(Általános eset, hogy lónézéskor azt nézzük, hogy üget a jószág, átlép-e, nyújt-e - pedig pl Klimke leírja, hogy az ügetés fejleszthető legjobban, a vágta minőségén is lehet javítani, de a lépés az van, "ő nincs olyan jó lovas, hogy azon tudna javítani".)
Ezt az okosságot én +Feritől hallottam, és utána sokat gondolkodtam, hogy tényleg mindenki a nagy gangos ügetést keresi a szemével. Na jó nem mindenki.
Közben, ha már szóba hoztad, néztem rajzokat az izomzatról, és hű, úgy látom, hogy én még a combjából is szedegettem ki szemöldökcsipesszel az ősszel. Az a csoda, hogy így megy.
Olyan érdekes volt az a pár nap, amikor újrakezdtük. Az elején sunyított a pokrócra (én azzal nyergelek), mert azt hitte, megint takarózni akarom (azt nagyon utálta). Aztán csak nézett. Amikor először ültem fel, nagyon figyelt, ellépett. Ugye én a 164 centimmel mindig valami magaslatról kapaszkodok fel, és mikor felléptem oda, akkor Z odébb húzódott.
Aztán megnyugodott, kicsit köröztünk a karámban, leszálltam. Legközelebb már látszott a pofáján a felismerés, hogy "na de hé", hát mi ezt régen csináltuk. Aztán elkezdte csócsálni a zablát, kifújta az orrát párszor, amikor leszálltam, követett mint a kutya. A következő felülésnél még már szépen odasimult a fellépőhöz, hogy minél könnyebb legyen nekem, és onnantól határozottan érződött a lelkesedés.