Közzétéve 2005 december 9. - 1:16
Az istálló új lakójaHol volt, hol nem volt, kerek erdõ szélén állt egy pirinyó házikó, messzirõl lerítt róla, hogy szegény emberek lakják. A kicsi kertet a gazdasszony példásan megmûvelte, kikerült onnan a konyhára való, de közeledett az õsz, és Örzse asszony cipõt, meleg ruhát nem tudott venni az apróságoknak. Az urát elvitte az elõzõ tél, egyedül maradt öt pici gyermekével. Mit volt mit tenni, magához ölelte legidõsebb fiát, aki alig múlt hét éves és így szólt:- Kicsi lelkem, édes virágszálam, Imikém, tudod-e, hogy te vagy az én legnagyobb segítségem?- Tudom, édesanyám.- Nagyon fáj a szívem, de odaígértelek Béres gazduramnak, a kedvemért leszel-e a cselédje?- Leszek, édesanyám.- Ha jól szolgálsz, kisfiam, kapunk lisztet, hogy tudjak kenyeret sütni, és odaadja nekünk a gyerekei levetett ruháit. Akkor neked is lesz cipõd, télen talán majd járhatsz iskolába. Imi útnak indult. Megfordult a faluban máskor is, s bár hosszú az út, de szinte majdnem egyenes, eltévedni nem lehet. Tudta, hogy a faluban hol keresse Béres gazda házát, illedelmesen bekopogott, jó napot kívánt.- Az Örzse téged küldött? Nagyon nyápic legényke vagy, idõsebb testvéred nincs? Nem hinném, hogy hasznodat tudnám venni – csóválta a fejét az öreg morogva.- Én vagyok a legidõsebb és a legerõsebb, tessék engem kipróbálni, bírom én a munkát! Otthon is mindenben segítek az édesanyámnak - húzta ki magát a kisfiú, hátha úgy nagyobbnak és erõsebbnek látszik. - Hm, és mond csak, mi az, amiben hasznára vagy az Örzsének?- Reggel behordom az egész napi tüzelõt, begyújtok, hogy Édes tudjon fõzni, s mire a kistestvéreim felébrednek, jó meleg legyen, megetetem a tyúkokat, gyomlálok a kertben – sorolta Imi lelkesen, végeláthatatlanul napi teendõit.- Hm, a nyelvedet felvágták rendesen - hümmögött a gazda, pödörgette a bajszát – ha már eljöttél olyan messzirõl, lássuk, mit tudsz. A kisfiú leste a gazda minden szavát, ugrott, ahogy az kimondta kívánságait, állta a vizsgáztatást egész nap. Hogyne állta volna, nem akarta az édesanyját megszomorítani azzal, hogy hazaküldik, szégyenszemre, mert nem elég szorgalmas.Estére még a gazda is elfáradt, pedig jobbára csak ülve osztogatta a parancsokat, Imi, pedig alig állt a lábán, mégsem mutatta. Nagyon várta, hogy ágyba kerüljön. Ágyba! Dehogy is került õ ágyba. Gazduram legidõsebb lánya kikísérte az istállóba, ahol a négy tehén és egy fias kanca ropogtatták esti szénaadagjukat, rámutatott a jászol végére:- Na, oda tegyél magadnak sok-sok szénát, és olyan jól fogsz aludni, mint egy mormota – ezzel sarkon fordult, persze magával vitte a petróleumlámpát, így Imi ott maradt a sötétben a hatalmas állatok között.Soha nem volt még lovak, tehenek közelében, az õ családjának nem adatott meg ekkora gazdagság. A fáradtságtól majd összeesett, ezért nem maradt más választása, mint felkucorodni a jászolba, a földön nem mert lefeküdni, mert mi lesz, ha rálépnek? A ló orra elõtt sem érezte magát biztonságban, nagyon picire összehúzódzkodott, de hiába, Tündér ott szöszmötölt a lábainál. Rettegve hunyta le szempilláit, de pár perc után mégis elszenderedett. Hatalmas szörnyekkel küzdött álmában, mindegyik meg akarta enni. Még alig virradt, amikor valaki megsimogatta a kezét.