Ugrás a tartalmakhoz


Fotó

Olvasóterem (csak irodalmi)


  • Please log in to reply
75 válasz a témához

#41 Fakó

Fakó

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 354 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 4. - 9:52

Ferenc 2002.07.10, 17. A TerelésAdam kétségbeesett tekintettel meredt maga elé a söntéspultnak támaszkodva. Idõnként szinte vaktában kinyújtotta a kezét, ami halálos biztonsággal fonódott a whiskys pohárra. Ennek a biztonságnak köszönhette, hogy a csapos órák óta hajlandó volt ismét újratölteni a poharat. Néhány másodperc múlva már koppant is a pulton a lényegét vesztett pohár. Errefelé nem ritka, ha valaki leissza magát, akár kikapcsolódás képen, de Adam-nek ennél sokkal komolyabb oka volt. Délelõtt árverezték el a farmját, az elmúlt húsz év munkáját. Amikor az örökségébõl megvette a völgyben azt a kis földet, akkor Õ volt a legboldogabb ember a környéken. A 14 gazdálkodó békésen megfért hajdanán a több ezer hektárnyi, gazdag területen, a bõséges vizet adó pataknak hála. Évek alatt virágzó farmokat építettek fel, és reménykedve néztek a jövõbe. Aztán egy csendes tavaszi napon megérkezett Bukler úr, valami városi ficsúr, és fillérekért vett magának egy pár hektáros erdõs földet a völgy legmeredekebb részén. Az egész város rajta röhögött. De csak addig, amíg el nem kezdett valami törvényre hivatkozni, miszerint azé a víz, akinek a földjén a forrás van. Márpedig a forrás azon a meredek völgyoldalon volt, amit megvett. Ráadásul nem is a farmerekhez ment ezzel az ostobasággal, ahol rövid úton agyonütötték volna, hanem rögtön a sheriffhez. A törvény embere pedig neki adott igazat. Így aztán Bukler lezárta a forrást, ezzel lassú elmúlásra ítélve a farmokat és gazdáikat. Csak várakozott, hiszen neki nem volt sürgõs. Aztán a tönkrement farmokat néhány fillérért felvásárolta, víz nélkül annyit értek, mint a sivatag. Adam két hosszú évig harcolt, de mára elvesztette mindenét. Az elmaradt adók és a hitelezõk kifizetése után néhány dollárja maradt. Most éppen a dollárjaitól próbált megszabadulni, minek pénz egy földönfutónak? Mint minden eddigi feladatát, ezt is igyekezett gyorsan és pontosan megoldani. Szépen haladt vele, de a hangulata nem igazán javult. A söntés fölötti tükörben észrevett egy pokerezõ asztaltársaságot. Határozottnak szánt léptekkel odasétált, és leült az asztalhoz egy eléggé idegesen elrohanó játékos helyére. Józanul soha nem ült volna le egy ilyen rókaképû, ficsúrruhás fickóhoz, de most nem törõdött semmivel. Az elsõ pár körben neki kedvezett a szerencse, majd Fortuna asszonyság átült a rókaképû mellé. Adam elég hamar észrevette, hogy a három játékostárs összejátszik. Persze ezt azonnal szóvá is tette. A rókaképûn kívül mindenki azonnal felugrott, és hadonászni, kiabálni kezdett. Õ pedig kihasználva a zûrzavart bal kezével benyúlt a jobb ingujjába, és néhány kártyalap társaságában elõrántott egy tõrt, amivel Adam felé szúrt. Csakhogy a sunyisága nagyobb volt, mint a karja. Így Adam könnyedén fejbe vágta a söntéspulttól való elszakadás megkönnyítésére magával hozott whiskys üveggel. A sunyiképüt elõrehajolva érte az ütés, aminek következtében olyan elegáns mozdulattal fejelte ketté az asztallapot, hogy Yang, a kínai mosodás elfehéredett az irigységtõl. Õ még az óhazában kezdett el megismerkedni a küzdõsportokkal, de az elmúlt 30 évben csak a légzéstechnikáig jutott.Ebben a pillanatban kivágódott a salon lengõajtaja, és belépett a sheriff. Fegyver nem volt nála, mindössze egy körözést lobogtatott, amin három hamiskártyás szerepelt. A rajzok készítõjét csak erõs nyomás hatására nevezhetjük mûvésznek, de még így is azonosíthatóak a szereplõk. A nagyobbik fickó már a bárányhimlõje alatt sem tudott magán uralkodni, legalábbis az arcát borító kráterekbõl ítélve. Most is elhamarkodta a dolgot. Úgy döntött, hogy távozik, és ebben az ajtó közepén álló, fegyvertelen sheriff sem fogja megakadályozni. Fegyvert rántott, majd lövés dörrent. A kráteres kecses szökkenéssel Adam mellére vetette magát. Adam eddig sem kedvelte a fickót, aki ezzel a szökkenéssel elérkezett társadalmi kapcsolatai mélypontjára. Így aztán Adam a szervezetében lévõ jelentõs mennyiségû whisky felhasználásával, némi megtévesztõ ingadozás után elegánsan kilengett, ezzel utat engedve a még levegõben tartózkodó rosszarcúnak. A fickó nagyot csattant a gyalulatlan deszkán. Szellemileg nem ütöttek el egymástól. Viszont a deszkákkal ellentétben a rajtuk heverészõ hátán egy szép nagy füstölgõ lyuk volt. Adam némi fókuszálási gyakorlat után észrevette a salon hátsó falán lévõ ablakban könyöklõ segéd sheriffet, kezében a csövébõl diszkrét füstcsíkot eregetõ Winchester puskával. Thomson úr, a temetkezési vállalkozó feltûnés nélkül felvette a kalapját, úgy érezte, mostantól szolgálatban van. A harmadik fickó, Henry Darker szó nélkül megadta magát. Thomson úr, aki egyben a helyi orvos is, így a kezelés eredményétõl függetlenül jól jár; megvizsgálta a rókaképût, majd unottan közölte, hogy a koponyacsontja nem volt olyan vastag, mint az arcbõre. Ezért aztán szegény Adam-et megvádolták Saját Nagypofájúsággal Kiváltott Elhullást Okozó Önvédelemmel. Röviden rosszul állt a szénája. A halottat már nem érdemes piszkálni, tehát a túlélõ ellen indítanak eljárást. Kicsit egyszerû logikának tûnhet, de az itteniek nem szeretik a bonyodalmas dolgokat. Mivel körözött személyrõl volt szó, és kis jóindulattal a whiskys üveg elfogási kísérletnek is tekinthetõ, a sheriff felajánlotta Adam-nek, hogy elengedi, ha azonnal eltûnik a városból. Még azt is megemlítette, hogy a fõtéren éppen embereket toboroznak marhatereléshez, két államon is átmennek a vállalkozók. Ezzel a kérdés eldõlt, Adam felcsapott marhahajcsárnak.A másnap reggel már a marhakarámoknál találta Adam-et. Elsõ lépésben meg kellett számolni a marhákat indulás elõtt. Erre a célra szolgált a nyolcas alakú óriás karám, közepén az egy marhányi kapuval. A nyolcas tetején 10 darab kétszárnyú kapu található. Ezek jelenleg tárva nyitva vannak, az ötödikben áll Adam is. Éppen csak a többieket nem látja sehol. Ettõl Adam megnyugszik, úgy látszik nem csak Õ aludt el. Aztán remegni kezd a föld, és valami furcsa, lüktetõ dübörgés tölti be a levegõt. Hirtelen a szomszédos dombocska mögül kibukkan a marhacsorda, és komoly tempóban közeledik. Szerencsére a marhahajcsárok is feltûnnek, a leszakadó állatokat terelgetik. Adam reménykedik, hogy a karámnál megállnak, és végre valaki megmondja neki is, hogy mi lesz a dolga. A kollégák megjelenéséig nem érezte valami jól magát. Közben a csorda közeledik.Nem is olyan félelmetesek - gondolja Adam.Ezek nagyon félelmetesek, és veszélyesek - gondolja Stirlitz.Ebben Stirlitz-nek teljesen igaza van, de ki a fenét érdekel a vadnyugaton Stirlitz véleménye - gondolja a szerk.Kicsit elkalandoztam - gondolom én.Szegény cowboynak ez biztos nagyon fog fájni, de én meg nem állok, amíg ez a sok marha rohan utánam - gondolja a vezérmarha.Szerencsére nem történt komolyabb baj, Adam a 8. napon már magához is tért. A marhákat is sikerült megszámolni, bár a munkavezetõ az éppen elsõsegélyt kapó Adam felé pislogva mindenáron be akart húzni még egy rovást a listába. Csak a pontosság kedvéért.Lényeg, hogy a csapat / többségében / szerencsésen elindult. A baleset utáni kilencedik napon Adam is nyeregbe szállt, hogy végezze a munkáját, bármi legyen is az. Vad Billy, a csapat fõnöke kicsit lenézõen kezeli a karámnál történtek óta. Hogy pontosak legyünk, szóba sem áll vele. A fõnök ellenszenvén az sem segít, hogy hõsünk gyakorlatilag nem tud lovagolni. Hiába, a növénytermesztés nem igényel komolyabb lovastudást. De itt majd lesz ideje megtanulni. Az egyetlen ember, aki kedves vele, az Freddy. Érdekes módon Õt is kerülik a többiek, pedig nagyon szimpatikus ember, egész nap mosolyog, meg a puskáját tisztogatja. Igaz, hogy mást nem is csinál, de ezt senki sem szokta szóvá tenni. Pontosabban volt velük egy kötekedõ ír, aki szegény Freddy-t azzal zaklatta, hogy dolgozzon. Szerencsére ez az ellenszenves alak a vita másnapjára eltûnt. Nagyon helyes, az ilyen kötekedõs fickókra nincs szükség. De hogy a holmijait miért nem vitte magával? Na, mindegy. Adam lelkiismeretesen nyeregbe száll reggelente, és ballag a csorda mellett. Jó nagy távolságot megtettek már, de ez a teljes útnak csak a töredéke. A csapat egy völgykatlanhoz érkezik, ahol kerítés és egy csukott kapu állja útjukat. A kapu mellett a kerítésen egy erõsen vigyorgó, párbajhõs kinézetû fickó. Igencsak furcsán fest a kerítés a semmi közepén, de mérföldekre ez az egyetlen hely, ahol át lehet jutni a sziklák között. Hamarosan kiderül a vigyori fickóról, hogy egy vállalkozó. Igen kelendõ a szolgáltatása, marhánként 1 centért kinyitja a kaput. Vad Billy negyed órácskát rajzolgat a porba egy ággal. Az alkotásban felbukkan az 1 cent, és a 10.000 marha is. Végül is nem jut eredményre, de mentõötlete támad. Szigorúra húzza a szemöldökét, és közli: SOK. Az idegen közli, hogy adhat engedményt, két centet vissza tud juttatni Billy-nek. A cowboyok és a marhák egyformán értelmes tekintettel néznek az idegenre. Az idegen arcáról lassan lehervad a mosoly. Ennyibe kerül egy töltény a pisztolyomba, próbálkozik egyre kétségbeesettebb arccal a vállalkozó, bár most már kezd lankadni a lelkesedése. Freddy-nek kezd derengeni valami, lassan elvigyorodik, majd felemeli a puskáját, és mellbe lövi az idegent. Vad Billy láthatóan megkönnyebbül, amikor a szellemi párbaj véget ér. Rettenetesen kifárasztotta a fickó. Némi fizikai munkára vágyik, ezért saját kezûleg ragad ásót, és egy csinos halmocskával lezárja a tárgyalást. A marhacsorda akadálytalanul halad tovább. Szerencsére Freddy-t sem viselték meg a történtek, töretlenül vigyorog, és suvickolja a puskáját. Nagyon büszke rá, ez a legújabb modellje a Winchester puskáknak. Eddig a forgótáras volt a divat. Freddy-vel gyakran elõfordul, hogy összefut egy nagyokossal, aki számolja a lövéseit hatig, aztán hülye vigyorral az arcán kilép a fedezékébõl. Elég hamar kiderül, hogy ennél a modern fegyvernél hat töltény fér a tárba, és egy a csõbe. Pech.Innen kezdve csak a kietlen préri napokon keresztül. Adam már nagyon utálja a hõséget, a babot, és a szárított húst. Pedig másra nem nagyon van kilátás, állatot nem is látott az indulás óta, kivéve a marhákat, azokhoz viszont nem nyúlhat, mivel Vad Billy még az indulásnál a lelkükre kötötte egy kard méretû késsel hadonászva, hogy a marháknak meg kell lenniük a végállomásnál. Amennyiben akár csak egy marha is hiányzik, akkor az elsõ keze ügyébe esõ élõlény bõrével fogja pótolni a hiányt, még ha az illetõ fegyvert visel, akkor is. Néhányan nem igazán értették, hogy mirõl is van szó / mint késõbb kiderült, Vad Billy még a kocsmába íratta meg a beszédet valakivel /, ezért Billy rögtön fordított is: aki a marhákhoz nyúl, azt elevenen megnyúzza. Ez a szép ebben az életben. A körmönfont, csalafinta városi beszéd helyett ezek a fiúk fél szavakból is megértik egymást, néhány hét lovaglás után. Szerencsére elértek egy kedves kis tavacskához, ahol letáboroztak éjszakára. Elrendezték az állatokat, a lovakat, és mindenki próbált pihenni egy kicsit. Adam, csak Õ tudja, hogy miért, sétálni indult. Nem messze a tábortól meglátott egy nyuszihátat az egyik embernyi szikla tetején. Máris felderengett elõtte a nyúlpecsenye csodás képe. Szép óvatosan, lépésrõl lépésre közelített felé. Úgy látszik a nyulat is megviselte a meleg, mert szinte mozdulatlanul gubbasztott a sziklán. Adam már csak három lépésre volt, amikor megbotlott egy gyökérben. Esés közben kést rántott, és még éppen elérte a nyúl oldalát. Ekkor kiáltás harsant a háta mögül: Farkasok, mindenki ide! Gyorsan! Ez elég határozottnak és kétségbeesettnek tûnt, Adam begyûrte a zsákmányt az oldaltáskájába, és már rohant is. Boni a legöregebb és legtapasztaltabb western ló méla undorral nézte Adam botladozó futását. Mindig az Õ nyakába varrják ezeket az amatõröket. Már nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát. Most is mi van? Néhány kiéhezett farkas rátámadt a csordára, hátha sikerül egy borjút elcsípniük. Már rég a farkasokat kéne kergetniük, ehelyett ez a fickószerû a nyeregrõl lógó különbözõ szíjakat rendezgeti egyre kétségbeesettebben. Végre felrakta a nyerget, aztán a hátsó hevedert befûzi az elsõ heveder csatjába. Hát fiam, ahogy Te irányítasz, lehet, hogy tényleg szükségem van a hárompontos biztonsági övre - gondolja elkeseredetten Boni. Szerencsére Tök Alsónak is feltûnik, hogy valami nem stimmel, kijavítja a malõrt. Nagyon jó, derül fel Boni. Fent van a nyereg. Az alátétet meg majd a fejemre kötöm fõkötõnek, mi cowboy-kám? Boninak nemrég mesélt egy, a tudományokban kicsit jártasabb arab telivér valami evolúció elméletrõl. Kizárt dolog, hogy több ezer éves fejlõdés ezt az izét hozza létre. Nagyon remélte, hogy a mellette álló szerves valami nem az a bizonyos csúcs. A szerves izé, nevezzük az egyszerûség kedvéért Adam-nek, próbált felmászni a 150 centis ló nyergébe. Boni türelmetlenül fordult hátra: még egy kicsit vacakolsz, és a farkasokkal végez a végelgyengülés. Boninak elfogyott a türelme, úgy ítélte meg, hogy a nehezék a helyén van, és hihetetlen sebességgel elrajtolt. Adam már majdnem felszállt, amikor hírtelen a földön találta magát. Késõbb megpróbálta összerakni a történteket. Éppen felszállt a lóra. Ennek érdekében a jobb lábát - ezt a vészhelyzet elmúltával maga sem értette - a kengyelbe rakta. Ekkor a ló elrohant, Õ pedig belecsúszott a kengyelbe, ami térdben egy kicsit szorította, de azért hõsiesen kapaszkodott a nyeregbe egy ideig. Aztán azon vette észre magát, hogy háton fekve csúszik a homokon. Ez egész elviselhetõ volt, az apróbb kövektõl eltekintve.Boni furcsán érezte magát. Rohant végezni a munkáját, de erõsen ballra húzott. Aztán tudatosult benne, hogy a nehezék már megint kitalált valamit. Kicsit kezdte megkedvelni a fickót. Igen mókás volt, ahogy szétterpesztett lábakkal csúszott a hátán. Boni elmosolyodott magában, de a következõ pillanatban panaszosan felüvöltött egy borjú. Boniban azonnal feléledt a kötelességtudat, mosolya gonoszdira váltott, majd a bal oldalával megcélzott egy három méteres kaktuszt. Az artikulátlan üvöltést egy kis rántás követte, és Boni máris a borjú segítségére siethetett. Az esti tábortûznél igen vidám volt a hangulat. A marháknak nem esett bajuk, hála Boni határozott fellépésének. Azon is jót röhögtek, hogy a Boni által megtaposott, felrúgott farkasok bundájának eladásából befolyó summa Adam zsebébe kerülhetett volna, ha hajlandó megjelenni az eseményen. Így viszont Boni fog belõle csemegéket kapni a következõ városban. Hiába, a nehéz munkával megszerzett kereset, az komoly dolog. Nem sokkal késõbb Vad Billy is megjelent vérzõ fejjel. Majd elõadta a horrort. Éppen a dolgát végezte egy szikla takarásában, amikor egy farkas hátulról rávetette magát a fejére. Szerencsére éppen akkor volt a riasztás is, így a kiabálástól és lövöldözéstõl megrémült farkas menekülõre fogta a dolgot, csak a nyúlprém sapkájának a tetejét, és némi fejbõrt vitt magával.Adam ennél a résznél feltûnés nélkül behátrált a tóba, amelynek kellemesen hûs vizében békés ácsorgással töltötte az idõt reggelig. Szerencsére talált egy nagyobb követ a tó fenekén, ami alá elrejthette a délután zsákmányolt nyulat.A következõ napok nehezen teltek. Adam kölcsönkérte Bonitól a farkasbundákat, hogy kicsit kibélelje a nyerget, majd az erõsen lerövidített kengyelekben ácsorgott egész nap. Kezdte belátni, hogy a lónak nem is olyan jó. A táj kiábrándította, csak a végtelen homokos síkság a látóhatár széléig. Minden ugyan olyan, csak néhány világosabb színû homokfolt teszi változatosabbá a környéket. A csordának igen érdekes az alakja, ugyanis a többiek nem engedik a marhákat a világosabb homokfoltokra. Adam nem érti, hogy mi a bajuk ezekkel a foltokkal a többieknek, hiszen Õ is pont egy ilyenen áll. Az egyik társa is észreveszi ezt, már majdnem rákiált, aztán elvigyorodik és leveszi a lasszóját a nyeregrõl. Szép komótosan hozzáköti az egyik végét a nyeregszarvhoz, majd Adam-et figyelve várakozni kezd. Boni már lábszárig süllyed a futóhomokba, de ez az ütõdött még mindig nem ad utasítást az indulásra. Nagyon nem izgatja magát, az öreg terelõ ló pontosan tudja, hogy meddig álldogálhat biztonságosan ezen a helyen. Nagyjából eddig. Boni egyetlen erõteljes ugrással elhagyja a veszélyes területet és a lovasát. Adam mellkasig süllyed a homokba, sajnos fejjel lefelé. Boni szánakozva nézi a fickót. Erõsen reménykedik, hogy ez a fazon következõ életében nem lónak születik. Az nagy szégyen lenne. Fokozatosan szállingóznak a kollégák is. Kemény, nap égette, szélcserzett férfiarcokon gördülnek a könnyek, a röhögéstõl. Adam már elég zajosan fuldoklik, ezért a készenlétben álló cowboy rádobja a lasszót mindkét lábára. A vágtában induló ló könnyedén rántja ki a félholtat homokbörtönébõl, majd holmi fékproblémákra hivatkozva megtesz még vele nyolcvan métert. Érdekes módon ilyenkor a teljesen sík, lágy homokkal borított területrõl azonnal kiderül, hogy egy dimbes-dombos, kövekkel teleszórt borzalom. Adam egyre rosszabbul érzi magát, de az esti tábortûznél végre megtörik a jég. Vad Billy mosolyogva fordul hozzá, és mindenki elõtt elmeséli, hogy 25 éve tereli a marhákat, de ilyen vidám, kellemes hangulatú terelésben még nem volt része. Úgy érzi, mindenki nevében kijelentheti, hogy ezt Adam-nek köszönhetik. Ezért igen hálásak. Adam büszkén tér nyugovóra. Sajnos a délutáni 80 méteres vontatást nagyrészt arcon tette meg, ezért jelenleg egy kissé ütõdött, festék túladagolásban szenvedõ, harci színekkel kifestett indiánra hasonlít. Mivel a talpa és az oldala kivételével minden testfelülete sérült, és tó sincs a környéken, felveszi a késõbbiekben stabil oldalfekvésnek nevezett meglehetõsen kényelmetlen testtartást.Folyt. köv.Másnap reggel Adam arra ébred, hogy nincs meg a jobb keze. Pontosabban megvan, csak nem érzi. Nem tett jót neki, hogy egész éjjel azon feküdt. De kézmasszírozgatásra nincs ideje, szólítja a természet. Így aztán zsibbadt kézzel veszi be magát a közeli cserjésbe. Már éppen indulna visszafelé, amikor furcsa hangra lesz figyelmes. Meg sem kell pillantania, már tudja, hogy egy csörgõkígyóval futott össze. Ezt a hangot még Õ is megismeri. Két lehetõsége van. Vagy lelövi a kígyót, vagy egy hatalmas ugrással elhagyja a veszélyes zónát. Az elzsibbadt jobb kezével nem valószínû, hogy megtalálná a pisztolyt. Viszont a bokájára tolt nadrággal maximum nyolc és fél centimétert tud ugrani. Boni azonnal felfigyelt a csörgõ, súrlódó hangra. Amikor szétnéz felfedezi a kõvé dermedt Adam-et. Hát persze. Ki más? Rövid töprengés után beugrik a keresett idézet: A hülye embert még az ág is húzza. Boni némi habozás után úgy dönt, hogy nem avatkozik közbe, mindenkinek így lesz a legjobb.Adam erõteljesen izzad, de ez nagyban nem gyorsítja a gondolkozását. Bátran mondhatjuk, hogy tanácstalan. Végül rászánja magát az ugrásra. A hatalmas ívûnek induló mutatvány azonban derékba törik, amikor kiderül, hogy Adam guggolás közben rálépett a nadrágtartójára. A mûugrókat megszégyenítõ mutatvány eredményéül három és fél centiméterrel távolodik el az ellenségétõl. A kígyó elõre lendül, majd nyúlni kezd, végül visszarándul a közepe táján ácsorgó Boni felé. Már az a pofátlanság is felháborította, hogy WC-nek nézték a hálószobáját, de ez mindennek a teteje. Azonnal visszafordul marásra készen az arcátlan támadó irányába, amikor egy nagy sebességgel közeledõ patára lesz figyelmes. A kígyó innen kezdve nemigen tudná tovább mesélni a történetet. A helyszínre érkezõ cowboyok nem is õt kérdezik. Per pillanat az utóbbi hetekben felvett rossz szokásukkal, a csoportos röhögõ görccsel vannak elfoglalva. Az eléjük táruló látvány igazán megkapó. Boni szokás szerint elkapott egy csörgõkígyót. Ez teljesen normális. De vajon Adam miért hasal letolt nadrággal a tüskés cserjésben? A közelben tartózkodók egy, a bozótból hirtelen felbukkanó, majd villámgyorsan eltûnõ pucér fenékrõl mesélnek. Vad Billy könnyes, ám mosolygó szemmel nyugtatgatja Adam-et, két nap múlva városhoz érnek, ott talál piros lámpás házat is. Az érintett azonnal kikéri magának a feltételezést, majd igazát bizonyítandó elmeséli a sztorit. Mivel fegyvert nem tudott használni, inkább ugrott. Billy felteszi azon egyszerû kérdést, hogy ugrás helyett miért nem kiáltott segítségért. Ez jó kérdés, egyikük sem tud rá válaszolni. Talán csak Boni. Ismét eltelt néhány nap. Túl vannak a városon is, kb. 80 km-re közelítették meg a települést. Kezdenek elfogyni az Adam rovására elsütött poénok. Az út hatalmas hegyek között, mély kanyonokban kígyózik. Nem túl bizalomgerjesztõ a környék, fõleg amióta egy vérszomjas indián törzs is ide költözött. Boni már egy napja észrevette az õket figyelõ indiánokat, de nem törõdik a dologgal. Utolsó információi szerint az indiánok nem esznek lóhúst, a mostaninál rosszabb állása meg nem nagyon lehet. A csapat dél környékén ér egy különösen szûk átjáróhoz. A nap vakítóan tûz, ráadásul a fehér sziklafalak is visszaverik a fényt. Mindenki hunyorog, vagy a földet nézi. A csorda fele már átjutott a szoroson, amikor velõtrázó indián harci üvöltés remegteti meg a forró levegõt. Mögöttük, a kanyon tetejérõl szekérnyi kövek gördülnek alá, magukkal rántva a sziklafal nagy részét. Néhány pillanat alatt járhatatlanná válik a visszafelé vezetõ út. Csapdába estek. Mögöttük az omlás, elõttük a szûk hasadékba tolongó marhacsorda. A cowboyok tanácstalanok. Nincs sehol fedezék, de még az ellenséget sem látják. Ez a gond rövidesen megoldódik, 50-60 helyen megmozdul a sziklafal. Amikor az indiánok fellebbentik a sziklabarlangok 2-3 méteres bejáratát álcázó festett állatbõröket, máris láthatóvá válik az ellenség. Minden üregben 3-4 állig felfegyverzett harcos várja a jelet.Remélem, nem gondoltátok komolyan, hogy leírok egy véres csatát, ezzel rossz hírét keltve szegény indiánoknak.Xxxxxx xxxxxxxx Xxx xxxx xxxxx, xxxx xxxxx xxx x xxxx xxxx. Xxxxxxxxxx xxxxxx, xxxx xxx xxxx. Xxx xxxx xxx xxxx, xxxx xxxxx xxxxx xxxx xxxxxx. Xx xxxxxxxxxxxxxxxxxxx xxxxx xxxxx, xxxxxxxx x xxxxxxxxx. Xxx xxxxx xxxxxxxx xxxxxx xxxxx xx xxxxx x xxxxxx xxxxxxxxx. Xxx xxxxx xxxxxxx xxxxxxxxxx, xxxxxx xxxxxx xxxxxx xxxx xxxxxxxxx. Xxx xxx xxxx xxxxxxxxxxx, xxx xxxxx, xxxx xxx xxxxxxxxxxxxxx xxxxxx xxxxx. Xxx x xxxxxx xxx x xx xxxxxxxxx. Xxx xxxxxxxxxx xxx. Xxxx xxxxxx x xxxxxx, xxxx xxx xxxxxxxx xxxxxxxx xxxxxxxx x xxxxxxxxx xxxxx. Xx xxxxxxxxxx xxxx xxxxxxx xxx xxxxxxxxx, xxxx xxxxxxxxxx x xxxxxxxxx. Xxxxxxx x xxxxxxxx xxxx xxxxxxxxx xxxxxxx xxxxx xx xxx xxxxxxxxxxx xxx xxxxxx.Szerencsésen túljutottak a veszélyes szakaszon. Boni még eltöprengett egy kicsit, hogy miért nem cserélték el Adam-et valami hasznosabbra, mondjuk egy szép lapos kõre. Nagyon kellemes vidékre értek, itt már zöld volt a táj, apró, de vad vizû patakokkal. A patakocskák egy szintén apró, ám kristálytiszta és jéghideg vizû tóban egyesülnek. Szegény Freddy, ha ezt láthatná. Mivel az út nagy részét már megtették, Vad Billy engedélyez egy komolyabb pihenõt. A pihenõ azzal kezdõdik, hogy építeniük kell egy rendes tábort, mivel három napig fognak itt tespedni. Ennyi idõ kell az állatoknak, hogy egy kicsit összeszedjék magukat. Még a sátrakat is felverték. Estére 15 sátor magasodott nem messze a tavacskától, a sátrak között kb. 2 méter széles utakkal. Mivel már csak 2 napnyi távolságra vannak a céltól, gyakorlatilag a terelésnek vége. Lassan elõkerülnek az eddig dugdosott üvegek is, a fegyelem felbomlik, még az õrködést sem veszik komolyan. Gyakorlatilag a két felnyergelt ló õrködik, a hozzájuk tartozó lovasok hangos szuszogással alszanak a közelben. Az õrség önkéntes parancsnoka a szabadon mászkáló Boni. Néhányan felvetik, hogy ki kellene kötni. Ezt fõleg azok a fiatalabb cowboy-ok forszírozzák, akik részegen ütköztek vele a sátrak között. Persze ez a gondolat közfelháborodást kelt, a többség arra szavaz, hogy inkább Adam-et kéne kikötni éjszakára. Boni látszólag kedvetlenül hallgatta a vitát, de a kikötésére szavazók másnap reggel a tóban találták az összes holmijukat. Lassan elcsendesedik a tábor, csak a kitartóbb részegek bolyonganak össze-vissza. Boni már órák óta próbálja becserkészni a kaják tárolására szolgáló sátrat, de a részegek mindig pata alatt vannak. Ezért megfogja a sátorcövekeket, óvatosan kihúzza, majd az út túloldalán ismét visszanyomja a földbe. Az így keletkezett kötéldzsungelben 10 másodpercenként esik valamelyik ittas cowboy egy iszonyatosat. Néhány perc elegendõ, hogy a kószálók visszaszoruljanak a tópartra. Boni a kötelek között gondosan kialakított folyóson másodpercek alatt éri el a kajás sátrat, és kiszolgálja magát.A tábortól 50 méterre, a sziklák takarásában két rosszarcú egyén sutyorog. Igen hálásak azért, hogy ez a sok bolond elhajtotta eddig a marhákat, de a pénzt Õk szeretnék felvenni. Már a terv is elkészült: Mark belopózik a táborba, és felgyújtja a sátrakat. Amikor kitör a pánik, akkor a közelben rejtõzõ Henry, és a tó felõl érkezõ David közremûködésével tüzet nyit a cowboy-okra. A terv tökéletes, David másfél órája elindult, hogy megkerülve a tavat átússzon a táborig. A többiek is indulnak. Mark határozott léptekkel tart a sátrak sûrûje felé. A lámpást gondosan elrejti hosszú lóden kabátja alá. Az évek óta használatban lévõ kabát tökéletes fény és szagszigetelõ, már a saját szagától eltekintve. Mark tempója a sátrak között kicsit gyorsnak bizonyul, fõleg a Boni által átrendezett kötelekhez viszonyítva. Bekövetkezik az elkerülhetetlen, iszonyatosat esik, lefejelve az egyik cöveket. Távozó tudata még visszanéz, és elönti az aggodalom, mivel az összetört lámpás kötelességtudóan ég tovább, a most már bizonyítottan tûzálló kabát alatt. David-nek lassan kétségei támadnak a tervvel kapcsolatban. Fél órája cidrizik a jéghideg vízben a tábortól 20 méterre. Ezek a nyomorult részegek nem akarnak lefeküdni, a tóparton kószálnak, és hülyeségeket beszélnek. Ráadásul a szél is kezd feltámadni. David furcsa mozdulatot tesz a fejével. Igen, jól gondolta, tud evezni a fülével, tehát biztos, hogy megfagyott. A szél felfodrozza a vizet, a néhány centis hullámtarajok furcsán csillannak a hatalmas tábortûz fényénél. Úgy tûnik, mintha valami úszkálna a vízben. Ez a részegeknek is feltûnik, mivel egy erõsen ujjhiányos társuk aligátorokat kezd emlegetni. Majd elérkezettnek látja az idõt a bosszúra. A többségnek halványan dereng, hogy ebben a tóban valószínûleg még halak sincsenek, de a hullámlövészet jó mókának tûnik, ezért csatlakoznak a bosszúállóhoz. David-nek meglepõdni sincs ideje, amikor a partról 6-8 ember tüzet nyit. Henry óvatosan lopózik át a táboron. Az egyik sátorban motoszkálást hall, ezért a sátorponyvához lapul, kedvenc 40 centis tõrével a bal kezében. A zaj forrása Boni, aki békésen kóstolgatja az elemózsiát. Nagy bánatára a mandulás sütit nem találja sehol. De mégis, a sarokban van, egy nagy méretû befõttes üvegben. Az üvegben meg egy, a sütit markoló kéz, ami így már nem fér ki az üveg száján. Anyám! - nyögi Boni, majd gyorsan fogadást köt magával, amit meg is nyer, a kar Adam-hez tartozik. Adam erõsen kifáradt az elmúlt másfél órában, amióta a kezét próbálta kihúzni az üvegbõl, a süti elengedése nélkül. A nehéz munka ugyan nem járt sikerrel, de alaposan elálmosodott. Békésen szuszog a sarokban. Még a különösen erõs idegzetû Boni-nak is szüksége van fél percre a látvány, és az eszmei mondanivaló feldolgozásához. Utána úgy dönt, hogy feltûnés nélkül távozik, legalább a bûnbak is megvan, ha kiderül a torkosság. Aztán ránéz Adam-re, és biztos benne, hogy ki fog derülni. Óvatosan kitolat a sátorból.Henry érzi, ahogy a sátor lakója közeledik. Nem hibázhat, végeznie kell vele, gyorsan és csendben. Megmarkolja a kését, és a közeledõ felé döf, nagyjából nyak magasságban.Boni õszintén megdöbben. Létezik, hogy valaki fenéken szúrta? Hova jut ez a világ? Boni elveszti legendás türelmét, ami sok, az sok! Gyorsan el kell hagynia a sátrat, de ez a szurkálódás határozottan sértõ. Boni, mielõtt ismét neki indulna, a biztonság kedvéért csak a lábát nyújtja ki a sátorból. A két hátsót, egyszerre.Henry érezte, hogy a döfés célt ért, de hiányolja a zuhanás hangját, ezért közelebb lép kikémlelni, hogy mi történt. A következõ pillanatban az a furcsa érzése támad, hogy egy gyorsvonat ütközött a mellkasának. Hirtelen megemelkedik, majd kecses ívben a szemben lévõ sátornak csapódik, beszakítva a ponyvát.Vad Billy a ponyva reccsenésére ébred. Nagyon nem szereti, ha hirtelen felébresztik az alkoholmámorból, ilyenkor még órákig hasogat a feje. A hanyatt fekvõ Billy ülõ helyzetbe tornázza magát, és azt kell látnia, hogy a lábán egy fickó hever. Az idegen feje Billy ágyékán pihen, kezében egy törpe kard. Billy-nek egy is elég lenne ebbõl az atrocitás sorozatból a türelme elvesztéséhez. De amikor a fickó felemeli a fejét és vigyorogni kezd, akkor gondolkodás nélkül - Billy-nek ez a megszokott - a támadóba üríti a mindig keze ügyében levõ Colt mind a hat töltényét.Másnap reggel Adam, miután szerencsésen kiszabadult, borzongva hallgatja a támadás történetét, aztán megtekinti a két támadót is. Mark-on nem sok néznivaló akad, gyakorlatilag csak a kabát élte túl a tüzet. A másik támadó viszont ismerõs. De hiszen ez Henry Darker, a kártyaparti túlélõje. Úgy látszik, sikerült megszöknie. A kutatás eredményre vezet. Henry volt olyan elõzékeny, hogy magával hordja a saját körözéseit. Egy kicsit foltosak és lyukasak, de a lényeg látható. Nagy csavargó volt a tulajdonosuk. Adam nem is tudta, hogy ennyi állam létezik. Aztán megakad a szeme egy messzi-messzi államban kiadott körözésen. A papíron Bukler úr látható, aki miatt Adam elvesztette a farmját. Nem rossz ember, mindössze 3 akasztás, 2 agyonlövés és 1486 év börtön vár rá.A városba érve Adam beszél a helyi sheriffel, aki közli vele, hogy mivel Bukler úr nem Bukler úr, az adásvételi szerzõdések érvénytelenek. Tehát Adam visszakapja a farmját, a forrás pedig a városé lesz.Aznap este egy apró tûzesettel is meg kellett küzdeni a városkában. Kigyulladt az istálló, de hamar eloltották, és senkinek sem esett baja. Egy részeges csavargó esküszik rá, hogy Õ látta az esetet. A lovászok kitárgyalták ennek az Adam-nek az esetét, azt is megemlítve, hogy aznap visszaindult a farmjára. Ezek után a részeges csavargó állítása szerint egy Boni nevû ló gyertyát gyújtott. Ezt persze csak az alkohol miatt mondhatta az öreg.Vége

