta a helyét. A nézõknek szemlátomást tetszett. Tanulságos és emlékezetes LOT volt az idei. A szervezés körüli huzavona után némi elégtételül szolgált nekem a rendezvény sikere, hiszen noha vezetõ szerepet a kivitelezésben ezúttal nem vállaltam, de mégis az általam javasolt keretek között és tartalommal rendezték meg Idegenék az idei LOT-ot.

3. nap – Messze
Vasárnap hajnali 4-kor keltem, elláttam, lepucoltam, felnyergeltem a két lovat, s a Hosszúhomlok barátomtól kapott katonai térképekkel felvértezve elindultam Tápiószentmártonba. Elõször Silverado irányába kellett lovagolnom, s mind a két lovam meg volt õrülve. Alig tudtam féken tartani õket. Jó darabig nem is vágtattam. Ügetni nem nagyon volt kedvem, hiszen a vezetéklovon a málha össze-vissza rázkódott. Lépés vagy vágta – ez a két jármód felelt meg jobban a csomagoknak is, nekem is. Amint elkanyarodtam a hazafelé vezetõ erdei útról, a lovak azonnal levették, hogy gáz van, nem hazafelé megyünk, s onnantól szinte noszogatni kellett õket, illetve elkezdtek menet közben ész nélkül legelni.
Igazság szerint magányos lovastúrának indult ez az egész, de a végén úgy alakult, hogy Janó cimborám is nekivágott a világnak, s elhatároztuk, hogy a két túrát összekötjük, s egy darabig, ha nem éppen mindvégig együtt lovagolunk. A Táborfalva határában lévõ M5-ös felüljárónál találkoztunk, s innen már együtt indultunk a Pusztavacsi erdõ rengetege felé. Mondhatnám azt is, hogy vadregényes erdei tájon át vezetett az utunk - de nem mondom, hiszen a Pusztavacsi erdõt bekerítették, s iszonyú nagyot kellett kerülnünk. Többször meg is szívtuk, mert azt hittük, hogy elértük a kerítés sarkát, de kiderült, hogy csak egy beszögellésbe tértünk be. Szaporodtak a kilométerek, de nem nagyon haladtunk elõre.
Az erdõ megkerülése után Mikebudán lyukadtunk ki. Hirtelen felindulásból megittam vagy 3 sört a kocsmában, s a lovak is pihenhettek egy órát a kocsmaudvaron. Kedvükre legelésztek, mi meg hûsöltünk. A rákövetkezõ napokhoz képest ekkor még igen jónak mondható idõ volt, hiszen 34-35 foknál nem nagyon volt melegebb.
Mikebuda után Albertirsa következett. Hosszúhomlok azt az ukázt adta, hogy keressük meg a strandot, s onnan már egyenes utunk van a házukig, ahol távollétükben is meg tudunk majd szállni. Õk ugyanis szabadságukat töltötték, s több nap alatt andalogták végig a nekünk egy napi penzumot jelentõ utat. Meg is kérdeztem az elsõ járókelõt, hogy merre van a strand. Rám meredt, s azt válaszolta, hogy a strand messze van. Kicsit el voltam már csigázva addigra, hiszen több mint 50 kilométert lovagoltam a dög melegben, de sikerült nyájas arcot vágnom, s újra megkérdeztem: Meg tudná mutatni a strand felé vezetõ utat? Az illetõ csak nézett rám bánatosan, szinte sajnálkozva, s csak azt hajtogatta, hogy a strand nagyon messze van. Otthagytam. Ha még egyszer nem válaszolt volna a kérdésemre, csak hajtogatja a messze szót, istenuccse felrúgom. A következõ megkérdezett egy 60 körüli hölgy volt, aki a temetõ elõtt álldogált, az unokája meg ott játszadozott elõtte. Amikor felé indultunk a lovakkal, az unokáját bekergette a temetõbe, s védekezõen felénk fordult. Valamiért tarthatott tõlünk, hiszen úgy gondolta, hogy a kisgyereknek jobb lesz a halottakkal, gonosz arcú sírásókkal és egyéb rémségekkel teli temetõben, mint a mi társaságunkban.
Megmutatná, hogy merre van a strand? – hangzott a kérdésünk. „A strand? Az nagyon-nagyon messze van.”
Anyád! - gondoltam, s dühödten újabb informátort kerestünk. De hiába! Egyetlen embert nem találtunk az egész városban, aki válaszolt volna arra a nyamvadt kérdésre, hogy merre van a strand? Mind csak annyit mondott, hogy MESSZE. Olyan ideges lettem, hogy majd szétvetett az ideg. Végül megtaláltuk a strandot, ami cirka 2 km-re volt az elsõ kérdezõsködésünk helyétõl.
Itt majdnem lecövekeltünk. A strand elõtt táborozásra és legeltetésre kiválóan alkalmas volt a terep, s az éjszakai belógós fürdés lehetõsége is vonzott. De addigra már megbeszéltem a Hosszúhomlokék házát távollétükben õrzõ Mauglyval, hogy megyünk, s õ várt minket. A telefonon megkérdezett Hosszúhomlok szerint a hátralévõ távcolság 22, a GPS szerint viszont csak 12 km volt, így az utóbbiban bízva nekivágtunk a hátralévõ szakasznak. Hársasvölgyig simán eltaláltunk, de ott elvesztettük az utat. Már látszott a távolban Tápiószentmárton, s szántóföldeken keresztülvágva igyekeztünk sötétedés elõtt odaérni. Végül kikeveredtünk a mûútra, s ránk is sötétedett. Felszereltük a lovakra a biciklilámpákat, felvettem egy fényvisszaverõ mellényt, s a lovak mellett gyalogolva tettük meg a maradék utat. Hosszúhomloknak volt igaza, nem a GPS-nek. Holtfáradtan értünk a falu határába. Maugly hívott, hogy hol a rákban vagyunk már, a lángos kihûlt, a sör megmelegedett. Mondtam, hogy a falu határában vagyunk, látom a templomtornyot. Õ volt aznap az elsõ értelmes ember, hiszen azt felelte: Kitartás fiúk, már NEM VAGYTOK MESSZE! Merre menjünk? –kérdeztem tõle. A strand és a vízmû felé- jött a válasz. Összerándultam a strand szó hallatán. Janót utasítottam, hogy vegyen a kezébe valami kemény tárgyat, s azonnal sújtson le, ha valaki a MESSZE szóval válaszol a helyes irányt firtató kérdésre. Nevettünk ezen az ötletemen, s Janó nem is vett a kezébe semmilyen ütleget. Kár! Mert ugyan ki nem ejtettem a számon a strand szót, folyton csak a vízmûvet forszíroztam, de hárman is ledöbbentek tõlünk és a kérdéstõl, hogy merre forduljunk a vízmû felé, s mindannyiszor azt válaszolták: A vízmû? Az bizony szörnyû messze van.
A harmadik megkérdezettre rá is rivalltam: A Mars, de még a Hold is valóban messze van,s megengedem, talán még Vlagyivosztokra is rá lehet fogni. De, hogy egy olyan kis porfészekben, mint Tápiószentmárton, nincs messze semmi, arra vegyen a kedves delikvens mérget!
Egyszer csak egy normális motoros bukkant elõ a sötétbõl (nem dudált ránk, nem adott forszázs gázt mellettünk, nem tett idióta megjegyzéseket, nem akarta megvenni egyik lovunkat sem, s nem is akart eladni nekünk lovat, stb.), s nyergébõl Maugly üdvözölt minket. Megérkeztünk végre. A lovakat elláttuk, megettük Maugly finom lángosát, ittunk hideg sört, beszélgettünk egy kicsit, s elvackoltunk a szín alatt a függõágyakban.

4. nap – Lovak a varrodában
Reggel felkerekedtünk, s búcsút vettünk vendéglátónktól, Mauglytól. Már reggel olyan meleg volt, hogy szakadt rólunk a víz. Farmos csak 7 km-re esett, de odáig megittuk az összes vizünket. A mûvelõdési ház varrodaként mûködik ebben a faluban, s ajtaján kitódultak a varrónõk a látványunkra. Megkérdeztük tõlük, hogy van-e a faluban étterem, ahol ehetnénk egy gulyást? Hogyne lenne, mondták, ott van átellenben, 50 méternyire. A lovakat meg csak bízzuk rájuk, vigyük be az udvarba - javasolták, s engedjük szabadon legelészni õket. Így is lett. Lenyergeltünk, s a lovak felügyeletét a varrónõkre bízva átmentünk az étterembe enni egy jót. De nem ettünk, hanem koppantunk egy jót! Az étterem ugyanis be volt zárva. Nem ideiglenesen, hanem idõtlen idõk óta, végérvényesen. Igazán nem is nagyon voltunk éhesek, de mivel aznap már csak Jászberénynél értünk volna települést, gondoltuk letudjuk az aznapi étkezést. A málhás lovat lenyergelni és visszamálházni nem kis munka, csak a fõtt étel miatt vállalkoztunk rá. De már mindegy volt, ettünk a húsboltban egy kis fõtt kolbászt, s isteni hideg tejet ittunk hozzá.
Az út során a Farmos és Jászberény közötti szakasz volt az elsõ, amely igazán megfogott a szépségével. Tatárszentgyörgyig fejbõl ismerek minden bokrot, ott nem volt szokatlan a táj. A Pusztavacsi erdõ meg ugyan valóban nagyon szép lehet, de azt meg elkerítették, s nem tudtunk átvágni rajta. Földutakon közelítettük meg Tápiószentmártont, azokon meg nincs mit csodálni. Farmostól azonban néhányszor toronyiránt mentünk, s vadregényes erdõkön, alig járt csapásokon és ösvényeken is elég sokat haladtunk.
Az albertirsai strandra visszagondolva reménykedtünk, hogy Jászberényben is alkalmas lesz a strand környéke a táborozásra. Tévedtünk, nem volt alkalmas. Emlékeztem egy lovas tanyára a Hatvan felé kivezetõ út szélén, gondoltam megpróbálunk ott éjszakázni. Megkerültük a várost, megtaláltuk a tanyát, ott volt a gazdája is – már-már révbe értünk. De simán elküldött minket a fenébe, nem engedte meg, hogy a területén éjszakázzunk. Egy kerékpáros járókelõ ezen megütközve meginvitált a saját földjére, amely a városon kívül, egy patak partján terült el. El is indultunk oda, de a település szélén, közvetlenül az út mellett megláttam egy horgásztavat, melyben meg tudtunk fürdeni, a lovakat meg tudtuk belõle itatni, s a partján kiváló fû nõtt. Letáboroztunk, felépítettük a lovaknak a mobil villanypásztort, én elmentem egy kis innivalóért, Janó meg lefeküdt aludni.

Én jól bírom a szúnyogokat, ezért talán 15 percet is aludtam az éjjel. Janó viszont nem bírja õket, ezért õ csak 15 másodpercet. A lovak még annyit sem. Egész éjjel körbe-körbe jártak, végül már futottak a vérszívók miatt. Annyi volt belõlük, hogy komolyan fel akartuk adni az utat. Embertelen volt!

5. nap – Hõguta
Hajnalban keltünk, s viharsebesen, átkozódva, a vérszívókat cséphadaróként csapkodva nyergeltünk, s szinte menekülve hagytuk ott a tópartot. Eddig sem voltam túl jó véleménnyel a horgászokról, de ezek után szóba sem állok velük. Õk minden alkalommal önszántukból, senki által nem kényszerítve töltik az idejüket ilyen helyeken. S állítólag jól érzik magukat. Felfoghatatlan!
Ezen a napon meglehetõsen unalmas tájon, hatalmas szántók között lovagoltunk. Gringo össze-vissza grasszált körülöttünk, a vezetéklovat ugyanis szabadon engedtük. Derékig gázolt lucernásokban, zabban, mindenben, s tele pofával zabált egész nap. Délben megálltunk pár órára egy árnyékos helyen, mert a hõséget egyszerûen nem lehetett kibírni. Késõbb megtudtam, hogy állítólag 39 fok volt a környéken. Kifeszítettem a függõágyamat az akácosban, s aludtam egy jót. A lovakat is bekötöttük az árnyékba, s a közeli lucernás lekaszált, félig megszáradt rendjeibõl vetettünk eléjük egy-egy nyalábbal, amibõl jól belakmároztak.
Az M3-as elõtt betértünk egy Hort nevû, takaros kis faluba, hogy a boltban vegyünk magunknak ennivalót. A boltostól Janó megkérdezte, hogy hol lehetne lovakkal együtt megszállni. Cimborám ugyanis nagyon félt a ránk váró éjszakától, még egy szúnyoginváziós, nem alvós éjszakát nem bírt volna elviselni. Én is erõsen tartottam az újabb nomádozástól, nekem sem volt ellenemre, hogy rendes helyen szálljunk meg. A helyiek kifejezetten lelkes és szívós munkával kiderítették egy közeli lovarda telefonszámát, melyet Janó fel is hívott. Elõször elutasítottak minket, mondván, hogy nincs szabad boxuk, de miután meghallották, hogy Kecskemét közelébõl jöttünk, s még több száz kilométert fogunk lovagolni, azonnal magukhoz invitáltak. Kellemes éjszakát töltöttünk ott. Janó érkezéskor az istállóból azonnal magával cipelte a 300 méterre lévõ szállásra a málhazsákját, s le is fürdött rögvest. Mivel a melegvizet csak akkor kapcsolták be, s úgyis vissza kellett menni még etetni és itatni, így a cuccomat én egyelõre a lovaknál hagytam. Törölközõ, szappan és váltóruha nélkül pedig csak letusoltam hideg vízben. Mire a cuccom is a szállásra került, addigra a hidroglóbusz elromlott, s nem is volt már víz többé. Lefekvéskor ezért nagyon irigyeltem Janót. Itt megtanultam, hogy ha lovaglásunk során legközelebb enni, inni, mosdani, fürdeni nyílik lehetõség, akkor azt azonnal ki kell használni. Sohasem tudhatja az ember, hogy mikor lesz rá alkalma legközelebb. Ha hajnalban találunk egy tavat, akkor hajnalban kell fürdeni, ha éjszaka nyílik mód étkezésre, akkor éjjel kell enni!

6. nap – Galyatetõ
A következõ reggel házigazdánk elmagyarázta az utat, s nekivágtunk a Mátra leküzdésének. Gyöngyöstarján elõtt találtunk egy hangulatos horgásztavat, s azonnal foganatosítottam is az elõzõ nap megfogadtakat. Már rúgtam is le a csizmámat és a gönceimet, s meztelenül úsztam egy jót a tóban. A lovakat is megitattuk, s lovagoltunk tovább. Rossz irányba! Hatalmasat kerültünk ugyanis. Itt-ott megpróbáltunk levágni, amikor rájöttünk, de az aljakban, völgyekben mindenütt nyakig érõ mocsár és ingovány volt, helyismeret nélkül nem volt esélyünk a lovak testi épségének veszélyeztetése nélkül rövidíteni. Az elsõ faluban ittunk egy jó kávét, s ettünk egy fagyit. A következõ falu szélén pihentünk egy órányit. A lovak legeltek a villanypásztor karámban, nekem Janó a faluból hozott egy üveg hideg sört, s még aludtam is egy kicsit talán. Reggel, az induláskor Galyatetõ légvonalban 17 km-re volt tõlünk a GPS szerint. Mégmajdnem azt is el tudtam képzelni, hogy aznap hazaérünk anyósomékhoz, a Mátra másik oldalára. Ez az elképzelés akkor dõlt igazán dugába, amikor vagy 10 órányi lovaglás után a GPS szerint 12 km-nyire kepesztettünk Galyától. Gyöngyösorsziból Károlytárolón át slattyogtunk Bagolyirtás felé. Károlytárolón már erõsen esteledett, s még 6 km-t jelzett az út szélén egy tábla. Én már megálltam volna éjszakára Károlytárolón, mivel alkalmasnak tetszett az egyik kis terecske a táborozáshoz, s a megkérdezett helybéli öregnéni is azt mondta, hogy nem fogunk ott senkit zavarni, de Janó el akarta érni Galyatetõt. Mentünk hát tovább. Gyalog, hiszen innentõl kezdve eszméletlenül rossz volt az útburkalat, a lovak még így is tapogattak a lábukkal, a kövek nyomták a talpukat. Mentünk vagy 5 km-t, s a bal oldalon megláttam egy erdei tisztást, hatalmas fûvel, s a végében egy erdei menedékházikót. Olyat, amilyet a turistáknak emelnek esõk, viharok átvészelésére. Janót terrorizáltam, s letértünk a tisztásra éjszakázni. Jó döntés volt. Az éjjeli vihart szinte észre sem vettük, szúnyog sem volt, így nagyon jót pihentem a menedékházban kifeszített függõágyban. A lovakat Károlytárolón megitattuk, így õk sem szenvedtek hiányt.

7. nap – Alamo
Hajnalban keltünk, megabrakoltattunk, s komótosan összepakoltunk. Galyatetõig még nagyon sokat kellett gyalogolnunk. Bárkit megkérdeztem, hogy milyen messze van, mindig azt válaszolták, hogy 6 km-re. Legalább négyszer érdeklõdtem, s minden érdeklõdés elõtt mentünk 3-4 km-t. A legmegdöbbentõbb az volt, hogy a GPS is folyton 5-6 km-re jelezte a csúcsot. Mátraszentimrén egy igen jól ellátott boltban bevásároltunk, s jót reggeliztünk.
Innentõl már ismertem az utat lefelé, hiszen Galyatetõre egy idõben elég sokat jártam sízni telente anyósoméktól. Szép kis erdészeti úton ereszkedtünk le elõbb Mátraalmásra, majd Szuhára. Itt nagyon kellett már wc-re mennem, s egy életem-egy halálom felkiáltással betértem a helyi kocsmába, hogy igénybe vegyem a mellékhelységet. Minden rosszra fel voltam lelkileg készülve, hiszen ismerem az ilyen világvégi nógrádi falvak kocsmáinak udvarán omladozó wc-k állapotait. A dolgom azonban nem tûrt halasztást, hát nekivágtam. Már ott meglepõdtem, amikor a kocsma belseje feltûnõen tisztának bizonyult, s a wc is az épületen belül volt, s nem az udvar végében. Amikor kijöttem, mondtam is a csaposnak, hogy ilyen megdöbbentõ élményben régen volt részem. Kissé rémülten kérdezte, hogy mire értem ezt? Mindenre számítottam a wc-vel kapcsolatban, csak arra nem, hogy a West Endben lévõ Hilton wc-it megszégyenítõ küllem, szagok és egyebek fogadnak majd. A wc papír tartó tele, s kézmosó folyadék tartója dettó. Nem voltam magamnál a döbbenettõl. Nem akartam semmit fogyasztani, de hálából a kiváló wc-ért kávéztunk, söröztünk a kocsmában egy jót, s beszélgettünk a csapossal. Janó ott is felejtette a kalapját távozáskor. Ezt vagy 4-5 km-el késõbb vette észre, s visszalovagolt érte. Én meg szép lassan mentem tovább lefelé a két lovammal. A kocsma bezárt a vb aktuális meccséig, Janó kalapja elveszni látszott, hiszen még órákat kellett volna várni a nyitásig. Javasoltam, hogy jöjjön utánam, majd anyósomtól visszajövünk kocsival vagy kismotorral a tökfödõért. Közben én elértem az Alamo Ranchot, s ott vártam be Janót. Az út eddigi talán legszebb szakasza volt Alamo környéke. Jano csak hápogott, s igen sajnálta, hogy nincs közelebb Silveradohoz ez a hely. Még vagy másfél órát lovagoltunk, s hazaértünk Mátranovákra. A szomszéd kertben elhelyeztük a lovainkat, elláttuk õket a rokonok által biztosított takarmánnyal, lucernával, s mi is megvacsoráztunk, s fürödtünk egy jót. Anyósom öccse, Janibátya elment motorral Janó kalapjáért, s a világ nagyon kereknek tetszett ekkor.