- Édesanyám! – motyogta halkan, s az álombéli szörnyek egyre kisebbek lettek, egyre szelídebbekké váltak.Egy kicsit szúrós volt az a simogatás. És nedves. De azért finom. Ahogy lassan kinyitotta a szemeit, tekintete elõször a szénapadláson akadt meg, s rögtön eszébe jutott minden. Hirtelen felült, s ettõl Bogi, a 2 hónapos csikó ijedten elszaladt, elbújt a mamája túloldalán. Onnan kukucskált vissza az istálló új lakójára. Mivel Imi mozdulatlan maradt, szép lassan visszaaraszolt hozzá. Imi óvatosan próbálta megsimogatni, persze elsõre nem sikerült. Türelmesen kivárta, hogy a bogárfekete csikó közelebb kíváncsiskodjék, s szép lassan elnyerte a bizalmát. Teljesen belefeledkezett a játékba, de egyszer csak kivágódott az ajtó, s gazduram förmedt rá ijesztõ hangerõvel: - Hétalvó, felkelni! Hasadra süt a nap! A jószágok éhesek, mindjárt jönnek a lányok fejni, nagyon morcosak lesznek, ha nekik kell összeszedni a trágyát is, vagy úgy gondolod, ilyen mocsokban odaülnek a tehenek mellé?És már jöttek is a lányok, tényleg álmosan, rosszkedvûen, s míg Imi enni, inni adott a kérõdzõknek, addig fintorogva talicskára rakták az éjszakai emésztés termékeit.A fiú alig merte megközelíteni a teheneket a vödörrel, de azok csak jámboran néztek rá, mohón szívták magukba a vizet. Tündér még hangot is adott örömének, boldogan böbögve fogadta a vizet is, de fõként a darával kevert takarmányrépát.Egy héttel késõbb már magabiztosan mozgott a négylábúak között, boldogan simogatta õket, a kiscsikó pedig egyenesen a tenyerébõl evett. Esténként finom borzongás futott rajta végig, de már nem a félelemtõl, ahogy Tündér a bokájára szuszogta meleg leheletét.Többé nem tétlenkedett hajnalban, ahogy virradt, már szaladt répát gyalulni, itatni, s mire elõkerültek a lányok, addigra kitakarította az istállót, fényesre suvickolta a teheneket, a lovat, a csikót, s ezért a gazda lányaitól mosolyt, kedves szavakat kapott cserébe, sõt, ha az apjuk nem volt a közelben, néhány korty frissen fejt tejet is, egyenesen a sajtárból.Múltak a hetek, s a falubéli gyerekek reggelente hangos zsivajjal indultak az iskolába. A gazda lányai is tiszta ruhát húztak fejés után, csak Imi nem mehetett. Sóvárogva gondolt vissza a tavalyi õszre, amikor õ is találkozott a szép és kedves Tanítónõvel, aki minden órában el tudta varázsolni a nebulókat, ott, a padban ülve játszva lehetett megtanulni, melyik betû mit jelent. Januárban véget ért a csoda, cipõje talpa levált. Mamája hiába vitte a suszterhoz, javítani már nem lehetett. Egy rongydarabbal átkötötték, s így otthon, az udvarban mégsem mezítláb taposta a havat, de többé nem mehetett iskolába. Mindez akkor történt, amikor édesanyja az utolsó fillérjüket is odaadta az orvosnak, pedig már nem tudott segíteni az édesapján. Míg a többiek lógatták a lábukat az iskolapadban, Imi egyenként kikötötte a teheneket a rétre, Tündért is, Bogi pedig vidáman rohangászott körülöttük. Utána kihajtotta a libákat és a pulykákat. Szomorúan terelgette õket, futott utánuk mezítláb a tarlón, közben sokat gondolt kishúgára, bárcsak legalább Zsuzsi mehetne a többiekkel, hiszen kora szerint most lenne elsõ osztályos.Napok óta játszott a gondolattal, hogy odaáll a szigorú gazda elé, s megkérdezi, megkaphatná-e most a családja az ígért levetett ruhákat? Egész nap tervezgette, milyen szavakkal járul majd elé, s gondolatban többször is lepergett elõtte az egész jelenet, de az valahogy mindig rossz véget ért. Nem akarta magára haragítani a gazdát, így hát nem szólt mégsem.Nehéz volt elképzelni, hogy majd jószívûen segít rajtuk, hiszen még az ételt is sajnálta a napszámosoktól. Minden nap tûzforrón került az asztalra a mindig egyforma, zeller ízû leves, s ha valaki nem bírta enni olyan forrón, az bizony éhen maradt, mert gazduram homokot szórt a maradékba, mondván, az már kell a malacoknak. Különben sincs idõ a nyammogásra, itt nem dõzsölni, hanem dolgozni kell.Imi ezért eleinte sokszor éhen maradt. Késõbb minden délelõtt fényesre súrolta a tyúkok itatóját, telemerte friss