#42 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 5. - 2:07

Gumilovas - 2004. 05. 28. Csütörtök Kispuska nem sejtette még, hogy gazdája hálátlan feladatra készül: csak azért fog lovagolni, hogy szórakoztasson, megnevettessen ámuló seregeket. Kispuskának ebben a feladatban nem sok szerepe volt, csupán tûrnie kellett (lenge viseletben) az õrá nehezedõ fizikai nyomást. Az öltözetet designere javasolta: kiskomám, ha ebben a leheletfinom csókokkal borított trendi anyagban lépsz fel garantált a siker.Kispuska meg is fogadta ezt és szelíden bújt meg a szövet ráncai közt.A napfény finoman fúrta be magát az anyag szövése között. Még valami boldogságféle is megfogalmazódott Kispuskában, de eljött, aminek jönnie kellett: ím hát gazdám lóra ül, s ó jaj nyeregben, mi több, westernnyeregben igazolja újra: jó és tehetséges lovas.Helye az elején elrendezõdött. A még hûvös bõr kissé megdidergette, de aztán a ló ügetni kezdett s gazdája egyenletes, nyugodt tempóban kezdett rázkódni.Kispuska a lehetõ legkisebbre húzta össze magát, de feje minduntalan a nyergen koppant.A véget nem érõ lötyögést már nem bírta tovább. Csütörtököt mondott.Hát ez hogy lehet? A gazdája besöpört egy vagonnyi elismerést a produkcióért, és õ?Most itt hever elhagyatva s mit kell hallania? A gazdája lecseréli!!! Egy újra! Hallatlan...

#43 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 5. - 2:11

Gumilovas - 2004. 01. 09. Madárka Álltam a konyhában estefelé. Szendvicset készítettem magamnak. Akkurátusan kenegetem a zsemlét, lassú mozdulatokkal. Mindent lassan csinálok, hogy tovább tartson, mert közben gondolkodhatok. Szép a konyhám, meleg és barátságos, de most a sárga falak ordítva nyomtak össze. Mert kintrõl egy hang gyötörte be magát a lakásba, befúródott a fejembe, be a képzeletembe.Egy kismadár. Tüdejét repesztve énekelt az udvaron azt az illúziót keltve, hogy tavasz van. Nem tudom, mit akart ott egymagában a nagy hidegben, csacsogott, csicsergett, de úgy, hogy a szívem belesajdult.Abbahagytam a szendvicskészítést. Ki kell mennem és meg kell néznem, hol van ez a madár, mitõl van ilyen jó kedve a fagyos, havas belvárosi bérház udvarában.Felrántottam magamra valami kabátfélét és kiléptem az ajtón. Azonnal a bõrömbe mart a metszõ hideg szél, hunyorogva kutattam a madár után.Ott ült a szomszéd fa egyik ingó ágán. Magabiztosan dalolt, neki kérem küldetése van, hívogatni kell a tavaszt, el kell kápráztatnia egy láthatatlan leendõbelit és markolásznia kell a szívemet.Behunytam a szemem és képzeletben lovagoltam az életre kelõ erdõ fái között. Nem éreztem a város szagát, nem láttam a mohás háztetõt, nem hallottam az építkezésen dühöngõ markoló hangját. Csak a kismadárét.A ló fülei között az utat néztem (fakó ez a ló, vagy milyen is épp? mindegy…) s az utat szegélyezõ fákat. A bokrok kapaszkodó hajtásait. A zöldet. Az éledõt. A folyton megújulót.Vágtassunk! Körülöttem minden feszül, dagad, bármelyik pillanatban szétrobbanhat, s ebbe a tavasz-bombába behatolok, átmetszem, belefúrom magam, az orromba bekúszik az erdõ illata a fülembe a madárdal. Lovam vágtat, pata dobban, szívem dobban. A ló a ritmus, ütemes dobogására a zenekar belép. Fák, szél, madarak. Ezer madár.Õk zenélnek, én táncolok. Széttárom a karom és magamhoz ölelem ezt az egész mindenséget. Megpróbálom belegyûrkélni a kicsi szívembe, hogy mindig ott legyen akkor is, ha nem lovagolok s a harmadik emeleten állok dideregõn, egyetlen eltévedt madár hangját hallgatva.Madárka! Neked sem itt kellene most lenned…

#44 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 5. - 13:02

Huxley - 2003. 04. 02. Négyen álltak a fal elõtt.Négyen álltak a fal elõtt. Négy furcsa alak. Az egyik fejjel magasodik ki a többiek közül. Kicsit szomorúnak látszik, mert a letartóztatáskor elvették tõle a videokameráját. Reménykedett, hogy megtarthatja. Különleges kamera volt, jó nagy objektívvel, hogy beleférjen a lova.- Figyeljen rám, ha magához beszélek!A srác megvonja a vállát. Nem is látja az õrmester szigorú tekintetét. Mezõket lát, néha fekete-fehérben, néha színesben, de mindig lovakkal.- Maga volt az operátor. Igaz?- Operatõr. - Egykutya. Maga kód.. kood... korrodeál... szervezte az akciókat.- Igen, szoktam néha ilyesmit szervezni. Szokott lenni gombapörkölt, meg ilyenek, eljönnek a lovasok és...Lovasok – jegyzi az írnok a noteszába a vádlott szavait, majd rögötn lábjegyzetekkel látja el: Feltehetõleg a banda bizonyos tevékenységekre szakosodott tagjait hívják így.- És?- Jól érezzük magunkat, szívjuk a lószagot.Lószag: feltehetõleg valamilyen narkotikum, mellyel a fenti "lovasok" banda tagjai élnek.- Mit csináltak még ott? Ezt magyarázza el részletesen!- Nincs ezen mit magyarázni – vonja meg a vállát a srác és ábrándos szemeivel átnéz az õrmesteren.Az õrmester összevonja szemöldökét. Fel alá kezd járkálni. Úgy gondolja ez fenyegetõ. Bevált takitika, a rettegett kisüsti anyaszomorítónak is így sikerült az idegeire mennie. Azóta is rendszeres ápolásban kell részesíteni a szerencsétlent, mert elég, ha annyit mondanak neki, Cserpák õrmester szemöldöke, máris sírógörcs tör rá.A magas fickóra úgy látszik egyelõre ez nem hat. Továbbra is ábrándos szemekkel figyeli képzelete mezõit, ahol egy nagy sárga ló hátán száguldozik.Az õrmester egy idõre feladja, és a másikkal próbálkozik.- Maga ott! – mutat a cingár, bajuszos vidám szemû fickóra, aki még csak össze se rezzen a hangra.- Õ nem tud semmit – kel a bajuszos védelmére egyik társa, egy ártatlan külsejû szõke lány. - Még új.- Magát nem kérdeztem! Különben is, kicsoda maga ebben a bandában? Mit csinál?- Rendet rakok, takarítok – feleli a lány szerényen, de büszkeséggel tekintetében.- Ahhá! Szóval maga szokta eltakarítani a hullákat! Tudtam én, hogy nem kispályás. Kezdjük akkor az elején. Meséljen! Szóval maga is lovasok nevû banda tagja?- Igen. - És rendszeresen szív lószagot?- Igen. Nekem a Galagonya a kedvencem. Galagonya: fennt említett narkotikum egy változata, valószínûleg növényi eredetû lsd. ópium, mákony. Az írnok igen elégedett ezzel a bejegyzéssel. - És maga a takarító. Szóval maguk nemcsak egyszerûen dílerek. Hány áldozatuk volt már maguknak? - Ezerötszáz körül lehet.- Ezerötszáz???- De õk nem áldozatok...- Mondja, miért kell mindig ezt hallanom? Mibõl gondolja, hogy beveszem ezt a mesét? – az õrmester bajsza csak úgy rezeg a dühtõl. A hatás kedvéért fel-alá járkál még egy kicsit.- Persze, maguktól keveredtek bele a dolgokba. Ha-ha. Meséljen inkább a sötét ügyleteikrõl!- Hát ott volt az a támaszkodás ügy.Támaszkodás – jegyzetel az írnok. Feltehetõen az egyik nagyobb alvilági ügylet kódneve.- És maga mit csinát akkor? - Hát elküldtem õket a havas betonra...- Maga kidóbóember is? Na ne röhögtessen! Ki sem nézném azt magából!- Nem hiszem, hogy jó ötlet õt dühíteni, õrmester – jegyzi meg szerényen a bajszos.Az õrmester egy pillanatra elgondolkodik. - Értem, tehát nem kidobóember, hanem bérgyilkos. – Az õrmesternek kissé kiszárad a torka, ahogy erre a következtetésre jut. Hát persze, micsoda álca! Az ártatlan külsõ, amely kegyetlen gyilkost takar... Az õrmester megköszörüli kiszáradt torkát.- Hmm hmm. Tehát ezt jelenti a havas beton.Az írnok szorgalmasan feljegyzi ezt is noteszába.- Az csak egy olyan mondás – szól közbe a cingár bajszos. - Maga még új, he? Mit tud maga errõl?- Mi tulajdonképpen együtt dolgozunk.- Maga is bérgyilkos?- Nem kérem, én lovas vagyok. Mi vagyunk a moderátorok.Moderátor: a bérgyilkosok és takarítók speciális elnevezése a bandán belül - jegyzeteli az írnok csillogó szemmel. Végre valami izgalmasat is mesélhet majd otthon a gyerekeknek. Eddig csak piti kis besurranókat, olcsó örömlányokat meg ügyetlen biztosítási csalókat hallgatak ki, de ez most valami más. Ez maga a nagy fogás!- Mondja, mit csinált maga eddig? – kérdezi az õrmester és közelebb hajol. Barátságosan és együttérzõen hunyorít, gondolván, hogy így elnyerheti a gyanusított bizalmát. – Hogy keveredett maga ezek közé? Maga becsületes embernek látszik- Pakesszal szoktam foglalkozni – feleli a bajszos, és udvariasan próbál nem elfintorodni, amikor megérzi az õrmester bajszából áradó tömény fokhagymaszagot.A banda külföldi ügyleteket is bonyolít, kiterjedt közel-keleti kapcsolatokkal rendelkezik – jegyzi az írnok. Csak úgy serceg a toll a papíron.Az õrmester elégedett. Figyelme most a kis kócos alak felé fordul, aki eddig csendesen elvolt a sarokban. - Tudom ám, hogy magát alvilági körökben a Rém néven ismerik.- Hát igen – vigyorog rá a kócos.- Mondja már meg, hogyan szolgált rá erre a névre?- Többnyire topikokat zárogattam, meg nyitogattam.- Topikokat?- Témákat. Ez a rendes neve, de mifelénk mindenki csak topiknak hívja.- Aha, maga a sperhakni specialista!Topik: bizonyos lakatok speciális elnevezése. Úgy tûnik ezt az elnevezés kifejezetten Lovasok bandájában elterjedt. Rendes alvilági neve feltehetõen téma.- Az egész úgy kezdõdött, hogy csináltam egy fórumot – kezdi a kócos az elején, mert látja, hogy az õrmester némi tájékoztatásra szorul.- Mit? – lép közelebb hozzá az õrmester katonásan, karjait a háta mögött összefogva.- Fórumot. Az egy olyan találkozóhely, ahol emberek találkoznak, akik jól elbeszélgetnek mindefélérõl...- Az a kocsma. De itt nem errõl van szó, igaz? Maguknak bûnbarlangjuk van. – elvörösödik az arca, ahogy tagolva kiejti a szót: B-û-n-b-a-r-l-a-n-g! Az õrmester úgy érzi, eleget hallott. Hatásszünetet tart, majd megint fel-alá lezd járkálni a banda tagjai elõtt; a végsõ, nagy, lehengerlõ jelenetre készül. Az írnok keze megáll a levegõben, már tudja, ilyenkor mi következik.Ám az õrmester szemei hirtelen elkerekednek, arca rekordgyorsasággal vált még vörösebbre, ahogy észreveszi a kócos mögött a falon lévõ krétarajzot: a kis kék lovat. A kócos akkor rajzolhatta, amikor az õrmester a többiekkel volt elfoglalva. A két bérgyilkos közben élénk társalgást folytat valami újabb sötét ügyletrõl. Az õrmester majdnem megüti a guta. A magas, ábrándos tekintetû közben egy gyufásdobozból, két harmatcseppbõl és egy gemkapocsból kamerát eszkábált, melynek segítségével megörökíti a jelenetet.

#45 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 5. - 13:25

Ferenc - 2003. 12. 26. Mogorva úr karácsonya Mogorva úr viszonylag vidáman ébredt. Ez abból látszott, hogy csak kétszer rúgott bele a macskába. Ezen Hé, Macska is komolyan elcsodálkozott. Aztán beugrott neki a megoldás, hiszen ma van karácsony. Á, mégsem. Mogorva úr a karácsony miatt biztos nem csökkentené a rúgások számát. Lehet, hogy már nem szereti?Hé, Macskának feltételezhetõen volt rendes neve is, de mivel a gazdi mindig így szólította, nem erõltette a Cirmizést vagy hasonlókat.Mivel az erõsen elgondolkozó macsek elfelejtett fedezékbe vonulni, a szokásos reggeli útvonalát bejáró gazdi majdnem átesett rajta. Ezzel elmúlt a reggeli anomália, Hé, Macska megkapta a reggeli adag rúgását, Mogorva úrnak meg elröppent a jókedve.Eltöprengett a napi teendõkön. Karácsonyfa állítás. Ünnepi vacsora. Ajándék. Igen, az lesz az ajándék, hogy idén kihagyja a karácsonyt. Csak a bosszúság van az egésszel. Elõször meg kéne venni a fát. Az elég macerás, mert méterre adják, és tavaly is rengeteg vitájába került, mire az íróasztalához ideális 53 centisre vágták a kiválasztott fát. Aztán az egészet ki akarták fizettetni, pedig csak az 53 centit hozta el. Tavaly elõtt mûfával próbálkozott, de nagyon rosszul bírta a méretre vágást. Még hónapokkal késõbb is talált fémszálakat és mûanyag darabkákat a parketta réseiben. Tehát fa nem lesz.Igazándiból, ha kihagyja a karácsonyi készülõdést, akkor az egész napja szabad, csak a fõnökét kell valamikor meglátogatnia. A dilis minden évben meghívja az egyik alkalmazottat egy pár órás vendégeskedésre. Gyorsan lebonyolította a reggeli teendõit, aztán elindult, hogy minél hamarabb túl legyen rajta.Az ajtónyitásnál irtózatosan hasbavágta egy beigli. Valamelyik lökött szomszéd a kilincsre akasztotta egy szatyorban. Szerencsére egész évben alig találkozik velük, de karácsonykor teljesen megvadulnak, még ilyen partizánakciókra is képesek.Errõl a hülye köszöngetésrõl sem tudja õket leszoktatni, a lépcsõházi találkozásoknál állandóan mosolyognak, meg beszélgetni akarnak. Rettenetes egy népség. Itt van a házmester is, még hogy boldog karácsonyt, már az is boldogság lenne, ha egyszer rendesen felmosna.Mogorva úr lassan, ám szitkozódva vezetett. Mivel kizárólag õ tudott autót vezetni a város összes lakója közül, érthetõen rettenetes stresszt okozott számára a közlekedés.Gabi értetlenkedve fordult fõnökéhez.- Mégis mért kéne megmenteni ezt az ürgét?- Na de Gabi, Õ is csak egy lélek, nekünk pártatlannak kell lennünk.- De ez a fickó még a macskáját sem szereti. Nem is õ vette, a testvére bízta rá. Annyian vannak, akik megérdemlik a boldog karácsonyt, mért pont õ?- Ugyan, nem mindenki olyan rossz, mint amilyennek látszik. Láss csak hozzá, ideális vizsgafeladat. Kezd az alapoktól. Vigyél neki szépen feldíszített fát, ajándékot. Tudod.Mogorva úr megérkezett a fõnökéhez. Te jó ég, egy nagy tanya, modern ház, istálló. A fõnöke eléjött, körbevezette. Megmutatta a lovakat, kecskéket, kutyákat.- Õ Csillag, nagyon kedves, megbízható állat.- Aha, ugye az oltásai rendben vannak?- Persze. Ismerkedjenek össze, vele fog kilovagolni. Simogassa meg nyugodtan.- Na de ennek fogai vannak!- Valahogy ennie kell, de biztosíthatom, hogy másra nem használja õket.- És nem túl rázós egy ilyen izé?- Ugyan, csak sétálunk.Gabi hozzálátott a terep felderítéséhez. Társasház földszinti lakása, a ház körül kert. Nagyon kedves, és talán nem nehéz bejutni. Itt is van az ablak. Rács. Szúnyogháló. Fényvisszaverõ fólia. Redõny. Még szerencse, hogy nem zárkózott, csak mogorva. Gabi áthussant az ablakon és leereszkedett a padlóra. Pontosabban az ablak alá helyezett egérfogókba. Ettõl a pasitól kihullanak a tollaim - gondolta Gabi, majd munkához látott.- GABIIIIII!!!- Igen fõnök, itt vagyok.- Ennek örülök, de annak még jobban örülnék, ha a karácsonyfánk csúcsa is itt lenne.- Az a helyzet, hogy Mogorva úr évek óta az íróasztalára teszi a karácsonyfát, de van fölötte egy polc, így csak meghatározott méretû fa fér el. És az ellátóban nem volt ekkora.- De így nem lesz a fánknak csúcsa. Nagyon remélem, hogy pont neked nem kell hangsúlyoznom, hogy az angyalka nélkülözhetetlen. Egy 8 centis fatörzsre meg mégse húzhatok rá egy angyalkát, az elég inkvizíció jellegû lenne.Mogorva úr már egy órája bóklászott a fõnökével az erdõben. Sokkal rosszabbra számított. A ló nem volt éppen fenevad, végig kezesen viselkedett. Szinte biztos, hogy valami rettenetesre készül.- Hogy tetszik?- Hát elég hideg van, kényelmetlen a nyereg, és imbolyog a ló.- Mogorva úr, maga ideális minõség ellenõr, de néha azért lazíthatna.- Végül is nem olyan rossz.Ebben a pillanatban dübörgõ zaj hallatszott, majd néhány méterre tõlük kibukkant a sûrûbõl egy motoros. A fõnök lova vad vágtába kezdett, Csillag is lépett kettõt, majd megállt, és a távolodó lovas után bámult. A motoros eltûnt az erdõben.- Utánuk vágtázzunk?- MI VAN? Hé, a lovak nem beszélnek, ki tréfálkozik?- Oké, tõlem ácsoroghatunk itt is, de akár csinálhatunk is valamit.- Tényleg te beszélsz. Egy kicsit pösze vagy, de te beszélsz. Mióta tudsz beszélni?- Úgy ötven másodperce. Ez a pösze dolog kedves. Köszönöm.- Ez az igazság. Visszatalálsz az istállóba?- Nem. Csak az isztállóba.- Jól van na, csak megjegyeztem. Menjünk vissza. Tulajdonképpen mért cipeled az embereket a hátadon?- Szerinted ez most idõszerû kérdés? Azért, mert nagyon kedvesek is tudnak lenni, van közöttük olyan, aki megérdemli. Persze vannak undokok és gonoszok is. Szerencse dolga.- És most mért nem mész el? Nem akarsz szabad lenni?- Nem voltam sosem szabad, nem ismerem. Félek a szabadságtól. Meg a szemem is beteg, az is lehet, hogy megvakulok, itt talán gondomat viselik.- A vak lovakat elaltatják, nem?- Az is lehet, szerencse dolga.Gabi elégedetten kucorgott a bokorban. Nem egészen így tervezte, de úgy fest, hogy emberi beszélgetésbe kezdett valakivel Mogorva úr, még ha egy lóval is. Ez is valami. Még órákig beszélgetni fognak, mire hazaérnek.Mogorva úr végre hazaért. Eléggé átfagyott, örült a megérkezésnek. Mindenki karácsonyozott már, nyugalom lepte el a környéket. A Csillaggal folytatott beszélgetés járt a fejében. Mesélt neki az ünnepekrõl. A felhajtásról. Csillag nem igazán értette. Azt tudta, hogy az emberek néha nagyhalom finomságokkal állítanak be, mindenféle ünnepeket emlegetve. Persze náluk is voltak ünnepek, például amikor kiscsikó születik, vagy eljön a tavasz. De a szeretetet és törõdést nem kell ünnepnapokhoz kötniük.Mogorva úr megdöbbenve tapasztalta, hogy valaki ül a foteljában. Ráadásul egy fehértollas figura.- Hé, Macska! Itt van valami madárféle!- Szia, Gabi vagyok, és a macskád nem eszik magamfajtát.- Ettõl féltem, mit keresel a lakásomban?- Az a dolgom, hogy megszépítsem a karácsonyod. Fát nem kapsz, mert amit szereztem, azt vissza kellett vinnem, és a rács miatt különben is nehéz a szállítása. Mit szeretnél?- Mármint, hogy kívánhatok valamit?- Igen.- Hát, aranyhalnak kicsit túlsúlyos vagy.- Kímélj meg, mindkettõnknek nehéz napja volt.- Jól van, mi lenne, ha mondjuk...- Nem, másoknak nem árthatsz.- Akkor pedig lehetne...- Ne csináld már, ilyen pitiségre pazarolod?- Jól van, akkor azt akarom, hogy...- Sajnálom fõnök, ez totál csõd. Majd a legközelebbinél jobban igyekszem. De azért lásd be, hogy ez elég kemény dió volt egy kezdõnek. Persze, ez nem mentség.- Mirõl beszélsz? Tökéletes az eredmény, elégedett vagyok veled.- Na de fõnök? A világ tele van éhezõkkel, betegségekkel, az egész pusztul. Annyi mindent kérhetett volna, Õ meg azt kérte, hogy gyógyítsam meg egy ló szemét. Ez kudarc.- Nem Gabi. Ez a kezdet.
  • Aniko kedvelte

#46 realcowboy

realcowboy

    Magnum

  • Fórumtag
  • 8.060 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 5. - 14:54

Eredeti szerzõ: Kriszti2 Tegnap voltam 30 éves. Korán keltem, a fiúk még aludtak, amikor eljöttem otthonról. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, nem bántam volna, ha szélnek ereszthetem õket a májusi hajnalban. Sosem voltam még 30 éves, nem gondoltam, hogy ilyen furcsa érzés. 8 éves koromban meggyõzõdésem volt, hogy én sose leszek 30 éves, mert az nagyon sok. Persze 8 évesen még sok mindent nem gondoltam volna magamról. Abban persze biztos voltam, hogy boldog leszek, mert annak születtem és ebben az egy dologban még senki nem tudott megakadályozni. 8 évesen burokban éltem, álmodozva, akár egy Szabó Magda regény kis hõsnõje. Tudtam, hogy az én életemben minden csak szép lehet, és ez így is volt. A gyerekkorom gondtalan volt, majd amikor eljött az ideje, jött a mindent elsöprõ nagy szerelem, majd annak gyümölcse a gyönyörû fiam. Mert ennek így kellett lennie. A családom büszke volt rám, az emberek szerettek, a nap mindig sütött mifelénk, mert ennek így kellett lennie. Aztán 27 éves koromban egy hajnalban soha nem hallott csönd lett. Apu nem lélegzett többé. Valami eltörött. Talán épp a burok. Hát ezt senki nem mondta, hogy ez velünk megtörténhet. Ez a dolog egyszerûen nem illett a képbe. Hát a közös tanya? És a lovaink? És Õ meg Én? Én egy kicsi arabot akartam, Õ egy andalúzt. Mi mást. Csak egy andalúzon tudtam õt elképzelni. Vitatkoztunk, hogy melyikünk lova lesz a gyorsabb. Ki vágtatja elõbb körbe a tanyát. A hatalmas diófa alatt reggeliztünk volna és lett volna Áronnak kiskutyája... Gyünyörû volt a reggel, ahogy sétáltam dolgozni. A piac zsongott. Õ mindig hajnalban kelt és a születésnapomon, reggel hatkor kopogtatott az ajtómon egy csokor tulipánnal. Sárgával, mert azt szeretem. Mellesleg iszunk egy pálinkát? Reggel 6-kor apu? Hát mikor, a tanyánkon majd minden reggel pálinkával kezdjük a napot... És most tessék, itt vagyok 30 évesen, sárga tulipán nélkül, tanya és reggel 6 órai pálinka nélkül, Nélküle. És nem bírom megszokni. Vettem az egyik kofától egy csokor tulipánt majd besétáltam az irodámba. Ott már csörgött a telefonom. Lackó volt, boldog szülinapot kívánt. Nevetõ hangja, amit annyira nagyon szeretek felért 100 csokor virággal. Persze nem Azzal a virággal. A kis arab lovamat már nem láthatta. Kicikizett volna vele a világból, de tudom, hogy tetszett volna neki, hiszen én pont ilyet akartam és õ ezt tudta és csak ez számított. De cikizett volna, ahogy azzal is, hogy nem olvastam még a Doktor Zsivágót. Mert az alap. Jelentem, 30 éves vagyok és túl vagyok rajta. A napokban végeztem vele. Tényleg kár lett volna kihagyni. Ahogy a tanyát és a lovaglást is. Áron csodálatos. Igazi férfi. Azt hiszem, egy andalúz illik csak hozzá. Mi más. Csak egy andalúzon tudom õt elképzelni.

