Nyolcadik zsámbéki lovastalálkozó - az én szemszögembõl
Készültünk Zsámbékra. Egyszer voltunk már lóval, hát horror volt. Akkor vasárnap indultunk, ezerszer eltévedtünk, útbaigazítást kértünk és mindenki marhára bele tudott beszélni, hogy mégsem arra... majdnem a program végére értünk oda, éjjel botorkáltunk haza. (Persze vicces is volt az éjszakai bóklászás, de azért kihagynám máskor.)
Idén sokan mentek az ismerõsök, barátok közül lóháton, fogattal, autóval, így a párommal mi is eldöntöttük, hogy lenézünk - de csak autóval.
Telivér, azaz Anna aki nálunk lovazik, dél körül találta ki, hogy a hozzánk itatni betérõ két lovassal tart Zsámbékra, úgy hogy még aznap visszalovagol egyedül. Kicsit húzogattam felfelé a szemöldökömet, de gondoltam majd meglássuk...
Nekiindultak úgy fél 2 magasságában. Biatorbágyig szinte lemodelleztem az utat, minden egyes kanyart és bokrot/fát eljátszottam. Mégis eltévedtek... :o Itt már kezdtem kicsit aggódni. Mindegy, végül is sok-sok telefonos segítséggel odataláltak este 6 körül. Akkor mi már készültünk haza, Annát elkönyveltük, hogy ott tölti az éjszakát és majd valamikor hazajön Gulliverrel.
Hazamentünk s hamarosan megcsörrent a telefonom, Anna hívott kétségbeesetten:
- ELMENT GULLIVER!
- Úristen, hová?! Mivan?
- Nekünk repült egy fácán, leestem, a ló elment.
- Merre ment, hol vagy?
- Nem tudom.
- Akkor próbáld kitalálni, megyünk!
Hívtam azokat a barátainkat, akik ott maradtak Zsámbékon, hogy segítsenek lovat keresni, autóba vágódtunk és tovább telefonálgattunk. Jött még egy barátunk Törökbálintról dzsippel segíteni a keresésben, közben kezdett alkonyodni...
Felhívtam Annát, hogy legalább a fényvisszaverõket rárakta a ló lábaira, amiket adtam? Mondta, hogy igen. Gondoltam akkor könnyebb lesz megtalálni.
A helyzet egyébként a következõ volt: Anna elég makacs (gyõzködték, hogy maradjon és majd reggel lovagoljon haza), így egyedül indult haza az ismeretlen terepen, a ló vállának repült egy fácán, megijedt, ugrott, bakolt, Anna leesett. Kérdeztem, hogy elengedted a lovat? Mondta, hogy már csak akkor, amikor félõ volt, hogy rátapos a ló. A rendezvénytõl nem messze lévõ major mellett történt ez.
Keresgéltünk, cirkáltunk autókkal, végül szóltak a többiek, hogy megvan a ló! Hurrá, épségben? Igen.
Pátyon épül egy lovarda, azt ment valaki megnézni és ott kapta el Gulit, aki kedves ló és embert látva barátkozni akart.
Sikeresen megvolt ló és lovas, a bulizók visszatértek Zsámbékra, mi hazaindultunk Anna nyomában. Ekkor már kezdett tényleg sötétedni. Úgy döntöttünk, Anna mögött autózunk haza amíg tudunk, vészvillogóval kísérjük. Kénytelen volt az aszfalton ügetni Pátytól egyik szélétõl Biatorbágy másik széléig.
Közben szegény ló ijedezett, az esõ kezdett esni... a biai erdõ szélén újra pontos itinert adtam Annának, hogyan jut el leggyorsabban a hosszúréti lovastanyához. Anna kapott egy ponchót és egy zseblámpát az útvonalterv mellé és hazaindultunk.
Rázendített az esõ. Nem telt bele 5-6 perc és hívott Anna: nem tudom hogy hol vagyok.
Mielõtt beértünk volna Biatorbágyra, megfordult a fejemben, hogy átadom az autót a páromnak, és átsétálok az erdõn Annával (tök sötétben úgyis csak lépni tudnak, én meg kívülrõl tudom az utat), de esõben waxos kabát nélkül már nem vállaltam be.
Az ablaktörlõ hármas fokozaton alig bírt a vízzel, a lovász hívott otthonról: mi van az Annával? Nekem járt az agyam, hogy melyik ló lehet száraz? Ramóna, naná! Mondtam a lovásznak, hogy pucolja le a lovamat, amint hazaérek ülök a lóra és megyek Anna elé, mert az életben nem fog hazakerülni.