Folyt. köv.
[/quote]


[quote name='sheriff' post='379903' date='2006.07.27, 15:27']
8. nap – Punnyadás
Ezen a napon henyéltünk egész nap. A lovak pihentek, legelésztek, én meg vártam a családomat látogatóba.

9. nap – Történelemóra
Egy kedves helybéli ismerõsöm felesége a helyi iskolában tanárnõ, s már régóta kérlelt, hogy a tanítványait lovagoltassam meg. Eddig azonban csak kétszer jártam lóval a környéken - mindig nagy csapattal, így mostanig nem volt rá alkalmam. Ezúttal azonban megüzentem neki, hogy szünidõ ide vagy oda, de ha összetrombitálja a nebulóit, akkor tartok nekik egy rendhagyó történelemórát a cowboyokról, a Vadnyugatról, Amerika benépesülésének folyamatáról, a western lovaglási stílus kialakulásáról, stb. Lasszózunk is, lovagolunk is majd. Az ismerõsöm tanyáján 30-40 ember, zömében általános iskolás korú gyerekek, kisebb részben tanáraik, szülõk és környékbeliek fogadtak. Vagy 2 órán át tartott a történelemóra, s nagyon úgy tûnt, hogy sikerült felkeltenem jó pár ember érdeklõdését a westernlovasok iránt. Biztos vagyok benne, hogy emlékezetes délelõttöt rittyentettünk számukra Janóval.
Hazafelé nagy kerülõvel lovagoltunk. A nejem unokatestvérének jelenlévõ lányát felültettük a vezeték lóra, s egy nagyon kellemeset túráztunk a falu fölötti hegyeken.

10. nap – Futár és útitárs
Vasárnap hajnalban keltünk, de majd két órát várnunk kellett arra, hogy elálljon az esõ. Így csak 6 körül indultunk. Pedig igyekeznünk kellett, hiszen Szilvásváradig akartunk eljutni aznap, s a táv a térképen légvonalban is megvolt vagy 40 km. Pétervásárán nyitva volt egy bolt, ott vettünk reggelit és ittunk egy kávét is az automatából. Amikor kijöttünk a boltból, egy ismerõs motor fékezett le a legelészõ lovaink mellett. Janibátya jött utánunk, mint valami pizzafutár. Hozott ugyanis nekünk az anyósom által reggel sütött lángosból, nehogy éhezzünk az út elsõ felén.
Szentdomonkos elõtt egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy túl sok pata dobbanását hallom. Hátranéztem, s egy idegen lovas poroszkált mögöttünk egy sodrott fekete lovon, szõrén. Beszédbe elegyedtünk a fiatal sráccal. Az egész környéken csak nekik van lovuk, s meglátott minket az udvarukból, s megörült a látványunknak. Felugrott a lovukra, s gondolta elkísér egy darabig. Vagy 5 km-t jött velünk.
Szinte megállás nélkül nyomtuk a távot, hogy világosban elérjük Szilvásváradot. Ez sikerült is. A fórumos Repülõrajt intézett nekünk szállást egy rendkívül kedves lovas falusi vendéglátással is foglalkozó fiatal házaspárnál. Tamás a vendéglátónk és neje képesek lettek volna minket ingyen etetni, itatni és elszállásolni, s csak hosszas unszolásra fogadtak el egy nevetségesen csekély összeget másnap a rendkívül kedves vendéglátásért cserébe. A lovaink biztonságban legelésztek, mi meg ágyból TV-t néztünk. Reggel még kissé tartottam a távtól és a forgalmas ózdi úttól. Mindvégig aszfaltúton lovagoltunk, s Bronco eleinte rémüldözött a nagyobb szembejövõ jármûvektõl, de a végén egészen tûrhetõen telt a nap.

11. nap – Hegymenet és böglyök
Szilvásváradról nem túl korán indultunk tovább, hiszen meg kellett várnunk, amíg a helyi bolt kinyit. Ott vásároltuk meg ugyanis a reggelire valót. Tamás elvitt kocsival Szilvásvárad széléig, s megmutatta, hogy merre érdemes mennünk. Búcsúzás után a következõ faluig mentünk pár jóízû vágtát, majd nem sokkal utána letértünk a mûútról, s erdei ösvényen igyekeztünk Mályinka és Tardona felé. Iszonyatos nehéz szakaszokat gyûrtünk itt le. Köves vízmosásokban kapaszkodtunk fel és omladékos meredekeken ereszkedtünk le. Végre nagy nehezen elértük Mályinkát, s innen Tardona már csak egy ugrás volt. Mályinka környéke csodaszép, itt a Bükk már a szebbik arcát mutatta. Tardonaától Kazincbarcikáig nagyon keserves utunk volt. Annyi volt a bögöly, hogy a guta kerülgette a lovakat is és minket is. Megõrjítettek minket teljesen. Izzó meleg volt, az aszfaltút pokoli hõséget vert vissza ránk. S ehhez még vérszívók felhõi társultak. Komolyan találgattuk, hogy vajon meddig lehet még ezt a lovastúrát kibírni?
Kazincbarcika elõtt szembe találkoztunk az elénk lovagló Mitró Janival, barátnõjével, Helgával, s Józsival, az Ausztriában szakácskodó, de jelenleg szabadságát töltõ barátjukkal. Kalauzolásuk mellett, immár kevesebb bögöly kíséretében kikerültük a nagyvárost, s elértük a Szuhakálló szélén található Mitró Ranchet. Nem semmi kis birtoka van a cimborámnak. Már sokat hallottam róla ismerõsöktõl, s mindig szerettem volna meglátogatni a legautentikusabb magyar cowboyt. Janinak fantasztikus western felszerelései, szerszámai, ruhái, csizmái vannak, ráadásul marhatenyésztéssel foglalkozik. Lasszóim egy részét is tõle vásároltam. A birtok maga 380 hektár, amit egyik oldaláról a Sajó határol. Gyönyörû dombos vidék, hatalmas legelõk, saját tavak, patakok. Kész westernfilm az egész!

12. nap – A meglepetés
Ezt a napot a Mitró Ranchen töltöttük. Délelõtt körbelovagoltuk a ranchot a házigazda vezetésével. Azért az nem semmi, hogy valaki egész nap tud lovagolni a saját birtokán, nem? Lovainkat lenyergelve fürödtünk és lovat úsztattunk egy bányatóban, ami a délelõtti forróságban felemelõ érzés volt. Késõbb Jani belesétált a Sajóba, s én is követtem. Õ nagy nehezen kievickélt baj nélkül, én azonban elcsúsztam a lovammal a meredek és iszamos mederben, s elmerültem ruhástól, pénzestõl, mindenestõl a Sajóban. Olyan hõség volt, hogy mire egy óra múlva hazaértünk, addigra a ruha megszáradt rajtam. A telefonomból kiöntöttem a vizet, s 3 óra múlva az is használható volt. A pénzemet is kiszárítottam - megúsztam baj nélkül.
Estére Gumilovasékat vártuk vendégségbe. Anikó már elõzõ nap hívta Janót, hogy meg akarnak minket lepni páran, szeretnének osztozni élményeinkben, s velünk töltenének egy éjszakát. Megbeszéltem Mitró Janival, hogy a látogatásukra nála kerülhessen sor. Anikó, Gumilovas és Vegete jöttek el hozzánk a világ végére. Kicsit nehezen találták meg Szuhakállót, hiszen Gumilovas a rázkódó kocsiban a térképen olvasott Szukahálót, Hullaszállót és fene tudja mi mindent még. A járókelõk meg nem tudtak ilyen nevû helységek felé útbaigazítást adni. Anikóék szigorúan ragaszkodtak hozzá, hogy meglepjenek minket, így látványosan meg is lepõdtünk valamennyien, amikor a kocsiból kikászálódtak. Õk azonban talán még jobban meglepõdtek, hiszen nomád körülményekre, éhezõ és szomjazó cowboyokra számítottak. Hoztak is nekünk sört, s mindenféle finomságot vásároltak egy útba esõ Tescoban. Józsi viszont, az osztrák sógoroknál szakácskodó séf vagy ötféle kaját, salátákat, gombaszószokat és egyebeket rittyentett Helga és a felesége segítségével, amiktõl a fülünk is kettéállt. Mitró Jani whiskyvel és házi pálinkával jeleskedett, én meg hoztam a boltból egy láda sört és vagy ötféle üdítõt, amit Vegáék érkezésére jól be is hûtöttünk. Csevegtünk csajosan a csajokkal, s próbáltuk tartani a tempót a sörivásban, de természetesen alulmaradtunk. Gumiékkal nem lehet versenyezni ilyen téren. Elõbb Józsiék, majd Janó és Janiék, végül pedig én dõltem ki. Elmentem aludni, de a három grácia még órákig dumált a szabadban, a marhakarám tõszomszédságában. Nem volt kedvük lefeküdni a raktárban, ahol valamelyikük látott pár ártatlan patkányt grasszálni. Olyan kényesek a nõk!

13. nap – Létszámcsökkenés
Másnap reggel 4-kor keltünk. Elláttuk a lovakat, s aggódtunk egy sort Abdul miatt. Már a második abrak adagot hagyta érintetlenül, s a szénát sem nagyon ette meg. Az én két lovam jól bírta a gyûrõdést, de Abdullal történt valami. Kezdett fogyni, s étvágytalansága aggasztott minket.
Elbúcsúztunk a szintén korán kelõ csajoktól, akik munkába igyekeztek aznap, s Mitró Jani kíséretében elindultunk a Sajó töltésén a Hortobágy felé. Hosszas tanakodás után ugyanis úgy döntöttünk, hogy a Zemplént és a Felsõ-Tisza vidékét kihagyjuk. A köves, kellemes lovaglásra szinte teljességgel alkalmatlan talajból elegünk volt már, a Tiszától, azaz a szúnyogoktól meg úgy féltünk, mint ördög a szenteltvíztõl. Kun Péter barátom Tiszacsege és Balmazújváros között lévõ tanyája nyugalmat, a Hortobágy pedig lovaglásra alkalmas terepet ígért számunkra.
Jani Sajószentpéterig kísért el minket, ahol is megittunk egy-egy kávét egy igazi talponállóban. Talponállót írok, bár a törzsközönség nem nagyon tudott a talpán állni, inkább dülöngéltek. Pedig még erõsen reggel volt.
Miután elváltunk, kezdõdtek a gondok. Addig a Sajó töltésén vagy annak tövében, friss kaszálókon haladtunk, de innentõl a töltés megszûnt. A folyópart tiszta burgying, a szántóföldek egészen a vízig lehúzódtak. Haladni alig-alig lehetett. Mûúton nem nagyon volt kedvünk menni, ezért a GPS mutatta irányba próbáltunk toronyiránt haladni. Nem sok köszönet volt ebben. Odahaza, a Kiskunságon ez teljesen normális elképzelés lett volna, de itt hatalmas napraforgó vagy gabonatáblák húzódtak mindenfele, egészen az ég aljáig nyúlva. Bekeveredtünk végtére egy mocsárba, amelyet U alakban egy csatorna folyt körbe. Felénk egy csatorna nem jelent akadályt, de ennek vagy 2 m magas, függõleges fala volt, s a benne lévõ víz is mélynek látszott. A lovak lábainak, illetve a csomagjaink épségének veszélyeztetése nélkül nem nagyon lehetett megpróbálkozni az átkeléssel. Keresgéltünk egy darabig, de csak nem találtunk átkelõt, vissza kellett fordulnunk. Hatalmas bögöly és légyfelhõk is keserítették az életünket. Egyszerûen elegünk volt a lovastúrázásból, de nagyon. Végre megláttam egy olyan szakaszt, ahol a csatornapart nem volt teljesen függõleges, s átevickéltem Broncoval. Gringo, a vezetéklovunk is átvergõdött, de Janó és Abdul csak nem akartak átérni. Hallottam a hangokból, hogy valami baj van, de nem tudtam, hogy mi. Felmásztam a töltésre, s nem láttam õket sehol. Végre is megpillantottam Abdult, tõlem vagy 10 méterre, beleragadva az iszapos vízbe, kétségbeesetten tekingetve szerteszét. Janó csak ezután bukkant elõ a víz alól. Felborultak, a lába a kengyelbe szorult, s a rémült ló majdnem maga alá taposta. Végül nem is történt akkora baj, amekkorának elsõ látásra tûnt, de a cérna addigra már majdnem elszakadt nálunk. Janó telefonja is gallyra ment, ruhája csupa iszap. A legyek és böglyök viszont új erõre kaptak, s az õrületbe kergették a lovakat lassan. Ekkor feladtuk a túrát. Telefonáltunk Porosnak, hogy jöjjön értünk lószállítóval.
Abban azonban csak két lónak volt hely, így elhatároztuk, hogy Janót, Abdult és Gringot viszi haza, én pedig ellovagolok Kun Péter cimborámhoz a Hortobágyra. Az csak két nap lovaglásra volt, s ha még ott is elegem lesz a lovaglásból, akkor Janó hazamenekít majd.
Egy étteremben még együtt megebédeltünk, a csomagjaimat leredukáltam egy vaxos kabátra, egy hálózsákra, egy béklyóra, egy fogkefére, törölközõre és egy váltás fehérnemûre, s nekivágtam a lovammal kettesben. Felsõzsolcánál átkeltem az M3-as alatt, s onnantól újra a Sajó gátján haladtam. Egyszer felültem egy lovas kocsira, amelyen két fiatal srác takarmányért ment, s beszélgettem velük egy kicsit. Bronco addig a kocsi után baktatott. Estig Sajópetriig jutottam. A környék tele van kavicsbánya tavakkal, s az egyik partján megálltam éjszkázni. Hatalmasat fürödtem, megitattam a lovamat, s a gát oldalában kaszált szénából egy hatalmas nyalábbal vittem neki. Megetettem az abrakot is, s elvackoltam magam is. A szúnyogok ekkor kezdtek éledezni, de egy horgász adott nekem egy kis SZuKu-t, s úgy tûnt ki lehet majd bírni az éjszakát. A lovat azonban egyre jobban kínozták, s megjelentek a helyi kisebbség (a faluban õk a többség!) képviselõi, s mindenáron meg akarták venni a lovamat vagy a nyergemet. Vagy legalább vegyem meg az õ csikójukat. Vagy cseréljünk! Vagy adjak egy százast legalább! Nem tudtam õket lerázni, illetve egyre újabb csapatok kerestek fel, így felszedtem a sátorfámat, felnyergeltem a lovat, s továbbindultam. Ekkor már éjszaka volt. A falu közepén a gátnak ugyanúgy vége lett, akárcsak az én erõmnek. A gátat lezáró sorompó környékén hatalmas fû nõtt, Bronco ezerrel habzsolta. A lovat csúszóra ki tudtam kötni a sorompóhoz, s legalább két óráig nyugtom volt, hiszen addig mindenképpen tudott legelni. A szúnyogok eddigre vagy elültek, vagy itt nem volt belõlük, mert õk sem kínoztak annyira. A nyeregalátétet letettem a földre, a nyerget a fejem alá, s már aludtam is. Bronco idõnként a lábamhoz ért, néha alólam húzgálta ki a füvet, de egyébként békésen aludtam reggel 4-ig. Sem a cigányok, sem a vérszívók nem zavarták nyugalmunkat. A Tejút észvesztõ ragyogása volt az utolsó élményem aznap.