#47 esti

esti

    Törzsvendég

  • Moderátor
  • 1.200 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 5. - 23:22

Ferenc - 2004.10.26. A bagj A hétvégén egy kis természetjárásra került sor, és megismerkedtem egyrendkívül érdekes állattal. Az állat neve bagj. A természettudósok már elégrégóta ismerik, de még nem született róla tudományos munka, ugyanis a mainapig nem tudtak rájönni az állat nevének helyes ragozására.Kistestû emlõs, az aljnövényzetben él, ragadozó. Kedvence a mezei egér, és aházi tengerimalac. Ez utóbbiból érthetõ okokból - nincs üvegvágója -viszonylag keveset fogyaszt.A lakott területekrõl már rég kiirtották, mivel rendkívül veszélyes aturistákra. Ugyanis a szemfogainak a távolsága pontosan megegyezik egyestávolkeleti gyártmányú bakancsok varrástávolságával. A bagj odalopakodik anézelõdõ turistához, és egy gyors harapássorozattal végigharapja a cérnát,így leválik a bakancs talpa. Ekkor leharapja a meglepett turistakislábujját, és elszalad. Egyes területeken ezért nevezik a modern nõi cipõkmanagerének is.Többnyire kis családokban él, egy hím és 5-6 nõstény alkot egy csapatot.Hozzátartozók, például a nõstények anyja soha nem lakik a csapattal. Érdekesmódon a csapatot szinte mindig a szeretet, és a zökkenõmentes, békésegyüttélés jellemzi. Sajnos a faj egyedszáma erõsen csökken, mivel avadászok - valószínûleg irigységbõl - folyamatosan üldözik.Az állatok tipikusan két területen fordulnak elõ. Kedvenc élõhelyük a magasfûvel borított, napsütötte mezõ. Másik elõfordulási helyük a tiszta vizûpatakok partja.A mezõn élõ egyedek igen vidámak, kényelmesen élnek föld alatti üregeikben.Mivel kis testû állatok, a táplálékkal nincs gondjuk, azonban a vízbeszerzése problémát okozhatna, ha pár ezer évvel ezelõtt nem jutott volnaeszükbe egy zseniális megoldás. Bundájuk alá kis zacskókat növesztettek,amiben több napra elegendõ vizet tárolnak. Ettõl ugyan határozottan dundiklettek, de mivel ritkán találkoznak topmodellekkel, ez egy kicsit semzavarja õket.Egyetlen rossz szokásuk, hogy a hímek vadul védik területüket. Sajnosagyilag nem túl erõsek, így gyakran elõfordul, hogy nem emlékeznek aterületük határaira. Ezért rendszeresen õrült csetepaték zajlanak. Azthihetnénk, hogy a kis dundi, vízpárnás állatkák nem tudnak komoly kárt tenniegymásban, de ez nem így van. Ugyanis a bakancsok cérnátlanításánál használtharapássorozatot egymás ellen is alkalmazzák. Az apró fogak nem hatolnak ahúsig, de a víztároló zacskókat kilyukasztják, amelyek nem gyógyulnak meg,és többé nem alkalmasak a víz tárolására.A víztartalékukat elvesztett állatkák kénytelenek a folyók partjáraköltözni. A folyóparti kolóniák nagyban különböznek a mezeiektõl. Mivel anõstényeknek van annyi eszük, hogy ne keveredjenek verekedésbe, a csapatotkizárólag csak hímek alkotják. Így érthetõ, hogy a folyóparti életközösségeta szomorúság jellemzi. Gyakran kifakul a szõrzetük, helyenként ki is hullik.Az állatok között gyakori a búskomorság. Rendszeresen megpróbálkoznak azöngyilkossággal is, valószínûleg a víztároló zacskó elvesztése miattpróbáljál magukat vízbe ölni. Tekintetbe véve az állatkák dundi alkatát és ahazai patakok átlagosan 5-6 centis mélységét, ezek a kísérletek sohasemsikerülnek. Viszont a reményvesztett bagj a fentebb említett szellemiképességei miatt kitartóan próbálkozik, néha napokig is. A rendszerespatakba vetõdés miatt ezen állatok arca és mellkasa eléggé lapos. Így amezei és a pataki bagj könnyen megkülönböztethetõ.Ha lapos képû egyeddel találkozunk, ne piszkáljuk, van elég baja szegénynek.

#48 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 8. - 1:05

Sheriff - 2004.10.28. A jászolNincs még itt Karácsony, de a betlehemi éjszaka, a híres istálló és jászol jutott eszembe a minap. Egy fárasztó, testemet-lelkemet felõrlõ nap végén hazafelé tartva az autópályáról a lakásom helyett a tanyám felé kanyarodtam, hogy egy kis nyugalmat nyerjek, a gondjaimat ne kelljen hazavinnem, szélnek ereszthessem õket. Kiszálltam a kocsiból, az agarak, a puli és a komondor lelkesen üdvözöltek. Emberrel nem találkoztam, de nem is hiányzott most a társaság. Lesétáltam a karámhoz. Alkonyodott. Az éjszakai széna be volt készítve a hosszú jászolba, a lovak már befejezték az abrakolást az istállóban, s kitódultak éjszakai szállásukra, s épp akkor álltak neki szénázni, amikor odaértem. Egyedül voltam velük. Õk a jászol belsõ, én a külsõ oldalán, velük szemben. Rákönyököltem a jászol szélére, s néztem õket. Nem akartam tõlük semmit, mégis kaptam. Pillanatok múlva egy másik ember állt már a lovak mellett, mint az, aki napközben milliós üzletekrõl tárgyalt, problémákat oldott meg, rohant egyik helyrõl a másikra.Némelyik lovam kíváncsian odatartotta az orrát a képemhez, barátságosan megszimatolt. Kánkán azt is hagyta, hogy megveregessem a nyakát, fejét fel sem emelve lakmározott tovább. A két legfrissebb szerzemény, Inca és az új csikó, Nevada bizalmatlanabbak. Nem féltek, de a közeledésem elõl óvatosan elhúzódtak. Az "öregek" dölyfös fölénnyel ettek, idõnként rásunyítva, vagy ráfordulva a "suttyókra". Nevada csak percekkel késõbb merészkedett a jászolhoz, kizárólag meghatározott lovak mellé mer beállni, s feszült, ugrásra kész a testtartása, bármikor menekülnie kell. Érdekes módon Szellem 5 hónapos, épp most leválasztott csikója nyugodtan ehetett, a nagyok õt nem bántották. Pedig az anyja nem is volt jelen. Õ valószínûleg még nem jelent veszélyt senki pozíciójára.Belefeledkeztem a lovaim látványába. Nagyon szépnek láttam õket abban a pillanatban. Ha valaki nem lovas látna ilyenkor, nyilván nem értené, hogy mi a fenének ácsorgok ott. Hiszen semmi látnivaló nincsen. Csak esznek a lovak. De ez nem így van.Most is zajlott az élet, folyton történt valami. Egymást egzecírozták, helyüket változtatták, szemtelenkedtek, kötözködtek, rendre utasították egymást. A nyüzsgés ellenére betlehemi béke költözött a szívembe. A lovak az elcsituló természet hangjait túlharsogva ropogtattak, a csillagok is feljöttek lassan. Az Esthajnal csillag fényesen ragyogott már az égen, s én még mindig a jászolnál álltam. Hol ezt, hol azt a lovat néztem karnyújtásnyiról. Ezerszer láttam már õket, nem is tudom mit néztem rajtuk. Mostanában gyakran csinálok ilyet. Volt úgy, hogy lefeküdtem a legelõn a fûre a ménes közepén, s ott legelésztek a fejemtõl centikre. Bizalommal vannak felém, nem zavarja õket a jelenlétem, közéjük tartozom én is. Nehezen szakadtam el onnan a jászol mellõl most is. A pásztorok és a három király jutott eszembe, akik ugyanúgy áhítattal a szívükben álltak egy jászol mellett kétezer évvel ezelõtt. Akkor világrengetõ, a történelem menetét meghatározó dolgok kezdõdtek. Újabb kétezer év elteltével az én jászlamat, s a mellette álldogáló embert nyilván senki sem fogja emlegetni. Mégis érzek valami hasonlóságot. A jászol a béke és valami új dolog születésének a jelképe. A békét kézzelfoghatóan éreztem ott, a lovaim fejénél álldogálva, az új dolog még ismeretlen számomra. Lehet, hogy csak ez az írás született, de lehet, hogy más is.

#49 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 8. - 14:11

Fec - 2003. 09. 11. Csúfoskodás Fantasztikus dologra jöttem rá, és ha akarjátok, ha nem, megosztom Veletek.Tegnap szépen lenyírtam a füvet, és mikor a fûnyírót a helyére raktam, majdnem nyakamba esett egy ósdi csepel bringa. Ilyet tuképpen nyugodtan otthagyhat az ember a kocsma elõtt is, nem viszi el senki. Valamikor apámé volt, meg persze miénk, ahárom fiútestvéré, nomeg az összes utcabeli nyütte. Volt hogy négyen-öten is bravúrkodtunk rajta. Szóval harcedzett járgány. Talán tíz éve is, hogy valamennyire rendberaktam, átfestettem és felakasztottam, hogy ne legyen útban. A gyerekeknek, nejemnek is már régen soksebességes csilli-villi bringájuk van. Unszoltak is, hogy a adjam az iskolásoknak vasgyûjtéskor, mert égõ ilyesmivel rendelkezni is. De én nosztalgiás típus vagyok és a bringa maradt. No, a lényeg, hogy tegnap a fûnyírás után leemeltem a szegrõl, felpumpáltam töttyedt gumijait, leporoltam és nyeregbe pattanva elkezdtem körözni az udvaron.Bemelegítésképpen 2-3 nagykör, kézváltás, a másik kézre is.Közben elakadt a levegõm.Na nem a megerõltetés miatt. Az érzés tette velem.Elkezdtem szép ívû 8-ast rajzolni a frissen nyírt gyepre. Olyan 5m átmérõjû körökbõl, pontosan kerek hasakkal. Korrektûl karcsú csípõvel. Jó tempóval lendületesen róttam a nyomokat, közben konstatáltam, hogy ezen a bringán olyan érzésû az ülés, mint egy jól idomított lovon. Mivel a kormány elég magasan van, nem úgy mint a mostaniakon, egyenes háttal, délcegen lehet tekerni. A kormányt elég egy-egy ujjal irányítani. Mûködik a súlypontáthelyezáses kanyarorodás. "Mellékesen", mint a nagykönyvben: a váll fordul a kanyar irányában, a csípõ vonala egyezõ a hátsó tengelyéval. A láb dolgozik, hajt, mint a csizma. Az egyenletes, lendületes mozgást fenn kell tartani. Szóval megvan itt minden kérem, csak tudni kell használni! Családom nem is kicsit furcsállotta elmélyült tekergésem, leányom egyenesen a feje felé böködött jelezve, hogy apánál bizony valami gond lehet. Én meg közben arra is rádöbbentem, hogy ezt biza csak lovasoknak mesélhetem el, de még azok közül sem érti mindenki mirõl hablázok.És jött a következõ mûsorszám. Elõvettem a divatos montain byke-ot és nézzük milyen!Hát szörnyû! Elõrebukva rögtön nehézkezûvé válik az ember! A meredek elsõvilla szögállás miatt olyan nehezenkormányozható, mint egy rövidnyakú ló. Az egyensúlyi helyzet bizonytalan, állandó korrigálás a vonalvezetésben. Csapnivaló érzés a másik után. Mint egy rossz ülésû, bizonytalan lovas, egy nem egyensúlyban járó rossz felépítésû lovon. Le is szálltam hamar. Az ötven éves csepel bringát pedig méltóbb helyre állítottam. Nem kell félnie. Lesz még dolga, mert van mit tanulni tõle. Nagyon jól kitalálták valamikor, csak fel kell újra fedezni elõnyös dolgait. Majd egyszer rájönnek azok is akik most kicsúfoltak!

#50 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 8. - 14:18

Kriszti2 - 2003. 09. 12. Kicsit megállt a világ Cav,Nagyon meg tudlak érteni. Ma történt reggel egy furcsa dolog velünk, kicsit (1 percre) megállt a világ.A mai reggel is úgy kezdõdött, mint a többi. Furcsa, hogy szeptember 1-én beköszöntött az õsz és egy pillanat alatt magával vitte a nyári álomvilágot. A meleget, a kora reggeli istállót, a kánikula illatot, a magányos lovaskocsin üldögélést, a koszos körmöket.Minden visszatért a régi kerékvágásba, de ez egyáltalán nem jó érzés. Ma is fél hatkor ébredtem, mint mindig, de már nem lovat etetni indultam, hanem elkezdõdött a reggeli körbe-körbe szaladgálás a lakásban. Szaladni, öltözni, sminkelni, Áron ovis cuccát bepakolni és egyáltalán...sietni, sietni, mert elkésünk. Úgy szaladt el a reggel, hogy azt sem tudom, mikor került rám a ruha és nem emlékszem, hogy ittam-e kávét vagy sem. Ma éppen a zöld nadrágkosztümömet rángattam magamra és rohantam át a fürdõbõl a konyhán keresztül a nappaliba, amikor megláttam a kicsi embert. Üldögélt a konyhapulton alsónadrágban és a piros gumicsizmájában. Kezében a kis ostora, amit a földvári lóvásárban vettem neki, a végét lógatta le a kõre. Feje a tenyerébe hajtva és egykedvûen ücsörög. Borzasztóan meghatódtam. Mit csinálsz gyönyörûségem. Rám se néz úgy válaszol: horgászok.Hirtelen iszonyúan útáltam magamat és azt az életet, ami sokszor arra kényszerít, hogy elrohanjak a fontos dolgok mellett. Lefeküdtem a konyhakõre és elkezdtem bohóckodni neki: Áci, bálnát fogtál! Nem nevetett, láttam, hogy jár az agya majd kibökte. Anya, ki eteti a Konyakot ha mi nem vagyunk kinn az istállóban. -Hát a lovászok kisfiam. -És mi van ha elfogy a zab. -Akkor majd veszünk neki. -De hogyan, ha te egész nap a dolgozóban vagy meg apa is, én meg az oviban. Hát nincs nekünk idõnk zabot venni.Iszonyúan megsajnáltam. Nekünk tényleg nincs idõnk semmire, mindig rohanunk, a nyár elment a lovak hétvégére maradtak.-Tudod mit? Még ma küldök egy csomó zabot gyorspostával, hogy biztosan elég legyen.Már mosolygott. Bólogatott és mosolygott. Gyorsan kontráztam, hogy már csak egyet alszunk és már megyünk is lovazni. És abban a pillanatban iszonyú boldog voltam, hogy tényleg már csak egyet alszunk.Áront leadtam az oviban, én pedig besétáltam dolgozni, fél órát késtem de ott egye fene. Õ mosolygott és már csak egyet alszunk. [ Március 08, 2005, 13:26: Az üzenetet átszerkesztette: Aniko ]

#51 Gumilovas

Gumilovas

    Halasi Vénusz

  • Fórumtag
  • 2.159 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 8. - 14:35

Old Shatterhand-tól a "Nagy Vadásztól" :D Én ezt most elmesélem. Jóllehet nem lovas, de színesnek színes.Történt szombaton, hogy kimenten a kertbe. Kint jártamban észrevettem, hogy egy valami böszme nagy pók - olyan féltenyérnyi - gugol a bejárati ajtó mellett, ugrásra készen. Szerencsére a garázson mentem ki, így hátába tudtam kerülni és lelepleztem. Na jó, de ha az belép a házba, én tuti kint alszom. Akkora volt, hogy az felháborító. Én ilyet szabadon még mediterrán vidéken sem láttam. Kata javasolta, hogy csapjuk agyon egy seprõvel. Hát olyan nincs, hogy én azt ott 10 méternél jobban megközelítsem.Maradt tehát a brutalitás. Betáraztam a 14 lövetûmet - ez egy CO2 puska, akkora távcsõvel, amivel több 100 méterre vadásznak nagyvadra - de a fullbiztonság kedvéért még a félótomata Waltert is teleraktam, hátha közelharcra kerül sor. Igy indultam a pók ellen. Addigra Kata már fetrengett a röhögéstõl. Becéloztam a vadat - egy egész látóteret betöltõ fekete paca volt csupán 10-12 méterrõl - és lõttem. Miután csak annyit láttam, hogy eltûnt, rögtön fedezékbe ugrottam és rántottam elõ a pisztolyt. Na itt dobott hátast a Kedvesem. A pók szegény - 3 lába és némi lötty a falon volt - nagyobbrészt a földön hevert és szarul nézett ki. Rálõttem az egész tárat a puskából. A végén már egy ép szõrszál nem volt ott. Fú, nagyon veszélyes volt... Persze Kata rommá röhögte magát, de azért Õ is csak 10 méterrõl volt vagány, közelebb nem ment volna semmi kincsért sem! Még szerencse, hog kéznél volt egy nagy vadász... Ezután elindultunk lovazni. Mostanában a terepek igen kellemesek, valahogy mindig relatíve jó idõt fogunk ki. Így volt ez ezen a hétvégén is... [ Március 08, 2005, 13:38: Az üzenetet átszerkesztette: Gumilovas ]

#52 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 8. - 14:37

Porfelhõ - 2003. 11. 05. Meddõ idõ Várom a havat. Nincs bajom a rozsdaszínre aszott erdõvel, szép. Szép. Valahogy mégis üres minden. Úgy vagyok, mint akinek hitelezõi kiürítették a lakását, s a meghitt otthoni miliõt felváltotta a négy üres fal rideg és metszõ némasága. Valahova eltûnt mindenem és mindenkim. Tegnap még megvoltak a könyvespolcaim, a tûzhelyem, a csecsebecséim: tizenkét, tizenhárom évvel ezelõtt megváltott, de fel nem használt vonatjegy, jegyzetlapok, széttaposott tornacipõ, a korondi bögrék, a cserge az ágyon - nézem a tájat és nem látok semmit. Nincs bennem semmi. Se fagy, sem hév - semmi. Furcsa állapot. Már reggel az estét várom. A paplan alatt átmelegszem egy kicsikét, a paplannak (legalább) otthonillata van. Olvasni is odakucorodom, a paplanra. Valamelyik este Karácsony Benõ (1888-1944) Dinnyebefõtt címû novelláját olvastam. Megnevettetett. Hangosan fölolvastam Szaminak is. Fuldokoltunk a nevetéstõl. Ez jó. Mert mégiscsak van valami, vannak valamik, ami/amik segítenek átvészelni az ilyen üres, meddõ idõszakot. Filmekkel is próbálkozom, persze. Tegnap este a Száll a kakukk fészkére címû filmet néztük meg, én nosztalgiáztam, Szami csak a regényt olvasta, irigyeltem is amiatt, hogy kíváncsi volt, lehetett a filmre. Errõl eszembe jutott, hogy ritka, amikor jó könyvbõl jó filmet készítenek. A Száll a kakukk... ilyen, s még ilyen talán Bódy Gábor Psziché címû filmje. Gondolkodom, hogy a Virágot Algernonnak filmesített változatáról mi volt a véleményem, de már nem emlékszem a filmre. A regényre sem tulajdonképpen. Az Éjjeli menedékhelyet egy provinciális, tökmaghéj-szõnyeges moziban láttam, oroszok filmesítették, az is jó volt tulajdonképpen. Most, hogy így sorolom, jut eszembe, hogy a Dr. Jekyll... is tetszett. Borongós hangulatomban már majdnem arra a megállapításra jutottam, hogy jó könyvbõl eleddig nem készült jó film, de ez nem igaz.A karámban naphosszat a pocsolyákban tocsognak a lovak. Hétfõn velük voltam álló nap, tegnap, kedden nem tehettem, mert ügyes-bajos, inkább bajos dolgaim Pestre szólítottak. Nyolckor már terített asztal mellett ültem egy cég elnökével. Herendi porcelánra tálaltak. Szendvicseket és croissant-t. Kaviár, camambert sajt dióbéllel, lazac: árakról, a világpiac és Magyarország energiaellátásának helyzetérõl, ukránokról, oroszokról volt szó. A tekintetem üres lehetett. Igyekeztem némi érdeklõdést tanúsítani, de két óra tárgyalás után már erõsen lankadt a figyelmem, s attól tartok, hogy végül képtelen voltam már leplezni ellenszenvemet. Nem a személlyel és a hellyel volt bajom, hanem a helyzettel. Arra gondoltam, hogy glédában szállíthatnák nekem az ilyen, s az ehhez hasonló szendvicseket, nem cserélném el egy tenyérnyi húsos szalonnáért. Narancslevet ittam inkább, mint teát. Elõzõ nap, hétfõn fröccsöztem kint az istállónál, fehér borom volt, már nem emlékszem, hogy milyen, enyhén fûszeres, félédes lehetett, Démon bele is nyalintott a bögrémbe, ízlett neki. Én is bokáig álltam a sárban, a lovak körém sereglettek, elõször Donna kíváncsiskodott bele a bögrébe, de hamar odébb is állt, õt nem csigázta fel a fröccs illata. Démont igen. Nem is tágított mellõlem, emiatt a többiek nem mertek odakotnyeleskedni. Pedig tudom, hogy Tulipán él-hal a borért. A sört is szereti. Tulajdonképpen Tulipán mindent szeret, olyan mint a csecsemõk: mindent megnyal, megízlel, megrág... A sáros csizmám és nadrágom, a kigombolt, lógó és rojtossá feslett ingem, a koszos waxos kabátom járt az eszemben, az áttizzadt pólóm, hiszen kitakarítottam a zabost, átzsákoltam a kukoricát, mert az egerek az összes zsákot megrágták, árpát, korpát cipeltem, a korpa finom pora beletapadt a verítékembe, viszketett tõle az arcom. Az itató körüli dagonya, sár, majdnem lecuppantotta a csizmákat a lábamról, s most itt ülök, a csipkés abroszos tálalóban vasalt arccal, frissen borotválkozva - dicsértem az eszemet amiért elõzõ este szent elhatározást tettem, hogy nem húzok magamra öltönyt. Legalább amiatt nem kellett fanyalognom. Igaz, régi ismerõssel találkoztam, megengedhettem magamnak ezt a kis csorbát.Egytõl az ügyvédnõnek kellett feljegyzést írnom, bizonyítékokat kartotékolnom egy sajtóper miatt. Mondta, hogy mikorra szól az idézés, de elfelejtettem, ha nem muszáj, nem szoktam elmenni a tárgyalásokra, hiába, hogy miattam fogják perbe a kiadót is. Márpedig tárgyalásra járni nem kötelezõ - voltaképpen ez is vigasztalhatna, mert mi lenne, ha részt kellene venni? Idõpont és helyszínegyeztetés, rohanás a bíróságra, közelharc a fõváros forgatagában úton, vagy tömegközlekedési eszközön, ez teljesen mindegy. Nem kell részt venni a tárgyaláson. Hurrá! Voltaképpen úgy is értékelhetném, hogy a szerencse fia vagyok.Hétfõn lovaztam utoljára. Tulajdonképpen nem is lovaztam volna, ha nem jelentkezik be három, eleddig általam ismeretlen vendég. Korareggel Nagymarosra mentem, a komphoz vittem Szami unokahúgát, Lucát, akiért odajött érte Esztergomból az édesanyja. Nyálkás, taknyos idõ volt a folyóparton. Már a Duna felénél járt a komp, s még csak a körvonalát sem láttuk. A köd ellepett mindent. A komp földi kiszolgálószemélyzete, a jegyárus és a beszállásirányító szakember gyapjúsapka alá rejtete fülét, ez utóbbi cidrizve rejtette két öklét hatalmas, kék-fehér overállja zsebébe. Ez tipikusan az az idõ, amikor az ember orra hegyén megjelenik egy könnycseppnyi takony. Félve tapogattam ki a zsebemet, van-e nálam zsebkendõ. Nem volt. Kellemetlen forróság öntött el. Hülye lépés volt. Mert bár eddig tökéletesen szelelt az orrom, most, hogy kiderült, nincs nálam zsebkendõ, biztosan nekiered. És nagyon kellemetlen lesz. Az ilyen csöppeket tudniillik nem lehet egyetlen, feltûnés nélkül végrehajtani próbált szippantással eltüntetni. Makacsok. Nem lehet õket lerázni sem. Vagy ha mégis, azonmód újratermelõdnek. Mintha az ember arra lenne predesztinálva, hogy az õsz derekán, a Duna melletti hûs, nyálkás reggelben takonycsöppel az orrán létezzen. Mintha velejárója lenne az embernek az a picurka, orrhegyen himbálódzó, áttetszõ gömb. A beszállásirányító szakember is hiába szipogott. Hacsak nem vetemedik valami radikális megoldásra, teszem azt, ha nem viszi harcba a mendzsettáját, nem fog dûlõre jutni! Kajánul figyeltem - volna, ha nem ejt rabul az a rettegés, hogy pillanatokon belül sorstársa leszek a beszállásirányító szakembernek. És sehol egy trafik! Luca ujjongott, hogy már hallja a kompot, valóban, már kivehetõ volt a sokezer köbcentis dieselmotor dohogása a folyó felõl, de látni még nem láttunk semmit. Eldöntöttem: ha támadnak a csöppek, nem habozok. Ingujjal felitatom mindegyiket. Addig itatok, amíg kiapad a forrás. Mákom volt. Már visszafelé tartott a komp Visegrádra, már rég az autóban ültem, mire föleszmélt a csepp. Elkéstél, barátom! - és kárörvendõen vigyorogtam a visszapillantó tükörben.Ezt követõen pakolásztam kint a tanyán. Az Amigótól ajándékba kapott két tábori ágy még mindig ugyanúgy van, ahogy lepakoltam. A Sanyika lagzijára transzportált tábori felszerelésünk még mindig ugyanúgy van, ahogy lepakoltuk. Mintha aknatámadás érte volna a hálókörletet. Eh, nem volt erõm nekilátni a rendrakásnak. Különben is: negyven zsák kukoricát várunk, mindennapos várakozásban vagyunk a kukoricát illetõen, annak kellett megágyazni. A maradékot átzsákoltam ép zsákokba, a zabost kisepertem, s egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy fölmosom klórmésszel a helyiséget, de felhagytam ezzel a próbálkozással, majd tavasszal alaposan kimeszelünk mindent. Falat, padlót, plafont.A zabos végeztével ténferegtem az udvaron, a karámban. Ragyogóan sütött a nap, körös-körül sárgállt, barnállt a Börzsöny, Királyrét irányában a felhõk ráültek a hegygerincre, vakítóan fehérlettek. A lovak fülhegyig sárosak. Idomtalan, mély pocsolyák és már-már mocsár a kiskarámban. Törpe az egyik pocsolyából ivott, holott ott volt elõttük a tiszta ivóvíz. Késõbb, amint melegebben tûzött a nap, Törpe meg is fürdött a pocsolyában. Nagyanyó is beleivott az egyik tócsába. A fene sem érti ezeket. Démont kikaptam a csapatból, lepucoltam és felnyergeltem. Elindultam vele a reptérre, mozgassa meg elgémberedett tagjait. Borzasztó illetlenül viselkedett. Illetve viselkedni viselkedett, de miket mondott! Egy jobb érzésû kocsis is belepirult volna. Szidta az anyámat és duzzogott. Démon tud duzzogni. Ha nem tetszik neki valami, akkor duzzog. Ha a duzzogással nem megy sokra, akkor szórakoztatja magát. Ennek általában valaki más issza meg a levét. Démon például nem igazán szeret körbe-körbe vánszorogni futószáron. Ha vezetem, egy idõ után a csuklómat csipkedi. Most is, ahogy a vendégeket lovagoltattam, mellette haladtam, mire befalta a waxos kabátom szélét, s azt, a szájában tartva járt körbe-körbe. Amikor ezt megunta, a csuklómat kezdte el harapdálni és egyre nyûgösebb lett. Mondtam neki, hogy tulajdonképpen számomra sem ez a körözés jelenti az élvezet tetõfokát, mégsem harapdálom a bokáját, hanem teszem a dolgom, tegye õ is! Démon nagy jellem. Nem tette. És gondoskodott a saját hangulatáról, ami egyre fokozottabbá vált. Ráültem egy picit, hogy nyughasson. Nem volt egy rossz mozdulata sem, de szemmel láthatóan igyekezett találni bármit, amitõl megijedhet. Éreztem, hogy csak az alkalmas pillanatot keresi, hogy összerezzenhessen. Alattam sem igazán higgadt le, szaladhatnékja volt, ezt viszont nem engedtem meg neki, két ok miatt: rendkívül ázott, csúszós volt a talaj a több napig tartó esõzés miatt, ugyanakkor pedig a doki kisfia, Andris lovagolni akart, úgyhogy magam elé kaptam a nyeregbe. Gyerekkel a fedélzeten pedig nem rohanunk. Úgyhogy Démonnak be kellett érne a járóiskolával, amit magam terveztem és legóztam össze akácrönkökbõl. A helyzet viszont az, hogy Démont a járóiskola sem köti le. Az elsõ alkalommal sikerrel abszolvált minden rudat, a szeme sem rebbent, mi több: olyan unottan baktatott, fordult és tolatott, hogy az én kedvemet is elvette az élettõl, pedig majdnem repestem az örömtõl, hogy milyen ügyes ez a ló. Ez nyáron volt, de mondanom sem kell, hogy azóta sem kedvelte meg igazán a járóskolát. Untatja. Démont egy dolog nem untatja: a terep. Arra bármikor kapható, hogy a nyakunkba vegyük a világot, de hogy az istálló területén belül bármit is élvezettel megcsinált volna (a szokásos bunyón kívül), olyan nincs.Üresség ide vagy oda, oldotta a hangulatomat kissé a lóval való foglalatosság. Túlzás lenne azt állítani, hogy szívesen lovaztam, vagyhogy szívesen elindultam volna egy kisebb terepre, de ez a két, két és fél órás foglalkozás adott valamiféle tartalmat az életnek.Jó idõt mond a tévé. Ám mégis, várom a havat. Várom, mert szépnek szép az erdõ, való igaz, de ez a szépség, érzem, olyan illanékony, mint egy futó gondolat. Tulajdonképpen az lehet a gondom, hogy merõ dacból nem aklimatizálódom az õszhöz, mert mire sikerülne ez a roppant bonyolult mûvelet, már el is illan. Éppen ezért várom a havat. Jöjjön elõ a farbával az õsz, mármint hogy voltaképpen a telet vezeti elõ, semmi másért nincs itt, mint azért, hogy egycsapásra elmúljon, átadva a helyét a télnek. Tudom, hogy ez a még csak nem is nyugtalanító apátiámat az elsõ komolyabb hótömeg eltemeti és elfeledteti jövõ ilyenkorig. A tavasszal, a nyárral és a téllel tulajdonképpen nincsen semmi bajom. De ez az effemer természetû õszutó kikészít. Eldöntöttem, ha megy, biz' Isten utánahajítok egy-két keményre gyúrt hógolyót.