vízzel, s a forró levessel mellé telepedett. Ha senki nem figyelt rá, kicsit merített belõle a leveséhez, így már meg tudta enni akkorra, mire a többiek.Nekibúsulva nézte a szanaszét széledõ pulykákat, de rögtön jobb kedvre derült, amikor Bogi vágtatott felé. Legkedvesebb barátja mindig felkereste, gyönyörûséges bakolásokkal szórakoztatta - anyját messze hátrahagyva - mintha tudná, mekkora örömet szerez kis gazdájának, néha pedig egyszerûen odabújt hozzá, simogatásra, szeretetre éhesen.Egyszer, egy vasárnap reggelén a gazdasszony – aki eddig figyelemre sem méltatta Imit, mert szerinte egy ekkora gyerek csak láb alatt van - magához intette a fiút.- Mutasd, mekkora a lábad? Hideg van már mezítláb járni. Szent Isten, ilyen koszos praclikat még nem láttam! Csupa retek vagy, te kölyök. Akartam adni neked egy cipõt, de azt így nem lehet felhúzni!- Ha kapok szappant és egy lavór vizet, gyorsan meg tudok ám mosakodni! – ugrott Imi készségesen.A gazdasszony elgondolkodva nézte a kis cselédet, s úgy döntött, nem bajlódik vele, csutakolja le az anyja, ezért így szólt:- Adok neked egy cipõt, tiszta ruhát is kapsz, vidd haza, s csak akkor vedd fel õket, ha anyád szépen megfürdetett, úgyis régen látott már. De itatásra, déli harangszóra visszaérj!- Ha volna még levetett holmi, kinõtt cipõ, szívesen elvinném a testvéreimnek – vette a bátorságot a fiú és reménykedõ szemekkel nézett fel a gazdasszonyra.A szigorú asszonyságnak mégiscsak volt szíve, mert kis idõ múlva egy formás batyut nyújtott át a várakozó fiúnak. Futott Imi a csomaggal haza, boldogan, hatalmas meglepetést okozva az otthoniaknak. Édesanyja boldogan fürdette, babusgatta rég nem látott fiát. Ahogy tisztára mosta az elnyûtt talpacskákat, köténye sarkával törölgette könnyeit, bizony, ennyi tarló-szúrta sebet régen látott. A bakancs kicsit nagy volt rá, de Édes megmutatta, hogy csavarja a lábára édesapja régi, de puha kapcáját, s úgy már kényelmesen lehetett benne járni. Igazságosan elosztották a többi ruhát a kicsik között. A batyuban talált másik pár cipõt Zsuzsi kapta meg, aki táncolt örömében, végre mehet iskolába!- Édesanyám, nekem most vissza kell mennem – komolyodott el Imi. - De kisfiam! Mindjárt kész az ebéd, a kalács is rögtön kisül, nem várhatod meg?- Rám parancsolt a gazdasszony, hogy déli harangszóra visszaérjek.- Akkor nagyon sietned kell. Mondd csak, ott jól fõznek, kapsz enni rendesen?- Olyan finomat senki nem tud fõzni, mint Édesanyám, de ne aggódjon, jól tartanak.Több szó nem jött ki a torkán, könnyeit nyelve megölelte testvéreit, kalács illatú édesanyját és már futott is. Örzse asszony sokáig nézett utána.- Kicsi fiam, fogok én még neked ennél sokkal, de sokkal finomabbat is sütni! – sóhajtotta olyan halkan, hogy a többiek ne is hallják.Imi a hosszú út alatt már nem türtõztette magát, szabad folyást adott a könnyeknek, úgy érezte, a sors nagyon igazságtalan vele. Visszaérve egyedül csak a csikó tudta megvigasztalni. Szombatonként a gazdával kocsiba fogták Tündért és a piacra hajtottak, Bogit pedig az istállóban hagyták, bezárva. Minden alkalommal hangosan nyerítve, leizzadva, türelmetlenül várta vissza a mamit, s csak szopizás után tudott megnyugodni. Imi ilyenkor olyan gyorsan fogta ki a lovat, mint a villám, lecsatolta a hajtóágat, levette az istrángot, a hámot alig bírta, de megbirkózott vele, csakhogy a csepp kiscsikó végre ismét az anyjával lehessen.Egyik alkalommal szokatlanul nagy csend fogadta a hazatérõket, gyanúsan nagy csend. Az istállóajtó résnyire nyitva állt, Bogi sehol. - A kis buta kiszabadította magát valahogy, és elindult megkeresni az anyját. Széledjünk szét, keressétek