Közzétéve 2006 január 16. - 1:03
Sacha, a mesédet olvasva eszembe jutott:Egy másik történetSas túl korán érkezett a bevásárlóközponthoz. Némán dühöngött magában.- Ha anyu békén hagyott volna tegnap, most a lovardában lehetnék. Érezném Veritas más lovakkal össze nem téveszthetõ illatát, végig simítanék selymes szõrén, s gyakran tekintgetnék a bejárat felé, vajon Gábor jön-e? Amilyen szerencsés vagyok, ma biztos ott lesz, s ismét elkerüljük egymást – gondolta a lány, s már nagyon bánta, hogy engedett anyja unszolásának. Unottan járkált a karácsonyi díszbe öltözött kirakatok elõtt, hidegen hagyta a csillogás. Már a második szintre ért, de a pláza fényét emelni hivatott négy fenyõ csúcsára még mindig nem látott rá. Tökéletesen szabályos volt mindegyik. Õk már nem nyújtanak menedéket az apró madaraknak, nem öltöznek többé fehér pihe-ruhába. Az aranyszínû gömbök és piros masnik sokasága szinte teljesen eltakarta az ágakat. Micsoda gazdagság. Sas mégis inkább a fenyvesben vezetõ ösvényen szeretett volna járni, hogy belélegezze a cicomázatlan örökzöldek gyantaszagú illatát.Automatikusan a könyvesbolt felé vette az irányt, ahol végre otthonosan mozgott. Céltalanul bámészkodott egy darabig, majd leemelt a polcról egy súlyos könyvet, a borítóra nyomtatott táj szépsége megragadta képzeletét. Miközben néhány lépést tett az olvasókuckóig, olyan érzés fogta el, mintha járt volna valaha azon a vidéken. Kényelmesen hátradõlt, s hagyta, hogy a régi várakat, kastélyokat bemutató könyv ott nyíljon ki, ahol akar.Hegyekkel körülvett, szélesen elterülõ völgyben egyszerû, rendezett kis falut látott, melynek legmagasabb pontján csipkés tornyú kastélyt állt, közvetlenül mellette a templom, s a falu széli patak egy malom hatalmas lapátjait forgatta.Sas számára az tûnt a legérdekesebbnek, hogy bár nem látszott, mégis tudta, a malom épülete mögött van a piactér, s ha lehunyta a szemét, úgy érezte, kastélybeli szobájának ablakából éppen oda lát. Azt is tudta, õt itt Silviának hívják. Milyen nagy a nyüzsgés! De hiszen lóvásár van! Szélesre tárta az ablakot, hogy mindent jól láthasson. Apja peckesen sétálva végignézte, mit nézte, fitymálta az összes lovat, majd hosszan alkudozott egy szép szürke kancára. Végül megegyezhettek, mert a lovászfiú – aki megszólalásig hasonlított Gáborra – elvezette a kastély istállói felé. Silvia könnyû léptekkel futott végig a folyosókon, a hosszabb útvonalat választva, mely elkerülte anyja lakosztályát. Ebédig úgysem keresi senki. Mint egy önfeledt pillangó, úgy toppant Gabriel elé, habos fehér ruhájában. - Öltözz át gyorsan, ha lovagolni akarsz! – szólt rá a lányra a lovászfiú.Silvia szemernyit sem mélázott, elõkapta a bátyjától elcsent férfi lovaglóruhákat, s a fodrosat már húzta is le magáról. Ahogy alsószoknyában állt az istálló sarkában, hirtelen megborzongott Gabriel pillantásától. Apró gyermekkoruk óta együtt viháncoltak, amikor Silvia el tudott szabadulni anyja szoknyája mellõl, de a szégyenlõsséget eddig nem érezte. Gabriel apja és a cselédek tudták, hogy a két gyerek mennyire szeret együtt játszani, azt is, hogy ez tilos, de a cserfes szájú bakfis mindenkit levett a lábáról, nem árulták el õt a szülõknek soha. Most is, épp csak megcsodálta apja új szerzeményét, s már nyergelte is Veritast, apja legszebb, legtüzesebb lovát, kisasszonyhoz nem illõ módon. Gabriel hiába akarta kivenni a lány kezébõl a lószerszámokat, nem hagyta.- Inkább nyergeld gyorsan Veronát és menjünk – parancsolta ellentmondást nem tûrõ hangon.