#53 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 13. - 15:50

Ferenc - 2004. 09. 12. Várakozás Undir szomorúan lógatta a fejét. Megint új nap kezdõdik, õ pedig itt áll, és figyeli a világot. Végül is elég érdekes, bár õszintén szólva már egy kicsit megunta a szemlélõ szerepét. Nem is emlékszik, hogy mióta nézelõdik.Sokszor eszébe jutott az az este. A törzs végre megérkezett egy megfelelõ táborhelyre. Elrendezték az állatokat, felállították a sátrakat. Aztán elkezdõdött a mulatság, mindenki boldogan ünnepelte az új helyet. Legalább egy évig fognak itt táborozni.Hamar elõkerültek az italok, aminek meg is lett a hatása. Emelkedetté vált a hangulat, az emberek már mesélték is a hõstetteiket. Fõleg Tuba jeleskedett a mesélésben, a vakmerõbbnél vakmerõbb lovas történeteivel.Eközben kint a ménesnél a legerõsebb csõdör kerülgetni kezdett egy csodaszép kancát. A kanca hajlandónak is mutatkozott. Már egészen magához engedte a csõdört, amikor az egyik sátorból kitódult egy nagy csapat ember, élükön a lovastudását bizonygató Tubával. Éppen a vad csõdörök betörésérõl handabandázott, majd odarohant a teljesen más irányban elfoglalt csõdörhöz, felpattant rá, és a gyakorlatban is bemutatta tudományát.Undir szomorúan lógatja a fejét. Ez a lökött Tuba, õ a felelõs az egészért. Minek ivott annyit.- Szia.Ezt egy kis zöldfülû mondta, aki odasomfordált mellé.- Régóta vagy itt?- El sem tudod képzelni, hogy milyen rég.- Az hogy lehet? Nekem azt mondták, hogy maximum pár hónapig kell maradnom.- Így is van, csak nekem nem volt szerencsém. Tudod már éppen az utolsó pillanatban voltam, majdnem elindultam, amikor változott a helyzet. Így aztán hosszú idõre kimaradtam. Tudod, itt sem tökéletes minden. Néha vannak hibák.- De biztos helyrehozták azokat a hibákat.- Persze, csak az a baj, hogy én egy ritka fajtához tartozom, és mi nagyon kevesen vagyunk. És mivel én egy 100%-os hucul vagyok, ezért egyre kisebb az esélyem.- Nahát, én ilyesmire nem is gondoltam. Szóval a fajta is számit? Jaj, mi ez?A zöldfülû teste halványodni kezdett, majd fokozatosan eltûnt.- Mi lenne? Mindjárt meg fogsz születni. Mázlista.

#54 Gumilovas

Gumilovas

    Halasi Vénusz

  • Fórumtag
  • 2.159 hozzászólás

Közzétéve 2005 május 18. - 15:07

Újraélesztem az irodalmi topikot, fõleg, hogy esedékes az Aranyplajbász díj is.Vegeta írása cím nélkül (2004.12.07.)hétköznap van, este fél hét. Becsukom az iroda ajtaját, autóba ülök, megvárom, míg a sorompó utamra enged. Sötét van, hideg van, lehet, hogy esik az esõ, másfél passzív órát fogok megint a rádió café társaságában és a biztonsági öv fogságában tölteni. Féklámpák, piros lámpák elõttem, toporgó autók körülöttem. Megint rámtör az ismerõs városi érzés: szívesen hátratolatnék és lendületet véve belehajtanék az elõttem araszoló autóba. Igazi örömmel hallgatnám a fémes csattanást. Jön a tél, holnap órát állítunk. Nyomom a gázt, idegesen kerülgetem a forgalmat.Szinte jólesik, amikor az elsõ nagy gödör végre kibillenti egyensúlyából a 2 tonnás autót és a fejem nekiütõdik az ablaknak. Mindjárt ott vagyok.Bendegúz egykedvûen eszegeti a számára kiosztott szénát, abrakot õ még nem kapott, mert letelefonáltam, ne kelljen teli hassal dolgoznia. Csendes böhögéssel üdvözöl...milyen más, amikor a szikrázó napsütésben hangosan nyerítve üget a karám kapujához.Semmi kedvem lóra ülni. Lehangol a pályán pislákoló 60 wattos égõ, ami olykor elalszik néhány hosszú másodpercre. Igérték, hogy lesz normális világítás... Nem akarok lovagolni. Inkább beszélgetnék vele, ha lehetne. Hogy van, mit csinált egész nap, mit csináltam én, megmagyaráznám neki, miért csak most jövök, miért nem akkor kap vacsorát, amikor a többiek.Aztán felnyergelem és megkezdjük holdtáncunkat az éjszakai porondon. A nézõsereg 2 lovász, akik nem szólnak, csak azt várják hogy leolthassák a lámpát, bezárhassák az istállót és elmehessenek végre az rtl klubot nézni.Az elõadás többnyire rövid és békés. Mindketten tudjuk, hogy mit várhatunk egymástól. Leszállok, besétálunk az istállóba, hálásan, lehajtott fejjel követ.Ülök a bokszban, a szénakupacon, nézem, ahogy eszik és némán beszélgetünk. Megcsodálom, hogy milyen szép lett. Nézem a lábát és felidézem, amikor ezt a lábat elõször láttam a szülõcsatornából kifelé jönni. Mennyivel kisebb volt a patája! Kicsit elbóbiskolok. Még rövid sétára viszem Römit, Bendegúz anyját is a sötétben, már nem sántít, jobb a kedve is...nekem is.Örülök, hogy itt vagyok. Holnap is jövök.Hazafelé már nincs forgalom. Beszállok a liftbe, fél 11 van. Négy óra után elõször szólok újra emberi nyelven, jól esik. Bárcsak elmesélhetném, milyen furcsa fényt adott ma Bendegúz testének a holdfény...Nem, nem így képzeltem.De ha ennyit sem tudnék kimenteni a kezeletlenül hömpölygõ idõbõl, kevesebb lennék. Nem lennék magam.Várom a tavaszt. Vagy legalább egy jó kiadós havazást, hogy a csillagok fénye közvilágítást adjon a mezõknek Igazából nem tudom, hogy most panaszkodtam, vagy valami számomra csodás dologról írtam...

#55 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 június 22. - 23:21

Porfelhõ - 2003.06.29. Szenvedéstörténetem (Szapiopi, LXVI. rész)Mottó: Soha! Soha az életben nem lesz ilyen jó dolgod, mint most van nekem. (Üzenet a +36 30 343 3618-as mobiltelefon hangpostáján.)Virulens férfihang hagyott nyomot az üzenetrögzítõmön. Böcsületemre legyen mondva, nem káromkodtam hangosan. Gondolkodóba estem. Nem gyakran foglalkozom ilyen fárasztó mûveletekkel, de most elmélyedtem. Magamba szálltam úgymond. Ültem a majdani hálókörlet romjain (éppen a dekornádat volt érkezésem fölimádkozni a falra, a dekornád az olyan dolog... - no majd ezt is elmesélem alkalomadtán), azon töprengtem, hogy a tulajdon életem sem kevésbé romosabb, mint a hálókörlet, kilátásom ugyanannyi és ugyanolyan, mint a négy darab, egyenként 75x75 cm-es ablakszemé, szóval egyféle meditációs cselekvésbe kezdtem tüstént, meditációs cselekvéseim tárgyi kelléke éppen pincehideg volt, háromszor-négyszer belemeditáltam, s mi tagadás, minden belemeditálás után öblöset böffentem, majd kiköptem a padlóra: - Fordújjá te fõfele, egyöcsém! - igen, erre jutottam nagy elmélkedésemben, a fölszólítás pedig a virulens férfihang tulajdonosának szólt. Amúgy meg nekiláttam visszaimádkozni a dekornád azon részét a falra, amely fél órával azelõtt már oda volt rögzítve, csak megszökött onnét.Szóval dekornád. Dekornád broáf. Elmesélem. Dekornád megérkezik reggel Szami társaságában és beeszi a fene a leendõ hálóba. De még be sem érkezik az autóból a leendõ hálóba, amikor már keresztbe tesz nekem. Pro primo elõször: megszúrt. Pro primo másodszor: beleakadt a pólómba. Pro primo harmadszor: - Möggyújtlak, te ganyé! - ezt már én mondtam neki, s komolyan is gondoltam. Ezek után eldöntöttem, hogy kifeszítem az utolsó négyzetcentijét is, de olyan feszesen, de olyan feszesen, mint a nagy világfölfedezõ hajósok: Salvador Dali, Rottenbiller, Romulus és Rébusz feszítették ki az árbócvitorlát annak idején, amikor nagy unalmukban elindultak ilyen-olyan kontinenseket fölfedezni dohányért, krumpliért, s sok más egyéb fûszernövényekért. A dekornádat kifeszíteni nem egyszerû feladat, mindjárt elmesélem, hogy miért.A dekornád, ha valaki nem tudná, olyan jószág, ami alapvetõen nádszálak tömegébõl áll, amely nádszálak tömegét éles dróttal fonták össze annak érdekében, hogy az éles drót:a; az ember hüvelykujján a nyaki artériáig döfõdjék föl (fel);b; kellõ magasságban a falra szögezve akkor engedje el a nádat, amikor már azt hisszük, hogy ökörfogattal sem lehet onnét letépni.Szóval dekornád a lelke mindennek. Ezt applikáltam fölfele a leendõ hálókörlet falára, valamelyik jó földim, Mikes v. Kõmíves Kelemen építõmûvész (mer' hogy valamelyik tutira az volt) technikájával.Kettõször tizenkét méter dekornádat kellett fölapplikálnom elsõ lépcsõben. Fõ a párhuzam! Ez a legelemibb tézis a dekornádszerelésben. Ha nincs párhuzam, nincs semmi. Éppeg ezért mértem. Tutira mentem. Mértem colostokkal. Mértem mérõszalaggal. Mértem méretre vágott léccel és madzaggal. A mindenséggel mérd magad! - jutott eszembe József Attila intése, nosza! Hol a mindenség? A tábori ágyak egyike alat sincs, a zabosban sincs, a nyergesben is hiába kerestem, kérdem Szamitól, hogy hova tetted a mindenséget, de õ sem látta, úgyhogy a mindenséggel nem tudtam mérni, de amivel lehetett mértem a párhuzam végett. No, talán mondanom sem kell, lett olyan párhuzam, hogy öröm volt nézni. Már az utolsó szöget is bevertem a dekornádat rögzíteni hivatott szegélylécbe, amikor mondok magamnak, hogy no, szép öcsém, tied a dícséret, csináltál olyan párhuzamot, mint a... - Hééééé, azt a betyár, cudar, kurafi leborult szivarvégit*, hát olyan volt az a párhuzamos, de olyan, hogy arról jobb nem beszélni. Ezért lerajzolom. Ilyen vót: /\/\/\/\/\/\/\/\/\/\/\/\/\/. Már éppen néztem, hogy mi szúródott el, hogyan történhetik meg olyan csúfság, hogy minden sarokpont, amihez én párhuzamot állítok, húsz percen belül relatív és abszolút értelemben is elmozdul a helyérõl, azaz elmozdul önmagához képest a pont, amihez párhuzamot mértem és elmozdul azon ponthoz képest is, amihez mértem. Már éppen újabb cifrát fogalmaztam, amikor mit tesz Isten? Megmozdul a dekornád szegélylécestûl, mindenestõl. Úgy pattogott kifele a falból az illeszték (magyarul szög), mint a sliccgombok pattogtak Woodstockban, miközben Jannys Joplin (vagy ki) teli torokból énekelte, hogy staaaaand byyyyyy your maaaaaaan!Ekkor két dolog jött. Egy telefonhívás és egy lovas. Álltam Isten ege alatt, mint egy elárvult lírikus (pl. Radnóti, Rejtõ J., Hasfelmetszõ Jack) és azon gondolkodtam, hogy sírjak, vagy zokogjak. Elsõ lépcsõben a lovassal foglalkoztam, a hívó fél hagyjon üzenetet! - gondoltam. A lovas elõtt kicsit felültem Karizmatikus Démon lovunkra, hadd látom, hogy megy. Jól ment. Ismét jött a hívás, fölvettem a telefont. Sheriff hívott. Hogy aszongya: halvány lila gõze sincs, hogy hol jár, de gyönyörû helyen van, az biztos. Bezzeg Bronco lova, jó szokásához híven, példás magaviseletet tanúsít, ez alatt azt kell érteni - mondom a kezdõknek -, hogy Bezzeg Bronco mintha tojáson lépdelne, úgy jár, zsoltárokat dúdol, hatszáz méterenként megáll, lecsavarja a laposüveg kupakját és megkérdi Sherifftõl: - Édes gazdám szomjazol-e? Szóval, mondja Sheriff, hogy gyönyörû tájakon jár, éppen egy Duna-csatornát keres, ahol meg tudnának fürdeni. Erre én mondtam neki, hogy..., szóval mondtam ezt-azt, amit túrázó félnek mondhat egy olyan ember, aki négy karámfal között léptet be (másnak!) egy lovat, s amit csak olyan ember mondhat, akinek fejére szakadt a leendõ hálókörlet teteje dekornádastúl, párhuzamostúl, mindenségestõl...Ittam egy sört. Ezen nekibuzdulva, marokra fogtam a szekercét, bekészítettem a legnagyobb kalapácsot, a hetvenötös, a százas és a kétszázas szögeket, fölszívtam levegõvel a mellkasom és megittam még egy doboz sört. Adtam a párhuzamoknak betyárosan. Összeszorítottam a fogam (azt az egyet) és pikk-pakk fölkalapáltam a falra a dekornádat. Ádáz arccal néztem a világba, csurgott rólam a veríték, hörögtem, hogy fölszegelem én a cudar eget is és úgy tettem. A múltkorjában, egy kellemes lovaglás során találtam egy tehénkoponyát, megfogtam, s két lánc segítségével fölszegeltem a portikumra. (A portikumról gõzöm sincs, hogy mit jelent, én a nyerges- és a hálókörlet bejáratát értem alatta.)Még jobban megindult rajtam a veríték. Eltökéltem magamban, hogy ledõlök egy kicsit aludni. Az érdekesség kedvéért viszont újabb két látogatónk adódott, egy kislány és a mámája, az a kislány, aki nyári gyakorlatát tölti nálunk, minthogy Pécelre jár, lótenyésztõnek tanul, mondta, hogy egy év alatt egyszer már ülhetett lovon is. Nem baj, majd ha elmennek a vendégek ledõlök aludni. Elmentek, indultam az ágyhoz, mikoris megszólalt a telefon, Sheriff elérkezettnek látta az idõt ahhoz, hogy közölje: megtalálták a csatornát és úsztak egy betyárosat benne. Egészségetekre! - ezt mondtam, miközben egészen másra gondoltam, de Sheriffet nem érdekelte, mondta tovább, hogy õ maga napozik, Bezzeg Bronco pedig a pecásokkal nekilátott tarokkozni (zseni ez a ló!), majd elnézett a közelben sátorozó egyetemistákhoz, ahol is egy dobgitáron Mozart-menüetteket adott elõ (ez a ló egyszerûen zseni), aztán elment legelni (mert mégis csak ló). Nem baj. Délután én is várományosa voltam egy ragyogó tereplovaglásnak, két príma lovas társaságában (Barbi és Szami), príma lovon. Ismét Excellenciás Exgalopposra esett a választásom, Barbi már összenõtt Donnával, Szami pedig prímán boldogul apa kedvence, Démonlánnyal, szóval ilyen felállásnak voltam várományosa, amikor se szó se beszéd rácsaptam Sherifre a telefont, kivttem a készülékbõl az akkumulátort és a legsûrûbb bozótba hajítottam, a telefont pedig odavittem Pordenone szintén exgalopposnak és mondtam neki, hogy olyan helyben vágtát kérek, mint abban a finishben nyomott, amikor megnyerte az európai atv-tenyészkancák nagydíját. Pordenone, akit én csak Kisnyugdíjasnak hívok, szépen teljesítette az óhajomat, úgyhogy a telefon molekuláira bomlott. És ekkor nagy rössel ráfordultam a tábori mobilpriccsre, hogy most aztán tényleg alszom egy medvéset. Ekkor toppant be a második lovasunk.Szami az istállót pókhálótalanította. Én mosolyogtam kedvesen, ahogyan azt elõírtam magam számára és javasolom mindenkinek a Prlf-féle Nagy vendéglovagoltatás c. könyvemben. Hogy mire gondoltam mindezen közben, nos, az nem publikus.Elég az hozzá, hogy háromnegyed hatkor kilovagoltunk. Excellenciás Exgaloppos valami olyan hisztérikus volt mindvégig, hogy még egy kanca is megsüvegelendõ lenne ilyen hisztériáért, úgyhogy én ezt elo sem mesélem, mert nincs rá szó, illetve, ami van, az úgysem illik a magamfajta, finom úriemberekhez.Így telt hát a tegnapi napom, szenvedésem története, amikor a virulens férfihang otthagyta a mottóban idézett szavait az üzenetrögzítõmön. Lásd mint fent!*Nem szó szerinti idézet!!!

#56 maugly

maugly

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.943 hozzászólás

Közzétéve 2006 január 4. - 13:40

Gumilovas, 2006.01.04:MagamkeresésEmberbõl vagyok. Erényekkel és hibákkal, kedvességgel és rosszindulattal, hiúsággal és nagylelkûséggel együtt gyúrtak erõs masszává. Anyaggá álltam össze és sosem vesztem el, csak folyton átalakulok. Keresem magam. Keresem a helyemet mindig. Beosonok, beolvadok, berobbanok valahová és várom a vállon veregetéseket, a jó szavakat. „Mert mindenki vár. Valami bíztatót, talán néhány szót…” Ha beírom magam a keresõbe 217 találatot jelez. Ha azt a nevet írom be, amit a szüleimtõl kaptam. S tudomásul kell vennem, hogy a találatok jórésze nem is rólam szól. Sebõk Judit egy csomó van. Gumilovas egy van. Ha beírom azt, hogy „gumilovas”, kb. 9560 találatot jelez. Amióta megnyitottam a honlapom, több, mint kétezren látták. 1758 hozzászólásom van a paci.hu-n 2002. június 20. óta. Ez alatt a rövid idõ alatt több új embert ismertem meg, mint egész eddigi életemben. Többüket vallom igazi barátomnak, még ha õk le is tagadnak. És ez jó érzés.Annyi „helyzetkosztümöm” van, amennyit már néha én sem tudok követni. Vagyok iskolás fiatal, aki a körmét rágja a tanterem elõtt, mert semmit sem készült. Vagyok felnõtt, döntéshozó ember, komolyan veszik a munkámat, komolyan vesznek. Vagyok házvezetõnõ a rosszabbik fajtából, vagyok hû szeretõ, aki 13 év után is szerelemmel tud nézni választottjára. Vagyok gyerek és ha édesanyám átölel, karjai közt egészen apróvá zsugorodom össze, hogy még közelebb lehessek hozzá. Vagyok rivaldafényben úszó, elismert énekes. Vagyok nagydumás humorherold, vagyok… ezerarcú ember, mint bárki más.Kifelé bámulok a vonatablakon. A piszkos üvegre nyomom a képemet és szemem az elõvillanó utakon vágtat. Villámgyorsan mérem fel a tájszeletet és elképzelem ahogy azon a tisztáson pihenek, amit az imént láttam. Fejem teliszalad megannyi gondolattal. Célom felé közeledve szívem oly gyorsan kezd verni, hogy úgy hiszem, menten elájulok. De nem hessegetem el az érzést, mert tulajdonképpen jó. Adrenalinnak hívják. Én nem tudom egy szóban megnevezni.És keresem magamat. A „9560 legendáriumot”. Mert azok között a szavak között semmi sincs, hogy ki vagyok, ha odaértem, ha már ott vagyok. Hajnalban kelek fel. Nagyon korán. (Azt szeretem, amikor kimegyek az ajtó elé, a kezemben egy csésze forró kávé, borzongok még a hidegtõl és a csészébe belefújok, hogy a kávé gõze megcsapja az arcomat) A legelõn a lovakat bámulom. Nyugodt vagyok és egyetlen hatalmas lélegzettel próbálom magamba szívni a reggelt.Felveszem a mai napra tervezett jelmezemet. Eltüntetem a nõt kívül-belül. Macsó vagyok. Cowboy vagyok. Kemény vagyok. A kalapom nagy, a csizmám csúszik, a csepszem szép, de más se, a waxosban úgy nézek ki, mint egy zsák, a kesztyûm lyukas, de ez most mindegy, mert nem találom. Úgy érzem azonban, hogy a magamra aggatott gúnya rám illik, jobban, mint táncosra a balettcipõ, rettenthetetlen vagyok, én vagyok a végzet. Szememmel követem a többieket, a rutinos kezeket, a biztos mozdulatokat. Leakasztok egy kötõféket és elszántan indulok Ciscoért. Most igazi marhapásztor vagyok, aki csak a napi rutinját végzi, unottan ballagok a karámhoz, mintha minden nap ezt csinálnám. A karámnál állok. Bizonytalan vagyok. Hátranézek, jön-e valaki aki segít kihozni a lovat. Senki. Ott toporgok a villanypásztor elõtt s a lovak jó lovakhoz méltón kíváncsian közelednek – mind egyszerre – hogy megnézzenek maguknak. Ez nem volna baj, csakhogy Cisco az egyetlen aki nem jön, és ha ezek itt állnak, hogyan hozom ki õt anélkül, hogy a ménes százfelé szaladjon. Izgulok, ideges vagyok egy ilyen apróság miatt és szégyellem magam, de szerencsére senki sem lát.Valahogy megoldom végül a dolgot és a képzeletbeli pipa odabiggyedt a feladat mögé. Ahogy visszafelé igyekszünk, minden lépésemmel, minden mozdulatommal be akarok furakodni az állat intim szférájába. Helyet követelek a szívében, a lelkében. Abban a pillanatban, ahogy a kötõfék egyik fele az õ fején van, a másik fele az én kezemben, létrejött a kapcsolat. A nyergelõben kikötöm a lovat. Bemegyek a nyergesbe, majd ugyanazzal a lendülettel kijövök. Nem tudom melyik nyereg kell a lovamra! Idiótának érzem magam, egy életképtelen mûmájer vagyok, még nyergelni sem tudok. Segítenek és én hálás vagyok. Cipelem kifelé a Ciscora kiutalt felszerelést, majd’ megszakadok, de amikor kilépek az ajtón kihúzom magam és úgy viszem a terhem, mint a pihét, mert erõs vagyok. Lazán dobom fel a cuccot és néha kinézek a többiekre, aztán Sheriff tekintetét keresem, mert azt akarom, hogy rám nevessen, sokatmondón, zsiványan.Csapattag vagyok. Élcelõdünk, nevetgélünk, nagy mûgonddal igazgatjuk a felszerelést, aminek nagy részére igazából nincs is szükség. De ez kell ahhoz, hogy hõsnek, legendásnak érezzem magam. A cowboyok útra kelnek úgy, mint régen. Pionír vagyok. Új utak után nézek s arra vágyom, hogy az út örökké tartson. Hátul baktatok magányosan. A hátrakiáltott szavakat elviszi a szél és én egyedül vagyok. Én vagyok a magányos lovas, aki azért lovagol, hogy céljához érvén majd nagy tetteket vigyen véghez. Kentaur vagyok. „Lovam” olyan érzésekkel kápráztat el, amit csak tõle kaphatok. Vele bátor vagyok, elszánt és semmitõl sem félek. Nagyon régen nem éreztem ilyen békét. Visszaadja nekem azt az élményt, amit az életem során a többi ló vagy a többi ember elvett. Magabiztos vagyok mert Cisco a lovaglás illúzióját adja nekem. Elhiteti velem, hogy egyek vagyunk, „mint a borsó meg a héja”. „Lovam” a lovam akkor. Lótulajdonos vagyok annak minden felelõsségével. Hazaérve gondosan betakarom ha hideg az idõ, vízzel hûtöm, ha nagy a forróság. Lesem minden mozdulatát, lábait nézem, szeme tükrében keresem baj van-e, rendben van-e. Hallgatom a szuszogását, és amikor pillái elnehezülnek, fejét lehajtja a mellkasomra, lassan kezemre nehezül az orra, akkor egy pár pillanat erejéig magunk vagyunk a világ. Elérzékenyülök de aztán elnevetem magam, hogy de naiv is vagyok, hozzám hajolt, hogy karomon vakarja meg viszketõ homlokát.Visszaviszem a karámba, és hosszú percekig nézem, ahogy elsétál, - vissza sem néz - gondos ápolásomat egyetlen hempergéssel teszi semmissé és többé ügyet sem vet rám. De én mégis elégedett vagyok. Keresek egy sört és megkeresem a társaimat. Hátradõlve kortyolgatom az italomat. Fáradt vagyok. Jól esik a beszélgetés, nevetés, végre középpontban vagyok, ha másért nem, hát azért, mert senki sem tud túlkiabálni. Aztán éjjel félrevonulunk ketten vagy páran, s megosztjuk egymással ha valami bánt. Titkokat cserélünk, mosolyt vagy könnyeket fakasztunk. Szaporodnak a néma ölelések, mélyülnek a szavak, az érzések. Melegséget, tiszteletet és szeretetet érzek. Barát vagyok és erre nagyon büszke. Bizalmat elnyerni az egyik legnehezebb dolog a világon, bizalmat eljátszani nagyon könnyû. Sohasem akarok bizalmat elveszteni s elveszejteni. Hazamegyek reggel és tudom, hogy megtaláltam magam.Gumilovas vagyok.  :)

Edited by maugly, 2006 január 4. - 13:41.