mindenfelé – szólt a gazda idegesen – gyorsan, gyorsan, menjetek már! - s õ maga is megnézett minden lehetséges búvóhelyet. Sosem vallotta be, de nagyon kedvelte a kiscsikót.Felkutatták az udvar minden zugát, eredménytelenül, utána mindenki az utcán próbált szerencsét, egyedül Imi indult a tanya mögé, a rét felé. Bejárt minden helyet, amerre Bogi eddig megfordult, de hiába. Lógó orral fordult volna vissza éppen, amikor friss nyomokra bukkant. Földre szegezett tekintettel elindult, de a füves talaj megnehezítette a dolgát. Kitartása eredményre vezetett, mert a réten túl a nyomok szépen kirajzolódtak a homokos úton. Határozottan felismerte az apró paták körvonalait, de nagyobbakat és kocsi nyomot is látott mellette, lovakat viszont sehol. A fiú határozott léptekkel elindult az úton, jobbról is, balról is ismeretlen tanyák maradtak el mögötte, végül elérte a szomszéd falut. A ritkán járt földút köves útba torkollott, eltûntek a nyomok. Imi mégis úgy döntött, ballag tovább, hátha megleli kis barátját. Szerencséje volt, a harmadik ház udvarán a gazda tanácstalanul nézegette a kis vadócot, aki csatlakozott ugyan hozzájuk, de nem engedte megfogni magát. A kisfiú boldogan futott oda hozzá, átölelte a nyakát. - Tiéd ez a rosszaság? – kérdezte a férfi kíváncsian.- Nem, a gazdámé, de én gondozom – válaszolt büszkén.- Hol laktok? A falu szélén vettem észre, hogy jön velünk, fogalmam sincs, hol szegõdött hozzánk.- A szomszéd faluból jöttem, követtem a nyomokat.- Egyedül akarod visszavinni? Megbirkózol vele?- Szerencsére van rajta kötõfék, remélem, így haza tudom vezetni.- Ejnye, Apjok, el ne engedje kend ezt a kicsi fiút egyedül, mit fog csinálni, ha megmakacsolja magát út közben a csikó? – szólt bele a férfiak társalgásába a gazdasszony is – kész az ebéd, egyenek, utána pedig vigye vissza õket kocsival, ha má’ olyan figyelmetlenül hajtott hazáig.Így hát ebéd után útra keltek, de már sokkal kényelmesebben, mert a csikó is, Imi is a kocsin utazott. A Béres család addigra már nemcsak a csikóért, Imiért is komolyan aggódott, hazatérésük nagy megkönnyebbülést okozott.Ahogy teltek a napok, a hetek, egyre hidegebbre fordult az idõ, reggelente dér fehérítette a tájat, de Iminek továbbra is ki kellett hajtania az állatokat. Egyik reggel azonban hatalmas hóesésre ébredt. Miután ellátta a jószágokat, Béres gazda magához intette:- Gyere, kis cselédem, befogjuk a Tündért – mondta, s közben feltette rá a hámot, a kantárt, úgy vezette ki a lovat a kocsi elé. Imi már tudta a dolgát, ráigazította az istrángot a hámfára, helyére csatolta a hajtóágat. Bogit is az anyja mellé kötötték, majd megrakták a kocsit búzával. Imi indulásra készen felkucorodott a saroglyába, mint mindig, ha mentek valahova, de most a gazda maga mellé ültette, úgy mentek a malomba. A fiú eddig is rajongott az ilyen utazásokért, de a bakon ülve még sokkal élvezetesebbnek találta. Miután a gazda megõrlette a búzát, nem hazafelé kanyarodott, hanem szép lassan elhagyták a falut. - Gazduram, nézze csak, ott, az erdõ szélén, abban a kis házikóban lakik az én családom! – mutatta Imi büszkén az otthonát.- Tudom, kis szolgám, oda megyünk.- Oda megyünk? – kerekedett el a kisfiú szeme.Hozzájuk érve az öreg hat zsák lisztet rakott le a tornácra. Örzse asszony csak nagyot nézett. - Béres úr, két zsák lisztben állapodtunk meg – mondta meglepõdve. - Tudom, tudom, de ez a kis cseléd megszolgált érte. Tavasszal, ha kizöldül a fû, várom vissza.Nagy dicséret volt ez a gazdától, Örzse még akkor is ölelgette kicsi fiát, amikor a kocsi már messze járt. Imi pedig tavaszig ehette az édesanyja fõztjét, járhatott a többiekkel iskolába.