14. nap – Komp és kolomp
Úgy emlékeztem, hogy Tiszacsege a térképen nincs is olyan messze. Amikor azonban újra megnéztem a térképet, rá kellett döbbennem, hogy nagyon hosszú út vár rám Kun Péter hortobágyi tanyájáig. Sajópetri után átlovagoltam Ónodon, miközben azon tûnõdtem, vajon hányan jártak erre lóval elõttem. Itt volt a híres országgyûlés, mennyi, de mennyi ember érkezhetett csak erre az eseményre ide lóháton. A következõ falu Muhi, a nevezetes csata színhelye. Itt is lovagoltak már elõttem néhányan. Mezõcsátig egészen jól haladtam. A falvak elég sûrûn követték egymást, tudtam itatni, sörözni, nyomós kutaknál locspocsolni. Mezõcsáttól a Tiszáig egy végeláthatatlan mûút vezet. A térkép szerint 16 km az egész, de nekem sokkal többnek tûnt. Ároktõnél van a komp, amelyen át akartam kelni Tiszacsegére. Már-már azt hittem, hogy meg is érkeztem Kun Péterhez. Emlékeztem rá, hogy Balmazújváros felõl közeledve hozzá az 5. km-nél van a bejárója. Úgy gondoltam, hogy Ároktõ a Tisza egyik partján van, Tiszacsege a másikon, s Tiszacsegétõl kell mérnem az 5 km-t. Hát elég rosszul gondoltam. Ároktõ egész hosszú falu, a tiszai komp pedig még vagy 2-3 km-re volt. A kompra a lovam úgy ment fel, mint aki egész életében révész volt. Oda se bagózott. Nem mondom, a komp elindulásakor elég nagyot nézett, de példásan vettük ezt az akadályt. Még soha nem kompoztam lóval, nekem nagyobb élmény volt. A túloldalon egy halászcsárdában ettem egy nagyon jó ebédet, a lovat is meg tudtam itatni, s legelészni is tudott.
Tiszacsegét nem nevezném hosszú falunak. Ha megkérdeznének, akkor azt mondanám, hogy hihetetlenül, rémesen, kibírhatatlanul, undorítóan hosszú falu. Mikor Pétert felhívtam, hogy mindjárt nála vagyok, hiszen már a tiszacsegei strandot is magam mögött hagytam, akkor Õ örömmel nyugtázta, hogy már csak 25 km-em van hátra. Azt hittem, hogy rosszul hallok. Mennyi? Na jó, mondta – lehet, hogy csak 22. Kis híján kitértem a hitembõl. Addigra már megtettem vagy 60-65 km-t, s nekem is és a lovamnak is fogytán volt az erõnk. Hallani sem akartam arról, hogy mûúton menjek tovább, ezért Péter elmagyarázta, hogyan tudok átvágni a Hortobágyon. Kiderült, hogy rosszul tudtam az utat, hiszen a tanyája nem Tiszacsegétõl, hanem a Tiszacsegét Polgárral összekötõ úttól, Cserepestõl volt 5 km-re. Már lefelé bukott a nap, amikor nekivágtam a pusztának. Olyan 15 km megtétele után kezdtem magam jól érezni. Eleinte ugyanis a fáradtság elnyomott bennem minden szépérzéket, túl fáradt voltam a tájban való gyönyörködéshez. Késõbb meg a rémület vett rajtam erõt. A nap lebukott a látóhatár peremén, én meg egyedül voltam a fáradt lovammal a végtelen pusztában. Úgy saccperkábé fogalmam sem volt, hogyan keveredek ki a Hortobágyból. De végre megleltem a Keleti fõcsatornát, s annak a töltésén már egyenes utam volt a Balmazújvárosba vezetõ útig, amin még 3 km-t kellett legyalogolnom. A sötétbõl itt-ott kolompszót hallottam, s abból tudtam, hogy egy-egy nyáj mellett haladok el. A hatalmas puszta nyugalma rám is átragadt, s egyre jobban éreztem magam. Pedig nagyon kis poszemnek érzi az ember magát ilyen helyen egyedül. Egy autó közben megállt mellettem, s a vezetõ meginvitált a tanyájába éjszakára. Rendes emberek a pusztaiak, figyelnek a vándorra. Nem kellett azonban elfogadnom a meghívást, hiszen Péterék már vártak. Hamarosan oda is értem hozzájuk, a lovat elláttuk, megvacsoráztunk, s egy kis beszélgetés után a mongol jurtában tértem nyugóvóra.
[/quote]


[quote name='sheriff' post='385009' date='2006.08.10, 11:53']
15. nap – Patkolás
Ezen a napon a lovam is, én is pihentünk. Tettünk-vettünk Péterrel a tanya körül, segítettem a juhok körmölésénél, kaszáltunk egy kis szénát, de fõleg beszélgettünk. Kun Péterrel tudok a legtöbbet lovakról beszélgetni. Megállás nélkül, bármeddig szóval tartjuk egymást. Enikõ, Péter felesége csak azért nem unta halálra magát mellettünk, mert ott volt neki a kisfiuk, Regõ. Én még ennyit nevetni édesanyát nem hallottam. Olyan harmonikus a kapcsolata a fiával, amilyet csak mesekönyvekben vagy gyermekpszichológiával foglalkozó szakcikkekben olvasni. Regõnek irigylésre méltó élete van.
Estefelé eljött két hortobágyi csikós, Bordás Jani és a cimborája, s újrapatkolták a lovamat. Két nap elõtt leesett a bal lábáról a vas, a továbbutazás elõtt meg kellett vasalni.

16. nap – Otthon idegenben
Ha jól emlékszem ez a nap vasárnapra esett. Megbeszéltem vendéglátóimmal, hogy reggel átlovagolok Mátára, a kilenc lyukú hídhoz. Máta a Hortobágy idegenforgalmi központja, a Mátai Ménes állomáshelye. Valaha, kisfiú koromban határtalan vágyakozással néztem a csikósokat és a ménest egy-egy osztálykirándulás során, s nem reméltem, hogy egyszer majd lóháton látogatok ide, lovon kerülöm körül a híres ménest. Muszáj volt hát odalovagolnom, tartoztam ennyivel annak a kisfiúnak, aki valaha voltam.
Korán keltem, valójában hajnalban. Lepucoltam Broncot, felnyergeltem, s nekivágtam a Pétertõl kapott útmutatás alapján a pusztának. Hamar nagyon meleg lett az idõ, s rengeteg volt a bögöly. Útközben juhászoktól, gulyásoktól kértem útbaigazítást, s egészen gyorsan a Mátai Ménes legelõjén találtam magam. A ménes tikkadtan ejtõzött a napon, a szálláson nem volt csikós. Ellovagoltam a lovak mellett, s Mátát jobbról megkerülve a Hortobágy folyó híres hídjához értem. Számtalan filmen láttam, hogyan lovagolnak át rajta csikósok útban a vásárba, magukkal vezetve vezetéken az eladásra szánt lovakat. Most én is lóháton keltem át a hídon, a saját lovam patái dübögtek rajta. Királyi érzés volt.
A csárda elõtt kikötöttem a lovamat, s bementem a csárdába ebédelni. Egy igen jó, tüzes gulyással sikerült a jókedvemet fokozni. Meg kell mondjam, hogy egy kicsit feszélyezve éreztem magam a csárda környékén. Én voltam az egyetlen lovas órákon keresztül, s boldog-boldogtalan engem fotózott. Mit szólnak majd a japán rokonok, amikor az engem fényképezõ turista odahaza mutogatja a híres hortobágyi csikósokról készült képeit, amelyeken egyetlen mogorva, borostás cowboy látható? Még lovagoltattam is. Pár gyerek olyan szépen kérlelt, hogy nem lehetett nekik nemet mondani, s egy a westernlovaglás iránt érdeklõdõ felnõttrõl is kiderült, hogy egyik rodeolovas barátom ismerõse. Õt is felültettem, mert még nem ült western nyeregben, s nagyon vágyott rá.
Hazafelé úton éreztem magam talán legjobban az egész túrám során. Olyan volt, mintha otthon lettem volna. Annyira otthonos volt minden. Valahonnan – meg nem mondom honnan - talán a lelkem mélyérõl, de ismerõsek voltak az ismeretlen pásztorok, akikkel meg-megálltam diskurálni, ismerõs volt a végtelen puszta is, noha nem is hasonlít a Kiskunságra. Ismerõsen tûzött a nap, ismerõsek voltak a madarak, a csatorna parton váratlanul megugró õzbak, a tikkadt mezõ illatai. Eszembe jutott néhai csikós nagyapám, s feln

#28 maugly

maugly

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.943 hozzászólás

Közzétéve 2007 június 8. - 11:11

[quote name='sheriff' post='290173' date='2006.01.03, 21:14']
Adios Gringo!
Van nekem egy 3,5 éves lovam, melyen még soha nem ültem. Õt hívják Gringonak. Az igazság az, hogy ezt a lovat magamnak tartogattam. Azért nem ültem fel rá eddig, mert bizony nem vagyok egy nádszál termet, s nem akartam a fiatal csikót idõ elõtt a súlyommal nyomorgatni. Az is igaz, hogy megfogadtam már egy ideje (s igyekszem is tartani), hogy a saját magamnak szánt lovaimra nem engedek felülni senkit, amíg be nem lovagoltam õket. Egyszerûen olyan beképzelt vagyok, hogy csak magamban bízom meg teljesen. Gringoval kivételt tettem mégis. Chilly és Hamis lovagolták be, s talán még 1-2 ember ült rajta egyszer-egyszer. Egyszerûen nem volt türelmem még egy évet várni a belovaglás elkezdésével, s ezért a véleményem szerint igen jó lovasoknak számító lányokra hagytam a dolgot. Nem döntöttem rosszul, ez ma egyértelmûen kiderült.
Délután kimentem a tanyára lovagolni egy kicsit. Broncot szemeltem ki egy könnyû terepre, de õkelme olyan nagy elánnal, oly tüntetõ vehemenciával szénázott, hogy nem volt szívem megszakítani ebbéli tevékeységében. Körbenéztem a karámban, s Gringon akadt meg a szemem. Ez a sárga csikó mindig nagyon barátságos, most is odaballagott hozzám, s szaglászni kezdett. Õ nem evett, így õt vittem magammal. Kíváncsi voltam már rá nagyon. Az apja egy világi jó arab volt (Faradzs), az anyja meg Sárkány. Mindkét lovat sokat lovagoltam, s nagyon szerettem õket. Érdekelt, hogy melyikbõl mi jutott a csemetéjükbe?

Ránézésre mindkét felmenõjét viszontlátom Gringoban. Nemes vonalú fejét, kicsit szûk szügyét apjától, rövid, erõs csûdjeit, csapott farát anyjától örökölte. Színe valahol félúton van az apai tûzött világossárga és az anyai májsárga között. Nem csúnya szín, de láttam már szebb sárgát is. Mindent összevetve kellemes összbenyomást kelt a csikó, bár még sok izom fog felépülni szemmel láthatóan erõs csontozatára.

Sajnos nem találtam csikózablát, ezért feszítõvel szerszámoztam fel. A nyeregbeszállás páldásan ment, Chilly jó tanár volt. Gringo mozdulatlanul megvárta amíg felszálltam, s csak akkor indult el, amikor erre jelt adtam. Kicsit feszélyezett volt az út elsõ pár kilométerén, egyedül még biztosan nem volt komoly terepen, már ha egyáltalán volt már a tanyán kívül egyedül, más ló társasága nélkül. Hamar megbizonyosodtam róla, hogy a ménesben, ridegen tartás az õ esetében is jó elõkészítés volt. Az összes hasonló körülmények között nálam nevelkedett csikónál tapasztaltam, hogy tereplovaglások során hihetetlen nyugodtak, semmitõl nem ijedeznek, még kezdõ csikóként sincs velük soha a legcsekélyebb probléma sem. Gringoval is olyan nyugodtan lovagolhattam, mint egy õsöreg csatalóval. A mozgásán persze éreztem, hogy bizony még nagyon fiatal jószággal, igazi remondával van dolgom. Erõsen kereste az egyensúlyát a számára szokatlanul nagy súlyom miatt. De megtalálta! Az elsõ ügetésnél megállapítottam, hogy pont úgy üget, akár az anyja. A vágtája viszont kiköpött Faradzs lovamé. Nagyon kényelmes, haladós. Ennek igen megörültem, hiszen a valaha volt legjobb túralovam volt az apja, anno.

Olyan 15-16 km-t tettünk meg, kényelmes nyugodt tempóban, mindenfajta jármódokban. Csikó létére kicsit gyorsnak éreztem eleinte, nem nagyon fáradt, nem kezdte az erejét beosztani. De játszva le lehetett lassítani, bár a spee controlltól még messze vagyunk. Chilly és Hamis remek munkát végeztek, Gringo példásan jól reagál hangra, testsúlyra és csizmára (sarkantyúra). A szárral még van mit tanulni, a neck reiningtõl bizony még távol vagyunk, de a korához és képzettségéhez képest az is nagyon rendben volt. A fejét bármely jármódban szépen leadja, s vágtában olyan mélyen tartja, mint egy igazi quarter. Egyetlen egyszer volt gondom a feszítõvel - egy bokorból megugró valamitõl megijedt, s kiugrott. Nem számítottam rá, ezért elvesztettem egy pillanatra az egyensúlyomat, s e miatt egy kicsit belehúztam a szájába. A fejét azonnal úgy felvágta az egekbe, mint Faradzs a legrosszabb napjaiban, s azonnal rohant neki a zablának. Az egész egy villanásnyi ideig tartott, nyugalmam és az azonnal visszaadott szár hatására pillanatok alatt lenyugodott, s lelassult újra.

Szó, mi szó, Gringo nagyon jó túraló lesz. Olyan jónak ígérkezik, hogy valószínûleg megtartom magamnak. Úgyhogy mondjatok neki búcsút, mondjátok neki: Adios Gringo! Mostantól ugyanis nem nagyon jut senki a nyergébe. :P
[/quote]


[quote name='sheriff' post='303122' date='2006.01.24, 19:50']
Volt már olyan lóval dolgotok, aki minden idegszálával azt leste, hogy mit akartok tõle? Nekem ilyen még nem volt. Sok jó lovam volt már pedig. Egyszer írtam is a valaha volt összes lovamról egy összefoglalót, némelyikrõl meg eposzokat, ódákat és hõskölteményeket is zengtem. Eddigi legjeim: Lady Sussy (atv), Rodeo (atv), Faradzs (shagya), Bronco (shagya). A legkezesebb, legegyüttmûködõbb lovam eddig Bronco volt. Vele bármit be mertem vállalni, bármit meg mertem próbálni, amirõl elképzelhetõ volt, hogy a ló fizikailag képes rá. Mentálisan ugyanis bármire képesnek tartottam. Ereszkedtem le vele függõleges löszfalon, beugrott utánam a Dunavölgyi fõcsatorna három méter mély vizébe, mert a part olyan meredek volt, hogy nem tudott a vízbe belelépni, tereltünk marhát, ménest, megtettünk együtt sok-sok kilométert. Nem hittem volna, hogy ló mostanában a közelébe is érhet akár. Minapában vettem meg azonban Cherryt, aki egy quarter horse cross. Az apja Crazy Professor, az anyja egy magyar félvér. Eddig Véres Penge lovagolta, de mivel Cherry tulajdonviszonyai mindezidáig rendezetlenek voltak, papírjai mai napig nincsenek rendben, ezért VP-t rábeszéltem, hogy ne öljön több munkát a lóba, hiszen NRHA versenyeken, de még az OB-n sem számíthat a lóra. S mivel van egy igen ígéretes, teljesen fajtiszta qh kanca csikónk, Nevada, foglalkozzon inkább azzal, neveljen magának abból versenylovat!

Így Cherry megmaradt tartaléknak, illetve elkezdtem én lovagolni, mert számomra meg Bronco nem jelent hosszútávú megoldást, mint versenyló. A sárga kanca éppen megfelelõnek tûnt marha munkára (az apja eredményes cutting ló volt), s idõközben váratlanul megoldódott tulajdonlásának kérdése is.

A múltkor ültem ezen a lovon, s szemben álltunk vagy 5-6, a csordától leszakított borjúval. Cherry mozdulatlanul állt, de olyan feszültséget éreztem benne, mint egy felajzott íj. Kicsit furcsállottam, hiszen szemlátomást nem ideges volt, hanem annyira meg akart felelni a feladatnak, hogy majd szétpattant az igyekezettõl. Mozdulatlanul álltunk a borjakkal szemben, s vártuk, hogy mozduljanak. Cherryvel nem team penninget vagy ranch sortingot gyakorolok mostanában, hanem a számomra is ismeretlen, szokatlan cuttinggal ismerkedem. Mindezideig a lóval én is, VP is inkább a team penning szellemében tereltük a borjakat, de a cutting teljesen másról szól. Ott, akkor, abban a pillanatban értette meg és fogta fel szerintem Cherry, hogy most nem terelni kell a kiszemelt marhát, hanem a helyén tartani. Még nem tudta, hogy melyiket fogom választani, a borjak össze voltak préselõdve, de várta, szinte izgalommal várta a jelet. A bocik azonban nem mozdultak, s mivel ne volt segítõm, nekem kellett feléjük mozdulnom, hogy õk is megmozduljanak. Cherry a legkisebbnél is kisebb derék segítségre, szinte a puszta gondolatomra olyat mozdult alattam a borjak felé, hogy majd hanyattestem róla. De szinte azonnal, az indítás jelénél is kisebb jelre lestoppolt, s várt tovább moccanatlan. A borjak szétrebbentek, hagytam, hogy a nem kívánatosak elszeleljenek két oldalra. Cherry hirtelen rájött, hogy melyik a mienk, s onnantól úgy figyelt rá, mintha az élete attól a tarka jószágtól, annak mozgásától függne. Ekkor már csak két borjú volt elõttünk, a karám falánál álltak egymás mögött. Egy szinte tétova lépést tettünk (leheletnyit elõredõltem, s a szárat szinte észrevehetetlen millimérterekkel elõbbre toltam) a kiszemelt borjú feje és a másik fara közé. A mi borjúnk ettõl megtorpant, s elkezdett gondolkodni, hogy forduljon-e meg, s meneküljön egyedül a másik irányba, vagy megpróbáljon a másikhoz felzárkózni, s vele együtt menekülni. Cherry egyet toppantott az elküldendõ boci felé, amitõl az elszelelt, a mienk viszont ott maradt, s ijedten megmerevedett. Kicsit kísérgettük lépésben a fal mellett, majd sikerült elszöknie. Cherry szinte dühbe gurult, s vágtában elé akart vágni, hogy elzárja az útját a csorda irányába. A talaj azonban csupa jég volt, vissza kellt fognom, mert félõ volt, hogy elcsúszunk. Szinte zokon vette. Valamit én is megéreztem ez alatt a pár másodperc alatt a cuttingból, s abból, hogy milyen is egy cutting ló.

Nem nagy dolog ez tudom, de nekem fantasztikus érzés volt. Ilyet még nem éreztem, nem tapasztaltam, csak láttam. Ezt hívják cow sense-nek, ha jól írom. Remélem sok ilyen élményben lesz még részünk. Sokat kell még mindkettõnknek tanulnunk (fõleg nekem, ahogy látom), mire cuttingnak merem nevezni nyilvánosan azt, amit mûvelek vele. Szárra még nem reagál olyan jól, mint Bronco, s a hátulja körüli fordulás, a rollback sem megy igazán, de a lóban szemmel láthatóan és minden idegszálammal érezhetõen benne van a lehetõség. Nagy élmény ezzel szembesülni, s nagy kihívás ezt a képességet kibontakoztatni tudni. Jó lenne, ha sikerülne!
[/quote]


[quote name='sheriff' post='317777' date='2006.02.19, 19:49']
Elkezdtem írni egy akármit a topic címében jelzett témával foglalkozva. Most itt tartok, amiként alább olvasható lesz. A változtatás jogát fenntartom, az írás még félig sincs készen, de talán az újra feléledõ érdemi vita segít továbbgondolnom a gondolataimat. Azért is adom közre az írást idejekorán, mert az utóbbi idõben csak mindenféle szemetet olvasok a fórumon, s talán ez ad majd egy kis lökést másoknak is arra, hogy írjanak értelmes, átgondolásra érdemes gondolatokat õk is (már ha az enyémek annak minõsülnek) a Havas beton hozzászólásainak gyarapítása helyett.

„A WESTERN”
Sport vagy legenda?


Oly sok tévhit és elõítélet kapcsolódik a western fogalmához ma idehaza, hogy talán itt lenne az ideje végre tiszta vizet önteni a (whiskys ;) ) pohárba. A western lovaglási stílust egyesek az egekbe magasztalják, mások meg a magyar lovas kultúra elleni merényletnek tekintik. A kérdés a magyar lovas társadalomban jószerivel naponta terítékre kerül, nemegyszer parázs, sokszor személyeskedésig fajuló vitákat, csillapíthatatlan indulatokat gerjesztve a westernlovaglás és a klasszikus stílus hívei illetve a lovas hagyományõrzõk között, de akár magán a western táboron belül is.