#57 Varázsló

Varázsló

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 726 hozzászólás

Közzétéve 2006 január 13. - 16:45

A Fenyõ lakótelep rémeTegnap Jeszõvel éjszakai megfigyelést tartottunk a városközpontban. Elõbb csak azt figyeltük, hogy biztos talajra lépjünk, mert a zenekari buli túl jól sikerült mindkettõnknek, így bizonytalan lábakkal, de biztos elképzelésekkel és hangos értekezéssel ténferegtünk hazafelé.Épp valami marhaságot meséltem vihogva, amikor a szemem sarkából mozgást vettem észre az egyik fenyõ tövében (fenyõfa a központban, ez olyan õshonos). Abbahagytam a vigyorgást és csendre intettem Jeszõt. Õ persze tovább nyomult, így csak hajszál választott el attól, hogy hasra essek. Kiegyensúlyoztam magam és felhívtam a figyelmét az imént látott jelenségre. Durell-i tapasztalatokkal felvértezve Jeszõ megállapította, hogy macska és arról kezdett beszélni, hogy azért csak jó lenne egy 80-100 ezer forintos kondenzátor mikrofon. Egy pillanatra kiestem a megfigyelés csendes izgalmából és közöltem vele, hogy a f*szt. Ezen õ persze felbõszült, de közöltem, hogy a lakásunk harmadik emeletén jelenleg két ló álldogál gitárok formájában az állványon.A nátronlámpa fényében egy fürge kis állat kapaszkodott fel a fenyõre. Rálapult a fatörzsre és felfelé nézett. Aztán feliramodott a lomb közé és az ágak közül vagy egy tucat felháborodott és ijedt galamb robbant ki. Az akció befuccsolt és a menyét (szakszerûen állapítottam meg a fajt, biztosan nem macska, Jeszõ hülye vagy, ez barna és fehér mellénye van) viharsebesen száguldott lefelé. A talajra érés után megdermedt és hallgatózott. Egész közel voltunk hozzá, így alaposabban meg tudtam nézni. Fiatal állat lehetett, csodálatos kis teremtmény, minden porcikájában ott volt az igazi vadász.Egy közeli fáról izgatott motoszkálás hallatszódott - nyilván a szomszédok súgtak-búgtak össze, jó lesz figyelni, mert valami történt a Fenyõ lakótelep 1-es épületében. Menyét a legkisebb neszt is azonnal a vacsorájával kötötte össze, amit bizonyára a Fenyõ lakótelep 2-es épületében szerviroznak neki. Felrohant és szétzilálta az ágak között megbúvó galamb-kommunát. A madarak méltatlankodva rebbentek szerteszét és felháborodásuk láthatõ jeléül körbepiszkították a környéket. Az ürülék bombaként csattant a térköveken, attól féltem, hogy eltalál, de eszembe jutott, hogy David Attenborough-t egyszer egy sirály kakálta le, aminek õ láthatóan örült, mert ezek szerint a madár emésztése teljesen rendben van, lám a tápláléklánc mûködik, halak vannak, sirályok vannak, éljen. További megfigyelésünknél a fülünkre hagyatkoztunk; hallgatóztunk, hogy az állat kis körmei karmolják-e a fatörzset, vagy sikerült elejteni a ma esti zsákmányt és elégedett böffentést hallunk-e majd a lombkoronából.Kaparászás kapkodó zaja hallatszott, nem ejtett el a menyét egy tubicát sem. A jelenet aztán a forgatókönyv szerint zajlott: Menyét lesiklott a földre és várt. Akkor vett észre bennünket, mert Jeszõ odasúgta, hogy menjünk, mert pisilnie kell. (olyan illúzióromboló; épp azt képzeltem, hogy természetfilmes vagyok, a menyét mindjárt elkapja a galambot, a menyétet egy sas, a sast egy sárkány, a sárkányt egy.... öööö, na mindegy.) Különben meg a menyét nagyívben tett rá, hogy ott vagyunk, nem érdekelték Jeszõ folyóügyei sem, már bõszen vágtatott a következõ fához: Fenyõ lakótelep 3. felöl ígéretes hangok jöttek, Menyét harmadszorra is nekiveselkedett, hogy vacsorát szerezzen. Elszántan rohant, de zsákmányszerzõ útvonala keresztül haladt az étterem kerti pavilonján. Menyét megrohamozta a kerítést és valami lehetetlen kis résen préselte át magát. (Ha mondjuk másfél méterrel arrébb csörtetett volna, simán elfér a kerítés alatt.) Menyét ekkor beleveszett a sötétbe, de hallani véltem egy jobb sorsra érdemes galamb utolsó sikoltását.Boldogan sóhajtottam ki egy wááoooo érzelemtükrözõ hangot és ránéztem Jeszõre, akire bizonyára ugyanolyan nagy hatást gyakoroltak az események.Hát õt egyáltalán nem hatotta meg a városi vadvilág; már a lakáskulcs után matatott, ehh panellakó, õ sosem fog a természettel egybeforrni.

Hozzászólás megtekintése



#58 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2006 március 8. - 18:21

Ferenc, 2003.07.09, 08:24
Abigél sikítva ébredt. Keze-lába remegett, egész teste izzadságban fürdött. Mint minden reggel, mióta megkapta új munkáját. Azóta egy rémálom gyötri, persze csak akkor, ha egyáltalán el tud aludni.Csodálatos alföldi táj, egy remek tanyával. Kel a nap. Csicseregnek a madarak, béke, nyugalom / Sancho szabin van /.
Egyszerre csak kocsik érkeznek, emberek ugrálnak ki belõlük. Szaladgálnak, lovakat hoznak, pucolnak, nyergelnek, beszélgetnek:

- Felkészítetted õket a túrára?

- Persze, tegnap mondtam nekik, hogy ma megyünk.

- És a futószárazás?

- Az megvolt. Még tavaly.

- És a lábuk?

- Mi van a lábukkal? Látod, azon állnak. Na, ne vacakoljunk, nyeregbe! Indul a túra!!!

Abigél ennél a pontnál megborzong, és feleszmél merengésébõl. Ez így nem mehet tovább, beszél a fõnökkel. Végigsétál a semmin, és bekopog fõnöke bárányfelhõjébe.

- Fõnök, kérek egy másik védett személyt!

- Neked is jó reggelt. - A fõnök végigméri Abigélt. Kócos haj, karikás szemek, csapzott tollazat. Itt-ott a tollazaton patazsír, betadin, iszap és ki tudja még milyen foltok. Elszórva a tollak között széna, szalma és fûcsomók.

- Valami baj van?

- Nem bírom tovább, kérek egy másik védencet.

- Ugyan, Silverado õrangyalának lenni szép feladat.

- Igen, csak nekem is kéne hozzá egy külön õrangyal, aki rám vigyáz. Itt van például ez a mátrai eksön. El tudod képzelni, hogy milyen az agyagos lejtõn felfelé tolni egy lovat, miközben a szárnyaim beakadnak a rózsabokrokba, egy pokol angyalának öltözött kiscsaj meg az asztráltestemen rohangál, és magas C-ben visítozik közben? Vagy az a kecskés ürge. Beesik a ló alá. 3 patanyom van a hátamon, egy jó tükörrel még a pataszögeket is meg lehet számolni a lenyomatokon.

- Úgy érzem, hogy egy kicsit túlreagálod. Jut eszembe, a fõnök panaszkodott, hogy zaklatod. Két nap alatt 127 imát egy kicsit én is soknak érzek. Ráadásul azért imádkoztál, hogy ne menjenek éjszakai túrára. Utána néztem, nem is terveznek ilyesmit.

- Most még. De még hosszú a nyár. Nagyon hosszú. Rettenetesen hosszú.

- Nyugodj meg, lassan véget ér a nyár, és jön a tél.

- Na, köszönöm szépen. A tél. El tudod képzelni, hogy milyen a nulla fokos vízben térdelve a hátaddal tartani az 5 mm-es jeget, amíg a lovasok átvonulnak? Közben meg hallgathatod, hogy nem kell aggódni, már tegnap óta fagy, simán elbír a jég. Másik védencet akarok. Jó lesz egy kaszkadõr, vagy sárkányrepülõs is. Tudod mit? Az öngyilkos merénylõk úgysem kellenek senkinek. Én bevállalok egyet. Vagy kettõt, vagy hármat. KÉRLEK! Tudod mire készülnek? A Tiszához akarnak menni, érted? A TISZÁHOZ. Na nem. Felmondok.

Kiküldött tudósítónk jelenti: A város állatkertjében ritka és örömteli eseménynek lehettek szemtanúi az állatok gondozói. Végre kikeltek a féltve óvott strucctojások. Ráadásul az egyik kis strucc hófehér tollazattal jött a világra. Félõ, hogy a többiek emiatt kiközösítik, de ez a kis jövevényt szemmel láthatóan nem zavarja, az ápolók esküsznek rá, hogy kikelése óta folyamatosan mosolyog.



#59 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2007 október 31. - 18:17

vegeta, 2005.07.14, 14:03



Hétfõ

Tanyán szeretnék élni. Ettõl semmi nem tántoríthat el.
Ilyen tántorítós nap volt például a HÉTFÕ. A hétfõvel ugyebár eleve komoly problémák vannak, fõként egy dolgozó ember számára, hát még egy tanyán élõ dolgozó ember számára. 7 körül végre elhúz a közép-kelet európai régióból ideutazott összes ügyfeled, akik a hétfõ délutánnál nem is találhattak volna alkalmasabb és meghittebb idõpontot egy beszéljük át a jövõt mítingre (talán csak a péntek délután tudta volna ezt überelni). Közben megtanultad kiejteni a lengyel kolléga 6 betûs nevét, amibõl 5 mássalhangzó, ráállt a füled a kockás cseh-angolra, valamint végighallgattad, amint a fõnököd koncepcióról, stratégiáról és komplexitásról beszél, bár te tudod, hogy halvány fogalma sincs, mit csinálsz egész évben, hiszen a forgalmi adatok exponenciális növekedésén kívül nemigen tudja felizgatni semmi. Mindeközben egykedvûen rágcsálod az ügyfélnek szánt pogácsát, megállapítod, hogy az ügyfél-kávé jobb, mint a konyhai és akkor egyszer csak a lehúzott reluxa párhuzamos fénysávjai között kitekintve észreveszed, hogy bizony odakint történik valami. Furcsán sötétedik, majd villanást látsz és aztán csak azt, hogy mintha egy vízszintes tó került volna az ablak elé.
Azon kapod magad, hogy a koncepciót lassan megtörik olyan gondolatok, hogy vajon ha 2 lóval több van, mint amennyi hely a nyitott beállókban, akkor hány ló fog elázni, ebbõl kap-e tüdõgyulladást valamelyik, mert bár nem épp nyápic jószágok, de ki tudja, ez az idõ már több mint nedves kontinentális.
Próbálod magadban tartani asszociatív gondolataidat a rendszer szó hallatán, mint például KARÁM, hiszen ez furán jönne ki, bár a fõnöködön kívül szerencsére senki nem beszél magyarul. Aztán végre heves mosolygás és köszöngetés, ígérgetés, kölcsönös bájolgás után rájuk csukod az ajtót, nem kíséred le õket, hanem megkönnyebbülten arra gondolsz: vár a tanya! És még nem is sejted, hogy Mikrztkjh kolléga nevét háromszor elismételni sokkal egyszerûbb, mint szakadó esõben, sötétben, pipa nélkül penicillint szúrni a lovad farába.

Szóval…
Közel 13 km/h átlagsebességgel haladsz az aszfalton, nem érted, hogy az angolok hogy a jóégbe tudtak olyan autót gyártani, amin nincs turbó-ablaktörlõ, hogy kilásson az ember, ha szakad le az ég. Ezek sose néznek idõjárás-jelentést, mondjuk Londonról?! :confused:

Aztán a faluban fél óráig kergetsz egy riadt kutyát, aki az út közepén ügetve menekül a villámok elõl. Elõvéve minden team-penninges tapasztalatodat, elakadásjelzõvel próbálod rábírni az állatot, olykor szlalomban, olykor side passban, hogy a járdán próbáljon meg haladni, közben a mögötted ordító dudákból egyértelmûen veszed, hogy vannak, akik nem szeretik a team-penninget…sõt, egyáltalán semmilyen penninget.
A kutya nyomát elveszíted persze az esõben, a sorsra bízod, hogy hazataláljon. Közeledsz a tanyához, de a szélvédõn továbbra is árad a Missouri, nem látsz semmit, aggódni kezdesz, hogy hát ugyan terepjáró, de vajon hidroplan-e?
Nem az, ez gyorsan kiderül, mindjárt az elsõ vízmosásnál. Megáll, felezõ aktivál, majd felmegy. Egyszerû ez.

Fent fura látvány fogad. Egy furcsa lény mozog a karámok körül. Nézegeted, méregeted, de az autóból azért nem mersz kiszállni, mert a lény egyrészt zöld, másrészt nincs arca, talán csak szeme, olykor fura hangokat hallat és furcsán jár, meg a lába is nagyobbnak tûnik a kelleténél. Elõkerül még egy, ekkor lenyomod a központi zárat is, sose lehet tudni. A másik példány barna, bár a lába kisebb és világosabb. Ennek csak szája van.
Aztán amikor a zöld egyed 2 vödörrel a kezében jelenik meg, a barna pedig egy vezetõszárat szorongat, rájössz végre, hogy a zöld lovat etet, vagyis csak a Hugod lehet, aki a helyi mezõgazdasági bolt michlein babájaként talpig gumiban óvja a tisztább, szárazabb érzést, arca az összehúzott kapucni miatt hiányzik, a barna pedig egy, az idõjárás foglyaként itt ragadt bértartó (hogy melyik, azt nem tudom, hiszen nincs arca), aki a te waxosodban és kalapodban, ámde bézs cicanadrágban harcol az égi lé ellen, akkor végre megnyugszol és kiszállsz a járgányból, hiszen akárhogyan is néznek ki, ártalmatlanok.

Tudja mindenki, hogy az igazi tanyán nincs áram. Se víz, se légkondi, és az emésztõrendszered végtermékeit is a pottyantósba lehet csak irányítani, miután lepókhálóztad a deszkát. Viharos idõben ott ülhet a család egy küzdõszellemû mécses mellett, melynek lángja el-el halványul az ajtó alatt húzó légmozgás offenzívájának engedve, apuka pipázik, néha böffent egyet, anyuka a csetressel harcol. Na, aki látott már tanyás-farmos filmet, vagy járt már IGAZI tanyán, az tudja mirõl beszélek. Sokszor elképzeltem, hogy egy ilyen helyen töltöm el az idõmet, távol a civilizáció toxinjaitól, de szégyenkezve el kell ismernem, kudarcot vallottam félkomfortból is, nemhogy nomádiából. Õrbottyánban van víz, ikea-sztájlban berendezett takaros kis ház, fûtés, zuhanyzó és angol vécé, ámde az áramot szélturbina és napelem szolgáltatja, több-kevesebb sikerrel. Környezettudatos énedet simogatja, hogy megújuló energiát használsz, a kasszát sem izgatja feleslegesen az ELMÛ, független vagy és önálló és ez jó. Kevésbé jó viszont a szélcsend-este kombináció. Ilyenkor ugyanis a napelem nyugovóra tér, a szélkerék meg egy idõ után feladja, hogy befogjon egy épkézláb fuvallatot és akkor nincs más választásod: vagy átállsz a sötét oldalra, vagy beröffented a tartalék aggregátort és lõn világosság. Az aggregátor hõsiesen talpon tartja a tanyát bevilágító reflektort is és te nyugodtan nekiállhatsz átgondolni, hogy hogyan próbálj egyensúlyt találni a lovak száma és a száraz beállók adta véges számú lehetõség között. Mert persze hétfõn kezdõdött volna a gyerektábor, ezért hoztatok plusz két lovat, akik elvannak a legelõn, míg kész lesz a nagy beálló, hiszen nyár van. Természetesen hamar kiderül, hogy hétfõtõl max búvártábort rendezhetsz, így a plusz két kölcsön ló feladat nélkül marad. Kicsit átkozódsz, de a probléma fennáll továbbra is. A bértartott lovak helyére nem pályázhatsz, akkor sem, ha a nyavalyásoknak eszük ágában sincs bemenni a tetõ alá, így maradnak a sajátok. Van egy félig üres…vagy félig teli szénatároló, ami alá be lehetne kötni 2 lovat, míg a dézsaszerû égi áldás elcsendesedik, hiszen szegények ott állnak és lelki terror alatt tartanak a szomorú hajléktalan arckifejezésükkel. Megpróbálod a két új lovat: egy közepes és egy apró póni, pont elférnének. Te már térdig állsz a trutyiban, odarakod nekik az abrakot, szénát, épp csak puha párnákat nem hordasz köréjük, de két nyüves csak horkant és vergõdik, kiborítja a zabot, összetöri a vödröt, kifordul és úgyis elázik. Feladod. Új lovak be, saját lovak a szénatároló alá. A vízszint növekszik, menni már nem lehet, csak úszni, egy búvárszemüveg után áhítozol, miközben szomorúan konstatálod, hogy a két saját ott nem fér el. Nagy tehenek lettek és mivel a tároló csak félig üres, vagy félig van tele, a franc se tudja már, a lehetõségek korlátozottak. Semmi kedved 200 bálát kirámolni így C terven gondolkodsz. Ló, ami nem bértartott, de kis helyet foglal és nem hisztizik. A pónik! Saját lovak be, saját 2 póni ki. Az egyik póninak nincs jobb szeme, így õt csak jobb oldalara lehet kötni, hogy ne pánikoljon, ha nem látja mi van mellette. A másiknak 2 szeme van, de nincs agya, neki tökmindegy hol áll, veri magát szét, rágja a tárolót, kapál és sárlik egyszerre...az esõ meg csak szakad. Az összes páratlan ujjú ellenséged a karámban áll, természetesen rohadtul nem érdeki az esõ, ami elõl te menekíteni akarod õket, ellenben élénk érdeklõdéssel és nagy kerek szemekkel figyelik ügyefogyott ténykedésedet.
Ebben a drámai pillanatban két nagy böffenés kíséretében elhal az aggregátor, eltûnik a fény. Felmentek üzemanyagot tölteni bele, amikor is arcul csap a puszta valóság: az üzemanyagos kanna üres! Nem félig, hanem teljesen. A tanyát ekkorra már körülölelõ tó, vagy folyó, vagy szökõár vagy mi gyorsan lebeszél titeket, hogy elinduljatok benzinért…és akkor elpattan valami…a Hugod és te (az ott ragadt bértartó a lakásban várja fejleményeket, te végre lehántottad róla a waxost) egyszerre fekszetek hanyatt a sárban, az égre néztek és amikor a zsebedben lapoló telefon is 2 sípolással jelzi az akkumulátor haláltusáját, akkor már vonyítva röhögtök. Arra gondoltok, hogy a tanyasi élet a legszebb és küzdeni mindig élvezet, az ELMÛ pedig le van tojva.
Aztán fogtok egy zseblámpát, 2 fecskendõt, egy kötõféket, a pipát nem találjátok és elindultok a lovad napi betevõ penicillinjét a farába juttatni. Talán mondanom sem kell, hogy abban a kritikus pillanatban, amikor bele kéne vágni a tût, a zseblámpa jelképesen elpusztul: fénye megremeg, majd eltûnik a semmiben. Még káromkodni sincs értelme. Nézed a michlein-hugodat, fogod a lovad fejét, aztán tapintás útján megtaláljátok a tûnek való optimális helyet. Azt, hogy a szer csípõs és ahogy szétárad a lópopóban, a popó tulajdonosa felszökken az égbe, már észre sem veszed.
Visszasétálsz a felhõk alól bátortalanul tündöklõ csillagok fényétõl kísérve a tárolóba kötött pónikhoz, akik addigra lebontották helyetted a bepakolt kazlat, és ellenkezõ irányba fordulva vígan álldogálnak az esõben, és akkor komoly döntést hozol, Sancho szavai csengenek a füledbe: „dögöjjjön meg mind ahun van”. Pónik vissza, sajátok vissza, újak a legelõre és a franc egye meg ezeket az ostoba jószágokat.
Miután megcselekedted, amit a tanya megkövetelt, bezárod végre a nyergest, elindultok fölfelé, s természetesen ebben a szent minutumban elvágja valami az esõ útját. Egy árva csepp nem esik attól a perctõl kezdve, hogy sötét sárcsíkot húzva magad után végre becsúszol a lakásba…Ahol a bértartó feltesz egy kérdést: Akkor be tudtok vinni Pestre? (azóta már megettük az illetõt, a maradék csontokkal a kutya játszik, a nagyobb darabokat elástuk)

Szóval tanyán akarok élni. Ettõl nem tántoríthat el semmi. Se cunami, se az ELMÛ, se a munkahely, se a pónik, se a penicillin. :yeah:

#60 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2007 október 31. - 18:28

vegeta 2005.11.18, 12:27



Vega-fitness
Kellékek: két darab, legalább 180 nm alapterületû birka-akol. Fontos, hogy az akol oldala és teteje hullámpalával legyen burkolva, alapanyaga tömör akác, a program hatékonyságát pedig hitetetlen mértékben növeli, hogy ha az egész létesítményben évek alatt összegyûlt, másfél méteres juh-guanó burjánzik.

Elsõ gyakorlat: bemelegítés. Figyelem! Bemelegítéshez az un. flex nevû kiegészítõ tornaszert használjuk! Fogjuk a kezünkbe a flexet és vigyázva, hogy ne essen le, valamint a hosszabbító ne akadjon el, másszunk fel a tetõre. Ha elakadt, kérjük sporttársunk segítségét (és kerüljük a trágár kifejezéseket, ez sportolóhoz nem méltó). Óvatosan bemelegítünk: végezzünk térdhajlítást, egyensúlyi gyakorlatokat, majd a hullámpalát rögzítõ szögfejeket ütemesen kezdjük levágni (a gyakorlat közben dolgozó izom: derék, comb, kar). Zenehallgatással könnyebben feloldódunk. A bemelegítést körülbelül a Best of Silverado mp3-as CD hosszához igazítsuk, ennyi idõ alatt alaposan felkészítjük szervezetünket a feladatokra. Szemünket óvjuk napszemüveggel!

Második (zsírégetõ) gyakorlat: palaszedés. Egy sporttársunk a tetõn guggol, és a palákat egyesével, élénk ritmusban csúsztatja le a tetõrõl. Álljunk a tetõ alá támadóállásban és koncentráljuk a felénk robogó palára. Tricepszre, bicepszre kiváló feladat, de csak gyakorlottabb sportolóknak javasoljuk, mert a gyorsabb palák a figyelem csökkenésével esetleg levághatják a fejünket. A palákat lendületesen az un. "jó" vagy "selejt" palakupacra hordjuk, attól függõen, hogy ép vagy sérült az adott darab (Filly, Andi, Meggyes például ebben a gyakorlatban kvalifikálta magát a magyar bajnokságra).

Harmadik (mélyizom és erõkifejtõ) gyakorlat: gerendaleütés. Önállóan, esetleg párosával végezhetjük, szükséges hozzá egy, vagy két méretes kalapács. Álljunk a lecsupaszított tetõszerkezet alá, majd a kalapácsunkkal alulról felfelé lendítve karunkat, mérjünk csapást a vízszintes gerendákra. Amint a szögek engednek, hagyjuk a gerendát leesni, és fürgén szökkenjünk hátra, ügyelve arra, hogy a lábfejünk mindeközben ne sérüljön meg.

Negyedik gyakorlat (aerob mozgás harcmûvészeti elemekkel): palaszedés oldalról. Az egyik legélvezetesebb, hátsó comb és fenék erõsítésére kiváló gyakorlat. Álljunk a juhakol belsejébe, az épület oldalával párhuzamosan, laza tartásban, enyhén hajlított térdekkel. Koncentráljuk a feladatra, akár rövid meditációval is segíthetjük munkánkat. Hirtelen "vad fejõstehén" mozdulattal (shaolin Kung-fu alapgyakorlat) rúgjunk bele az elsõ oldalpalába. Amikor az meglazul, rúgjunk még nagyobbat, aztán rúgjunk a következõbe. A gyakorlat legyen lendületes, folyamatos és vigyünk bele erõt! Ha megakad vágjunk oda kalapáccsal, üssük, vágjuk, mozgassuk meg minden izmunkat. Nem baj ha törik, rúgjunk izomból, dühbõl, élvezetbõl. Mindkét lábunkat egyformán terheljük, néha forduljunk meg és úgy rúgjunk. Verjünk szét mindent.

Ötödik gyakorlat: Levezetés. Amikor a látvány kezd hasonítani egy második világháborús romra, fújjuk ki magunkat és készüljünk fel a levezetõ thaj-csi és meditációs gyakorlatokra. Kiegészítõ eszközök: utánfutó és autó. Szedjünk fel a földrõl mindent, tegyük az utánfutóra és hordjuk át a kialakított kupacokra. Igyekezzünk minél kevesebb kupacot alkotni, mert az rontja harmóniaérzetünket. Mééély levegõ, megtart, kifúúúúj. Nyugodjunk meg és gondoljunk kellemes dolgokra. Ne aggasszon, ha ránk sötétedik és ne ijedjünk meg a szabadban végzett sportolás kellemetlenebb elemeitõl.

Hogy a gyakorlat sorozatot jól, hatékonyan végeztük-e, azt egy egyszerû kontroll feladattal ellenõrizhetjük: Estefelé üljünk le az asztalhoz és vacsora közben kezdeményezzünk laza, kötetlen beszélgetést, akár lovakról is. Ha két mondat között a tányérba borulva egyszer csak elalszunk, akkor a fitness-napot hatékonyan teljesítettük. Ettõl fogva akár farakodó vagy körbála görgetõ órákra is bátran jelentkezhetünk.

#61 Orcus

Orcus

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 176 hozzászólás

Közzétéve 2007 december 14. - 14:25

Lovastípusok

Angol stílusú hobbylovas:
Megjelenése:Angol márkájú méregdrága hófehér bricsesz, piros vagy fekete zakó, hófehér ing, tükörfényesre suvickolt csizma, hófehér kesztyû, nyakkendõ,nyakkendõtartó, bársonykobak,masnival,esetleg egy ló is, lehetõleg angol telivér. Lovagolni nem tud, de szeret, ha esik akkor nagyot, a nyeregben eltöltött néhány percig viszont rendkívül jól néz ki.
Elõfordulása: leginkább puccos lovasboltokban, díjugrató versenyeken-gyalog, vadászlovaglásokon-kocsival, olykor lovaspályán -térdelve és homokot köpködve…
Ismertetõjele: A lova mindig hamarabb ér vissza az istállóba ha kilovagol…
Motto: (lassan, tagoltan artikulálva, fél pohár viszkivel a kezében:)A lovassportból, hölgyeim és uraim, nem lehet presztizskérdést csinálni!
Legnagyobb félelme:Bepiszkolódik a zakó alól kilógó fehér ing mandzsettája, karcolás kerül a csizmára, összeborzolódik a ló sörénye.
Mi lehet belõle: Legjobb esetben Lótartó hobbista, de inkább fotómodell, villamosvezetõ vagy bármi más…

Nagyonlaza Westernlovas:
Megjelenése:Rojtos bõrnaci, kockás ing, vasalt talpú weszkócsizma, pörgõs-zörgõs sarkantyú, weszkókalap, lasszó.Gyalog nemigen látni, ha mégis akkor az egyik kezében weszkónyereg van, a másikban egy ló.
Elõfordulása: Lovaspálya, weszkóverseny, kocsma, lovaspálya, weszkóverseny, kocsma…
Ismertetõjele: Sarkantyúzörgés, csizmakopogás. Ritkán beszél,akkor is inkább a lovához.
Motto: Nem iszunk inkább egy sört?...
Legnagyobb félelme: Egyszer zablát kell tennie a lova szájába.
Mi lehet belõle: Filmszínész.Persze lovas.

Díjlovas:

Megjelenése: Az izzasztó színével szigorúan passzoló lovaglónadrág, tükörfényes díjlovas csizma(német import), külföldi lótáp reklámjával dekorált póló és mellény (német import),170 cm-nél nem alacsonyabb agyonidomított díjló (német import)…
Elõfordulása: Kizárólag fedeles lovarda, esetleg szabadtéri lovaspálya de csakis nagykantárral, négy lábra fáslizott, letakart lóval, 20*60-as négyszögben.Látható még olykor terepen, ha a ló elragadja és kicipeli az istállókapun…
Ismertetõjele: A ló ápolófelszerelése több helyet foglal el az istállóban mint maga a ló.
Motto: Ha a külsõ száron leadott félparade-ot nem követi a belsõ szár arrettolása, akkor a ló nyaka a második és harmadik csigolya között nem megfelelõ szögben törik meg , ezáltal a külsõ hátsó láb inaktivitása a belsõ elsõ láb elõnytelen terhelésével együtt azt eredményezheti, hogy a lépés hossza a bírók elõtt nem lesz elegendõ a 62 ponthoz…
Legnagyobb félelme: A ló nyaka nem „kerekedik”, a vágtaugrások „laposak”, a piaff nem elég „mély”, a lépés nem „térölelõ”…Vagy kibakol a ló a négyszögben.
Mi lehet belõle: Lótartó hobbista, sakkjátékos.




Lótartó hobbista:
Megjelenése: Lila, rózsaszín vagy benettonzöld suhogós melegítõfelsõ, a lovagáshoz abszolúte alkalmatlan passzos cicanadrág, esetleg lötyõgõs bokaverdesõ farmer, fehér kocogóscipõ, leginkább fehér zoknival, lovaglókobak. A lóra mindig sámliról száll fel, ha akad valaki aki megfogja addig a kantárt. A nyeregben eltöltött idõ az idõjárási viszonyok és a ló kedélyállapotának függvényében 2-8 percig terjedõ intervallum lehet – de esés után mindig visszaül…
Elõfordulása: Kizárólag szombat-vasárnap : az istállófolyosó, nyerges, patamosó, karám, istállóbüfé,lovaspálya széle-csakis nézelõdés szintjén, lovacskája boxa, sarki kocsma.
Ismertetõjele: A ló nevének magas fejhangon való gügyörészése az istálló parkolójától egészen a boxajtóig, és még tovább …Valamint bugyirózsaszín izzasztó a boxajtón, hupilila patakaparó és ápolódoboz, strasszkõvel kirakott lovaglópálca, sárga-piros kockás polárfásli és hányászöld lótakaró.
Motto: Ó, drágám, ma nincs kedved terepre menni, semmi baj, visszamegyünk szépen a boxocskádba, levesszük azt a csúnya nyerget és eszegetheted tovább a finom kis szénádat nyugodtan…majd a jövõ héten megint megpróbáljuk…
Legnagyobb félelme: Nem ad puszit neki a lova, amikor megérkezik az istállóba. Elfogy a kockacukor.
Mi lehet belõle: Nagy valószínûséggel marad Lótartó hobbista, amíg egyszer össze nem töri magát terepen. Azután pedig vesz egy palotapincsit.