- Ha apád egyszer megtudja, mit mûvelünk, abból nagy baj lesz – sóhajtotta a fiú megadóan, s bár csóválta a fejét, de mint mindig, most is mindent megtett, amit a kisasszony kért.Az istálló mögötti meredek, keskeny ösvényen óvatosan vezették le a lovakat a fák jótékony takarásában. A patakot elérve annak köves partján haladtak tovább, itt már lóháton, de csak lépésben a folyóig. Rajtuk kívül senki nem járt erre, az út tõlük távol, a hegy tövében kanyargott. A széles meder középsõ szakaszára visszahúzódott folyócska finom, száraz homokot hagyott maga után, tág teret biztosítva a lovaglóknak.- Érj utol, ha tudsz!- kiáltott Silvia, s Veritast nem sokáig kellett biztatni, máris fullvágtában száguldott a lánnyal.- Silvia, óvatosabban, ahogy tanítottalak! Ne rohanj, menjünk együtt! – kérte a fiú, miközben õ is erõsen biztatta kancáját. Persze ezt szélvész kisasszony nem akarta meghallani, végre szabadnak érezte magát, ledobta bátyja nehéz felöltõjét, hogy fehér ingén átbújva minden porcikáját simogathassa a nyári szél, egy mozdulattal a szalagot is leoldotta dús hajfonatáról, had lobogjon ugyanúgy, mint a csõdör hosszú fekete sörénye.Gabriel nagyon jól ismerte mindkét lovat, tudta, hogy Verona hátán nem érheti utol a lányt, de õrületes tempót diktált mégis, hogy a közelében maradhasson. Még soha nem látta õt ilyen vadnak, elszántnak. Hogy vigyázzon rá? Meddig rohan? Istenem, a nagy kanyarnál favágók dolgoztak tegnap! A hatalmas farönköket a folyón úsztatják majd le, s most pont útban vannak!- Silvia, vigyázz! – üvöltötte torkaszakadtából, de a lány vagy nem hallotta, vagy nem törõdött vele.Veritas és lovasa eltûnt a kanyarban, s Gabriel kétségbeesetten még erõsebb tempót diktált a kancának. Mikor ismét megpillantotta õket, megkönnyebbült, éppen a harmadik, utolsó farakást ugratták át, gyönyörû ívben. Silvia lovát csendesítve büszkén, boldogan visszanézett, de a felszabadult mosoly hamar eltûnt az arcáról. Azt látta, hogy Verona éppen bestoppol egy egyébként átugorható akadály elõtt, Gábriel pedig egy rönk tetején landol, természetellenes testhelyzetben, s nem mozdul. Visszafordult, rohant a fiúhoz, de hiába szólongatta, paskolta az arcát, nem tért magához. - Gabriel, könyörgöm, nyisd ki a szemed! Ne haragudj rám, én tehetek mindenrõl. Soha többé nem teszek ilyet – kérlelte reménytelenül.- Bármikor megismétlem az elõbbi mutatványt, ha ilyen gyengéd babusgatást kapok cserébe – suttogta a fiú elhaló hangon.- Maradj nyugton, hozok segítséget!Silvia a történtek után szigorú felügyeletet kapott, soha többé nem mehetett az istálló, vagy lovak közelébe. Az új lovászt és családját csak messzirõl, az ablakból láthatta, s azt sem sikerült megtudnia soha, felépült-e Gabriel.Sas riadtan kapott a zsebében lapuló mobilhoz:- Megjöttél, Anya? Találkozzunk a földszinten a fõbejáratnál, ok? – hadarta a telefonba, miközben sietve visszatette a könyvet a helyére.Az elsõ üzletben, amelybe betértek, találtak egy méretben Sasra illõ farmert.- Ezt vegyük meg, pont jó rám.- Nem bánom, ha végül ezt visszük haza, de elõbb nézzünk szét!- Nem akarok nézelõdni, vegyük meg és menjünk!- Úgyis vásárolunk mást is, ha közben jobbat látsz, sajnálni fogod, hogy ezt választottad – erõsködött Anya.- Szépen kérlek, vegyük meg ezt, és gyorsan vigyél ki a lovardába!- Egy csomó dolgot kell még vennem, nem fogunk most elrohanni innen.- Nagyon fontos! Most kell elmennem a lovardába. Busszal már nem érek oda idõben. Neked negyedóra az egész, oda-vissza, utána nyugodtan vásárolhatsz egyedül.- Veled szerettem volna, de ha ennyire odavagy, elviszlek. És farmert is veszünk majd máskor. Ez itt nem az igazi – sóhajtott Anya fejcsóválva.Út közben alig szóltak egymáshoz, Sas idegesen, elfehéredett kézfejjel szorongatta az ajtón a fogantyút, s bár izgult nagyon, tudta, hogy egy percig sem halogathatja tovább a békülést Gáborral.Anya pedig értetlenül nézte a forgalmas utat maga elõtt, s nem értette, vajon miért fontosabb mindennél az õ lányának a lovaglás?