A legtöbb vita, tévhit és elõítélet táptalaja a fogalmak és terminológia általánosan elfogadott definícióinak hiánya illetve a tájékozatlanság. A vitázó felek sokszor ugyanazt mondják, de mást értenek alatta, illetõleg olykor azt sem tudják igazán – pro és kontra, hogy mi mellett vagy ellen kardoskodnak nagy bõszen, Belejátszhat a dologba gazdasági érdekek ütközése, társadalmi és kulturális különbségek, szakmai féltékenység, emberi butaság és még ezernyi ok.
Nagyjából mindenki tudja, hogy mit értsen western film, zene, öltözet, tánc, stb. alatt, ám a westernlovaglás fogalmának definiálása, lényegének megragadása már a westernlovasok táborán belül sem teljesen egységes. Ha egy fogalom definícióját deduktív módon vissza tudjuk vezetni általánosan elfogadott axiómákra, akkor könnyû azt megérteni, megértetni. Az MLSZ alá tartozó lovas sportágak, a lovas hagyományõrzés és a magyar lótenyésztés, lótartás tradícióit folytatók társadalmilag elfogadottak, egy magyar lovasembernek nem kell elmagyarázni, hogy mik ezek, s milyen jogon léteznek Magyarországon. A westernlovaglás ezzel szemben nálunk még új keletû, magának mostanában helyet követelõ stílus. Nincsenek a magyar lovasok számára evidens axiómák, melyekbõl léte, története, fejlõdése magyarázható, ezért önmagát meghatározni, definiálni csak a társadalmilag már elfogadott lovas táborral összevetve képes. Ez az összehasonlító definíció vitákra és félreértésekre ezer okot szolgáltat.

A www.paci.hu internetes lovas fórumon egy ismert westernlovas indított egy vitát, amely azt feszegette, hogy a western vagy az angol lovaglási stílus alkalmasabb-e a szabadidõ lovasok számára. A vitaindító hangsúlyozottan sporttevékenységet, a fentebb említett lovas sportágaktól stílusjegyei, a ló és lovas kiképzésének módszerei és a lovaglás technikája alapján jól megkülönböztethetõ, az amerikai történelmi múltban gyökeredzõ, de a modern kor követelményei szerint átalakított sportágak rendszerét érti a westernlovaglás fogalma alatt. Állítja, hogy a western kiképzési elvek alapján elindított és lovagolt lovak megbízhatóbbak, nyugodtabbak, együttmûködõbbek, s ennél fogva tereplovaglásra, a szabadidõ aktív eltöltésére alkalmasabbak egyéb társaiknál. Úgy véli, hogy a western elvek alapján kiképzett és rendszeresen továbbképzett lovasok más lovasoknál jobban ismerik a lovakkal való kommunikáció fortélyait, lovaglási technikájuk és felszerelésük hosszabb túrákon, tereplovaglásokon, de még a pályamunka során is elõnyösebb és/vagy praktikusabb lónak, lovasnak egyaránt. Nagyjából ezen érvekkel alátámasztva jut arra a következtetésre, hogy egy szabadidõlovasnak érdemesebb western nyeregben és western stílusban lovagolnia. Ezek az állítások komoly indulatokat váltottak ki a vitában. Nagyon sok dolog sántít az okfejtésben, de valami kétségtelenül mégiscsak lehet az állításban, hiszen olyan tradicionálisan „angol” stílusúnak tartott országokban, mint Svájc, Németország vagy Olaszország, mára a western stílust választók aránya megközelítette, sõt Svájcban egy felmérés szerint meg is haladta az 50 %-ot. Magyarországon a fentebb említett lovas fórumon én magam alig pár éve jelentkeztem elõször azzal a kérdéssel, hogy van-e rajtam kívül a westernlovaglás iránt érdeklõdõ tagja az adott fórumnak? Nem volt! Két-három év elteltével pedig egy újonnan regisztrált tag az éppen futó témák olvasgatása alapján arra a megállapításra jutott, hogy a fórumon szemmel láthatóan a westernesek vannak többségben, õk uralják a terepet. Mindenképpen erõteljes tehát a western térnyerése Magyarországon is.

A westernnel szemben állók állításai szerint viszont ez a lovaglási stílus idegen a magyar lovas kultúrától, nincs rá idehaza semmi szükség. Háttérbe szorítja a magyar lovas hagyományokat, a western lófajták semmivel sem jobbak, különbek a tradicionális magyar fajtáknál. E tábor egyes tagjai szerint az átpártoló szabadidõlovasok zöme egyszerûen azért választja a western stílust, mert a klasszikus stílusban nem tud rendesen megtanulni lovagolni, s ami ott nem elegendõ, emitt az a kevés is elég. Sokan tartják és hirdetik azt is, hogy a westernesek részeges, nagyhangú banda; tagjai feszítõzablával tépkedik a lovuk száját; tarka lovon, ész nélkül száguldoznak a határban; nagyképûek, lóhoz nem értõ milliomos újgazdagok, stb. :( Azaz a western lovaglási stílust erõszakosnak, magyarellenesnek, igénytelennek és károsnak titulálják.

Hogy a vita lényegét megértsük, érdemes megvizsgálni, hogy kik is vitáznak!

A western tábor létszámban kisebb csoportját, de megalapozott szakmai ismeretei, lovas tudása révén mindenképpen vezetõ erejét, meghatározó magját profi lovasok (sportolók, trénerek, tenyésztõk, adminisztráció tagjai) alkotják. Céljuk a westernlovaglásnak a többivel egyenrangú stílusként történõ elfogadtatása. A fogalmat bevezették a köztudatba, létrehozták a westernlovaglás szervezeti kereteit, versenyeiket európai és amerikai standardok alapján rendezik és bonyolítják. Számukra a nemzetközi élvonalba kerüléshez szükséges versenyeredmények elérése, a tömegbázis kiépítéséhez szükséges ló/lovas kiképzési technikák elterjedése és a tenyésztési sikerek a meghatározóak. Általában kifejezett gazdasági érdekük (szolgáltatások értékesítése, lovak fedeztetése, versenyeztetése, képzése, lovasok oktatása) fûzõdik a westernlovaglás térnyerésének elõmozdításához.

A western tábor létszámban sokkal számottevõbb csoportját a western elkötelezettségû szabadidõlovasok és az elõbbi tábor által kiközösített vagy eliminált versenyszámok (rodeó, gyorsasági számok, marhás számok, stb.) iránt elkötelezett lovasok alkotják. Ez a tábor céljait, lovas képzettségét, érdekérvényesítõ képességét és számos más feltételt tekintve is meglehetõsen heterogén. Tagjai a westernlovaglás fogalma alatt nem elsõsorban sportot értenek, hanem életérzést, életstílust. Egyszerûen jól akarják érezni magukat a szabadidejükben, szeretik a lovakat, a természetet, szimpatizálnak a western „feelinggel”, de nem tudnak vagy nem is akarnak hivatásszerûen versenyezni. Gazdasági érdekük nem vagy csak marginálisan fûzõdik a western térnyeréséhez.

S most nézzük, hogy mi a helyzet a szemben álló oldalon!

Kezdjük a lovas hagyományõrzõkkel! Talán õk azok, akik a legkevésbé képesek és hajlandók elfogadni a western magyarországi térhódítását. Tagjai a magyar lovas tradíciók legavatottabb felelevenítõi, õrzõi, ez irányú történelmi-, lovas szakmai ismereteik széleskörûek, nemegyszer akár tudományos szintûek. Zárt, viszonylag kis létszámú közösséget alkotnak, melybe nem lehet csak úgy egyszerûen belépni. A közéjük tartozást ki kell érdemelni, meg kell érte küzdeni. Az egyszerûség kedvéért két csoportra oszthatjuk õket: lovasíjászokra és huszárokra. Mindkét csoport – lényegében hasonló alapállásból - esküdt ellensége az amerikai eredetû westernnek. A magyar kultúrát, a magyar lovas tradíciókat féltik tõle. Talán nem is annyira a vetélytársat látják benne, inkább alacsonyabb rendûnek, az amerikai kultúrmocsok lovas megfelelõjének tekintik, s mint ilyet nemkívánatosnak tartják hazai terjedését. Tapasztalataim szerint e tábor elsõsorban ismereteinek hiányos volta miatt helyezkedik erre az álláspontra, s személyes vitában védvonalaik megingathatók, s nemegyszer sikerült már pl. nekem magamnak is rést ütni azokon. Legjobb (lovas)barátaim között lovasnomádot, huszárt, lovasíjászt ugyanúgy tudhatok, mint westernlovast. Ma már nem lepõdök meg, ha egy huszárkapitány western tréner bemutatójának megszervezéséhez kér tõlem segítséget vagy ha egy lovasíjász western idomítási bemutatót szervez hortobágyi csikósok számára.

Az MLSZ sportágak hívei alkotják a lovas társadalom legnépesebb táborát. A western lovaglási stílust a lovas hagyományõrzõkhöz hasonlóan õk is idegennek tartják a magyarságtól. Örkénytáborral, Széchenyi Istvánnal, Széchényi Ödönnel és másokkal jönnek, s csak legyintenek Pat Parelli vagy Monthy Roberts nevének hallatán. Sokszor szembeállítják pl. a western nyerget a bock nyereggel vagy az univerzális angol nyereggel, mondván az utóbbiak is vannak annyira kényelmesek túrázáshoz, mint amaz. Amikor azonban szembesülnek azzal a ténnyel, hogy a western nyergek és a bock nyereg vagy az õsi magyar nyergek közötti hasonlóság sokkal nagyobb, mint pl. egy díjugrató nyereg és utóbbiak között, akkor el szoktak gondolkodni. Ha megismerik a western lovaglási stílus kialakulásának történetét, s a spanyolokon és a mórokon keresztül pillanatok alatt az ázsiai lovasnomádokig jutnak vissza, vagy ha rádöbbentjük õket, hogy a texasi stílus kialakulásában mekkora szerepe volt a Közép-Európából kitántorgott nincstelen cowboyoknak, akkor legtöbbször elbizonytalanodnak hitükben. Ha elbeszélgetünk velük arról, hogy a 48-as szabadságharc emigrált magyar tisztjei milyen jelentõs szerepet játszottak pl. az észak-amerikai polgárháborúban vagy az amerikai lovasság felszereléseinek és mûködési modelljének kialakításában, stb., akkor bizony meginog a Széchényi és Wesselényi által meghonosított, manapság az igazi echte magyarnak tartott, de kétségtelenül angolszász eredetû, és az õsi magyar stílust elsöprõ lovas kultúrába vetett hitük.

A western tábor mindkét csoportjának vannak jól képzett, komoly lovas tudás birtokában lévõ ideológusai, széles körû ismeretségnek örvendõ vezéregyéniségei, akik képesek a westernlovasok érdekeit erõteljesen artikulálni, s nagy hatást, erõs vonzerõt gyakorolni a lovas társadalom egyéb rétegeire. Hatásukra szabadidõlovasok tömegei fordulnak érdeklõdve a western felé, s egyre többen választják ezt a stílust. De miért, miért? – kérdezik sokan. Hiszen a jó PR és az ominózus vitát elindító western tréner okfejtésének indoka ehhez édeskevés lenne. Az elõbbinek, a jó reklámnak, a vonzó mintáknak ugyan nagy szerepe van, amikor valamit tömeges méretben „el akarunk adni”, meg akarunk ismertetni, de hosszú távon csak akkor lesz „kelendõ az árú”, ha valóban jó is. A westernlovak és a western stílusban képzett lovasok alkalmasabb volta pedig zsigerbõl kontrázható. Egyszerûen nem is igaz az állítás, de még ha javarészt igaz is lenne, az sem indokolna ilyen szignifikáns különbséget. Egy közismert, kiváló lovas szakember a múlt heti Lovas Nemzetben írt – a western kontra angol stílusról szóló internetes vitára reflektáló - cikkében tesz pl. említést nagynevû és a lovas kultúrára, a lovaglás mûvészetére nagy hatást gyakorló francia lovas elõdökrõl, akik nagyjából ugyanazokat a kiképzési elveket vallották, azokat a technikákat alkalmazták, mint a mai western guruk. A napokban meg Dallos Gyula, örökös magyar bajnok díjlovas volt a Silverado Ranchen havonta megtartott, jeles magyar lovasokat vendégül látó Beszédes esték címû rendezvényünk vendége. Áradt belõle a lovak iránti mélységes szeretet és megbecsülés, a mesterek és a tanítványok iránt egyaránt megnyilvánuló tisztelet, a munka iránti alázat és szakmai tudás. Ha nem lett volna már eleve meggyõzõdésem, hogy ezek az erények - sok western fanatikus állításával ellentétben - nem csak a western stílus jegyei, akkor ezek a rám igen nagy hatással lévõ lovasemberek rá kellett volna döbbentsenek erre. Igazából bizonyításra sem szorul, hogy francia, olasz, porosz, osztrák vagy örkénytábori hagyományokat követõ, sõt továbbmegyek: bármely stílus iránt szívvel-lélekkel elkötelezett, a Dallos Gyulára (is) jellemzõ erények birtokában lévõ lovas szakember legalább olyan megbízható lovakat és lovas tudású lovasokat adnak ki a kezeik közül, mint a legnevesebb, világhírû western trénerek. A westernnek szabadidõlovasokra gyakorolt vonzereje nem a vitát elindító western tréner által megadott okokban rejlik tehát.

Véleményem szerint a westernlovaglás azért és attól vonzó igazán, mert jó pár alapvetõ emberi igényt egyszerre, egymagában ötvözve képes kielégíteni.
1. Természet szeretet
Korunk emberében egyre fokozódóan, egyszersmind egyre reménytelenebbül él a természet iránti vonzódás. A szabadidõlovasok a technikai civilizáció szorításából keresnek (és a rendszeres lovaglás révén találnak) menekülési utat. Van-e csodálatosabb annál, mint nyeregbõl rácsodálkozni a gyalog vagy jármûvel megközelíthetetlen természeti zugokban fellelhetõ csodákra: különös formájú növényekre, késve szétrebbenõ vadakra, a nap és a szél játékára? Szikrázó havat szóró patáknál, a széllel versenyt futni vágyó, de akaratunknak mégis engedelmeskedõ izmok játékánál, folyóban mellettünk úszó lovunk prüszkölõ, kitágult orrlyukainál, lassú vágtában arcunkat simogató nyári zápornál, csillagfényes tábortûz mellett hallható szénaropogtatásnál létezik-e természet közelibb élmény? Lovas beállítottságú ember számára aligha. A western felé kacsingató szabadidõlovasok számára mintául szolgáló cowboyok a végeláthatatlan prérik gyermekei voltak, mindennapjaikat végtelen síkságok vagy vad hegyek között, zabolátlan patakokkal, folyókkal, vadregényes tavakkal, végtelen erdõkkel tarkított tájon, lovak, marhák, vadállatok közvetlen közelében élték, s mai követõik ugyanazokat az érzéseket, élményeket remélik meglelni a westernlovaglásban, mint vadnyugati elõdeik.

2. A szabadságvágy
Minden ember a társadalmi konvenciók illetve a gazdasági kényszerûségek rabja, melyekbõl ösztönösen - jobb esetben tudatosan - szabadulni vágyik. Szabadnak lenni elsõ közelítésben annyit tesz, mint nem ismerni illetve nem elfogadni külsõ korlátozást. Az ember legnagyobb korlátja azonban végsõ soron saját maga, az igazi szabadságot önmagunk legyõzése árán érhetjük el. A westernfilmekben a magányos hõs a végtelen prérin lovagol, ezer mérföldeken keresztül tereli a csordát, akár egyedül küzd meg ezer veszéllyel, lerázza magáról a társadalmi konvenciókat, legyõzi saját gyengeségét, törvények felettivé és szabaddá válik. Lovas ember számára nincs nagyobb fokú szabadságot adó érzés, mint a gondolatára is azonnal és készségesen reagáló lován vágtatni, mint a szélvész. S szabadságot ad a saját gyengeségünket legyõzve, saját korlátainkon túlemelkedve a lovak közvetítésével megszerzett lovas tudás és erkölcsi tartás is. A szabadidõlovasok számára a westernlovaglás tálcán kínálja a szabadságérzés megélésének lehetõségét.
3. A biztonságvágy
Az individuális szabadság mellett az ember biztonságra is vágyik. A westernlovaglás kétféleképpen is kiszolgálja ezt az igényt. Egyrészt a szabadidõlovas könnyedén tagja lehet egy vidám, baráti közösségnek, mely közösséghez tartozás érzése egyben nagyfokú biztonságérzést is ad. Egy kezdõ szabadidõlovas szemével sokkal kevésbé észrevehetõek a western táboron belüli ellentétek, kevésbé szembe ötlõek a korlátok és szabályok, a western stílust mindenki szabadabb, lazább stílusnak tartja, mint a klasszikus stílust. Egy laza, kötetlen baráti társaságba bekapcsolódni, ott tagnak lenni kívánatos cél bárki számára. Másrészt a western elveken kiképzett és a western céljai szerint szelektált és tenyésztett lovak valóban nyugodtak, megbízhatóak. A lovasok és lovak képzése érthetõ és könnyen befogadható elvek alapján, a kezdeti lépésektõl a profi szintig minden lovas számára mindvégig élvezetesen, ugyanakkor biztonságosan történik.

4. A kalandvágy
Az emberekben, különösen a férfiakban életük végéig él a kalandvágy. Új világokat megismerni, ismeretlen tájakat felderíteni, újszerû ismeretekre szert tenni, játszani, küzdeni, az újat kipróbálni – örök emberi igények. A westernfilmek, a country dalok mind-mind errõl is szólnak, s nem csoda, ha a szabadidõlovasok könnyûszerrel elcsábulnak a vadnyugati kalandtúrákat, marhaterelõ versenyeket vagy akár egyszerûen csak az ismerttõl eltérõ, de vonzóan tálalt lovaglási stílus megismerésének lehetõségét tálcán nyújtó western ranchek ajánlatai láttán.

Persze a fenti emberi igényeket nem csak és kizárólag a western lovaglási stílus képes kielégíteni. De tagadhatatlan, hogy képes ezekre, s térnyerésére - a kiváló PR módszerekkel (westernfilmek, Marlboroo reklámok, „suttogás”) felvértezve és az élet minden területén tapasztalható erõteljes, sokszor tán erõszakos amerikai hatással maximálisan összecsengve komoly esélye adódik, s amerikai stílusát nem meghazudtolva ezzel az eséllyel élni is tud.