Profi bérlovas:
Megjelenése:Agyonmosott múlt század divatja szerint kockázott lovaglónadrág, tornacipõ és hopilett, bársonykobak (macis mintával), lófejes lovaglópálca. Csakis 16 év feletti lóra ül fel, ami az oktató hangjára is mûködik. Egyébként nagyon bátor, mindig fél órával az edzés elõtt érkezik, hogy a tapasztalatait és tudását megoszthassa a bérlovarda kezdõbb lovasaival…Ebbe természetesen nem tartozik bele a pályahomok összetételének és ízének kielemzése, amit a „Rövidvágtát” veszényszó elhangzását követõen van szerencséje behatóan megismerni …
Elõfordulása: Többnyire bérlovardák környékén, illetve igen gyakran az orvosi ügyeleten.
Ismertetõjele: Egészen addig õ a földkerekség legnagyobb lovasa, amíg más ül a lovon és lehet fikázni. A lóraszállás gyakran több ideig tart neki, mint maga az edzés, a „Lóról” vezényszót pedig még életében nem sikerült kivárnia.
Motto: Hogy ma én üljek fel?...Arra a lóra?...Lehetetlen…
Legnagyobb félelme: Az a katicabogár a bokor levelén mindjárt éktelen zajt csap és megugrik a lova.A nejlonzacskót felkapja a szél és zörög. A fedeles tetejét rázza a szél.A ló füle mozog.
Mi lehet belõle:Ha meggazdagszik, Lótartó hobbista

Csikós:
Megjelenése: Sztenderd csikósruha, a bõgatyás, rojtosinges változat, nagyfatertól örökölt, valamint puha bõrkalap, a szélére szegfû tûzve, és persze karikásustor. A ló nyakában csengõ, a hátán patrac, a fején sallangos csikóskantár.
Elõfordulása: Bárhol, ahol akad elég tetemes nézõsereg és bor…Általában ágaskodó, ülõ vagy fekvõ lovon látható, karikásustorral a kezében.
Ismertetõjele: A lónak kizárólag a vágta jármódját ismeri, a karikással alszik.
Motto: Hhhinnye…azt az összeborult szentséges szûzmáriáját, annaka menyecskének ottan takarosabb fara van mind a lovamnak!
Legnagyobb félelme: Elszáll a csapó a karikásról és nem tud csergetni…
Mi lehet belõle:Már mindenen túl van…

Vagány Ugrólovas:
Megjelenése:Lónyállal dekorált fehér bricsesz, piros zakó, két számmal nagyobb kobak, egy számmal kisebb csizma. Általában igen csapzott, mivel mindig éppen siet a pályáról a melegítõbe, a melegítõbõl a nevezési irodába, a nevezési irodából a lószállítóhoz, aminek az oldalára kötött vezetõszár végén az elõbb még ott volt a ló is…
Elõfordulása: A pályán kizárólag elõmelegített lovon, ugrás elõtt, felett vagy mögött, illetve két ugrás között vágtában, valamint halálpontosan 100cm-es lépésekkel közlekedve a versenyszám elõtt gyalogosan is látható.
Ismertetõjele: Segédszár, martingál, kispelham, nagypelham, gouge, feszítõ, hackamore. Többnyire mindez egyszerre van a lovon, máskülönben nem tudja megfékezni a pályán…Ritkán esik a lóról, de akkor kivétel nélkül mindig a vizesárokba. Halálos ellensége a Díjlovas.
Motto: Félfelvétel?... Hát az meg mi a fene?...
Legnagyobb félelme: Bekerül az olimpiai csapatba. És a tanügetés.
Mi lehet belõle: Lótartó hobbista, Angol stílusú hobbylovas, Öttusalovas vagy bármi, csak Díjlovas ne…

Öttusalovas:
Megjelenése: Bal kézben futófelszerelés, hátán a vívócucc, rajta klasszikus lovasruha, alatta úszódressz, jobb kezében lovaglópálca, affene, a fegyver a lõtéren maradt…
Elõfordulása:Heti kétszer az uszodában, heti négyszer a futópályán, kétszer a lõtéren, háromszor a vívóteremben, maradék napokon a lovardában.Ott is inkább a vágtapályán, az aznapra számára kisorsolt idegbeteg szemdüllesztõs telivér hátán, ami a lépés-ügetés jármódokat többnyire nem is ismeri.De nem baj mert az ugrópályán úgyis „idõ van”…
Ismertetõjele: Mindig megpróbál jobb oldalról felszállni a lóra. Az ugrások elõtt becsukja a szemét. Lovagolni nem tud.
Motto: Fennmaradni, fennmaradni, fennmaradni….
Legnagyobb félelme: Kétszer ugyanarra a lóra kell ülnie.Ami legutóbb is földhöz vágta, ugye…
Mi lehet belõle: Lehetne belõle Vagány Ugrólovas, ha vagány lenne és tudna ugratni…


[b]Zsoké:

Megjelenése:A bohócöltözékkel szoros rokonságban álló színes zsokéruha, …A lovaglópálca és a zsoké gyakorlatilag elválaszthatatlanok.
Elõfordulása: Zsokényereg, alatta 120 km/h-val száguldó telivérrel.
Ismertetõjele: A távolságtól függõen növekvõ vagy csökkenõ méretû színes paca, egy lóhoz hasonlító sötétebb pacán, állandó jellegû mozgásban.
Motto: Akkor most mi legyen, nyernem kell a futamot vagy veszíteni?....
Legnagyobb félelme: Meghízik 42,5 kg-ra.
Mi lehet belõle: Sztárzsoké, Szegény zsoké, Nyugdíjas zsoké, Vesztes zsoké, Gyõztes zsoké, Megbundázott zsoké…

Edited by Orcus, 2007 december 14. - 14:26.


#62 maugly

maugly

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.943 hozzászólás

Közzétéve 2008 január 12. - 18:42

Hosszú Lándzsa emlékezései
Egy indiánfõnök önéletrajza

(1928., részlet)

A Szellemparipa

A tavasz érkezésének elsõ jelére tábort bontottunk és délnyugatnak vetük utunkat, átvágva a felsõ Columbia folyó nagy kanyarulatát, majd a Sárgafej (Yellow Head) szoroson keresztül igyekeztünk fölfelé a Sziklás hegység és a Zuhatagos (Cascade) hegyek közt elterülõ magas fennsíkra. Ezen a fennsíkon kóborolt a világ legnagyobb vadló-ménese, az elmúlt százötven év alatt mindig ez volt a tanyájuk.

Néhány száz vadló még ma is csatangol a hegyek közt és Brit-Columbia kormányzata minden nyáron kísérletet tesz a kipusztításukra. Ezeket a vadlovakat kerestük, hogy pótoljuk lóállományunkat, amelyet ama nagy vihar alkalmával elvesztettünk.

Az évnek abban a szakában vetettük magunkat a lovak után, amikor a musztángok legkevésbé ellenállóképesek: kora tavasszal ugyanis, miután elõször lakhattak jól friss fûvel, felfúvódnak s ezáltal sokat veszítenek gyorsaságukból. Ezeket a vadlovakat még lóháton is nehéz üldözni, mert a fogságban envelt ló kidõl és nem bírja a musztángok iramát, eszerint még nehezebb feladat volt gyalogszerrel tenni kísérletet elfogásukra. De a vadlovak, akárcsak a farkasok, nagyon kíváncsi állatok, sokszor mérföldeken át kísérik az embert, merõ kíváncsiságból. Üldözés közben is mindig hátra-hátrafordulnak és egy darabon visszafelé futnak nyomdokukon, hogy lássák, mi megy végbe mögöttük, miféle lények az üldözõik és vajon mit forralnak ellenük.

A nagy erdei farkasok ugyanígy viselkedtek, amikor az északvidéken vándoroltunk. Egész nap mögöttünk ügettek. Ha megálltunk, õk is megálltak és felemelt elsõ lábbal mozdulatlanul figyeltek minket, ha pedig ismét elindultunk, õk is megmozdultak és megint csak követtek bennünket. Ha zajjal riasztottunk rájuk, megugrottak és elrejtõztek a legközelebbi cserjésben. Attól kezdve igyekeztek elbújni elõlünk, de valahányszor hátranéztünk, mindig megláthattuk õket, amint valami távoli bozót mögül leskelõdtek utánunk.

Mi, gyerekek megijedtünk a farkasoktól, de apáink biztattak, hogy ne féljünk: a farkasok nem bántanak minket, csak éppen kíváncsiak reánk - igaz, tették hozzá, hogyha a falka egész nap követ minket, akkor éjszaka esetleg megpróbálnak elcsípni néhány kutyát a táborunkból. Ezért meghagyták nekünk, fiúknak, akik a menet végén haladtunk, hogy csapjunk zajt és hessegessük el a farkasokat, mielõtt este tábort ütnénk. A farkasok minden egyéb tápláléknál jobban szeretik a kutyák húsát, bár a hímfarkas ritkán bántja az ebszukát.

Hanem a vadlovakkal másként áll a dolog. Mindig elõttünk jártak, de szokásuk volt, hogy kitérjenek a csapásból és oldalt vagy hátulról felénk közelítsenek, szemmel akartak tartani bennünket. A vadlovaknak ez a kielégíthetetlen kíváncsisága tette lehetõvé, hgoy harcosaink gyalogszerrel is elfoghassák õket.

Harcosaink módszere abban állt, hogy felkutattak egy ménest, aztán nyugodtan követték a vadlovakat órákon, sõt napokon át, mielõtt kísérletet tettek volna bekerítésükre. Ez arra szolgált, hogy a lovak megszokják közelségünket és lássák, hogy nem akarjuk bántani õket.

Már öt nap óta követtük a friss lóhulladékos nyomokat, míg végül megpillantottuk az elsõ ménest, a terjedelmes Kés (Couteau) fennsíkon., középsõ Brit-Columbiában. Körülbelül ötszáz vadló legelt elõttünk egy kis szakadékos hegy lejtõjén, a fennsík fölött. Gyors, serény mozdulataikkal inkább õzekre emlékeztettek, mint lovakra, láthattuk rajtuk, hogy nagyon éberek és a legcsekélyebb nyugtalanító jelre úgy elröppennek, mintha madarak volnaának. Egy hatalmas, acélporszínû mén valamivel távolabb legelészett a többitõl és gyakran végigvágtatott a ménes szélén. Harcosaink nyomban megállapították, hogy ez a vasszínû, ezüstsörényû állat a ménes vezércsõdöre és minden figyelmüket feléje irányozoták, tudván, hogy az egész ménes viselkedése attól függ, mit mûvel a vezetõ mén.

Amidõn hatszáz lépésnyire megközelítették a ménest, harcosaink halk nesszel, különbözõ hangokat adva fordultak a lovak felé, hogy ezek messzirõl észrevegyenek minket, mert ha meglepetésszerûen fedeznék fel közeledésünket, megriadva elszáguldanának.

-Ho, ho! - dörmögtek halkan a harcosaink. Az acélszürek mén csöndes nyerítést hallatott, mire az egész ménes fölemelte a fejét. A lovak mintegy megigézetten, egészen mozdulatlanul álltak és idegesen táguló orrlyukakkal fordulva felénk, merõen néztek minket. Pillanatokig álltak így, egyenesen reánk szögezve tekintetüket s egyetlen izmuk sem rezdült meg. Amikor aztán túlságosan közel jutottunk hozzájuk, a hatalmas mén meg akart ijeszteni bennünket és mély, recsegú morgással egyenesen felénk rohant.

Több ló követte és úgy száguldottak felénk, mint valami üvöltõ támadó sereg, vadul lóbálva fejüket, erõsen szétterpesztve vágató lábaikat, míg hosszú farkuk oly erõvel csapkodta a talajt, mintha acélsodronyszálakból kötözött seprõket suhogtatnának. De mielõtt elértek volna minket, a száguldó paripák hirtelen megfeszítették lábukat és egyszerre megtorpantak a kavargó porfelhõben. Egészen közel voltak és jól megnéztek bennünket, aztán megfordultak és vágtatva csatlakoztak a ménes zöméhez, amely közben már visszavonulóban volt a hegygerinc felé.

Hanem a nagy acélszürke néhány pillanatra még egymagában szembefordult velünk. Kihívó mozdulattal mélyen a talajba fúrta elsõ lábait, dühösen lóbálta fejét, aztán mereven figyelt minket, hogy lássa, milyen hatást tett reánk fenyegetõ magatartása. Ekkor kecses ugrásokkal körbe-körbe szökellt, magasan a levegõbe ugorva és jobbra-balra perdülve, hasonlóan az ebhez, amely a saját farkát igyekszik keringve elkapni. Majd ismét magasra emelte fejét pompás nyakán, hosszú, ezüstfehér farkát a hátára csapta és vadul forgó, villogó szemébõl valósággal szikrát szórt felénk. Miután így kimutatta bátorságát, kihívó fitymálását és vezéri jelentõségét, hátat fordított és elügetett, oly könnyed mozgással és oly magasra kapkodva patáit, hogy szinte a levegõben látszott járni.

Harcosaink nevetve jegyezték meg:
-Ó, ponokamita, te hiú jávorszarvaskutya, derék egy harcos vagy! De csak eredj és várj türelemmel. Fogunk mi még a te hátadon a varjak ellen nyargalni, hadd lássák õk is, milyen bátor vagy!

Öt napon át ûztük ezt a nagy vadlóménest, kényelmesen haladva elõre mögöttük, tudván, hogy nem mennek messze tõlünk, mint a farkasok, a vadlovak is szemmel fognak tartani minket, amíg csak a közelükben maradunk.

Az ötödik napon már annyira megszoktak minket, hogy csak lassan továbbmentek, útközben a füvet harapdálva, amikor közelítettünk hozzájuk. Harcosaink az egész idõ alatt szelidítgették a vadlovakat ravasz eljárásaikkal. Eleinte csak mormogó hangon, dünnyögve szóltak rájuk, de most már táncoltak elõttük és feléjük kiáltoztak. Így értették meg a lovakkal, hogy az ember, noha ugyancsak nagy zajt tud csapni és némelykor nagyon fenyegetõ módon viselkedik, mégsem bántja õket, sõt még abból sem származnék veszély reájuk nézve, ha egészen közel kerülnének egymáshoz.

Semmi sem rémíti meg jobban a lovakat, mintha valami nyugodtan és hang nélkül közeledik feléjük. Holmi csúszó-mászó nesztelen mozdgása a fûben, vagy egy lehulló ágacska annyira megriasztja, hogy megbokrosodik és eszeveszett ijedelmében még a nyakát is törheti, míg a bömbölõ bölényre vagy a fújtató, zakatoló vonatra ügyet sem vet. Azért viselkedik így, mert bátorsága hasonló az emberéhez: igazi bátorság, amely szembenéz bárminõ veszedelemmel, ha láthatja, hallhatja és megítélheti, mi fenyegeti, de babonás félelemnek ád helyet, mihelyt valami kísérteties, érthetetlen dologgal kerül szembe. A hegyi oroszlán vagy a legtöbb más vadállat bátorsága más természetû. A halk, megmagyarázhatatlan neszre meglapul és ugrásra készen figyel, de a hangos, erõs zaj hallatára megugrik és rejtekhelyet keres. Több meggondolt óvatosság, de kevesebb igazi bátorság van bennük, mint az emberben vagy a lóban.

A hajsza tizedik napján harcosaink megtették a végsõ elõkészületeket a ménes foglyulejtésére. Lassan arrafelé terelték a lovakat, ahol hatalmas méretû félig természetes, félig mesterséges karámot szerkesztettek, szálfákkal és gerendákkal kétoldalt megtoldva a sziklafalat, amelyek egy völgykatlant zártak be. A katlant három oldalról körülvette a meredek szirtfal, a bejáratától kezdve pedig harcosaink két erõs korlátot építettek, amelyek fokozatosan szétágaztak. Ez a tölcsér- vagy legyezõalakú, kétoldalt lezárt bejáró mó mérföldnyire kinyúlt a fennsíkra s a gerendakerítést jól elleplezték zöld lombokkal. Pontos mása volt a régi idõkben használatos bölénykarámoknak, amelyek segélyével az indiánok egész bölénycsordákat fogtak el, amidõn még nagy számmal élt a bölény a síkságokon.

A kétoldalt lezárt bejáró külsõ nyílása jó százhúsz lépés széles volt. De még ezt a nyílást is megtoldották kétoldalt, még jobban szétágazó vonalban levágott fakoronákat, ágakat, köve3ket és gerendákat helyezve el a földön, töübbszáz lépésnyi hosszúságban. Ezek a torlaszok arra szolgáltak, hogy a ménest lassanként az elkerített bejáró nyílása felé tereljék, mert ha egyszer bejutnak oda, nem szabadulhatnak ki és hátra sem fordulhatnak többé. Ha bementek a kelepcébe, nem tehetnek már egyebet, mint hogy tovább haladnak a karám felé.

Alig leplezett izgalom uralkodott rejtett táborunkban a hajsza tizedik estéjén. A jelentõs éjszaka közeledett, amikor a vadlovak nagy, makrancos ménesét betereljük majd a karámba. Senki sem tért nyugovóra aznap este. Röviddel az éj beállta elõtt harcosaink nagyobbik fele - köztük leggyorsabb járású nyomkutatóink és a fiatalabb legények - csöndesen kisurrant a táborból és eltûnt szemünk elõl. Az elõzetesen megbeszélt terv szerint legyezõformára szétnyílt sorban jobb és balfelé vonultak s északnak haladva nesztelenül lopództak abba az irányba, ahol aznap délután utoljára láttuk a ménest. Az éjszaka elsõ óráiban szakadatlanul fel-felhangzott a farkasüvöltés, az északvidéki bagoly, éji sólyom és jaguár panaszos hangja a sziklás fennsík rejtelmes sötétjében. Harcosaink jeladásai voltak ezek, amint egymásnak tudtára adták mozdulataikat.

Éjféltájban aztán minden nesz elült és halotti csönd borult a tájra. Tudtuk, hogy embereink ráakadtak a ménesre és bekerítették, most pedig hasonfekve várják a hajnalhasadást és a jeladást, hogy elkezdjék a terelést.

Egyik alfõnökünk, Hegyi Jávorszarvas, most bejárta a tábort és csöndesen kiadta a rendelkezést, hgy mindenki vonuljon ki és sorakozzék fel a nagy karámkerítés mentén. Elõ kellett segítenünk a lovak beterelését. Minden egyes nõ, öregember és gyermek résztvett a hajszának ebben a feladatában. Mi, gyerekek az asszonynéppel együtt odakúsztunk a kerítés mellé és akorláton kívül lefeküdtünk, míg a férfiak a gerendák és a lombos faágak alatt, a kerítésen belül rejtõztek el, ahol nagyobb volt a veszély.

Jó órahosszat hevertünk és dideregtünk így a földön szótlanul, amikor végre távoli kiáltás hangzott fel:
-Hoó! - Hoó!

Harcosaink kiáltása volt, az a mély hang, amellyel tíz napon át biztatgatták a lovakat, hogy megszokják és ne féljenek tõle, mert nem jelent veszélyt. Így hát a lovak nem vadultak meg és nem rohantak el, ami feltétlenül bekövetkezett volna, ha nem ismerik fel a sötétségben hangzó megszokot tkiáltást.

Mi, fiatalok még a lélegzetünket is visszafojtottuk az izgatott várakozásban. Már mindannyian kiszemeltünk egy-egy tetszetõs állatot a ménes pompás vadlovai közül, s amint ott feküdtünk, olyasvalamit éreztünk, mint amikor a fehér gyermekek ágyukban fekve lesik a Mikulás érkezését. Apáink megígérték, hogy megkapjuk majd a kiszemelt lovakat és már alig vártuk, hogy rájuk tehessük a kezünket. Az én kedvencem egy gyönyörû tark a ló volt, feketés, vörösesbarna és fehér foltokkal, ez a hároom szín olyan szesszélyes ábrákban oszlott meg testén, mint valami cifra szõttes remek mintái. Két szeme közt a homlokán vörös csillag látszott, s én már elõre Nejtukszkie-Kukatósz-nak neveztem el, ami a feketelábúak nyelvén "Egyetlen Csillag"-ot jelent.

Egyszerre csak meghallottuk a lópaták távoli dobogását - tompa dübörgés volt ez és még ott is, ahol feküdtünk, szinte remegett tõle a talaj. Aztán a farkas éji üvöltése hangzott fel mindenfelõl:
-Jip, jip, jip-hi-hih-h-h..

Harcosaink adtak jelt egymásnka, hogy a ménest a helyes irányban tartsák. A különös hangoknak ebbõl a zsivajából kiharsant a vágtató kancák nyerítése - nyihihi-he-e-e -, amint hosszúlábú kiscsikóikat hívogatták magukhoz, nehogy eltévedjenek a sötétségben és zûrzavarban.

Gyermekszívünk gyorsabban kezdett verni, amidõn fülünket megütötte az elsõ hangos "Jeh! Jeh! Jeh!" kiáltás. Tudtuk, hogy a ménes elérte a lombokkal, bozótágakkal leplezett torlaszok vonalát és harcosaink elõugranak rejtekhelyükrõl, hogy hadonászva, fenyegetõ kiáltozással megriasszák és egyenesen a kelepcébe hajtsák a vadlovakat.

Nyomban rá dübörgõ dobogással közeledtek a lópaták. A lovak vadul nyerítettek és nyihogtak, zavarodottan kavarogva, akárcsak a megijedt emberek, akiket vakrémület fog el. A nyerítések és dobogó paták rettentõ zajából erõs, harsány, mély üvöltés hangzott ki. Mindnyájan ráismertünk erre a hangra és mi, fiúk kissé meg is borzongtunk félelmünkben. A rivalló hang olyan volt, mintha az oroszlán ordítása vegyült volna össze benne a feldühödt bölénybika bömbölésével. A hatalmas acélszürke ló, a ménes haragos királya volt az. Képzeletünkben szinte láttuk hátára csapott hosszú, ezüstfehér farkát, szétterpesztve vágtató lábait és a vadul forgó szemek fehérjébõl villogó gyilkos indulat lobogását. Arra gondoltunk, mi történnék, ha a mén próbára akarná tenni a torlasz ellenállóerejét és keresztültörve azon, egyenesen közénk csapna.

Ám ekkor egyszerre megpillantottuk, amint megbokrosodott ménesének élén vad vágtatással közeledett. Nem maradt idõnka rra, hogy a várható veszedelem eshetõségeit mérlegeljük. Az volt a kötelességünk, hogy úgy tegyünk, minta többiek: csöndesen fekve várjuk meg, míg a vezércsõdör elrohan elõttünk, aztán fel kellett ugranunk és a kerítés tetejére kapaszkodnunk, hogy vadul hadonászva, ordítozva ijesztgessük a lvoakat. Ezzel igyekeztünk megakadályozni azt, hogy a megvadult állatok belerohanjanak a palánkba, vagy megforduljanak, azonkívül pedig még gyorsabb iramra ösztökéltük õket, hogy a kelepcébe vágtassanak.

Tramp, tramp, tramp - a vad ménes egyre közelebb dübörgött. Kileskelõdtünk a bozótos ágakkal födött palánk hasadékain át, s a csillagfényes sötétségben felcsillant a vágtató lovak sima, bársonyos háta. A lovak tömege úgy hullámzott felénk, mint a viharzó folyam habjai. A vad acélszürke mén elöl vágtatott, elsõ lábait szétvetve s fejével jobbra-balra csapkodva, mintha valami súlyos inga verte volna a földet. Közben ki-kirúgott hátsó lábaival és valóban halálfia lett volna, akit a hatalmas testû állat rúgása ér.

Egyszer megállt és szembefordulva a ménessel, megkísérelte feltartóztatni a nekivadult lovak iramát, de egykori alattvalói most nem hederítettek rá és szörnyû erõvel taszították elõre. A mén térdre bukott, de nyomban felpattant s mintha eszét vesztett volna, magasan felnyújtotta fejét és táguló orrlikain át rémítõ ordítást hallatott: ezzel fejezte ki dacos haragját, amelyben mindennel és mindenkivel kész volt szembeszállni. Mintha a csillagokra is átkot nyerített volna. Soha életében nem ismerte még addig, mi a vereség, mi a magatehetetlenség. A ménes vadlovai mindig híven követték és füle moccanását is lesték, hogy azt tegyék, amit õ akar - és lám, most semmibe se vették többé és keresztül tapostak volna rajta.

Azt hiszem, ha akkor valami tömör vasfal állta volna a mén útját, nekirohant volna, hogy szétzúzza rajta a koponyáját. Emlékszem, éppen hátranéztem, aggodalmasan keresve megfelelõ helyet, ahová meneküljek, ha a csõdör netán egyszerre hanyatthomlok nekünk rohanna, egyenesen rátámadva a zaj okozóira, amely szinte megõrjítette tehetetlne dühében. De alighogy hátrafordultam, sivító hang ütötte meg a fülemet és még éppen idejében tekintettem vissza a bejáróút felé, hogy meglássam a lvoak acélszürke királyát, amint elnyúlva, akárcsak egy óriási szürke agár, elviharzott mellettünk. Hihetetlen hosszú ugrásokkal vágtatott tova és minden ugrás után olyan sivító, éles zajjal szakadt ki tüdejébõl a lélegzet, mintha mozdony vészsípja fütyült volna.

Ki volna megmondhatója, mi ment végbe a mén agyában, s hogy miéert hagyta egyszerre cserben a ménest? De csak rohant elõre, messze maga mögött hagyva a többi lovat, mint ahogy az õz megugrik a coyote-falka elõl. Néhány szempillantással utóbb a ménes is elén ért és ijesztõ dübörgéssel vágtatott el elõttünk. Amint a palánk tetejére kapaszkodva üvöltöttünk és hadonásztunk, a lovak fújtató lihegésének gomolygó köde és az izzadtságuk éles szaga szinte csípte és facsarta az orrunkat.

Azt gondoltam, ezek a száguldó állatok soha meg nem állnak többé! Úgy tetszett, soha még annyi lovat nem láttam egy tömegben. Kirendelt helyünkön maradtunk, míg szinte hajnalodni kezdett, de a sok ló még mindig csak jött, egyre jött - most már azonban inkább csak bicegõ csikók igyekeztek tova elõttünk, anyjukat hívva nyöszörgõ nyerítéssel.

Amikor aztán lemásztunk a palánkról és a hajnali világosságban a karám felé indultunk, az elsõ, amit megláttunk, négy harcosunk eszméletlen, véres teste volt. Rögtönzött hordányakon feküdtek. Törzsünk legkiválóbb lovasai közé tartoztak: Bolyongó Szellem, Magasanszálló Vadászsas, Vad Ember és Farkasborda volt a nevük. Amikor anyáink azt tudakolták, mi történt velük, a körülállók egyike a karám felé mutatott és felelt:
-fPonokomita - aké - mahkapé! - Az a cudar ló!

Odanéztünk és láttuk, hogy tíz-tizenkét harcosunk igyekszik kötõféket vetni a vad acélszürke ménre. Holdsütötte ezüst fényben csillámló sörénye harciasan lobogott kékesszürke feje és nyaka fölött. Inkább oroszlánra emlékeztetett, mint lóra. Testét helyenként vérfoltok borították - a saját vére - és úgy vicsorgatta a fogát, mint a veszett farkas. Négy harcos próbált leereszkedni a karámba, hogy nyersbõrhurkot dobjanak a paripa nyakába. Míg a többi musztáng a karám legtávolabbi zugaiba húzódott, ez a bõszült vadállat egyenesen megrohanta embereinket és hajszálon múlott, hogy el nem pusztította valamennyit, mielõtt félre nem rántották õket az útjából.

Az volt, ami a legritkábban fordul elõ lovak közt: gyilkos. Az ilyen ló vad indulatában addig rúgja, harapja, tépi, szaggatja áldozatait, míg csak élet van bennük. Száz évig élhetnénk lovak közt anélkül, hogy egyetlen ilyen példányra is akadnánk, annyira ritka a gyilkos indulatú ló. Két fiatal mént a saját ménesébõl máris megölt ott a karámban. Most már igazán nem csodáltuk, hogy királyként uralkodott a ménesben.

Harcosaink már nem akartak semmit sem kockáztatni ezzel a vadlóval szemben. Fenn ültek a hét láb magas karámkerítés tetején és onnan tettek sikertelen kísérleteket arra, hogy nyersbõrpányváikat a mén nyakára kanyarítsák. Hanem ez a ló képében dühöngõ sátán olyan éles ésszel tudott ítélni, akárcsak egy emberi lény. Megállt és figyelte a levegõben feléje surrogó pányvát, amikor aztán a hurok már-már a feje fölött volt, félrerántotta nyakát és szétvetve elsõ lábait, diadalmasan állt a helyén, mintha ördögi gúnnyal dacolt volna az emberekkel. Legöregebb harcoasink sem láttak még hozzá foghatót.

Végül is úgy határoztak, hogy égõ tûzcsóvákkal sarokba szorítják s elválasztó palánkot emelnek közéje és a ménes többi lova közé. Csak így válogathatták és foghatták ki embereink a legkülönb lvoakat, hogy aztán a többit ismét szabadon bocsássák. Munkához is láttak. Estére vagy kétszáz lovat fogtak ki és béklyóztak meg, kétszáz olyan lovat, amelyeknél különbeket keresve sem lehetett volna találni egész Északnyugaton.

Másnap reggel harcosaink hozzáláttak a vadlovak betöréséhez, hogy kötõfékhez szoktassák õket. A régi indián módszert alkalmazták, amely igen egyszerû és célravezetõ. Mialatt négyen erõsen tartják a ló nyakára hurkolt nyersbõrpányvát, egy harcos lassan, lépésrõl lépésre közeledik a lóhoz, "ló-nyelven" szólva hozzá, s amint egyre közelebb kerül, furcsa mozdulatokat tesz és különös hangokat hallat.

A "ló-nyelv" valami halk mormogásféle, amely, úgy látszik, megigézi a lovat és arra készteti, hogy legalább pillanatokra egészen mozdulatlanul álljon. A hang olyan, mintha az ember "Ho-hó"-t mondana, de mélyen a mellében rezgeti a szót. A ló abbahagyja vad ficánkolását és nekifeszülve a kötélnek, néhány pillanatig csöndesen áll s egyenesen a közeledõ emberre néz. Ekkor a harcos meglengeti a takaróját és feléje susog: "Ssssa-sssa!" Jó tizenöt percbe beletelik, míg a ló megérti, hogy a közeledõ ártalmatlan és mozdulatai vagy szavai, ha mégoly furcsák is, egyáltalán nem jelentenek veszélyt.

Sajátságos tény, hogy a vadlóra, akár a pusztában él, akár az állattenyésztõ ranchek térségein kóborolva vadul él, eleinte nem hat a békés szelídség. Elõbb keményen - de nem durván - kell bánni vele, de aztán, amikor már nagyjából megismerkedett az emberrel, a jóindulatú szelídség nyeri meg leggyorsabban bizalmát és ragaszkodását.

Amikor az ember a ló fejéhez jutott, a legnehezebb feladat abban áll, hogy elsõízben megérintse kezével, amitõl a ló halálosan rettegni látszik. Percekig mesterkednie kell, mielõtt ujjaival megérintené a fejét kapkodó ló orrát, aztán egy ideig simogatja, hadd szokja meg az állat az emberi szagot. Ha ez már megtörtént, a harcos hosszú, vékony nyersbõrszíj-hurkot vet a ló orrára, a szárat átcsapja a ló füle mögött, lehúzza fejének másik oldalán és végét ismét áthúzza a hurkon. Könnyû kötõfékféle ez, amely a ló legcsekélyebb ellenállására azonnal összeszorul.

