Szultán emlékére:Az elsõ ló, olyan, mint az elsõ szerelem: sohasem felejted el. Mikor megvettük, szinte az összes lehetséges „kezdõlovas hibába” beleestünk. - Kezdõként vettünk kezdõ lovat- Amit túl fiatalon lovagoltak be (2,5 évesen)- Ráadásul mén is volt.Talán az volt a szerencsém, hogy bár a látszat nagyon csalt, mégis jó helyrõl jött. Imádták, jó nevelést kapott, ezer gyerek nyüzsgött, tevékenykedett körülötte. És persze Bambi csikó volt. Ez nem akármilyen fogalom , aki ismerte a kis szürkét, azt tudta, hogy ennek a kancának csak normális, jófejû csikói lehetnek. Igen nagy mázlim volt, hogy Szultán olyan volt, amilyen. Lehet, hogy a múlt szépítette meg emlékét, de soha egy rossz lépésére nem emlékszem. Minden bénázásom birka türelemmel tûrte, soha egy ellenszegülése, egy bakolása nem volt. Igaz nem volt egy feltûnõ jelenség, a párom csak papírlónak csúfolta, számomra mégis õ volt a nagy Õ. Ezen a héten történt 10 éve, hogy elment, itt hagyott.Szultán nem csak nyeregben volt megbízható, türelmes, fogatban ugyanolyan kellemes társ volt. Kicsi, arabos jellege miatt szépen mutatott a hintó elõtt az „igazi” arabbal. De ez utóbbi nem volt olyan kis nyugis, már nagyon mehetnékje volt, és nem bírta kivárni, míg felülünk a kocsira. Elindult, Szultánt magával ragadva szaladtak ki az utcára, majd kanyarodtak a fõútra. A kanyarnál az egyikük jobbra, a másik balra akart menni, így sodróttak át az út túlsó oldalán lévõ árokba. Mire zihálva utolértem õket, már láttam, hogy baj van. Szultán a combjával fennakadt egy kiálló vasdarabban. A kanca, aki egyébként a 7. hónapban volt vemhes az árok szélén feküdt, hihetetlen nyugalommal. Talán érezte, hogy most nem szabad ugrálnia…Õt ki tudtuk hamar szabadítani a kocsi, a rúd, és a hám fogságából, de már nem emlékszem, hogy ki volt az, aki a már összegyûlt tömegbõl kiugrott, és vállalkozott, hogy haza vezeti. (Neki nem lett baja, a 11. hónap elteltével szerencsésen megellett.) Szultán viszont nem mozdult. Olyan szerencsétlenül esett a vasba, hogy csak traktorral tudtuk leemelni róla. Azt hittem, hogy ott õrülök meg, de ahogy megszabadult fogvatartójától, lábra állt, és szépen eljött velem haza. Az elsõ dolgom az volt, hogy felhívjam az állatorvost. Minden perc egy órának tûnt, mire végre kiért. Összevarrta a tátongó sebet, beadta a szükséges szurikat, és ellátott mindenféle jó tanáccsal. De Szultán másnap már nem akart felkelni, csak feküdt a boxban, pedig nagy szüksége lett volna a mozgásra. Egyre gyûlt benne a víz, ödémásodott, a feneke már úgy nézett ki, mint egy lufi. Aztán nagy nehezen sikerült felállítanom, és sétáltunk, sétáltunk. De az ödéma nem húzódott vissza, a doki is tanácstalan volt. Sok sétát javasolt, amit próbáltam is betartani. Állandóan nyitva hagytam az angol boksz ajtaját, hogy kijöhessen, ha kedve tartja. A 4. napon Szultán a segítségem nélkül állt fel. Hamar rohantam édesanyámhoz, hogy Szultán jobban van! Kiment és tett egy kört az udvarban, aztán egyenként benézett a társaihoz. Õ akkor már érezte azt, amit én még nem tudhattam: búcsúzott. A rövid séta után visszament a helyére, narancssárga színû hab kezdett az orrából folyni. Hamar rohantam a telefonhoz (hol volt akkor még mobilkészülék!), hogy hívjam a dokit, mi lehet ez. Mire visszatértem az istállóba, már csak az összeesett, halott lovat találtam.Soha nem felejtem el, hogy mit éltem át akkor, és még napokkal utána. A fiam akkor volt 3 hónapos, egy nappal az eset után elapadt a tejem. Rengeteget sírtam, és dühös voltam a világ összes arab lovára. (Pedig nem a kanca volt a hibás.) És haragszom a mai napig magamra, mert pár ócska képen kívül nem maradt más kézzel fogható emlékem róla. Évekig kerestem, szerettem volna ismét egy Szultánt. Ma már tudom, hogy sok szeretetreméltó ló van, de Szultán csak egy volt.
1992-ben