Magyar stílus? Létezik egyáltalán ilyen? Nem mongol, hun, szkíta, õsmagyar, török, porosz, osztrák, nápolyi, német, olasz, francia, spanyol elemekbõl összegyúrt stílusról van szó? Miért pont az amerikai elemeket akarja valaki számûzni? A kirekesztés soha nem volt magyar tulajdonság. A magyarság mindig befogadó volt, magába olvasztott minden jót, átvett minden használhatót, annak eredetétõl függetlenül. Természetesen õrizte hagyományait, emlékeit, de a használható, hasznos dolgokat minden korban integrálta. Ezért volt képes fennmaradni. A western stílus sem lesz ez alól kivétel!
[/quote]


Porfelhõrõl: :)
[quote name='sheriff' post='349478' date='2006.05.08, 09:23']
Nekem ezerszer fogadta meg, hogy a szabadsága alatt nem kíván olyan élõlényt látni, amelynek négy lába van. Zsömle is és a lovak is az agyára mentek már. A kétlábúakról illendõségbõl most ne ejtsünk szót! Erre fel látom ám, hogy kicsípte magát, s pakolja fel a futóra a gyagyaás lovát, Sailwint. Kérdem tõle:
- Ilyen korán is nyitva van a ballószögi vágóhíd?
- Nem, csak a szabadságomat Istenes Csillánál töltöm, s lovagolok majd a lovamon.
- He?
- Szeretek lovagolni. S ez a ló nagyon jó lesz!
- Mármint melyik ló?
- Ez itt, a Sailwin.
- Ez e? Kizárt!
- Mánpedig az lesz. Meglásd!
- Menjél inkább búvárkodni a Vörös tengerbe! (Hátha belefulladsz. De legalább jó messze van, s két hétig tuti nem látunk!)
- Nem megyek. Nem érdekel a rája. Csak fel akarok naponta szállni rája. Mármint a lovamra.
- Tudok adni egy vitorlást, egy kenut, egy kajakot meg egy motorcsónakot vízisível a Tisza tavon. Menj inkáb oda!
- Nem megyek. Szarok a vízisportokra. Okádék sok ott a szúnyog, árad a Tisza. Inkább megyek Szentesre lovagolni. Bár épp Csongrádnál szakadt át majdnem a gát.
- Akkor menj el az Alpokba hegyet mászni!
- Menjen a görcs. Lovagolni akarok.
- Ne lovagolj! Biciklizz fel Bernecebarátiba inkább.
- Biciklizzen a hóhér! A cajga nem legel és nem is csinálja szépen, helyes lábra a kiskört.
- Miért, mert a Sailwin tán csinálja?
- Hát nem, de pont azért kell a szabdságomon gyakorolni.
- De hát minden nap felültél rá eddig is. Miért pont a szabidon akarod ezt tetézni?
- Mert ki szertnék kapcsolódni a lovaglásból, a elegem van a lovakból, az etetésükbõl, az edzésükbõl. Pihennem kell! Ezért lovagolok majd két hétig, s etetem a lovakat Csilláéknál, s edzek nyakra-fõre.
- Te hülye vagy!
- Te is!

Hát így csevegtünk egy darabig szombat reggel, s végül csak sikerült kiebrudalni a tanyáról. Két hétig arany életünk van. (Mondjuk az a dög Zsömle itt maradt bajnak, s múlt éjjel kinyitotta a bejárati ajtót, s felfeküdt Bogi és Véres Penge közé a kemencesutba, s nem volt hajlandó letakarodni onnan. A két lány egész éjjel szorongott a fekhely szélein, míg az a koszvadt dög hanyattvetve magát szuszogott meg horkolt nagy vidáman.)
[/quote]


[quote name='sheriff' post='360594' date='2006.06.05, 21:06']
Grizzly
Grizzlyt Kastély istállójában pillantottam meg, VV Csabi csõdöre mellett álldogált. Vérmedvét sejtetõ neve ellenére egyáltalán nem volt ijesztõ vagy félelmetes. Sõt, nagyon is tetszett nekem. Egy grizzlyhez képest például igen hosszú farka volt. Meg akartam lebbenteni, de nem tudtam. Rajta állt. :hu: Ettõl kicsit padlót fogtam. Lónál gyengém a dús, földig érõ farok.

A teste is igazán impozáns volt. Izmos, arányos, s az alkatomhoz illõen megtermett. Amikor jobban megnéztem, el kellett ismernem, hogy ilyen szép állatot nagyon ritkán látni. Tán még nem is láttam eddig. Pedig láttam már telivér és shagya arabokat százszámra. Elsõ blikkre ne tudtam eldönteni, hogy Grizzly miféle szerzet. Sokkal izmosabb és robusztusabb volt, mint egy arab, ugyanakkor a feje, a nyaka, a tartása, lábai vékonysága és szárazsága arabra vallott. (Késõbb kiderült, hogy apai ágról quarter horse (Doc Genuin Cowboy), anyai ágról meg egy Kastély féle, távlónak való arab telivér.)
A színe is arabos volt, de mégsem egészen az. Valami elképesztõen szép kontrsztot adott a fekete sörény és farok a drappba hajló szürke színnel.

A szeme tetszett leginkább. Kíváncsiság és bizalom sugárzott a szemébõl, nem volt benne semmi félelem vagy tartózkodás. A feje kedves és büszke egyszerre, az orrán egy nagyon szép rózsaszín pisztra, mely már-már barbi babás érzést keltett bennem.

Kastély azt mondta, hogy Grizzly eladó. Sõt, cserélhetõ is akár. Nagyon nem voltam lóvételi hangulatban de üsse kavics, nézzük meg! Kitettük a körkarámba.

ÉS AKKOR MEGMUTATTA, HOGY MITÕL GRIZZLY EGY GRIZZLY, HOGY MITÕL FAGY MEG A VÉR A LOVAS EREIBEN!!! :yeah:
A föld felett 2 méterrel száguldott, olyan mozgással, amilyen nincs is. Elméleti tankönyvekben írnak le ilyen mozgást, mint elvi síkon elképzelhetõ tökéleteset. Elismerve rögvest, hogy ilyen csak a limes végtelenben lehetséges. Grizzly olyan félelmetesen szép volt, olyan ijesztõen tökéletes, hogy azonnal tudtam, itt a vég! El lesz bótóva, na!

S lõn! Május elsõ hetében hoztam haza.

A futóra egészen simán felment. Bizalommal volt az ember iránt, s egyszerûen fel lehetett vezetni, noha soha ilyen alkalmatosságot még nem látott. No persze a Grizzly azért mégis csak grizzly, hazáig majd szétrúgta a járgányt.

Körkarámban kezdtük az ismerkedést egymással. Ilyen sokat még egyetlen lóval sem foglalkoztam földrõl. Elhatároztam ugyanis, hogy minden tudásomat bevetem ennél a lónál a belovaglása során, s olyan jó hátaslovat faragok belõle magamnak, amilyet csak tudok. Ezért step by step haladtunk. Elsõ alkalommal az iram kezdetleges szabályozásáig jutottunk el. Második alkalommal már rákerült a nyereg is. A harmadik alkalommal már fel is kantároztam, felnehezkedtem mindkét oldalon a nyeregbe, fel is feküdtem rá, s kikötöttem mindkét oldalra egy kis idõre. Negyedszerre Ranger már felült a hátára egy nagyon rövid idõre, sõt vezettem is õket pár lépést. Ötödszörre már egyedül lovagoltam vele pár kört a körkarámban. Pár napja a trail pályán többször átmentünk két, egymáshoz közelre tett fémhordó között, átlovagoltam a cavalettin oda-vissza többször is, s átvezettem a fahídon is vagy háromszor. Ezen a napon már 10-15 percet töltöttem a hátán, ide-oda sétálgatva, hajlítgatva, körözgetve. Tegnap pedig Janóval kimentünk egy sétálós, több mint egy órás terepre.

Grizzly minden képzeletemet és várakozásomat felülmúlja. Hogy mást ne mondjak: meglepõen okos jószág. Pár alkalom után már kiválóan ismeri a körkarámos koreográfiát, s szinte elõre teljesíti minden kérésemet, még mielõtt kérném. Igazi eminens. Egyetlen egyszer meg nem ugrott, nem bakolt, nem ijedt meg, amikor a nyeregbe szálltam. Mikor oldalra kikötöttem a fejét, meghökkentett a reakciójával. Van olyan ló, amelyik ilyenkor veri magát, szaggatná el a kantárt. Van amelyik csak körözik vég nélkül. Grizzly fordult egyet-kettõt, s azután megállt, s féloldalasan rámnézett, mintha azt mondaná: Vedd már le ezt a szart, az Isten megáldjon! Nem látod, hogy milyen kényelmetlen ez nekem?

Tegnapig a lábamat egyáltalán nem használtam a hátán. Csak laza szárral próbáltam ellovagolni. Ha megállt, akkor nem elõre hajtottam, hanem valamerre elfordítottam, s úgy vettem rá, hogy lépjen. Ha a lábam egy kicsit is hozzáért az oldalához, érezhetõen megfeszült miatta, s a füleit hátrafordította. Tegnap viszont a terep során már javában pumpáltam a lábammal, s kezdi érteni, hogy mit jelent a dolog. Eleinte én mentem elöl vele, s Janó követett minket. Grizzly csõdör, s erõsen érdeklõdik minden ló iránt, amelyik a közelébe kerül. Nem akartam viaskodni vele az elõtte haladó ló esetleges közelsége miatt. Nem ismertem (most sem ismerem) még jól, nem tudtam milyen reakciói lesznek. A karámban egészen jól meg lehetett állítani, illetve körre lehetett venni már.

Egy darabig nagyon szépen haladtunk. Mentünk át tócsán, kidõlt fatörzseken, más lovak számára ijesztõ helyeken is (pl. Dieter háza mellett, az építkezés anyagai és gödrei között), de Grizzly nem foglalkozott ezekkel. Nagyon új volt neki, hogy lovas ül a hátán ennyi ideig, hogy kinn lehet a szabadban. A tanyától olyan 500 méterre jártunk, amikor éreztem, hogy meg akar iramodni. Nagy tágas tér nyílt elõtte, az idõ egészen jó volt (alid szemerkélt akkor még). Azonnal figyelmeztettem, hogy ezt nem igazán szeretném, s léptünk békében tovább. Úgy egy félóra múlva, miután hazafelé vettük az irányt, õ is és én is felbátorodtunk. Kezdett ellenkezni is már. Nem akart elõre menni. Úgy gondolta, hogy inkább megdugná Abdult, ha egy mód van rá. Ez valahogy olyan jó ötletnek tûnt neki, s nem nagyon akart engedni az elképzelésébõl. Ha elõre kerültünk, akkor megállt, s erõteljes derék és csizma nógatásra sem mozdult elõre. Az oldalra elindulás sem nagyon ment, hiszen sokszor erdõben, bokros helyen, szûk ösvényen voltunk, s nem volt hely ilyen manõverekhez. Ha meg Abdul elõre ment, Grizzly vészjóslóan morgott, s kezdte rakni magát. Egy idõ után már férfiúi erényei is szemmel láthatóak voltak. Kicsit jobban kellett figyelnem ekkortól. De nem volt semmi gond, eddigre már én is felbátorodtam, s kicsit keményebben is meg mertem fogni a szárat, s a csizmát is elkezdtem használni. Meglepetésként ért, hogy a csizmától milyen készségesen megy el. Ha odatettem az oldalához, a farához közelebbre, a farát simán el tudtam tolni. A szárra még nagyon csikóul enged, de azért olyan jól haladtunk e tekintetben is, hogy hosszú percekig is tudtam és mertem egy kézzel is lovagolni.

Kérdezte valaki, hogy merek vele kimenni a tanyából? Szerintem sokkal jobb volt ez így, mint benn karámban. A körkarámot, a suttogást már jobban tudja nálam is. Egy kör küldéás után már alkudozik velem, s ha csak a szempillámmal intek neki, hogy oké, már robog is be hozzám középre, s diadalmasan megáll mellettem. Ha elindulok, jön velem. Ha fordulok, fordul õ is, ha megállok, megáll, s hátralép, ha felé lépek. A páláyn meg nem mertem továbblépni vele, az az igazság. Fogalmam sem volt, hogy milyen reakciót váltok ki belõle, ha elkezdem a csizmát használni. Terepen meg biztos voltam benne, hogy az újdonság varázsa, a másik, nyugodt ló, egy herélt közelsége elvonja majd a figyelmét magáról a tényrõl, hogy valaki ül a hátán, s dirigálja. Gondoltam, hogy ha nagyon gáz lesz a viselkedése, akkor leszállom róla, hazavezetm, s mégis csak suttogunk még, meg lassabb ütemben, de a pályán jutunk el addig, hogy dolgozni kezdjen alattam, s ne csak eltûrjön a hátán. De az elképzelésem remekül bevált, s úgy hiszem, hogy többet léptünk elõre, mint két-három rövidebb idõtartamú, pályán töltött lovaglással. Szinte észre sem vette, s ment velem több mint egy órát. Leszálltam róla és felszálltam rá vagy négyszer, egészen erõteljesen tudtam használni a csizmát, izegtem-mozogtam a nyeregben, a szárral határozott parancsokat (elléptetés a másik lótól, fékezés a másik ló mögött, annak közelsége miatt, megállás, stb.) tudtam adni, egy csomó akadályt leküzdöttünk. Pont annyi idõt voltunk kinn, amennyit kellett és amennyit lehetett. Többet nem szabadott volna, kevesebb meg kár lett volna. Nagyon meg voltam mindkettõnkkel (sõt a nagy segítségemre lévõ Janóval és Abdullal is) elégedve.

A hét közepén újra karámban dolgozunk, s ügetni is fogok vele. A hét végéig kétszer fogunk dolgozni, s vasárnap szeretném abszolválni az elsõ vágtát is. Azután felkerülnek a nyeregre az idomítás elsõ fázisában leszerelt nyeregtáska, lasszó, esõkabát és társaik, s hamarosan fennhagyom a sarkantyút is magamon. Még 6-10 alkalomra számítok ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam a hátán, s elkezdhessük a komolyabb képzést.

A terepen kétszer ügetni is elkezdett, de azonnal leállítottam. Még nem akartam ügetni. Annyit viszont éreztem, hogy észveszejtõen kényelmes ügetése van ennek a lónak. Mondjuk erre számítottam is, hiszen látom hogyan mozog a körkarámban, látom, hogyan hullámzik a háta. Azt még nem tudom, hogy marhás számokban mire lesz jó, vagy alkalmas lesz-e egyáltalán ilyesmire, de túralónak alighanem ideális lesz. A terep végeztével mondjuk odaszemtelenkedett Zsömle kutya, s összeszagoltak Grizzlyvel. Lazára engedtem a szárat, s hagytam, hogy a ló azt tegye, amit akar. Cuttingolni kezdett a kutyával. Lesunyt füllel üldözni kezdte. Ez jó jel. A dog sense már majdnem cow sense, nem? :D
[/quote]


A belovaglásról:
[quote name='sheriff' post='388933' date='2006.08.25, 10:38']
Nekem Tóth Lajos mondta egyszer, hogy egy frissen belovagolandó ló nem dobhatja le az embert. Olyan nem fordulhat elõ. Ha mégis, akkor nem vagy jó belovagló lovas. Nem tudod, hogy mit kell csinálnod, vagy tudod, de nem volt hozzá türelmed, hogy meg is csináld. Épp egy olyan lóhoz hívták el a tanácsomra akkor, akivel a belovaglásával próbálkozók nem boldogultak, folyton levágta õket. Érdekes módon Lajost meg sem próbálta ledobni!!!!

Ha betartja az ember a fokozatosságot, megcsinál a lóraszállás elõtt a lóval mindent, amit csak kell, a csikóban kialakítja a büntetés-bizalom kellõ egyensúlyát, akkor a belovaglás valójában nem sok izgalmat okoz majd. Egy darabig csak földrõl kell dolgozni, lehetõleg körkarámban! Ez megy egy darabig, egyre többet kérünk a csikótól. Egyszer csak eljön a pillanat, amikor fel kell ülni. Amikor már nincs mit tenni a továbbiakban a földrõl. Ekkor talán van az emberben egy kicsi izgalom. De ez az én esetemben jóideje már nem félelem, hanem várakozó izgalom. Milyen lesz majd? Hogyan reagál majd? Hogyan haladunk majd? Milyen lesz az ügetése, a vágtája? Kérdések várnak válaszra, s a válaszokra várakozás ad okot némi izgalomra. Ha ezt a pillanatot (a lóra való felülésre alkalmas pillanatot) valaki nem érzi, vagy nem várja ki, akkor van ok izgalomra, s ez nem a várakozás izgalma, hanem félelemmel vegyes. Ha egy lovat nem készítenek elõ a felnyergelésre, a nyereggel való elindulásra, mozgásra, a felülésre, a lovassal való elindulásra, mozgásra, akkor minden megeshet. Törhet csont, történhet bármi lovassal, lóval, felszereléssel. De ha szakszerû a belovaglás, akkor semmi váratlan nem történhet. Ez nem azt jelenti, hogy a csikó nem ugorhat meg, nem akarhat bakolászni! De egy jó belovagló tudja, hogy ez bekövetkezhet-e, ismeri a jeleket, amiket a ló ad, s tudja azt is, mikor mit kell tennie. A csikónak nem adunk esélyt a helytelen viselkedésre - ez a legfontosabb szabály.

De ez megint olyan téma, amit nem nagyon lehet így, virtuálisan tárgyalni. Ezt látni kell, csinálni kell, érezni kell! Tóth Lajostól nagyon sokat tanultam ebben a tárgykörben. Mielõtt õt megismertem volna, már addig is belovagoltam ki tudja mennyi lovat, de azóta a belovaglás sokkal hatékonyabban és szakszerûbben zajlik nálunk. Nem nagyon tudok elképzelni olyan lovat, amelyet ne vállalnék be. Nem hiszem el senkinek, hogy létezik olyan ló, amelyet nem lehet belovagolni. Vannak persze elrontott lovak. Rc-nek igaza van abban, hogy ezekkel sokkal nehezebb. De soha nem lehetetlen. A türelem, az erély, a szakszerûség mindig eredményre vezet. Legfeljebb a dolog tovább tart.

Valamikor nem sokat lacafacáztam egy csikóval. Maximum fél óra elteltével már terepen mentem a friss lovaimmal, csikóimmal. Ezt ma már hibás gyakorlatnak tartom. Ha igazán jó lovat akar az ember nevelni, akkor fokozatosságra van szükség. Hagyni kell a csikónak idõt, hogy agyilag is feldolgozza azt, ami vele történik, s fizikailag is felkészülhessen a rá váró feladatokra.