A kötõfék szíja alig erõsebb egy cipõfûzõnél, de a harcos, mihelyt a ló fejére vetette, mégis odazsól a többieknek, hogy eresszék el az erõs bõrpányvát. Ettõl kezdve a lovat egyedül a vékony bõrzsinór segítségével kezeli, a kötõfék végét könnyedén a kezében tartva. Az eljárás titka abban áll, hogy ha a ló hirtelen elrántja fejét, a zsinór megfeszülve, nyomást gyakorol a ló orrán és füle mögött lévõ bizonyos idegekre, ami vagy elkábítja, vagy olyan fájdalmat okoz neki, hogy nem kapkodja többé a fejét. A harcos tehát kezében tartja így a fékszárat, szemközt áll a lóval és fejét simogatja, homlokától az orráig. Közben sziszegõ hangokat hallatva, egészen közelrõl szól a lóhoz. E hangok még leginkább ahhoz hasonlítanak, amikor valaki baromfit hesseget, a gyakorlatlan embernek bizonyára éppen az jutna legkevésbé eszébe, hogy ezzel a hanggal próbáljon megszelidíteni egy vad, dühöngõ lovat. Pedig ez a leggyorsabb módja, hogy a ló bizalmát megnyerjük és megértessük vele, hogy nincs oka félelemre.

Miután a harcos a ló fejének és nyakának minden egyes részét végigsimogatta, most a vállához közeledik és ott, majd az oldalát érinti ujjával. A ló erre ismét ficánkolni kezd, de a kötõfék néhány kemény rándítására megint elcsöndesedik és félelmében reszketve áll, míg a harcos lassan végigsimítja baloldalát. Ezután a harcos hátrébb lép, takarót fog a kezébe és ezzel végigcsapkodja a ló testének mindazt a részét, amelyet az imént megsimogatott, közben pedig minden suhintásra azt a hessegetõ hangot hallatja.

A leírt két mûveletet megismétli a ló jobb oldalán is, aztán hozzálát, hogy a ló lábait "dolgozza meg". Mindegyik lábát, a bal elsõ lábnál kezdve, végesvégig kell simogatnia, hüvelyknyi felületet sem hagyva érintetlenül. Ez a munka legkényesebb része, mert a lónak legveszedelmesebb fegyvere a lába. Hanem egy-két rándítás a kötõféken ismét lecsendesíti a ló tiltakozását és újabb perc múlva a harcos már megérintette és végigdörzsölte a ló testének minden porcikáját, egészen a farkáig, még a legcsiklandósabb részeket is, a hasát és hátsó lábainak közét.

Ezzel a ló ellenállása már nagyjából meg is van törve.Még csak az van hátra, hogy a ló hozzászokjék, amikor valaki a hátára ugrik és nyargal rajta. Ezt a harcos igen egyszerûen éri el és öt perc alatt végez is vele.

Takarójával néhányszor a ló hátráa csap. Aztán igen szelíden a hátára helyezi a pokrócot. A ló ekkor ismét ficánkolni kezd és bakugrásokkal próbálja lerázni a pokrócot, de a kötõfék újabb rándulására megint csak lecsendesedik. A harcos felszedi a pokrócot és újra a ló hátára helyezi. A ló kétszer-háromszor is kiugrik alóla, míg végre csöndesen megáll és tûri a pokrócot. A harcos, amikor ezt elérte, ledobja a pokrócot, lassan a ló mellé lép és mindkét kezét könnyû nyomással a hátára teszi. Lassanként egyre erõsebben nyomja a ló hátát, míg végül mindkét könyökét átveti a ló gerincén és kissé felhúzódik rá, hogy egész súlyával a lóra nehezedjék, de lába még csaknem érinti a földet. A ló, amikor elõször érzi a ránehezedõ súlyt, talán még ugrik egyet-kettõt, de a második kísérletet már nyugodtan állja.

A harcos ismételten, mindig fél-félpercig a ló hátára nehezedik, kissé felhúzva a lábát, aztán nagyon lassan, egyre magasabbra felhúzódik, míg végül már csak át kellene vetnie jobb lábát a ló hátán. Különös, de való igaz, hogy az ily módon kezelt ló igen ritkán kezd bakugrásokba. Mozdulatlanul áll, míg a harcos a hátára ül és néhány pillanatig a nyakát simogatja, aztán szelíden mozgásra ösztökéli, mire a ló esetlenül, cél nélkül ügetni kezd, hol erre, hol arra fordulva. Oly zavarodottan és bizonytalanul mozog, hogy az ember szinte azt hinné, most próbál elõször járni a maga lábán.

Az, hogy a lovat a leírt módon betörhetik, csak azért lehetséges, mert a ló igen értelmes állat és gondolkozni tud. A baromfinak nincs esze, ezért egész életében rémülen rohan el, ha hessegetik, noha a hessegetésbõl semmi baj nem származhat reá nézve. Emiatt aztán sok morzsát elmulaszt, holott nyugodtan elszdegethetné, ha elég esze volna ahhoz, hogy tanuljon a tapasztalálsból, mint a ló.

Négy hónappal késõbb ismét lenn jártunk a szívünknek oly kedves síkságon, felsõ Montanában. Valahány törzzsel találkoztunk ezen a nyáron, mind irígyelt bennünket a lovainkért. Szerették volna tudni, hol szereztük a pompás állatokat. Fõnökünknek olyan sokszor kellett elbeszélnie a vadlóvadászat történetét, hogy ez szinte legendássá vált a síkságon élõ indiánok között.

Hanem az elbeszélés végén tiszteletreméltó vezérünk mindig elszomorodott pillantással nézett maga elé és bánatos szavakkal emlékezett meg a lobogó ezüstsörényû és hosszú, ezüstösen csillogó farkú, acélszürke ménrõl, amelyet a maga számára szemelt volt ki. Perceken át beszélt errõl a remek állatról, leírva minden részletét, de sohasem fejezte be elbszélését, hacsak egyikünk kérdést nem intézett hozzá, hogy mi történt hát a pompás ménnel?

Erre aztán lassú szavakkal elmondta, miként küszködtek harcosaink egész nap, hogy pányvával elfogják a vadlovat, míg végül este elhatározták, hogy a karám elkerített kis zugában hagyják, abban reménykedve, hogy ha néhány napig a közelünkben lesz, majd hozzánk szokik és gonosz indulata is némileg lecsillapodik. De amidõn másnap reggel a karámhoz mentek, a ló már nem volt ott, eltûnt. A szürke mén a szó szoros értelmében átmászott a hét lábnál magasabb palánkon, amely elválasztotta a nagy karámtól. A nagy karámban már elegendõ teret talált a nekifutáshoz, egyenesen belerohant a súlyos gerendákból rótt kerítésbe és keresztültörte magát rajta. Csak néhány vérfoltot és kitépett szõrcsomót hagyott hírmondóul a szétroncsolt kerítésen.

Ezzel véget érhetett volna az acélszürke vadmén története - csakhogy nem ért véget. Amikor elhagytuk táborunkat ott a vadlovak lakta fennsíkon és útrakeltünk, hét vadménnek és egy kancának holttetemére bukkantunk. Az acélszürke sátán pusztította el valamennyit. A gyilkos indulat teljesen hatalmába ejtette és még a maga fajtáját sem kímélte többé. Öregeink azt állították, hogy a mén eszét vesztette, amikor abban a szörnyû rohamban tudatára ébredt, hogy nincs többé hatalma a ménes fölött. Nem bírta elviselni vezéri büszkeségének ezt a megaláztatását, pusztító démon vált belõle és õrjöngve kóborolt a vadonban.

A vadmén híre bejárta egész Északnyugatot, tudták róla, hogy magányosan bolyong az éjszakában. Lement még Montana és Alberta síkságaira is és az éjszaka legsötétebb órájában egyszerre csak megjelent a préri egyik-másik pontján, ahol legkevésbé gondolták volna. Hangtalanul járta a pusztát, hatalmas, bömbölõ szavát elvesztette. Éjnek idején járta a síkságot, mint valami kísértet, nappal sohasem látták. Életének egyetlen célja az a sötét szándék volt, hogy minden közelébe vetõdõ lovat elpusztítson.

Az éjszakának ezt a hangtalan, magányos vándorát gyakran láthatták, amint egy domb tetején megállt a holdsütésben, fejét magasra emelve, farkát visszacsapva a hátára, míg hosszú, ezüstfényû sörénye lobogva csillant meg a csillagfényes éjben. Különös szokása, hogy csak éjszaka kóborolt s az, hogy sörénye és farka a holdsütésben valami foszforeszkáló fénnyel csillogott, hozzájárult ahhoz, hogy egész Északnyugaton a Sunkatonka-Vakan - Szellemparipa - néven váljék ismeretessé. Testének kékes acélszürke színe oly tökéletesen beleolvadt az éjszaka kéklõ homályába, hogy sörénye és farka a holdfényben szinte világított és mintegy ezüstösen derengõ fénykörbe vonta, ami valóban kísértetiessé tette megjelenését.

#63 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2008 április 8. - 12:21

A lény

Zafír kisasszony már csikó korában is arról ábrándozott, hogy híres modell lesz. Sokszor elképzelte a jelenetet, ahogy a vakító reflektorfénybõl az izgatott közönségre tekint, itt-ott Zaphir feliratú táblák tûnnek fel, õ pedig kecses, vékony lábain, ezüst patkókon kopogva, hattyúnyakát könnyedén ívelve, farkát felcsapva, szûnni nem akaró tapsvihar kíséretében végiglebeg a kifutón...
Valószínûleg errõl álmodozott tegnap is, amikor a sminkszobában készült élete elsõ, várva várt megmérettetésére: KANCAVIZSGA. Csattogott az olló, lágyan búgott a nyírógép, a téli szõrkabát földre hulló maradványait a szél dobálta, a patáit gondos kezek mani-pedikûrözték, orrából, szemébõl kitörölték a homokot, sörényét, farkát balzsamos fénnyel ápolták, szálakra bontották. Kicsit fájlalta ugyan, hogy szexepiljét, a kérdõjel alakú hókát a nyírógép eldeformálta, és hogy aranysárga szõrszíne megfakult kissé, de mit számít ez, ha a paták ragyognak, a farok egyenesre igazítva, a sörény divatosan megtépve, testét pedig elõkelõ takaró leplezi a kíváncsi tekintetek elõl. A kíváncsi tekintetek valóban el sem akartak tûnni a sminkszoba mellõl.
Becsvágyó titkon rettenetesen irigy volt. Éppen inni jött, amikor észrevette a rivális kancát, aki unottan tûrte, hogy a szépítõ team dolgozzon rajta. A modell lefitymáló tekintete azt súgta a sóvárgó telivérnek: "le kéne dobnod pár kilót, te tehén, ezzel a nagydarab testtel esélyed sincs". Becsvágyó sértetten vonult vissza a többiekhez, de nem hagyta annyiban a dolgot. Csöndben uszítani kezdte a társaságot, így lassan Döme, Bendegúz, Viking, Dió és Lidérc is megjelent, hogy megvizsgálja, mi történik Zafírral. Lidérc csak annyit morgott Bendegúznak: "anorexiás liba" – azzal elterelte molett nõjét, Diót a szépészeti beavatkozás helyszínérõl.
Zafír tovább álmodozott. Már csak egy hét és megmutathatja a világnak! Már csak egy hét és végre õ lehet a legszebb, legjobb, ezek a bugrisok meg csak irigykedjenek, õ ugyan nem fog szerénykedni, amikor hazajön. Hadd tudja meg mindenki, micsoda kivételes képességei és adottságai vannak!
El is készült közben. Még egy utolsó simítás, egy utolsó sörényfésû, még egy kis mozgás a körkarámban, rövid gyakorlás a felvezetõ kantárral és végre mehet vissza. Hogy fognak nézni a többiek, amikor lekerül a lepel és alatta a világ legszebb lova bukkan elõ! Már mehet is. A ménes nyilván izgatottan várja, és õ végre megmutathatja, ki is valójában. Talán a szépsége segít majd a rangsorban is elõbbre lépni. Nyílik a karámajtó. Idenézzetek! S ezzel a világszép kanca boldogan, büszkén lépett a karámba. Várta, hogy levegyék róla a takarót, hiszen hogy fogják így látni megszépített alkatát. De nem vették le. Na mindegy, a takaró is irigylésre méltó. Idenézzetek! – húzta ki magát újra. Hát azok oda is néztek. De döbbent rajongás helyett egyszerre óriási zûrzavar támadt. Mi ez a zöld ló? Mi ez egyáltalán? Nem is ló! Ragadozó! Veszély! Szegény takarós kancát még a saját csikója sem ismerte meg, rémülten rágcsált és menekült. A vezérkar viszont rövid tanácskozás után úgy döntött, a zöld valami likvidálandó. Nem lehet ló, hiszen susogós. Meg zöld. És ugye zöld, susogós ló nem létezik. A lába is furcsán mozog, alig látszik. Bár azt kiabálja, hogy "Zafír vagyok! Nem bántsatok!" Na de azért nem olyan könnyû õket átverni: ez a ménesenkívüli lény nyilván eltette láb alól Zafírt és most a helyére pályázik. Na azt már nem! Rendben, azon még úgy-ahogy túltették magukat, amikor Jenny érkezett közéjük, mert Hana póni, aki azt híresztelte, hogy musztángok leszármazottja, állította, hogy vannak kétszínû lovak. Elõször rettegtek tõle, de Bende végül erõt vett magán és megvizsgálta: valóban ló volt. Tarka ugyan, de ló. Na de ez itt! Ez nem ló. Az tuti. Zafír kétségbeesetten ordibált "Hé, én vagyok!" de egy perc pihenõt sem adtak neki: megvolt a parancs, kiiktatni. Döme, aki a rangsorban az egyik sereghajtó, vérszemet kapott és tátott szájjal tépte a zöld szkafandert. Diadalittasan köpte ki a szájában maradt fehér bélést, s rögtön utána Viking indított offenzívát: rövid lábain maximális sebességre kapcsolt, s fogsorát csattogtatva üldözte a cikk-cakkban menekülõ, rémült modellt. Amikor sarokba szorult, a mozgástól magát kímélõ Lidérc Nagyúr is beavatkozott, hatalmasra nyitotta száját és lecsapott. Fél órán át üldözték, hol felváltva, hol csoportosan, végül megpihenhetett az egyik távoli sarokban, míg a többiek visszatértek a szénához.
Este aztán kimenekítettük a szerencsétlenül járt, csalódott manökent, bár ez sem volt egyszerû mutatvány. Egy ember vezette, ketten pedig a rá-rárontó ménestársakat üldöztük el (zsákmányállat? :confused: ...hmmm). Kívülrõl, a karámfa biztonságában próbáltuk rávenni a többieket, hogy azonosítsák már végre Zafírt, de reménytelen volt: a legbátrabb, a legkíváncsibb és a legmorcosabb is mind, kivétel nélkül fújtatva hátrált. Az éjjelt így Zafír végül a szomszédos kis karámban töltötte csikójával, aki addigra már nagyjából elfogadta anyja külalak-változását. Reggelre a fél ménes õrizte értetlenkedve a lényt, de a közelébe nem voltak hajlandók menni. Szerencsére 11 körül már jó melegen sütött a nap, lekerült a jelmez, a meztelen Zafír pedig gond nélkül csatlakozott a többiekhez. A kancavizsgáig asszem az elkülönítõben fog éjszakázni, ha azt akarjuk, hogy maradjon valami a takaróból, meg a lóból is.

Három konklúzió az esetbõl:
1) Ismét kiderült, hogy a lovaknak nagyon pontos képük van a fajtársakról és a legkisebb furcsaság miatt is hajlamosak kirekeszteni a ménesbõl a gyanús egyedeket.
2) Rendes vidéki lovaink vannak, nem bírják az arisztokrata puccot.
3) 35 lovat is le lehet egyszerre mozgatni, csak egy textilbe csavart másik ló kell hozzá.

(bár azt továbbra sem értem, hogy egy télvégen tartott kancavizsgán egy avatott, szakértõ szem miért nem tud elvonatkoztatni a téli szõrzettõl, de valószínûleg én vagyok hülye, hogy a lovat szeretem szõrösen, sárosan, a maga természetes formájában, sörénywax és neccharisnya nélkül látni)


A lény halott

A Nagyúrral végzett kísérlet még várat magára, például meggyest még nem is kérdeztük, mit szólna hozzá, ha Lidérc rövid idõre az etológia tudományának szolgálatába állna, meg aztán a csõdörök új karámjának építése fontosabb volt. Köszönjük mindenkinek a segítséget, aki fúrt, döngölt, mért egész nap (Zsolti, Pál, Fruzsi, Csuti, csitrik), Fakónak, Anitának az életmentõ táplálék-utánpótlást.

Naszóval, a lény történetét ugye ott hagytuk abba, hogy reggel, továbbra is megfosztva a lófélékre jellemzõ természetes külalakjától, az eseményeket többször is újraálmodva, elemezve, lógó fejjel szundikált a kis karámban. Kimerültnek és zavartnak látszott, úgy tûnt nem jutott megoldásra az üldözést illetõen (persze ha belenézett volna a retiküljében lapuló kis tükörbe, talán megvilágosodik). Csikója mellette hevert, õt már nem érdekelte a zöldség...hiába, a fiatalok könnyebben alkalmazkodnak. A ménes egy része a villanypásztor túloldalán, biztonságos zárkájában õrizte a lényt, hiszen sose lehet tudni, mire képes. Pár óra múlva aztán elunták és mind elmentek a dolgukra: azaz enni és délelõtti sziesztát tartani.
Amikor a nap végre 15 fok körülire melegítette a délelõttöt, Hugi meghámozta a zöld lényt. A takarót összehajtogatta és a kis karámban hagyta, Zafírt és a csikót pedig visszavezette a többiekhez. Zafír barátnõi, meg még néhány másik ló nyihogva üdvözölte az elveszettnek hitt kancát, izgatottan számoltak be neki az elõzõ napi szokatlan eseményrõl. Na asszem Zafír itt végleg elvesztette a fonalat, de nem akart értetlennek látszani, nem szólt semmit. Ivott, elment szénázni és a nap úgy telt, ahogy mindig is szokott: döglés, horkolás, zabálás, kis egészségügyi séta...egészen addig, mígnem a Nagyúr visszatért a legelõ kapujának állapotát ellenõrzõ szokásos sétájából, oldalán a fix nõjével (Dió), meg a feleségével (Ouzo). Bosszúsnak látszott, mert a kaput még mindig zárva találta, pedig már világosan látszik, hogy lenne mit legelni odakint. Épp azon gondolkozott, hogy ha az emberek nem hajlandók tárgyalni vele a legelõ dolgáról, akkor erõszakhoz fog folyamodni, s bár õ rettenetesen fél az áramütéstõl, biztos talál valami lelkes, törekvõ fiatalt, aki át meri szakítani a rugóskaput. Legfeljebb majd egyet elõlépteti a rangsorban, annyi belefér. Már talán meg is lett volna megfelelõ ló a feladatra, amikor a szeme sarkából váratlanul észrevette a lényt. A földön feküdt. Lapult a dög! A Nagyúr magasra emelte a fejét, füleit elõreszegezte és kitágult orrlyukakkal, magasakat lépve, néha a levegõbe fújva indult a zöld rém irányába. Odaérve tett egy fenyegetõ mozdulatot, de a lény nem mozdult. Addigra asszonyai és a ménes néhány másik tagja is mögé sorakozott, nagy volt az izgalom. A Nagyúr újra próbálkozott: sunyítva, horkantva toppantott a földön összehajtott takaró felé. De az újfent mozdulatlanul tûrte a támadást. Ekkor Lidérc végre rájött, mi történhetett: megdöglött a lény! Sikerült! Agyonhajszolta tegnap! Végre biztonságban vagyunk mind – s ezzel a vezér öntelten körülnézett, majd nyugodtan arrébb sétált, hogy a szörnyeteg halott mivoltáról a többiek is meggyõzõdhessenek. Így is történt, rövid idõ alatt mindenki folytatta megszokott tennivalóit.
Azóta eltelt pár nap. A tetem reggelente még mindig ott van, éjjel viszont úgy tûnik életre kel. Ez a folyamat viszont egyrészt már túl bonyolult egy lóagy számára, másrészt az eddigiek szerint a lény rendszeresen ugyanúgy viselkedik. A rendszer pedig kiszámítható, hozzá lehet szokni, úgyhogy egyre kevésbé foglalkoznak vele, fõként, hogy a másik karámból láthatólag nem mer kijönni többé. Zafír pedig már csak titokban készül és izgul a hétvégi vizsga miatt, úgy döntött mégsem veri nagydobra. Végülis, a szépség látható, minek külön önkampányolni.



#64 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2008 május 9. - 11:35

Dömpi - pro és kontra

Jézus – a válasz, de mi a kérdés? (Encyclopedia Bandyca)

Nyugdíjba ment a csodakanca.
Életének huszadik évében végleg nyugdíjba vonult Dömpi a csodakanca. Utolsó séta terepe május 7.-én volt.

Pályafutásának története:
Csikóként született, majd erdészeti területen helyezkedett el, mint fakirángató kisiparos. Épp a Tatterzálba szállítottak léptetõ fákat, amikor is egy ugróversenybe keveredtek be. Akkori gazdája, ki egy elég bevállalós típus volt, megkérdezte, hogy indulhatna-e, csak úgy szõrén a favágó cuccában? Kacagott az elit mezõny, amíg kifogták a kocsiból, de hamar lefagyott arcukról a mosoly. Ez lett ugyanis élete elsõ díjugrató trófeája, amit még 190 követett csak Európában. Pessoa még ebben az évben visszavonult, miután nem tudta megvásárolni a lovat. Még ugyanezzel a fuvarral a galoppra is vittek egy kis akácoszlopot, így a nagy sikerre való tekintettel bekéredzkedtek a következõ futamra. A startgépnél volt ugyan egy kis gond, de némi vazelin segítségével sikerült beerõltetni a több mint 1 tonnás lovat. Nem csak ez keltett feltûnést, hanem a 130 kilós zsoké is. A mérlegelésnél két mérleget kellett sorba kötni. Nyereg itt sem szerepelt. Dömpi elsõ futamát 5 orrhosszal nyerte. Élete során, 77 versenyen indult és veretlen maradt. A híre eljutott Dallos Gyuláig, aki ki akarta próbálni díjlovaglásban. Ezzel a lóval jutott ki az 1996-os Atlantai olimpiára, amit meg is nyertek. A lovat nem zavarta, hogy a mester végig Dömpction-nak hívta, a cilinder viszont igen, így kénytelenek voltak a már bevált favágó felszerelést használni. Dömpi lett az elsõ ló aki mind díjugratásban, mind díjlovaglásban elhozta az aranyat. Ha már Amerika, akkor egy kis westernbe is belekóstoltak. Mivel a tulajdonos fejére nem találtak kalapot, így egy zsebkendõ négy sarkára kötöttek csomót és ezzel a fején indultak el. A hordókerülés olyan jól sikerült, hogy a legjobb idõ alatt még át is festették a hordókat. Marhaterelésnél pedig elõszõr kettes oszlopba állította a bocikat növekvõ sorrendbe, színre válogatva. Visszatérve a versenyek szünetében továbbra is az erdõben dolgozott szívvel és lélekkel. Utolsó éveit tölti nálam, már teljes lazulásban.



Hát a pofám leszakad. Tudom, hogy irdatlan és menthetetlen Szami fan vagy és azt hiszed, hogy amiért idelinkeled Waylon Jennings Amanda c. líráját, attól Szami majd meghatódik. Azért Dömpit, a legendát nem kellett volna bevetned, fõleg, hogy most ezzel a Dömpi nyugdíjaztatás bejelentésével alám vágtál, de mocskosul.

Hölgyeim és Uraim (ha vannak még ilyenek egyáltalán)!
Dömpi május 7-én valóban sétaterepet ment, csak akkor még nem tudta, hogy ez élete utolsó megerõltetõ tevékenysége lesz. Két napja nem alszom az idegsségtõl, hogy miként is adhatnám be kíméletesen tulajdonosának, miszerin ez a ló oly mértékben különleges, hogy annak taglalása már kimeríti a becsületsértés fogalmát.
Május 7-én reggel én pattantam ugyanis Dömpire. Rá.
Dömpi egy élmény!
Elsõsorban olvasmányélmény, mert másra nem jó. Olvasni nagyon klassz róla meg írni is.
Dömpi a tökéletes antiló. Dömpitõl ereit szaggatná Viktor Fröccstõl kezdve Dallos Gyulán át Pessoáig még a Pozitív Feri is. Mindenki, kivévre Topy, õ ugyanis nem ül rá, ennél fogva kiváló szaktanácsokat tud adni. Ilyeneket: hát mehecc vele lazaszáron, mert különben meg majdnem mindegy, kicsit kolbászol, úgyhogy ha nagyon közel sodródik a szakadékhoz, akkor azért csinájj vele valamit.
Nem voltam biztos abban, hogy él a ló, amikor felmásztam rá. Megesküdtem volna, hogy Mózes kitömte. Aztán amikor megmoccant, akkor azt gondoltam, biztos tett bele cerkaelemet.
Az elsõ 50 méter maga volt a rémálom.
Dömpi kitört elõbb balra, aztán jobbra aztán egyszerre két felé. Mindezt 1(azaz EGY)km/óra sebességgel, ellenben határozottan. Szár meg ilyesmi nem számított, ahogyan, gondolom, a lóvé sem a gazdinak, amikor megvette a hentesbolt elõtt.
Ekkor azt mondta Topy, hogy azért ennyire ne laza száron, merthogy ez nem egy westernló. Rövidítettem a száron. Még - mondta Topy. Még. Még. Még. Végül megfogtam a ló fülét és sodródni kezdtünk elõbb jobbra, aztán balra, majd háromfelé.
Minap épp tûnõdtem a "hihetetlen" és az "elképzelhetetlen" szavak közti jelentésárnyalaton, s egy Heller könyvben olvastam valami ilyesmit: " A hihetetlen az, ami pusztán váratlan vagy nem a legnyilvánvalóbban elõrelátható. Az elképzelhetetlen azonban az a valami, amit abszolute, a hit vagy a képzelõerõ legrugalmasabb kitágításával sem lehet elhinni."
Hölgyeim és Uraim!
Dömpi ELKÉPZELHETETLEN.
Ennél fogva általam leírhatatlan.
Vannak ezek a vidéki gáztartályok a ház mögött, na, ilyen a Dömpi, csak nincs ráírva, hogy Primagáz. Körülberül ez fedi le legjobban esztétikai megjelenését és beltartalmát, valamint irántad tanusított érdeklõdését. Ülj rá egy ilyenre és... áh... elképzelhetetlen.
Dömpi flegmán keringett ég és föld között, minden rendszer nélkül.
- Ugye, milyen jópofa? - kérdezte percenként Topy, minek következtében fantáziálni kezdtem, hogy ha Dömpivel egyszer utolérjük, akkor lerúgom a lováról.
Sosem értük utol, illetve egyszer merõ véletlenségbõl Dömpi odasodródott Frizka mellé, ekkor Topy bevallotta, hogy Dömpi egyik szemére vak. Azt nem tudta pontosan megmondani, melyikre. Viszont hamar kiderült,hogy a másikra meg nem lát.
Miután az út emelkedni kezdett, s ezzel egyenes arányban mélyültek az út menti árkok kvázi szakadékká, azt a pasiknál jól bevált figyelemelterelõ - vagy éppen felkeltõ - módszer kezdtem alkalmazni, hogy masszírozásba fogam. Ekkor Topy közölte, hogy Dömpi kanca. Viszont a birizga bejött. Ezt úgy kell mûvelni, hogy az ember fog egy elég rövid szárat és a sörény két oldalán habverõ mozdulatokat végez, mindig a sodródás elleni oldalon erõsebben. Mondjuk, nagy valószínûséggel nem fog tankönyvbe kerülni ez a frissiben felfedezett "lex Natos", de valamennyire mûködött.
A másik merõben akadémikus tanács így hangzott: rúgd már oldalba! Rúgtam. Na és? Erõsebben. Rúgtam. leszálltam végül és nekifutásból rúgtam. Aztán újabb kísérlet következett, elvégre Dömpi kocsiló volt. Gondoltam, valami rúd talán egyenesben tartja. Így hol az egyik lábamat toltam a pofájába, hol a másikat, ekkor kiderült, hogy nem csupán vak és nem lát, hanem tökéletesen érzéketlen is.
Ügettünk. Ekkor azért rámjött a röhögés.
És galoppoztunk is. Ezt úgy kell, hogy az ember két oldalról folyamatosan basztatja a lovat, aki ennek folyományaként jármódot vált ugyan, de sebességet nem!!!!!!!!!!!!!!!!!! Mindeközben flegmán kitér-kitör mikor merre, mert ugye vak, nem lát, érzéketlen. Ja, és süket is.
Egyszer bekóválygott favágók közé és elõtte dõlt ki egy hatalamas fa. Aszonta erre Dömpi: noné, és flikk-flakkban lelegelte a leveleit.
Pár óra intenzív szármasszás és egyéb szadizások után macsó túránk végére értünk.
Szép a Mátra.
Dömpi pedig igen sokféleképpen hasznosítható. Kiváló nyeregtartó lehet belõle, funkcionálhat mint ruhaszárító, alulról gõzölõ vasaló, hangulati elem, kertilámpa, szükség esetén a megrogyó tetõ alá tolható támasztéknak. Jó lehet erkölcsi tanulságnak, könyvillusztrációnak (horrorba), végszükség esetén harmadosztályú lótakaró is kijöhet belõle.
Kolbásznak azonban nem jó.
Ugyanis irdatlan nagy szíve van.