Amíg a kocsitól a házig értem, szarrá áztam. Felhúztam a waxost, kalapot, kerítettem egy zseblámpát (közben a vihar leverte az áramot, azt is kapcsolgattam vissza), felnyergeltem a lovat és indultam.
Szegény Rami! Szerintem baromira nem tudta mire vélni, hogy hetekig felé sem nézek (értsd: nem ülök rá, max. lepucolom vagy megsimogatom illetve ki-be vezetgetem a legelõre-istállóba), most meg az éccaka közepén lovagolni akarok? Esõben?! Na mindegy, beletörõdött és mentünk.
Ida-majornál jártunk, az esõ csillapodott közben, már alig szemerkélt, amikor Anna újra hívott. Azt mondja:
- Házakat látok, és az van írva a villanyoszlopra, hogy Érd.
- Kizárt dolog, hogy ennyi idõ alatt Érdre érj! Lehet, hogy az érdi áramszolgáltató rakott villanyoszlopokat.
- Akkor hol vagyok?
- Én tudjam?! Ha házak vannak, menj be valahová és kérdezd meg!
- Oké.
Pár perc múlva újabb telefon.
- Ürge-hegyen vagyok, Biatorbágyon.
- Az meg hol a francban van?!
Felhívtam Isut, elmagyarázta, hogy az hol van és baromira nem értette, hogy került oda Anna. Anna odadobta a szárat a lónak, õ meg elindult valamerre...
(tulajdonképpen hazafelé tartott, de õ nem ismeri még az utakat. Ezért volt az, hogy sokszor járhatatlan bozótban kötöttek ki.)
Ekkor már este 10 óra környékén jártunk, sehol egy lélek. Anna egy üdülõövezetben bolyongott, nagy nehezen talált egy házat ahol égett a villany, s addig dörömbölt, amíg ki nem jött egy pasi hótt kómásan, hogy mit akar?
Kérdi tõle Anna: Hol vagyok!? Pasasunk ezt nem értette. Mondja neki Anna: Nem látott még embert eltévedni? Mondja már meg hol vagyok?!
Na, ekkor elmagyarázta a fószer, és azt is, hogy õ csak véletlenül hagyta égve a villanyt, tulajdonképpen már aludt...
Megtudtuk, hogy ha egyenesen tovább megy Anna, akkor az érdi lõtérre fog eljutni. Én is irányt váltottam, Ida-majortól a lõtér felé botorkáltam a lovammal. Egy agyagos-csúszós-vízmosásos emelkedõn le kellett szállnom, mert majdnem elestünk Ramónával együtt. Ugyanitt hazafelé már lefelé szintén leszálltam, s úgy megcsúszott a lovam, hogy jól megrugdosta a lábamat... de akkor már mindegy volt.
Nézegettem az eget, s úgy tûnt, tûzijáték van (az esõ már elállt). Hívom Annát:
- Te is látod a tûzijátékot?
- Milyen tûzijátékot?
- Hát ilyen folyamatos villódzások.
- Ja, villámlik.
A vihar megfordult, s újra felénk tartott. A fennsíkon végül egy bokor mögül meghallottam Annát, ahogy kiabál, én meg visszakiabáltam neki, hogy jöjjön a hangom után.
A nagy találkozás pillanatában (én marha) rájuk világítottam, amitõl szegény Gulliver újra halálra rémült, én meg kiabáltam Annának, hogy "Nem ér leesni!!". Rami is megijedt a hirtelen felbukkanó másik lótól, de õ higgadtabban fogadta.
Na, innen már csak hazasétáltunk, leraktuk a lovakat, elszállítmányoztam Annát Budapestre, s félálomban autóztam haza Törökbálintra, Mazsola szendergett mellettem az anyósülésen.
Megcsörren a telefon - Lótolvaj hívott. Ébren vagy?
Éjjel fél egy volt. Mondom igen, mér?!
Gyere értem!! Otthon akarok aludni!
Bakker...
Értük mentem. Sáros, ázott emberek + egy koszos bullterrier... ez kellett az én frissen takarított kisautómnak. Ja, kívülrõl is sáros lett, mert végig kellett autóznom a táborhelyhez a csomagokért (Zsámbék közepérõl fordultunk vissza) mert abban voltak a kulcsok. Mit mondjak, jól aludtam aznap éjjel.