Szerintem csak az lehet gyáva a belovagláskor, aki nem tudja, hogy mit kell az adott lóval tennie. Ha elfogy a tudás, kezdõdik az erõszak - tartják sokan. A gyávaság is akkor kezdõdik. A bevállalás is ugyanide tartozik. Ha nincs meg a tudás, akkor lehet valaki bevállalós. Ha az ismeretek, a szaktudás elegendõek, akkor csak egy ismert lépések sorozatával, a variációs lehetõségek közül a pillanatnak megfelelõ kiválasztásával járó feladategyüttes végrehajtása vár ránk. Ott nincs mit bevállani, nincs mitõl gyáván megfutni. Ezerszer kitaposott úton, biztos cél felé haladhatunk. Nyugalom van, csend van, béke van a karámban, amikor egy csikót belovagolunk. Nincs ott kiabálásnak, ordítozásnak, rodeónak és egyebeknek helye.
[/quote]


[quote name='sheriff' post='423996' date='2006.11.29, 10:57']
Grizzly 3.0

A Windows operációs rendszer is akkor kezdett komoly hírnévre szert tenni, amikor a 3.0-s verzió elkészült. Grizzlyvel is ez a helyzet, úgy tapasztalom. :)

Hétvégén 3 napos túrára mentünk a Mátrába, s gondban voltam, hogy melyik lovamat vigyem. A fiatal csõdört sem fizikailag, sem mentálisan nem tartottam igazán érettnek egy ilyen túrára. Eddigi túráinkon is hamar elfáradt, pedig azok sík terepen zajlottak. Mi lesz velünk akkor a hegyek között? A hosszú kaptatók még az edzett, tapasztalt túralovakat is "kikérdezik", nemhogy az ilyen zöldfülûeket. Ráadásul Grizzly még alig volt más lovak közelében, s akkor sem viselkedett makulátlanul. Tombol benne az ifjonti vér, ereiben zúgva száguld a tesztoszteron, ha kanca vagy akár más, idegen ló kerül szagló közelségbe. Egy-egy hegyi túrán pedig könnyen elõfordulhat, hogy összetorlódunk valami beszûkült ösvényen. A Mátra túráink eddig mindig az önfeledt lovaglás megtestesülései voltak. Soha nem vett részt rajtuk kezdõ, problémás lovas, mindig maradéktalanul tudtam élvezni a lovaglást. Most is így szerettem volna. Grizzly viszont problémákat vetített elõre, ezért még az indulás pillanatában is megkérdeztem Porost, hogy valóban minden lovunkra - köztük Broncora is - szüksége van-e a hétvégi kurzusra. Mivel igennel válaszolt, végül mégis csak a szürke csikót vezettem fel a futóra.

Életében másodszor kellett lószállítóba felmennie, s 10 másodperc alatt abszolváltuk is ezt a faladatot. Amikor Kastélytól elhoztam annak idején, akkor se kellett sokkal több neki. Érdekes, hogy némelyik lónak mennyire nem gond ez. Grizzly nagyon bízik bennem, s ennek tudom be, hogy egyetlen visszakozás nélkül felment a helyére. Kastélyéknál kikötve állt, ide-oda vezetgették VV Csabáék egyik állásból a másikba, s már akkor is bízott az emberben, megszokta, hogy az õt vezetõ ember után kell mennie.

Kicsit meg voltam szeppenve, amikor megérkezés és letáborozás után el kellett indulni lovagolni. Janóval, Gáborral és Gumival akartunk egy kisebbet kerülni a többiek érkezése elõtt. Eddig mindig lefutószáraztam, vagy körkarámban dolgoztam vele, mielõtt a hátára ültem volna. Itt azonban erre nem volt lehetõség. A táborhelyünk hegyoldalban volt, s derékig érõ fû borította. Ott ugyan nem lehetett futószárazásra még gondolni sem. Felültem hát, s készültem egy kis rodeózásra. De elmaradt. Kicsit jobban kellett figyelni a szokásosnál, de az emelkedõk hamar lehûtötték a vehemenciáját. Olyannyira, hogy egy óra múlva egyszer megállt egy kaptató derekán, hátrafordította a fejét, s hosszasan és mélyen a szemembe nézett. Annyi rosszallással, hogy szinte csak úgy sütött a képébõl. "Hát normális vagy te? Ezt teszed velem?" - kérdezte a tekintete. Sajnáltam is, s elég gyakran leszálltam róla, hogy könnyítsek a helyzetén.

A szombati és a vasárnapi napon szívmelengetõen jól szerepelt a méncsikó. Hamarabb fáradt ugyan a többieknél, de elég sokat kíméltem, vezettem kézen az emelkedõkön, s bírta. A legnagyobb élmény az volt, hogy szinte mindent megcsinált nekem. Belement vízbe, patakba, leugrott 1 méter magasról, mászott árkot, áttört áthatolhatatlannak tetszû tüskés bokrokon. S ráadásul nem renitenskedett. Mehettem kanca vagy bármelyik ló mellett, mögött, eminens magatartást tanúsított. Mostmár biztos vagyok benne, hogy olyan ló lesz belõle, hogy a fal adja a másikat. Eleinte nagyon tutyimutyinak véltem, lassúnak gondoltam. Mostanában meg inkább már a lassításán ügyködöm. A lassú, majdnemelalszom jogg nem megy még, s a vágtája is eléggé egysíkú. Nem tudja még ugyanazt a jármódot széles sebesség skálán bemutatni. De majd fogja! Ma délután kimegyek hozzá, s kicsit megkínzom a pályán ennek érdekében. Szeretném ha tudna acélrugóként kilõve elindulni is, gatyaféken megállni is, s olyan lassan vágtatni és ügetni is, hogy alhassak közben a nyeregben. Hamarosan megismertetem vele a lasszót is, mert jövõre már marhákat is kell fognunk ropingban. Apropó marhák! A minap a szomszéd tanyán éldegélõ mintegy 100 marhából álló csordát terelgettem a hátáról. Olyan magától értetõdõ természetességgel lovagoltam be a csorda sûrûjébe, ijesztgettem vele borjat, tehenet és hatalmas bikát is, mintha egy tapasztalt marhaterelõ lóval lettem volna. Abszolut nem félt a marháktól, de szerencsére flegma sem volt irántuk. Még nem tudja, hogy párducként kell majd utánavetnie magát a kiszemelt borjaknak, de valamit mintha már sejtene ebbõl.
[/quote]


[quote name='Csapos' post='313890' date='2006.02.10, 21:00']
20 év múlva

2023. június. Délután négy óra, forróság. A rádión egy kiöregedett macskajancsi valami Bocskor erõlteti fáradt poénjait.
Az autót lecseréltem egy Wartburgra, csak 32 éves, kombi.
Ülök a nappaliban a kanapén és elõttem egy horpadt koszlott mûanyag boros kanna egy vörösboros foltos abroszon.
Maradék hajam zsíros, hátulról fésülöm elõre aztán oldalra, hogy legyen valami a fejem tetején a bõrön kívül.
Elhízott hasamon fehér lyukacsos atléta feszül tenyernyi pörkölt szafttal a mellemen, kifeslett nadrágtartóm bele vág a vállamba. Fejem lebillentve petyhüdt ajkaim fénylenek a kicsorgó nyáltól.
Alig hallhatóan borillatot böffentve szólalok meg-
-Gyerekek?
Andi elhízva, testére feszülõ, félre gombolt virágmintás nylon- jersey otthonkájában (aminek lóg a zsebe) a haját kendõvel hátra fogva, fejhangon sikítva ront ki a konyhából:
- Én azt meg honnan tudjam? Fõztem nem? Ha nem vennéd észre!
Laura jön a fürdõbõl, száján vörös rúzs fekete vastag kontúrral, szeme sötét kék, haja lila égnek áll, fekete miniruhában combig érõ csizmában.
Nem érti, miért is nem szimpatikus nekem a fickó, aki, a ház elõtt várja.
Pedig az Õ szavaival élve –„tök sirály fej a csóka”.
De miért van lila haja, és karika az orrában?
Ráadásul KOLOMPÁR a neve és a bõre sötétebb az enyémnél.
Legutóbb is mikor szóvá tettem –„ne pazarold el magad arra az alakra”, én voltam a maradi, aki nem tud lépést tartani a korral.
- Különben is többet keres egy hét alatt, mint a Te segélyed egész évben. Abból, amit kapsz a Kiöregedett Vendéglátóipari Alkalmazottak Segélyegyletétõl nem élünk meg. Õ vállalkozó és tök jól megy neki. Ha azt hiszed, hogy a fogsorodat a Te pénzedbõl fizettük, hát nagyon tévedsz!- Hadarta szinte levegõ vétel nélkül.
- Egyszer pedig le ültetik az szent! -vágtam vissza, szinte alig hallhatóan nehogy megint lehordjanak.
Norbi a soron következõ tárgyalására indul, különösen nagy értékben elkövetett adócsalás miatt.
Hûtlen kezelésben nem találták vétkesnek. Ügyes ügyvédet szereztek neki a haverjai Palermóban, nem is kér pénzt a munkáért.
Vajon miért mosolyog annyira, a kisebbik lányomra és Miriam miért olyan kedves vele? Nem értem. Volt valami lófejes ügye is ennek az olajos hajúnak.
Miriam tegnap szökött meg a kórházból, a hol mûvi terhesség megszakítást végeztek rajta. Egy általam meg nem értett „tök jó fej csóka miatt”.
Az olasz nagyon dühös volt egész nap telefonált, de estére meg enyhült és valami elégtételrõl beszélt, hogy megszerezte, vagy elintézte vagy, micsoda.
Most meg csak ülök a nappaliban és gondolkodom, hol is ronthattam el. Akaratlanul is a fejemben zakatol egy régi Piramis szám refrénje :” istenem miért nincs két életem?!
[/quote]


[quote name='Csapos' post='323626' date='2006.03.05, 21:46']
Tímpening Bibivel (szösszenet lótávlatból)

Broncó drágám Te is látod? Jönnek! Már megint jönnek, na adj egy puszit, úgyni.
Most meg köszönget, azt hiszi értem. Naaa, ne már együnk még, még nem megyek! Még egy falatooot, csak az útra.
Na ugye, látod, hogy megy ez így is.
Most meg rámpakolja azt a dög nehéz nyergét, kaja meg semmi!
Mehetek melózni tiszta idegbe.
Na gyere, ülj fel, kitámasztok. Kösz, nem ugrottál rám ez jól esett.
Mi???????????
BORJÚÚÚÚÚÚÚÚÚK!!
Na neeeeee. Ja, hogy most csak melegítünk, ezeket tudom, de minek a borjú?
Büdös és gyors is meg aztán akkor állandóan rohannom kell.
Hát ez jó melegítgetek és nem is foglalkozunk azokkal a tarkákkal.
Na most meg, megint mi van. Rendben ügetek egy kicsit, de csak, hogy örüljél.
Remélem boldog vagy. Ne, ez komoly, muszáj oda mennem?
Látom, igen látom a többieket, õk oda mennek, de én EGYÉNISÉG vagyok, nem megyek!
Azért se!
ÁÁÁÁÁÁ, ne ez nem volt jó!
Oké, oké bólogatok ha nem vennéd észre, megyek. DE okvetlen meg kell említenem, hogy nem értek ezzel teljesen egyet.
Na ezt mondom!! Minek fussak, tépem magam, száguldok, a többiek meg már jönnek is vissza. Mi a szarért rohanjak, mikor kaja sincs náluk!
Nem hiszem, hogy nem látja. Halló, Te ott fent. Magasabban van a fejed, mint nekem és nem látod? Vagy csak ennyi eszed van. Az elõbb már futottam, most megint?!
Ne olyan gyorsan, mert kisodródom. Na most meg majdnem pofára estem ebbe a tehénkezdeménybe. Csak érjelek utol, meg mondom neked a magamét.
Hééé, ne szaladj, csak vicceltem nem vagyok haragtartó. Várjál már kössünk üzletet, ha te nem futsz nem kell nekem sem, így nem fárad el senki. Most meg hova rohansz? Nem mondtál semmit.
ÁÁÁÁÁ, jól van, futok egy kicsit. Hello boci, na mit szólsz az ötletemhez, de gyorsan mond, mert elvbõl nem futok tarka pasik után!
Mi??? Nem !!!Akkor nesze, megharapom a hátad. Most meg futsz mi??? Menekülsz kicsi csibe??
Gyere ha mersz!
Megmondalak a pasimnak, Õ igazi bajnok, aztán megnézheted magad, ha itt rohangálsz!
Neeeeeeeeeee, apaaaaaaaaaaaaa, már futottam most már ne fussunk, minek?
Úgy sem olyan nagy ez a karám visszajönnek! Hidd már el, tudom tapasztalatból, nem elõször szabotálom ezt.
Végre, elviszik Õket.
Kicsi séta és pihi. Épp itt az ideje vagy félórája nem ettem, a pasim meg a többi csajjal a legelõn. Kitépem a sörényét, ha valakire szemet vet.
Nem azt mondom jó hely ez, de ennyi melót???!!
[/quote]


[quote name='Csapos' post='333264' date='2006.03.29, 13:36']
Valahogy nem az igazi!
I.kerület, plafonig márvány, cseresznyefa színû recepcióspult, pasztel szõnyegpadló. Hangtalan suhanó pincérek akik egy komornyik arckifelyezésével gondoskodnak a neves és névtelen vendégekrõl.
Foglalás, menüírás, kostolás, beosztás, teljesítménylap, leltár, árképzés, étlap korrekció.......
Beszállítói tárgyalás, itt követtem el azt hibát, hogy oldalra néztem és megláttam, ahogyan a faágak közt lágyan beszûrõdik az elsõ tavaszi napsugár.
Eddig fel sem tünt, annyira rohantam mindennel, hogy nem vettem észre.Most viszont látom és csak ezt látom.
Nem hallom az embert velem szemben aki csak mondja az unalomig ismétel céges dumáját, nem hallom a háttér zenét és nem látok mást csak egy hatalmas végesincs mezõt. Egy olyan harsogó zöld színû mezõt a háttérben hegyekkel fával, patakkal mely talán nincs is csak az én képzeletemben. Látom a vágtató ménest, sõt még hallom is ahogyan a paták ütemesen dobognak. dadam dadam dadam... istenem , de szépek is vagytok.
Elmosolyodom.
Aztán mintha arcon vágnának újra látok-hallok mindent a zenét a az éttermi zajokat az evõeszközök csörgését, a pincéreket, a partnert akivel tárgyalok.
Õ látva mosolyom, -mirõl azt hiszi neki szól- gyorsan elém rak egy kimutatást és átnyúlva az asztalon ujjával böködi a kikutatás eredmény oszlopát.
- Ugye milyen érdekes? kérdi lelkesen. - Valamint ha ezt az adatot is figyelembe vesszük akkor.......

Nem az én világom ez már, nem tagadom ez volt régen, de már nem az!
Nem az enyém.
Ez a világ, így ahogy most van, tele pakolva minden földi rosszal, valahogy nem az igazi.
[/quote]


[quote name='Csapos' post='344594' date='2006.04.24, 22:43']
Szombaton dolgoztunk és melóztunk ez volt a program. Az utbbi és az elkövetkezõ napokon is ez a feladat, készülünk a versenyre.
Ez történt azon a szombaton is mikor megérkezett MZ(Mezei Zoli).
Mi már nyakig szutykosak voltunk, én még sírtam is kicsit mert épp hagymát vágtam.
Jött, látott, kérdezett.
- Csapos, ne haragudj nem tudnál egy zoknit kölcsön adni?
- Dehogynem, mire ezt kimondtam Mandarin már a kezébe is nyomta.
- Köszi.
- Kérlek, de hogy hogy nincs rajtad zokni? Nem lesz kicsi? Próbáltam vissza szerezni könnyelmûen elpasszolt javamat.
Eközben veszi le a csizmáját és a saját ZOKNIJÁT!!!
- Van csak nem akarom a sajátomat összekenni:
BANG!!!
Ott villogott a homlokomon egy nagy neon felirat:
LÚZER! LÚZER!
[/quote]


[quote name='Csapos' post='356186' date='2006.05.25, 08:49']
sziasztok

Ha tudnátok millen jó kis kalandunk volt tegnap.
Tereltünk!
De nem ám akármilyet, hozzáértõset.
Sheriff és Poros összetrombitált pár embert, hogy kéne menni terelni valami dögevészjószágot.
Szerdán délutánra megérkezett mindenki, nyergelés és gyerünk.
Ágasegyházáról tereltük a bocikat valami "P" betûs helyre nem emlékszem a pontos névre.
Az indulás nagyon komoly volt, mikor belovagoltunk a tehenészetbe, úgy néztek ránk mint valami csodabogarakra, szerintem nem nagyon hittek bennünk.
Én akkor még igen.
Stratégiai lépésként Sheriff kérte a tulajtól, hogy kicsit egy nagyobb területen szeretnénk elõbb körbe lovazni a borjakat.
(hûû, ezt Ti értitek?)
Sheriff instruált minket, mi bólogattunk mintha értenénk amit mond.
Ezek után a gyalogos tehenészek segítettek kiszedni a bocikat a kazlak közül, mert berongyolt majd az összes.
Összetereltük egy körbe mindet!
Utána megint segítettek kiszedni a kazalból és már csak az indulás volt hátra.
Elõre! -adta ki az ukászt a fõ cowboy.
A lelkes gyalogos segítségtõl Gringó hisztizett mint egy õrült!
Meg is kértem, hogy ne üvöltsön mint egy csapdába esett agybeteg hiúz és ha még azt is megtenné hogy közben nem hadonászik azzal a karóval a ló feje körül, talán még kedvelném is.
Siker.
Döbbent arc , de csend, ló nyugszik.
Akkor már csak a szomszéd szõlõjébõl kellet kiszedni õket.
Siker, siker és megent csak siker.
Ezután az "antré" után mint a filmeken.
Izsáki úton forgalom leállítva, keresztül a bocikkal. szigorúan csapatba rendezett marhákkal sétáltva.
Igyekeztem olyan napcserzette arcot vágni.
A mezõre érve már szinte uncsi volt olyan esemény mentes volt a mutavány.
A közeli kis tanyák elött állt a tömeg (4-5 ember) és minket bámultak. Biztos éljeneztek is csak mi nem hallottuk.
Egy néni pánik szerûen szaladt, hogy legelészõ birkáit amik tõlünk vagy 500 méterre voltak, biztonságos helyre terelje.
Ekkor Poros ordított- Így jár mindenk aki nem adóóóózik!
Én is rákezdtem, - holnap rekvirálás lesz!
Na ekkor elkezdett esni egy kicsit. Gondoltam majd a vaxosban. mikor leoldottam és a ló mellett a kabát lógott, olyan pörgésbe kezdtünk mint cserebogár a parázson.
Megszokta.
Na most felveszem, egy kéz , OK!
Másik, bakker csomós az ujja nem bírom kidugni a kezem.
Szellõ, libbenõ kabát, szárak a fogaim közt, fickándozó ló.
Siker , ló áll, kabát rajtam, mindenki röhög, rajtam!
Ekkor már nem is esett, nem baj kabát marad!
Megérkeztünk.
Úgy néztek ránk mint a hõsökre.
Szerintem nagyot nõttünk a szemükben. Az õszi vissza terelést Sheriff már ott helyben ledumálta.
Hazafelé nyugodt csendes utunk volt. Gringó annyira lent tartja a fejét vágtában mintha legelne, vagy csak attól fél, hogy megint elkezdek öltözködni?!
Száz szónak is egy a vége( ez bölcs volt tõlem), szuper volt, köszi mindenkinek az élményt.
Sheriff, Poros, Virág, Janó, Valdez, Pende, és jómagam :)
[/quote]


[quote name='Csapos' post='379994' date='2006.07.27, 18:55']
I-------------------------------------------------------------------------I, kb ekkora lúzer voltam! :mad:
Az történt, hogy a napokban (tegnap is) lent voltunk Silveradón, kicsit hepajkáztunk, vinnyogtunk még talán segítettünk is.
Este Dieter szólt mennyek érte, mert csomó holmink ott van nála és nem akarja cipelni. Világos! Én kocsiba be, ablak le mert meleg van mint a rohadalom. Nyomás hátra kb 300 méter. Dieter kocsiba be, holmi hátra, ablak még mindíg lent! Fontos momentum!
Meleg van izzadunk mint a nyavaja, ömlik mindenünkrõl a víz. Azért persze farmerba vagyunk mert készülünk a Gumi féle linedance oktatásra.
Kocsiból kiszálunk, nyomom a kulcson a zár gombot, ablak elindul felfelé!!!!!!!
Gondolat fejemben:- Bakker ilyen melegbe minek neked a kulcs a zsebedbe?? Az is csak MELEGÍT!!
Tényleg, és abban a pillanatban bedobtam a kulcsot az éppen felhúzódó ablakon!!
Ahogy zörrent a kulcs az ülésen döbbentem rá, hogy most mia f.szt fogok csinálni?! Ekkor hallkan Szinte alig hallhatóan záródtak az ablakok is!
A legrosszabb, hogy még arra sem gondoltam , hogy becsípõdés gátló van a kocsiba.
Az arcomon kérdõjel akkora, hogy a vége beleért a porba.
Dieter röhög, Gumi is, Ranger is, Poros is, Dóri is............Mindenki röhög! Mindenki valami "L" betût formál az ujjával.....
Dieter mosolyogva mondja- Gyere kapsz egy kocsi, hozzál holnap pótkulcs.
Merci kapod, mert holnap megy a passat a szervízbe.....Básszámeg nekem meg nem lesz kocsi...
Szemem kikerekedett mint a lencsibabának, milyen gyors volt a segítség és mennyire önzetlen.
Az oda vissza úton kb 10 évet öregedtem, akkora para volt bennem, nehogy történjen valami baj!
Azt hiszem mindketten megkönnyebbültünk és õszinte mosoly volt az arcunkon, mikor vissza adtam a kulcsot.
De nagyon májer a gép, feszítettem mint szarospesta a búcsúba, talán még a magyart is törtem egy kicsit.
Dieter köszi mégegyszer!! :kocc:
[/quote]<

#29 maugly

maugly

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.943 hozzászólás

Közzétéve 2007 június 8. - 11:45

3 hete nem lovagoltam. Mindig volt ok. Ezer is. Rossz volt az idõ, beteg volt a gyerek, nem értünk rá stb. Nagyon hiányzik a ló, a lóhát és minden, amit adni tud. Már jelentkeznek az elvonási tünetek. Állandóan lovakkal álmodom, mindig lovakról beszélek és a 10 hónapos Matyi fiam már legszívesebben kiszaladna a világból amikor huszadszorra kezdem kántálni a gyí paci paripa kezdetû mondókát. Szenvedek, cudarul.
Ma sétáltunk az utcán a hibátlan napsütésben és a gondolataim pont egy lipicainál jártak, amikor a bank elõtt a kezembe nyomtak egy szórólapot. Cseppet sem érdekelt, hogy mi áll benne és szívem szerint azonnal kidobtam volna a kukába, de a szórólapfelelõs zavarba ejtõen követett a tekintetével, mintha számon akarná kérni tõlem a cetli tartalmát és nem mertem kihajítani.
Színpadiasan kinyitottam hát a kis füzetecskét és elmélyült olvasást színleltem. Mivel a kezem tele volt, a derekammal toltam a babakocsit. Matykó unottan üldögélt, onnan lehetett tudni, hogy valami érdekeset lát, hogy a cumi járni kezdett a szájában, de az is csak néhány másodpercig, demonstrálva, hogy unja az egész sétát, velem együtt.
Ahogy a kocsit löködtem , ismerõs lett a mozdulat és talán egy vigyor is megjelent a szám sarkában. „Vágtabetolás”. Íme a legjobb módja, hogy a helyes deréksegítséget gyakoroljam és még fogyaszt is. Magamban ismételgettem: Vág-ta! Vág-ta! Egyre hevesebben taszigáltam derékkal a babakocsit még mindig két kezemben tartva a röplapot.
Elõször az tûnt fel, hogy Matykó csodálkozva rám néz, majd a következõ vágtába indításnál kiesett a cumi a szájából. Aztán következett a nagy, mindent elsöprõ mozdulat: Vág-ta, mondom vágta! Igeeeen, errõl beszélünk kérem, a profik így csinálják! Már leplezetlenül vigyorogtam és egy provokatív mozdulattal a kukába hajítottam a szórólapot és a még mindig bámuló cetliosztónak küldtem egy nézést: valami nem tetszik? Hiába, lóháton piszkosul magabiztosvagyok.
Matykó szemébõl kihúztam a heves vágtaindítás következtében becsúszott sapkát és közben odasúgtam neki. Fogjad öcsém azt a lovat, mert ez úgy be lett indítva, hogy sose áll meg veled.



Csupa izgalmas dolog történik velünk manapság. Németkért még mindig elkerüli az unalom szele és vele együtt minket is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a helyzet jó, de legalább változatlan, mint a Vadnyugaton.
Nemrégiben az évente megrendezésre kerülõ fogathajtó versenyen tömegverekedés kerekedett a tombolacsikó okán. Volt ám haddelhadd! Én személy szerint azt sem tudtam, hogy ki kivel van, de Náci a kreolbõrû, 74 fogú kovács ismerõsünk felvilágosított, hogy ezek, mármint a verekedõk, rosszabbak, mint a cigányok. Rosszabbak, mint én, mondta és jelentõségesen magára mutatott. Elõkerült a bicska, volt nagy hadonászás, de senki nem sérült meg. Ellenben mindkét fél hangoskodva megígérte, hogy hívja az összes barátját, unokatestvérét és ismerõsét. Szerencsére mindkét pereputty otthon maradt.
Este még lesétáltam az istállóba megnézni a lovamat. Hát ott is besétáltam a tûzfészekbe. Gyorsan hívtam Lacit, hogy jöjjön értem kocsival és menekítsen ki az acsarkodó férfiak csoportjából, valahogy nem volt késztetésem döntõbíróként szerepelni a ki eteti jobban a lovakat és ki itat kevesebbszer címû peres ügyben. Mire Laci megérkezett már a részeg marhapásztor akarta meggyilkolni a szintén részeg tulajt és ennek a fele se volt tréfa . A tulajt betuszkoltuk a kocsink hátsó ülésére, aki a saját igaza teljes tudatában fenyegetõzött a 10 centire lehúzott ablakrésen át, mire a feldühödött kapatos székely legény benyúlt és pizzás tányérnyi kezeivel megmarkolta tulajunk nyakát. Mivel az nem fért át a 10 centis résen, hát egy mozdulattal kitépte a kocsink hátsó ablakát. Szemeimet az égre emelve feltettem az örök kérdést: mit követtem el, majd kiugrottam a kocsiból és a megvadult székelyen löktem egy nagyot és ráparancsoltam, hogy takarodjon a szemem elõl. De azonnal. A vadember lehajtotta busa fejét és eloldalgott. A tulaj köszöni jól van. Nekünk meg már újra van ablakunk. Az este további része eseménytelenül telt, kicsit örültem is, hogy nem vagyunk a vadnyugaton és itt senki nem rendelkezik karikás ostornál komolyabb fegyverrel.
Mindenesetre Én és a Barátom azért remekül megvagyunk ;) .Posted Image



#30 maugly

maugly

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.943 hozzászólás

Közzétéve 2007 június 8. - 12:07

No itten vagyok a világ legeslegnagyobb örömére. :D
Szép az élet sálálá, csak meglehetőst fárasztó. Ozzy üdvözli az illetékeseket és üzeni, hogy remekül érzi magát (persze ha lenne képe mást mondani, azt úgysem adnám át, kőkemény cenzúra van. :dev: ) Az állítólagos patairhagyulladásának nem látom jelét, konzultáltam a távlúdoktorommal, aztán sírva fakadtam a röhögéstől, amikor azt javasolta, hogy ügettessem meg Ozzyt aszfalton. Két kilóméteres körzeten belül általános homokosságban szenved minden. :gm: A pasik nagyon odavannak Ozzy-ért, egyelőre külön vannak, de igencsak érdeklődnek az új csaj iránt, még akkor is, ha – lássuk be – mégiscsak egy hozzájuk képest túlérett matrónáról van szó.
Szobai háziállat gyanánt iszonyatos mennyiségű legyet tartok, már kicsit unom őket. Eszméletlen sok a kullancs, a blökiket majdnem elintézték, végül egy kisebb vagyonért sikerült visszarángatni őket az életbe meg felszerelni a leghiper-szuperebb vérszívóriasztókkal, de ettől függetlenül továbbra is találok bennük újabb és újabb potyautasokat. :huh: Három kutya belázasodott, Fejőke meg nemes egyszerűséggel nekiállt kihűlni, úgyhogy beköltözhetett a szobámba a kályha mellé egy dobozba. Aztán jobban lett, már derogált neki a földszinti rezidencia, és vagy kirámolt mindent a ruhásszekrényből és beköltözött a helyükre, vagy elégedett vigyorral kiterült az ágyam közepén, a rosszalló megjegyzéseimre szokás szerint hanyattdobta magát, és bősz szempilla-rebegtetéssel kombinált praclirázással és vigyorgással adta tudtomra, hogy ő bizony nagyon beteg volt, igenis örüljek neki, hogy már annyira jól van, hogy fel tud menni az ágyra. Mit tesz ilyenkor a befolyásolható gazdi, egy ideig lelkiismeretesen örömködik, aztán mégis kiutálja az ebet, miután az az ötödik talicskányi jóféle tanyasi homokot is felhordta az ágytakaróra.
Kullancsból egyébként napi bő tucatnyit gyűjtök be magamról, hogy az állatokról begyűjtött termést ne is említsem, és létesítettem egy kullancs-akváriumot, ahol a lefülelt, pardon, lepotroholt egyedeket tartom. Ez amolyan dekorációs-elrettentő jellegű kullancs-pellengér, ami ott áll az ablakban, és a többiek láthatják, hogy mi vár rájuk, ha kóstolgatnak. Volt olyan kullancs, ami értette a célzást, merthogy beköltözött a zsebembe, és – fene a gusztusát - egy zsebkendőbe csimpaszkodott bele. :D Ráadásul egy tisztába, úgyhogy végképp nem értem, mit akart szívni a fogán kívül, már ha van neki.

A munkálatok lassacskán, de haladnak. Kiderült, hogy a meglévő kút víze a szennyeződés miatt inkább alkalmas benzinkútnak, mint lóitatásra, úgyhogy fúratni kellett egy másikat. Egy pázmándi barátom leköltözött 5 napra segíteni, nem elég, hogy jó időre ellátta a házőrzőket kutyakajával, engem meg egy pendrive-val, ami jelentősen megkönnyíti a netnélküli életet, de iszonyatos intenzitással dolgozott, saját bevallása szerint még sosem fáradt el ennyire :D , ráadásul decemberben is jön – köszi, Zoli! :yeah: Ördögfióka is lejött, segített kerítést bontani (a legelő tele van a régi léckerítések leamortizálódott alkatrészeivel), meg hozott a gebbencseknek némi rágcsálnivalót. Remélem, nem azért nem jelentkezik a fórumon, mert elijesztettem, b ár tőlem bizonyára minden kitelik. :D És persze nagy-nagy köszönet Alíznak, aki nélkül simán leállna az élet, merthogy rendezkedik, szervezkedik, mindent elintéz és megold, és az általános nélkülözhetetlenségén túl még hihetetlenül jó fej is. :) Ééééés persze sok köszönet Ambrusnak, Fefének, undzóvájter. De ha valaki még részt venne a tereprendezésben, tűzifa-gyűjtésben, házkipofozásban és miegyébben, az ne fogja vissza magát, mert mindenkinek jut tennivaló. Annyi a meló, hogy ahhoz képest, hogy világéletemben bagolytípus voltam, most már délután öt órakor halok megfele, és ha valaki 19 h után rámcsörög, reflexből felhördülök, hogy miért zargatnak az emberek ilyen késő éjszaka, lefekvés előtt. :D

Természetesen továbbra is nagy szükség lenne nagyüzemi mennyiségű villanypásztor-tartozékra, takarmányra, szerszámokra (az eddigi tapasztalatok szerint a lapátnyél és a kombinált- ill. csípőfogó fogyóeszköz :D ), vödrökre, állategészségügyi biszbaszokra, mindenféle ló körül használatos kütyüre, no meg a pénz-paripa-fegyver hármas első tagjára, paripa van elég, fegyver meg minek. Valószínűleg elég gyakran lesznek Pestről látogatóink, úgyhogy esetleg meg lehetne oldani, hogy valahol valaki összegyűjtené a motyót, és leszállítaná az, aki erre jár. Ha van ennek a megszervezésére vállalkozó szellemű lóbarát, az nagy segítség lenne, mert net nélkül félkarú óriás vagyok vagy mi.

Egy kis útmutató a vándornak, ki erre szándékozik járni, de eltévedésre hajlamos, ami az eddigi idetalálási statisztikák alapján gyakran előfordul. :dev: A félreértések elkerülése végett: a tanya hivatalosan Balástyához tartozik, de Kistelekhez van közelebb. Ha az M5-ösön jössz, a kisteleki lehajtónál ki, ott Kistelek felé, aztán a körforgalomban Balástya felé kell kanyarodni. A körforgalom után a második úton kell jobbra fordulni (kb. 400 m a körforgalomtól, vele szemben postaládák.) A jobbkanyar bevétele után az út átmegy az autópálya fölött, mindig csak egyenesen kell menni, előbb-utóbb elfogy az aszfaltút (Ozzy legnagyobb bánatára), még mindig egyenesen tovább a földesúton, és még mindig, lesz pár tanya egymás mellett, aztán egyszer csak lesz egy Y, ott jobbra, aztán a következő elágazásnál (két villanyoszlop között, micsoda tájékozódási pontok…) megint jobbra, ez már a „célegyenes”, bár kicsit görbe. Jobb oldalon erdő, bal oldalon pedig a negyedik tanya a Zakuszka-tanya. :yeah: A telszámom továbbra is (30)365-0342, ha valaki mégis elkeveredne.:D

Üdv a népnek és minden lót

Rozi, a kettes számú balástyai rém


Szerkesztés oka: műveletlenségből kifolyólag egy idézetet tettem be egyedi műként :homlokoncsapós:

Edited by maugly, 2007 június 8. - 12:14.


#31 Ágimam

Ágimam

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 6.208 hozzászólás

Közzétéve 2007 augusztus 5. - 4:40

Valami volt. Nem ma, korábban. Ma reggel lovagoltam. Hosszú ideje nem volt friss a reggel. Ma sem olyan volt, mint régen. Gondoltam megyünk egy erõset. Aztán majdnem végig léptünk. Talán a korai óra volt az oka. Talán a mindenütt haldokló fák. Talán a kiszáradt fû mindenhol. Szenvedtek. Talán a hangulatom. Talán a gondolatok, melyek jöttek. Kókadt, elszáradt napraforgó, idejekorán levágott kukorica. Gondolatébresztõnek furcsa volt. Valami ébredt, valami halott. Csontokig vetkõzött. Miközben már várta a befejezést, tervezte az újrakezdést. Élõ emberrel nem találkoztunk. Mintha kerülnék, amit már az élet is elhagyott. Holott nem volt semmi különös, semmi megmagyarázhatatlan. Csupán a máshol, a máskor és egy másik. Akkor lett minden világos. És onnantól volt sötét. Minden nap meghal valami. Viszont minden nap születik valami új, amiért érdemes élni. Valami változott. Nem tudom, hogy hol kezdõdött, csak azt, hogy hol ért véget. Nem tudom, hogy mikor kezdõdött, csak azt, hogy mikor ért véget. Tudtam, hogy megvolt és tudtam, hogy elmúlt. Másképp alakult. Közben más is volt, másik volt. Ma nem láttam még nyomokat sem. Nem hallottam hangokat sem. Talán nem is láttak. Nem csoda, hiszen talán már nem is látszottam. A vágta olyan könnyû volt és olyan csendes. Mintha mindent nekünk halkították volna el. Rájöttem pedig, eddig is tudtam. Az értelmére, ami mindig volt, csak nem mindig volt kapható. Azt nem tudtam, hogy bármikor indultunk el, mindig ugyan oda jutottunk vissza. Mégis furcsa volt. A keresztútnál furcsa volt más irányt venni. Eltértünk a megszokottól. Valami eltérített. Valamit láttam. Aztán már vissza se néztem. Valami volt. Azon az estén azt hiszem, még valami megvolt.



#32 realcowboy

realcowboy

    Magnum

  • Fórumtag
  • 8.060 hozzászólás

Közzétéve 2007 augusztus 5. - 22:09

Ági! Értékelendõ a kincstári optimizmusod, hogy ide, a jelölõ topicba másoltad DZ. írását, de attól tartok, hogy hiába. Sajnos az aranycerka idejét múlta már.

#33 Filly

Filly

    Biodegenerált

  • Főmoderátor
  • 8.075 hozzászólás

Közzétéve 2007 augusztus 6. - 13:14

Tán sebaj, mert azért szerintem még lehet gyûjteni virtuálisan a posszibilis aranycerka-írásokat.

#34 maugly

maugly

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.943 hozzászólás

Közzétéve 2007 augusztus 7. - 7:26

Bár 2007-es írás, szerintem nagyon ideillõ. :)

Ezt a szerkezetet én hanyagolnám. NEm azért, mert károsnak ítélem így elsõre, hanem azért, mertfeleslegesnek tartok minden segédeszközt, ami technikai tudást kíván pótolni.

Futószáron természetesen lehet a ló farát izmosítani, hiszen a futószáron - illetve késõbb hosszúszáron - a lónak szinte minden feladat megtanítható. Sokszor jót is tesz, ha alovas többlet súlya nélkül dolgozunk, illetve kifejezetten jó korrigáló vagy tanító célzattal, mert a lónak csak a ssaját egyensúlyát kell keresnie és nem kell harcolnia a lovas esetlegesen bizonytalankodó testsúlyával is.
Könnyebb az elengedettséget is elérni anélkül, hogy a hát terhelve lenn.

DE: a far izmosítása nem speciális gyakorlatokkal történik, a ló egyes részeinek külön formázására, tornáztatására irányuló kísérletek nem helyesek. A lovat nem lehet konditerembe küldeni. A far azáltal fog izmosodni, hogy összességében helyes útra tereljük, felépítjük a képzést.

Ez ugye három alapszakaszból áll:
1. a lovas megértésének kifejlesztése
2. a tolóerõ kifejlesztése
3. a hordozóerõ kifejlesztése

Ezek természetesen az úgynevezett 'kiképzési skála' követelményeinek betartásával és követésével lehet elérni. A kiképzési skálának érvényesülnie kell a minden napi munkában, minden egyes nap és a hosszútávú tervben.
Mit jelent ez? Az alapvetõen 6 lépcsõfokból álló kiképzési skála egyes elemei egymásra épülnek, tehát mindig a prioritás sorrendjében vannak felsorolva. Ezért egy magasabb szintûre nem törekedhetünk anélkül, hogy az elõzõ teljesülne, mert az csak fals képet nyújthat. Az is természetes, hogy ezeket az elemeket azért ennyire élesen nem lehet elhatárolni egymástól és átfedések is vannak közöttük.

A hat lépcsõfok – amit álmunkban is tudni kell – a következõ:
1. ütem (ütemesség minden jármódban),
2. átengedõség (elengedettség, fesztelenség),
3. kapcsolat (támaszkodás, illetve minden egyéb kapcsolat ló és lovas között, a segítségekre való figyelem a ló részérõl),
4. lendület (a hátulsó végtagokból eredõ kontrollált lendület),
5. egyenesre állítottság (relatív egyenesre állítottság íveken is),
6. összeszedettség (nem a kéz kényszeríti ki, hanem az elõzõ fokozatok teljesülésével önmagától alakul ki, felkínálja a ló - helyesen! - vagyis a képzés következménye).

Amirõl te beszélsz, a far izmosodása, leginkább már a hordozóerõ kifejlesztésének szakaszában (3-5 lépcsõfok) történik meg.

Futószáron ehhez a lovat helyesen kell felszerelni - kapicán vagy kantár, nyeregalátét, nyereg vagy felsõheveder, ínvédõk, kikötõszárak vagy csúszókikötõk olyan módon beállítva, hogy a ló homlokvonala még a függõleges elõtt maradjon és kívánatosabb oldalra kikötni, mint a két láb közé szorosan lefelé. Tehát a ló fejét ne húzza kifejezett tartásba a kikötõ, de lehetõsége legyen hozzálépni a zablához és azon támaszkodást venni. Engednie kell a kikötönek a lovat elõre lefelé megnyúlnia is kissé. A két kikötõszár lehetõleg egyforma hosszúságú legyen!

A lónak elõször meg kell tanulnia nagy körön - ideálisan 20 méter sugarú - minden jármódban ütemesen dolgoznia. Célszerú a lépést még kikötés nélkül kezdeni és aktív lépést kérnia lótól. Az a jó, ha elengedetten, nyugodtan elõre lefelé nyújtja nyakának hátának izomzatát.
Ügetésben és vágtában legyen ütemes, lendületes a mozgás, de ezt nehogy összekeverjük az elsietéssel!
A futószáron való képzés nagyon finom, érzõ kezet igényel a futószárazótól, hiszen ez tulajdonképpen a szárkapcsolat! A futószárazó ostor legyen olyan hosszú, hogy könnyedén elérhessük a csapója végéval a ló farát, anélkül, hogy ehhez manõverezgetni kellene.

Késõbb ügetésben és vágtában rövidítéseket és fokozásokat kérhetünk a lótól, sok átmenettel. Figyelni kell arra, hogy fokozás helyett ne lgyorsuljon, rövidítés helyett pedig ne lassuljona ló. Az ütemnek mindig egyformának kell lennie, csak a lépések hossza, vagyis tértnyerõsége változik. Munkairamban a ló a héátuljában kb. belelép az elülsõ paták nyomába, fokozásnál kifejezetten túllépi azokat, rövidítésnél mögéjük lép, de ez csak akkor helyes, ha az aktivitás nem csökken. Ugyanezt végezhetjük vágtában is.

Késõbb erõsíthetõek a hátulsó végtagok és fokozhatóa hejlékonyság olyan módon, hogy a lovat fokozatosan kisebb körre vesszük. Ezt csak akkor tehetjük meg, amikor a ló már rövidebb iramban is kontrolláltan dolgozik, nem akar lelassulni, vagy elsietni. Végül olyan kiskörre hívhatjuk fokozatosan a lovat, hogy a hátulsó végtagokat elérjük az ostornyél végéval. Ez csak akkor helyes, ha támaszkodás és az ütem megmerad, a ló törzsben (és nem csak nyakban!) fokozottan hajlik. Ilyenkor a hátulsó végtag több súlyt visel. Ehheza lónak jó elõképzettség és bemelegítés kel.l Ezt csak néhány lépés, illetve néhány kiskör erejéig követeljük, aztán fokozatosan kiengedjük nagykorre az ütem megtartásával, majd oda-vissza átmeneteket kérünk tõle.

Minig a könnyebb kézen kezdjük a munkát, kb. egyformán dolgozunk mindkét kézen és egy jól sikerült gyakorlattal, dícsérettel fejezzük be.

Ilyen és ehhez hasonló gyakorlatok vannak futószáron még sok, de jó futószárazó, pontosan és jól felszerelt ló kell hozzá, illetve figyelni kell az egyes lépcsõfokok betartására!
A végén megint el kell lazítania lovat és ajánlott kikötés nélkül, vagy hosszúra engedett kikötõvel sokat sétálnia végén.

A cavalletin, illetve rudak fölött végzett munka futószáron szintén sokat segít, nagyon hasznos, jó ötlet, de errõl max. késõbb írok, most már nem fér bele.



#35 maugly

maugly

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.943 hozzászólás

Közzétéve 2007 augusztus 7. - 10:57

Mégegy, idei szakmai gyöngyszem: :)

Ha a ló nem vágtázik helyes lábra, a hiba az egyensúlyban keresendõ.

Figyelj meg fiatal csikókat a karámban: helyes lábra vágtáznak és irányváltáskor korrekt ugrásváltással átváltanak az új kézre. Ez nem tudás kérdése, pusztán egyensúlyé.

Ha futószáron nem vágtázik a ló helyes lábra, ez számos okra vezethetõ vissza.

1. Helytelenül felszerelt ló. Helyesen futószárazáshoz a lovon legyen vistuk, felsõheveder vagy nyereg, kapicán vagy kantár, kikötõszár, futószár, ínvédõ, a futószárazó kezében pedig ostor. A kikötõszár olyan hosszú legyen, hogy a ló fejét ne húzza függõleges mögé, de utánanyúlva támaszkodást tudjon rajta venni. A két oldalon egyforma hosszú legyen a kikötés, ne rövidítsük meg egyik oladlt sem! (a rövid külsõ oldal eleve fordít egyet az egyensúlyon, a rövid belsõ pedig nem tartja mega külsõ vállat) A futószár olyan hosszú legyen, hogy lehetõleg 20 méteres körre ki tudd vele engedni, de a minimum is 14 méter! Kapicán esetében a középsõ karikába csatoljuk a futószárat. ha a futószárazó eléggé gyakorlott és érzõ, nagyon finom kézzel dolgozik, akkor javasolt a futószárat átvezetni a belsõ zablakarikán, a ló tarkóján és becsatolni a külsõ zablakarikába. Így nehezeben húzod át a ló száján a zablát (illetve látod a befelké esõ részen, hogy behúzódik), illetve ez adja a lovagláshoz leghasonlatosabb érzést - vagyis a külsõ száron támaszkodik, a belsõ lazít) Az ostor érje el a ló farát anélkül, hogy rohangásznál utána. Az ínvédõ a lábak összeütõdése és a körön történõ fokozott igénybevétel miatt praktikus. - ellenõrizd a felszerelést

2. A futószárazó segítségeibõl ered a hiba. Vágtába a lovat futószáron sem 'bekergetni' kell, hanem beugratni. Tehát elõtte nyugodt, egyenletes ütemet kérek tõle, lehetõleg fokozottan lépjen a testsúlya alá, a beugratás pillanatában, a mi a 'vágtát' szóra történik, a futószárat tartó kezemmel enyhén megtartom (de nem viszahúzom) majd azonnal utánaengedek 8de ne löttyenjen meg a futószár). Az ostorral közben meglegyinthetem a belsõ hátulsó lábat, ami segíti a lovat, hogy megértse, azzal kell aláugrania. Ha a futószárazó közben ostorral futkos a ló után, akkor a helyes segítségek sehol sem maradnak. - ellenõrizd a saját segítségeid

3. A ló állapota nem megfelelõ. Vagyis feszes, ferde, figyelmetlen. Ebben az esetben nem a helyes lábra történõ vágtabeugratáson kell dolgozni, hanem azon, hogy átmenetek, feladatok lovaglásával a ló visszanyerje elengedettségét, átengedõ legyen, ütemesen, hátulsól jövõ öszinte lendülettel dolgozzon (ez nem azonos a sietséggel!), hajlítható legyen. Ha ezt elértem, akkor próbálom csak a vágtabeugratást. - ellenõrizd a ló állapotát

4. Fáj, illetve merev a ló háta. Az elengedettségen kell dolgozni, azon, hogy a ló mélyre és elõre nyúljon. Az átlagosnál picit hosszabb kikötõvel, lendületes egyenletes ügetéssel, sok átmenettel dolgoztatom a lovat. Nem egy nap a meló. - ellenõrizd a lovad hátát (húzd végig a gerinc mellett kétoldalt az ujjaid egy közepes nyomással - ha behúzza a hátát, vagy rángatja a bõrét, akkor jobb ha belátod, hogy fáj vagy érzékeny a háta)

5. Fája lába. - hívj orvost és hagyd békén

6. Dekoncentrált, magasról tesz a futószárazóra - bezzeg a környezetet igen érdekesnek találja. Szerezd meg a figyelmét. Kérj tõle feladatokat, többször egymás után ugyanazt, majd válts. Kifejezetten jók a lazító feladatok. Átmenetek lépés és ügetés között, ügetésben fokozás rövidítés, cavalletti használata fokozzák a figyelmet. - ellenõrizd a lovad rád figyel-e

7. Fél a futószárazótól, akár a kezétõl vagy az ostortól. Szerezd vissza a bizalmát. lassú és nehézkes, türelmet igénylõ folyamat. Nem megy parancsszóra, sem máról holnapra. A ló nem félhet az ostortól. Végig kell, hogy tudjam simítani vele, anélkül, hogy megijedne, megfeszülne, vagy akár rettegve kidüllesztené a szemét. - ez elég hosszú téma és mindig egyénre (lóra, problémára) szabott. - ellenõrizd a lovad bízik-e benned és a felszerelésektõl nem tart-e
Még mindig nem soroltam fel mindent, ami gátja lehet annak, hogy a ló helyes lábra beugorjon, de ha ezek közül semelyik probléma nem áll fenn, a ló ütemesen, elengedetten, figyelmesen, átengedõn, lendületesen, hajlékonyan dolgozik egyébként, akkor el lehet kezdeni feladatokat csinálni vele futószáron.
- átmenetek lovaglása lépés - ügetés, ügetésben rövidítés - fokozás, majd rövidített állapotban jól elõkészítve, nagyon figyelmesen és nyugodtan, korrekt segítségekkel kérni a beugratást
- szíkíteni és tágítania kört ügetésben (mindig rövid de energikus ügetésben szûkítünk), amikor egészen a futószárazó köré tudom venni egy-két kiskör erejéig, az ostor nyelével fokozottan aláléptetem a belsõ hátulsó lábat. ilyenkor a lónak egész törzsében egyenletesen kell meghajlania nem csak nyakban és nem ferdülhet ele tarkó, vagy nem eshet kia a fara. A belsõ hátulsó paták azonos nyomon kell kövessék a belsõ elülsõket. Amikor engedem kifelé, úgy félúton, jól elõkészített állapotban kérem a vágtát.
- legyezõ alakban elhelyezett cavaletti fölött ügetést kérek tõle. a rudaknak változtatom a magasságát, emelkedõ módon, majd átépítem és egyetlen magasra állított cavalattit hagyok kint elõtte egy belépõ rúddal - és itt kérem a vágtát
engedem helytelen lábra beugrani, nyugodt ütemet kérek, a kör enyhe (csak egy két méteres) szûkítésével, a támaszkodás enyhe fokozásával egyidejûleg, amikor a belsõ hátulsó lába a levegõben van, arra ösztönzöm az ostorral, hogy átugorjon

Ha sikerült, hagyom a lovat nyugodtan vágtázni helyes lábra, nem macerálom újra és újra rögtön, nem veszem fel rögtön ügetésbe és feltétlenül dícsérem! Utána olyan könnyû munkát adok neki, amit szeret! Lelezítom ügetében, végül kikapcsolt futószárral hagyom lépni!
Ja és a munkát a jobbik kézen kezdem!!!



#36 Ágimam

Ágimam

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 6.208 hozzászólás

Közzétéve 2007 augusztus 7. - 11:28

... és még egy :kv: (humor kategória) Magyarázkodás: és nem baj, ha az idein nem vehet részt, majd jövõre áttesszük a friss jelölõtopikba. (És így nem kell újra elõbogarászni.)

Aztán persze vannak más, sokkal népszerûbb, rengeteg ember által preferált, kevésbé idõigényes módszerek is - de ezeket véletlenül sem akartam az elõzõvel egy hozzászólásba rakni.

1. A futószárazó a lovat bekergeti vágtába. A ló részérõl követelmény a beejtett hát, a kifelé fordított fej és a riadt tekintet, a futószárazó részérõl pedig a nyugtalan kéz, a futkosás és a lila-színû fej. Közeben lehet dühösen üvöloteni, hogy 'NYE MÁÁ, HALLOD!' esetleg egy ember fogja a futószárat (õ csak ideges), egy másik meg fut utána az ostorral (õ üvölt) és csapkodja a lovat. A feladat végrehajtását segíti, ha a segítségeket a futószárazó ember adja, az ostorral rohangászó meg az utasításokat, lehetõleg teljesen más ütemben.

2. A futószárazó helytelen lábra vágtában kergeti a lovat. Elõszõr a nyakán jelenik meg hab, majd a szügyénél, a farán, a hasán, a fején, a szeme körül, aztán már csurog a lábain is a víz (egyedül a zabla nem lesz soha habos) és amikor a patáját elérik a vízcseppek és a futószárazó körre a ló víztartalmának úgy felét kicentrifugázta a futószárazó, akkor meglepetten fogja tapasztalni, hogy a ló átugrik helyes lábra - nehogy feldõljön...

3. Amikor a ló sokadszor sem ugrik be helyes lábra, a futószárazó kapjon hisztériás rohamot és minden arra jövõnek magyarázza, hogy milyen szemét ez e büdös dög. Az a jó, ha közben elõkészítés nélkül többször is megpróbálja ezt demonstrálnia a többi lovasnak. Mindenkitõl tanácsot kell kérni, mindet gyors egymásutánban azonnal, hányaveti módon kipróbálni, aztán panaszkodni a következõ arra jövõnek. Lehet remegõ szájjal sírni, nyávogni és toporzékolni is. Ezt többen hatásosnak vélik ilyen problémák megoldására.

4. Ha a ló szintén sokadszor nem ugrik be vágtába, szorítsuk a szánkat késpenge vékonyságúra, vonjuk össze a szemöldökünket. Állítsuk meg a lovat, higgadtan és lassan sétáljunk oda, majd üvöltsünk egy iszonyú nagyot a fülébe. ha már mindenki figyel csizmánkat lendületesen emeljük koppanásig. Ekkor mindenki tudni fogja, hogy f*sza gyerekek vagyunk, a ló meg azt, hogy hogyan kell helyes lábra vágtába ugrani.

5. használjunk segíédeszközöket. Kössük a kikötõszárat olyan rövidre, hogy a ló bele tudjon fogaival kapaszkodnia szügyébe. Tegyünk a szájába valmi éles zablát és a biztonság kedvéért egy gumigógot is tegyünk rá, hogy eztán majd a lovas alatt is problémákat okozzon a dolog. Nem elhanyagolható az sem, ha a két kengyelhez egy erõs, kör alakú gumit erõsítünk, melynek egyik fele a zablán fut át, másik fele meg a ló feneke mögött. Így a ló öt ponton fog érintkezni a talajjal: négy láb és egy orr és ez az öt pont igen közel kerül egymáshoz. Ekkor kérjük mega lovat, hogy ugorjon vágtába, majd hüledezzünk, hogy nem megy, pedig mi minden eszközt bevetettünk.

6. Kösnyörögjünk a lónak. nagyon hasznosak a 'LÉCCI, LÉCCI' és a 'Naaaaaaaaaaa, Léccccccccciiiiiii' kifejezések. Az is kefejezetten nyerõ, ha minden hibás feladatvégrehajtás uán megdícsérjüka lovat, nehogy rossz élménye maradjon neki arról, hogy rossz lábra ugrott be. Sõt, kifejetten jó, ha van velünk egy segéd, aki a helytelen lábra beugrás pillanatában azonnal répával kínálja a lovat. Nyugodtan engedjük azt is, hogy utána fellökjön, átgyalogoljon rajtunk, majd a vállunkba harapjon. Ekkor is kínáljuk répával. A végcél, hogy ha meglát minket, felborítson, ránk lépjen és zsebünket kiszakítva maga vegye el a répát.

7. 'Beszéljük meg' a lóval a dolgot a boxban, ha már elfelejtette, hogy mirõl is ment a vita, mert mások elõtt mégiscsak olyan ciki meg antiszociális ez az egész mûvelet...


Edited by Ágimam, 2007 augusztus 7. - 12:02.