#65 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2008 június 25. - 11:54

Halló halló figyelem! Megérkezett Nyargaló beszámolója.„Nyargaló legendája”Avagy hogyan találkoztam én a LóvalAhhoz, hogy a kedves olvasó értse történetem, néhány múlt béli dologgal kell kezdenem, mely megvilágítja balga lelkem akkori lényegét, ami nem kis meglepetést hozott életembe. Kezdeném onnan, hogy világ életemben vonzottak a technikai dolgok és meg voltam gyõzõdve arról, hogy csupán az emberi kishitûség és a kreativitás hiánya az, mely megakadályozza az embereket abban, hogy bármit, azaz szó szerint bármit önmagától megtanuljon, feltaláljon, vagy elkészítsen. Elsõként a küzdõsportok terén alkalmaztam ezt a „csalhatatlan” szemléletet. Megmutatták – lemásoltam. Sokszor újra és újra ismételtem – jó eredményeket értem el. Ezzel a szemlélettel álltam neki az autók tuningolásának, a rally versenyzésnek, mely abban az idõben egy kis technikai ismerettel és egy „reszelõvel” tényleg csodákat mûvelt az elõzõleg totál károsra tört 1200-es Ladán. Akarom – tehát mûködik! A következõ lépés az ejtõernyõzés volt. „Így kell hajtogatni, a többit meg megoldja a gravitáció” mondták. No akkor ez sem bonyolult. Pár száz ugrás és az ernyõ mindig tette a dolgát. Belekezdtem a síelésbe. Gondoltam „a kunkori vége kell, hogy elöl legyen, aztán majd lesz valahogy”. Lett. Egy idõ múlva a lécek is engedelmeskedtek a felsõbb hatalomnak, azaz a rajtuk álló hatalmas Egomnak. Egyszer aztán a „Lengyel piac” egy sarkában találkoztam egy árussal, aki 9500 Ft-ért árult egy komplett orosz búvárfelszerelést. „Nosza, akkor holnaptól búvár leszek” gondoltam. Így is lett. Egy-két uszodai próba és „rájöttem” minden trükkre. Kicsivel késõbb nyitottam egy búváriskolát, mely komoly elismertségre tett szert néhány év alatt – de ez most mellékes. Eddigre már biztos voltam abban, hogy ez így megy mindennel. Ha igazán akarom, akkor gyorsan rájövök arra, hogyan is kell azt csinálni. A sok okos meg magyarázzon, akinek akar. Én õstehetség vagyok!És itt történt valami. Kedvesem – mára feleségem – édesapja komoly múltú és hírnevû lovas ember volt, aki hívatásának tekintve a lovak világát, akkoriban már csak saját lovardáját vezette – oktatott bértartott és minden ami csak ezzel járhat. Mivel úgy gondoltam, hogy ez is „jópofa dolog lehet” sokszor nyaggattam, hogy „menjünk már ki apádhoz nyargalászni kicsit”. - „Idióta vagy!” hangzott a válasz. „Ha apám ezt meghallja, rád hajlítja a karám rudat. Fogalmad sincs, mirõl beszélsz!”- Miért? Mi ebben a bonyolult? Láttam én a TV-ben. Így kell csinálni és megy ez magától – mondtam és közben idétlenül imitáltam egy lovas mozgását, amint az sarkantyúzza a lovat.- Te egy igazi hülye vagy, ez nem olyan, mint búvárpalack, hogy azt teszel vele, amit akarsz – mondta valami olyan megvetéssel, amelyet még nem láttam az arcán. A Lónak lelke és szabad akarata van. Ezt érted? Fel tudod fogni?- Amíg rá nem ülök – jött az évek óta mûködõ válasz, mire Õ csak legyintett és faképnél hagyott.Így ment ez jó sokáig. Én nyargalászni szerettem volna, Õ meg egy épelméjû férjet. Addig-addig, mígnem egyszer csak feladta, és a következõt mondta:- Rendben! De! Nem megyünk apámhoz, mert ekkorát nem égek veled. Keresünk egy lovardát, ahol még nem is hallottak róla, mert ha megtudják, hogy te vagy a veje, abból iszonyú balhé lesz. Így is lett. Elmentünk egy lovardába, ahol nagyon kedvesek vártak minket. A feleségem éppen ecsetelni kezdte, hogy én egy kicsit többet gondolok magamról és lovas tudásomról, mint a valóság, de nagyon rendes gyerek vagyok, és ha valami hülyeséget mondanék, nézzék el nekem, hiszen nem tudom mit beszélek. Szegény nagyon félt. Látszott az arcán, hogy komolyan aggódik miattam. „Nem lesz ez így jó” gondoltam. Még valami gebét adnak alám aztán 15 perc poroszkálás vagy körbe-körbe futkosás után mehetek haza. Én lovagolni akarok, vágtatni, nyargalni, kint a szabadban! Az a valami! Ezzel a hozzáállással pedig a majrésokat, bénákat és úri lovasokat pátyolgassák! Ezért közbeléptem és a lovász fiúhoz fordultam:- Figyelj! Én szeretnék egy rendes lovat. Nem egy amolyan virslinek valót, hanem egy olyat, ami vágtat, nyargal mint a szél. A srácnak egy kicsit elkezdett rángatózni a szemöldöke, mint a Motkánynak a Jégkorszakban címû rajzfilmben. Láttam, ahogy a keze rászorul a karám fájára és nagyon akar mondani valamit, de nem teszi. Majd rám nézett és egy mosoly futott át az arcán. - Jó. Rendben. Kapsz egy ilyen lovat.- Ja és még valami! – mondtam. Én nem poroszkálok itt körbe-körbe. Terepen akarok lovagolni, mint az a csoport – és rámutattam egy akkor készülõdõ 10 fõs társaságra, akik láthatóan már régi lovasok voltak. - Ne! Ne! Fiúk! Kérlek, ne engedjétek! Nem tudja mit beszél! Errõl beszéltem nektek. Esze nincs hozzá, hogy mit akar! – szaladt oda a feleségem az addigra már több fõre duzzadt személyzeti mini értekezlethez.- Nálunk a vendég az elsõ hölgyem. – jött a válasz. Ahogy az úr óhajtja. Ebben a hangban volt valami fagyos, de ilyet már hallottam máskor is, így nem igazán zavart.- Ja és még valami! Egy órára nem megyek ki. Legalább kettõt akarok – toldottam meg. - Hááááááát persze. A kettõ alatt jóval több élményben lesz része, mint egy alatt. – jött a gúnyos válasz.Eddigre már mindenki ott volt a személyzetbõl, mint a keselyûk a dögnél és látszott rajtuk, hogy várják a kivégzést. „Várjatok csak! Lesz itt csodálkozás!” – gondoltam.- Ültél már lovon? – kérdezte egy másik lovász.- Nem, de láttam TV-ben, hogyan kell csinálni. Így tanultam meg mindent, ez sem lehet nehezebb.Csend lett… Volt aki egy fintor után elfordult, volt aki felröhögött, volt akinek a szemén láttam, hogy keresi a gané hányó villát. Sebaj! Én most nyargalni fogok egy paripán! Ti meg csak lessetek!- Ja! Egy dologban kellene a segítségetek. Arra pontosan nem emlékszem, hogyan is kell felszerelni az ülést meg a kapaszkodót a lóra. – fordultam hozzájuk.Ekkor elszabadult a pokol. Sírva, nyüszítve röhögött mindenki. Volt, aki a hasát fogta, volt, aki a karámot rugdosta kínjában csak az a szerencsétlen, aki velem szemben állt, az nem mert hahotázni. Fuldokolva a visszafojtott nevetéstõl sarok fordult és csak annyit mondott. - Ezt még meg tudjuk oldani…… a többit viszont neked kell.Egy kép perc után elõkerült és azt mondta:- Jobbra az utolsó boxban… Az lesz a lovad.Nosza már szaladtam is és éreztem, a szabadság ízét, ahogy eggyé válva a lóval, réteken és erdõkön át száguldok mint a szél. Amikor a boxhoz értem, kicsit megtorpantam, mert lovam nagyobbnak tûnt, mint amekkorának a karámban látszott és érezhetõen komoly erõ feszült a pontosan felém pozícionált hátsó futómûvében. Lassan beosonkodtam a jobb oldalára – gondoltam „majd kedvesen megsimogatom”. Ekkor hirtelen jobbra lépett és éreztem, hogy azonnal felken a falra. Nem volt kiút! Gyorsan leguggoltam és más menekülési útvonal nem lévén átlép a másik oldalra. - Ballról! Mindig ballról te…. – hallottam kintrõl egy mély megvetést tükrözõ hangot.- „Sebaj! Ennyi belefér. Ez különben sem volt benne a filmekben.” – nyugtattam magam, és megfogtam azt a valamit, ami rá volt kötve a fejére.- „Gyere megyünk” – mondtam és elkezdtem húzni kifelé. De nem jött. Gyere máááááár te dög! De nem. Semmi. 600 kilót csak nem a hasán kell kihúzni? Ez biztos beszorult! Még jobban húztam! Siker! Elfordította fejét, rám nézett, majd hirtelen visszarántotta azt, én meg beestem a jászolba. „Ez erõsebb, mint hittem – jutott eszembe. És még be is van szorulva – nem lehet másként”. - Hé! Hahó! Beszorult a lovam, nem bírom innen kiszedni – kiáltottam segítséget remélve. Rettentõ nagy röhögés odakinn. Miért is? Beszorult. Van ilyen. Nem?Megjött a lovászfiú. - Így. – és feltartotta hüvelyt és mutató úját, majd ezzel a két újával megfogta a ló szerszámát – ugyan egy kicsit máshol mint én, de ez biztos lényegtelen – halkan csettintett a nyelvével és azzal a két újával kikormányozta a lovat a boxból. „A másik három úja között biztos volt valami csemege, az miatt ment vele. Csak az lehetett, mert különben nekem is ment volna” – gondoltam.- Itt van. Ülj fel! – mondta, és átadta.Innen az enyém vagy! Most felpattanok és vágta! Bele léptem a kengyelbe, megfogtam a nyerget és fel akartam rugaszkodni. Ebben a pillanatban a ló elindult. Lassan, éppen mindig csak annyit, hogy ne tudjak elrugaszkodni és komikusan egy lábon szökdelljek mellette. Addigra a többi lovas és a vezetõjük szépen léptett körbe-körbe az udvaron. Rám vártak. Rám vártak és neveltetésüknek megfelelõen reagálva a helyzetemre vagy sírva-nyûszítve röhögtek, vagy együtt érzõen mosolyogtak. Kicsit kezdett gázosodni az önérzetem.- Nem kell betolni! Nem látod, hogy már megy! – szólt be valaki. Iszonyú röhögés.- Ki visz kit? – jött a másik.- Így mégy végig? Nagyon fárasztó lesz! – szólt a harmadikZáporoztak a mondatok!- Válts lábat, mert elkopik a jobbos!- Jó ez! Innen nem esel le!Az egyik jóindulatubb lovász megkegyelmezett, megfogta lovat és feldobott. Fent voltam! Igen ezt már rendben van. Megkapaszkodtam a szárban és elkezdtem keresni a lábammal a jobbos kengyelt. Ekkor egy iszonyú rántás! A ló lehajolt, én meg elõre csúsztam a nyakán egészen a fejéig. Ha nem lett volna füle, vagy sörénye – fogalmam nincs mibe kapaszkodtam meg – biztos, hogy leszánkázok a nyakán és pofára esek. A ló legelt. „Eszik!!! Most!!! Ez egy pofátlan jószág! Miért most? Megyek lovagolni! Héééé! Érted mit mondok?” – dühöngtem. Aztán fejjel lefelé, seggel az égnek lassan visszamásztam a nyeregbe. Ecseteljem milyen volt a többi lovas hangulata, vagy sejted? Nem sejted. Volt, aki két kézzel kapaszkodott a lova nyakába, annyira rázta a nevetés, hogy majdnem leesett. De én fent voltam és éreztem, ahogy tanulva az elõzõ apróságból, biztos kézzel fogtam a gyeplõt és határozottan ültem a nyeregben. Észre sem vettem, hogy a csoport elindult kifelé a lovardából és csak én szemlélõdök büszkén a nyeregben. - „Te nem nyargalsz utánuk? – szólt az egyik srác.- De, de – mondtam. Na gyia! – és megrúgtam lovam oldalát. Õ meg csak állt. Aztán lehajolt és legelni kezdett. Hé! Gyia! Naaa! Hee! Hõhehõ! – próbálkoztam a közismertnek vélt módszerekkel. Csíptem, paskoltam, haraptam rúgtam, cibáltam és rángattam, de semmi. Annyit elértem, hogy már nem legelt de elkezdett idegesen topogni és forogni. „Nem értem miért nem megy?” néztem körbe segélykérõen. Egy éles fütty hangzott a lovardán kívülrõl – a terepvezetõ volt. Lovam felkapta fejét és boldogan futni kezdett. „Hibás ez a ló! Ez zötyög! Zötyög ám, de nem is kiiiicsiiiit ááááuuuuöööö. Úr isten! Ez iiiilyen magaaaaasból naaaaagyon gyors! Hol a levegõben voltam, hol meg valamelyik kápa élén csattantam azon a két érzékeny pontomon, ami nem igazán ülésre való. Csúsztam jobbra-ballra, elõre-hátra, a kengyel kiakadt és közben megláttam a lovarda kijáratát. Egy kis kapu nélküli rést a lovarda oldalkerítésén, ami után rögtön egy, két méter mély, három méter széles igencsak komoly akadálynak kinézõ árok keresztezte utunkat. Ugrani fog! Nem! Belemegy! Ugrik! Jézus! Hol a fék? ÁÁÁÁÁÁ!!!!!Belement. Az alján jól kitámasztva magát. Én meg megint a fülébe kapaszkodom! Megy ki! Csúszok! Hol a fogantyú? Kiesett! A nyereg is jóóó. Az sincs meg. A farka, vagy valami de mi? – kapkodtam a megoldások után. Fogamat a nyeregkápába mélyesztve átöleltem a ló seggét – vagy mi minek hívják? – és kiérve az árokból visszaküzdöttem magam a büszke lovas pozíciójába.Innen lépésben mentünk. Én a sor végén, a többiek elõttem. Beállt a nyugalom. Léptettünk és a lovam pontosan azt tette, amit akartam, ment a többiek után. Ügyes vagyok én! – gondoltam. Majd megint én lettem a céltábla. - Húzd ki magad! Le a sarkat! Be a hasat! Tartsd a szárat! Úgy ülsz, mint aki besz…t! ne légy merev! Sarkad!!! Mondom, tartsd a szárat! Most jó! Mondom én hogy menni fog! – gondoltam.Ekkor egy ütemes hang elölrõl azt kiáltotta: - Ügetés!És belekezdett abba a lekövethetetlen zötyögésbe, ami már az elõbb is komolyan megviselte a férfiasságomat. Láttam, hogy beugrik a második ló is, a harmadik és így tovább. Mindjárt én jöööövöööök! – és már itt is volt. Ügettünk. Pontosabban csak a ló. Én pattogtam, mint egy ping-pong labda. A nyereg mindig akkor jött fölfelé, amikor én visszafelé zuhantam. És soha nem oda, ahol kényelmes. A kengyel kiakadva, én elõl-hátul. Megjártam a Magyar Vándort. Eközben billegtem és próbáltam magam visszahúzni azzal, ami a kezemben volt. A ló meg még jobban zötyögött, sõt még jobbra-ballra is ugrált attól függõen, merre cibáltam, téptem a száját. A seggem lassan olyan volt mit, ha egy focicsapat edzett volna vele a 11-es rúgásokra, a többi apróság felcsúszott a torkomhoz, a combom égni kezdett kívül és belül. A derekam begörcsölt és hogy az élményt fokozzák beértünk egy erdei útra, ahol minden létezõ ág engem csapott pofán, mert figyelni csak arra tudtam, hogy túléljem valahogy, kasztrálás és leesés nélkül.Kb. 40 perc telt el ebben a kínban. A nadrágvarrás beleégett a combomba, a lábfejemet kikezdte a kengyel, mert szinte combig belecsúsztam, hogy tompítani tudjam az addigra tüzes ágyúgolyóval történõ seggbelövés érzését, melyet a nyereggel történõ ütemes találkozás okozott minden 0,8 másodpercben. És ekkor történt valami. Valamit elrontottam, vagy a végkimerülés segített, de elhagytam magam egy kicsit és egyszer csak beállt valami ritmus. Iszonyúan égett minden tagom, de valahogy mégis le tudtam követni, ezt az embert próbáló ütemet. Még öt percig… Kiértünk az erõbõl a nyílt mezõre. - Vágta! – hangzott a parancs.A lovak egymás után megnyúltak, és hihetetlen sebességbe csaptak. Nyargaltak! Másod percek alatt az enyém is átadta magát az önfeledt vágtának. Nyilvánvalóan nem foglalkozott azzal, hogy az életemért küzdök. Nem volt jobb ötletem, mint átölelni a nyakát és szorítani. „Ha megfojtom, csak megáll!” – gondoltam. De nem. Hogy hol vette a levegõt, nem tudom, de én megpróbáltam kiszorítani belõle a szuszt. Így telt az utolsó tíz perc. Számot vetettem életemmel és készültem a kisbolygó méretû becsapódásra. A nyeregkápa szétvágta a hasamat, a kengyelrõl fogalmam sem volt merre lehet. Minden belégzésnél a kínok-kínját éltem át. Olyan volt, mint egy ökölvívó edzés, ahol teljes erõbõl ütik a gyomorszájadat. Csak ott ilyenkor kilégzés és befeszítés ajánlott. Most meg ahogy jött. Fele belégzéskor a többi kilégzéskor. Ameddig csak bírtam visszatartottam légzésemet, hogy minél kevesebbet kapjak be. Mikor már szédültem az oxigénhiánytól a lovak egy vezényszóra szépen átváltottak lépésbe. Láttam a lovardát! Milyen gyönyörû! Etetés, itatás és fõleg pihenés. Ez kell nekem! Nyargaljon, akinek elment az esze. Itt nem az történik, amit én akarok. Ez nekem nem tetszik! Az utolsó pár percben részvétteli tekintetek vettek körül.- Jó volt? Hogy vagy? Élsz még? – kérdezgették mindenhonnan.- Meg fogok dögleni – hörögtem, de azért próbáltam összeszedni magam.Mire beértünk egészen jól álcáztam a lovas inkvizíció által elszenvedett kínjaimat. Csak arra gondoltam, hogy még két perc és leszállok. Beérve a lovardába már vártak. A többiek ruganyos mozdulattal ugrottak le. Én is elkezdtem lefolyni a nyeregbõl, mire kaján vigyorral odaugrott a lovász fiú és hangosan jajveszékelve hívta ki mindenki figyelmét!- Jaj! Jaj! Bocsáss meg! – van azért bennük emberség – gondoltam. Ekkorát szívatni egy szegény tudatlanon. Rendes dolog tõle, hogy még elnézést kér!- Jaj! Bocsáss meg – folytatta, míg mindenki rá nem nézett. Neked még van egy órád befizetve – nyerítette röhögve. Majdnem elfelejtettem. Hallom jól lovagolsz, de még egy kicsit csiszolhatnánk rajta! Gyere, lemegyünk a karámba! Mindenki visított!Hozott egy hosszú szárat és a lovamra akasztotta. Csattant az ostor és már léptettünk is.- Látom, ez megy – mondta. Kicsit ügessünk! – és már indult is az a lehetetlen huppogás.Néhány kör alatt ugyan visszajött a ritmus, de olyan volt, mintha elcsigázott izmaimat kutyák marcangolták volna, és ülepembe parázsból kaptam volna beöntést. Azt hittem, soha nem lesz vége. De vége lett. 50 perc után. Nem írom le… nincsenek rá szavak. Porig alázva és vért izzadva, de ültem. Tudtam utoljára… Csak az tartott életben, hogy már nem jöhet olyan, ami ne történt volna meg itt velem.Tévedtem!- A végére egy kis vágta! Mit szólsz?A kérdés teoretikus volt. Csattant az ostor és a ló ismét vágtatni kezdett. És mivel rendes tanult ló volt – legalábbis fizikát biztos tanult – ahhoz hogy körön tudjon maradni és ellensúlyozza a centrifugális elsõrendû tömegerõket bedõlt oldalra és egy képzeletbeli kúppalástra simulva nyargalt tova velem. Vagyis hogy csak akart. Mert, hogy én hol jobbról másztam vissza, hol ballra fordultam le a nyeregbõl, melyet csak az akadályozott meg, hogy a szárat használtam kapaszkodónak. Szegény pára már nagyon unhatta, hogy össze-vissza rángatjuk a száját. Én jobbra-ballra, a lovász meg röhögve befelé.Egyszer csak hirtelen mellsõ lábait megfeszítve megtorpant, hátsó lábaival felfelé és oldalt rúgta magát én pedig egy kb. 8-10 méteres távot repültem át. Jobb vállal fogtam földet, mely azonnal be is fordult a ball vesémbe. Arcom szó szerint a porban. Hörögtem. Nem kaptam levegõt. Mindenem remegett a fájdalomtól. Néha kissé meggörbültek a karám rudak, néha pedig elmosódtak – legalábbis úgy tûnt. Mindenki odaszaladt, felsegítettek és láttam, hogy nem egészen volt huszáros a befejezés, mert nagyon meg vannak ijedve.- Figyelj! Jól vagy? Nézz rám! Nem tört el semmid? Kapsz levegõt – szólongattak. No válasz, az nem volt, csak halk szaggatott hörgés.- Figyelj rám – mondta a srác – vissza kell ülnöd, mert ha most nem ülsz vissza, akkor soha többet nem fogsz!- Hidd el, így sem fogok – nyögtem ki az elsõ szavakat.Ennek ellenére fellapátoltak és mentem még két kört. Hazaérve megfogadtam, hogy soha többet nem ülök lóra. Két hétig hanyatt fekve, lábam az égnek, terpeszben kenegettem a seggem és a combom minden hámosító és zúzódáscsökkentõ kencével és átkoztam a napot, amikor az elsõ ember lóra ült.Eltelt 12 év és a feleségem talált egy helyet, ahol lovagolnak, de állítólag valahogy másként.- Felõlem mehetsz, de ki ne ejtsd a szádon azt, hogy ló, mert elválunk – summáztam bejelentését.Aztán az élet megint megszervezte, hogy aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni!- Tudod kivel találkoztam a Silveradon? – kérdezte ujjongva, mikor hazajött.Kiderült, hogy egy régi-régi búvár barátom, volt kollégám szintén ott lovagol. Elkezdõdött az unszolás. - Gyere! Gyere, csak látogatóba!Mit volt mit tenni, kimentem. Nagyon jó volt a hangulat. Jókat beszélgettünk és néztem ezeket a nemes lényeket és azokat az embereket, akik velük élik életüket. Hosszú órákig néztem, ahogyan szó nélkül, szelíden és végtelen türelemmel veszik rá azt az elõbb még vadul rugdosó, félelemtõl remegõ állatot arra, hogy magától odajöjjön, és fejét rátegye a vállukra. Nagy tiszteletet éreztem mindkét fél iránt, hiszen valami olyat tudnak, amin én megbuktam. Unszoltak, hogy jöjjek én is lovagolni.- Nem! Én nem ülök lóra. Az iszonyú volt! – mondtam, majd elmeséltem történetemet.Sírva nevettek õk is, de valahogy másként, mint akkor ott a többi lovas. Volt valami kedves részvét a szemükben. Ekkor kaptam a „nyargaló” nevet, mely egyszerre emlékeztet balgaságomra, de mégis valahogy egy álom képét is elém vetíti – ami jó érzéssel tölt el.- Hidd el! Annak a szegény állatnak is nagy szenvedés lehetett téged elviselni – mondta Sheriff szelíden, de határozottan.Ez megütötte a fülemet és éreztem, hogy igaza van. Még jókat beszélgettünk aznap, sütöttünk, fõztünk, majd mindenki haza ment. A következõ alkalommal, mikor kimentem látogatóba, Sheriff odafordult hozzám és így szólt:- Figyelj csak „Nyargaló”, gyere, kimegyünk lovagolni!- Dehogy megyek! Eszemben sincs! Én már lovagoltam annyit, hogy az nekem pont elég volt!- Figyelj Nyargaló! Te még soha nem LOVAGOLTÁL. Gyere! Mutatok neked valamit – mondta halkan, de éreztem, hogy ez több mint kérés és nem lehet visszautasítani.Már ott álltak a lovak. Hozta a nyergeket, kaptam egy csizmát és csak halkan, szûkszavúan, de pontosan és érthetõen mesélni kezdett. Mesélt a ló lelkérõl, meg a barátságról. Arról, hogy mi a jó a lónak és mi nem. Néztem a szemét és láttam, hogy igazából nem itt jár. Valahol kint lovagolt a mezõn, és arról mesélt, mit lát és mit érez. Hallgattam és éreztem, hogy van itt valami varázs, mely körbelengi ezt a helyet és ezeket az embereket. Valahogy még szimpátiát is kezdtem érezni a leendõ lovam iránt. Óvatosan odamentem és felemeltem a kezem, hogy megpaskolom.- Ne! – szólt rám szelíden, de ellentmondást nem tûrõ hangon, mint ahogy egy kisgyerekre szól az ember, ha tudatlanságból rosszat tesz. Ne paskold! Simogasd! Óvatosan, finoman. Azt is érzi, ha egy légy rászáll ugyan úgy, mint te. Csak finoman! Ne kelts benne félelmet, ne okozz neki rossz érzést!Megállt a kezem. Elgondolkodtam. Ki ez az ember, akinek ilyen apró dolgok is eszébe jutnak. Hogy alkot a természet ilyen lelki kapcsolatot, ahol valaki ennyire éli azt, hogy mi történik a társával? Óvatosan elkezdtem simogatni a lovam és hallgattam. Néha kérdeztem és Õ válaszolt. Tisztán, logikusan, érthetõen, de mindig a lovak szemszögébõl közelítve a kérdést. Elkészültünk. Felült a lovára. Óvatosan tette, lassan engedve rá súlyát a nyeregre. Én is megpróbáltam.- Úgy! – mondta csak finoman. És beszélj hozzá halkan!Elindultunk. Ötszáz méter után az erdõ széléhez értünk.- Itt bemegyünk! – mutatott rá egy helyre és eltûnt a sûrûben.Csak mentünk és mentünk. Csend volt… Hallottam a madarakat… Évek óta elõször… Béke volt a tájon, bennem és mindenütt.Éreztem valamit. Valamit, ami átkarolt tájat, embert és lovat. Egy volt minden.És akkor azt hiszem, megéreztem valamit ennek és ezeknek az embereknek a lelkébõl…Arra, hogy azt is megírjam mit, azt hiszem nem vagyok – hogy is mondjam? Nem jó szó de hasonlít. Azt hiszem, nem vagyok méltó.Hogy ülök-e még lóra. Nem tudom. Nem érzek félelmet, csak tiszteletet és alázatot ezek iránt a nemes lények és nagyszerû lovasaik iránt. Talán egyszer, megint megpróbálom. De csak akkor, ha magamban igazán megtalálom azt az elkötelezettséget, tiszteletet és melegséget, melyet az itt megismert emberek éreznek társaik iránt.Tisztelettel és köszönettel mindenkinek:„Nyargaló”…aki már nem az a nyargaló, mint valaha és nem is lesz az többé soha …

Ui.: Félreértések elkerülése végett: a szerzõ nem Csapos, hanem Nyargaló.

Edited by Aniko, 2008 június 30. - 20:20.


#66 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2008 július 13. - 9:01

Hogyan képezzünk lovat?
10 lépésben
Gyorstalpaló belovagló-tanfolyam kezdõknek

:yeah:
1.A ló egy négylábú, patás, növényevõ állat, sokféle színben és méretben létezik. Most, hogy így megismertük a lovat, keressünk egy színben és méretben nekünk valót, amin még nem ültek. Az nem baj, ha még embert sem látott közelrõl, a tanfolyam hatékonyságát csak növeli, és végül totál profi belovaglókká válunk.Szóval nézzük meg a kiválasztott lovat jó messzirõl, majd menjünk el a kocsmába és igyunk egy sört.

2.A kocsmából visszatérve keressük meg a lovászt és haverkodjunk össze vele. A lovász személye a késõbbiekben kulcsfontosságú lehet. A jó haverság megalapozásaként hívjuk meg egy sörre.

3.A kocsmában gyõzzük meg a pultost, hogy a lovász elmúlt 18 és ihat alkoholt. Ezután részletesen faggassuk ki emberünket, õ hogyan lovagol be csikókat.

4. Amikor rájövük, hogy a strandpapucs és klottgatya nem éppen a legmegfelelõbb a lovagláshoz, ész nélkül keressünk valakit, akitõl kölcsön vehetünk valamirevaló lovasruhát. Miután a lovaglónadrágot felhúztuk, a biztonság kedvéért kérdezzünk meg mindenkit, hogy tényleg nem túl buzis?...Miután a lovaglócsizmát felvettük, húzzuk le és vegyük fel újra, a balt a bal lábra, a jobbat a jobb lábra.

5.Ezután irány a kocsma, és a sörhöz kérjünk egy felest is. Igény szerint a lovászt ismét vihetjük magunkkal, ha még bírja. Hagyjuk figyelmen kívük a mókás megjegyzéseket a szerelésünkre (cicanadrág stb…) és tegyünk úgy mintha ezer éve lovagolnánk.

6.A lovardába érve elsõ dolgunk legyen, hogy megkérdezzük a belovagolni kívánt ló nevét. Ez rendkívül fontos.

7.Tudnunk kell még a ló nemét, szeme színét, hogy mit szeret reggelizni és vacsorázni, van-e komoly kapcsolata és alapvetõen jól érzi-e magát.

8.Ezután üljük fel a betöretlen csikó hátára és lovagoljunk, ahogy a filmekben is láttuk – nem olyan nehéz az.Ha ledob a ló, üljünk vissza rá újra, egyszer csak megunja…

9.Most, hogy belovagoltuk elsõ csikónkat, menjünk vissza a kocsmába és igyunk egy felest. Lehetõleg harsányan verjük a mellünket, milyen profi belovaglók vagyunk és hangosan ajánlgassuk magunkat, hogy bármilyen vad lovat betörünk. Majd kezdjük el fikázni a környékbeli lovasokat és lovardákat és még néhány feles kíséretében hangoztassuk, hogy nálunk jobb nincs.

10.Néhány óra múlva, amikor magunkhoz térünk, vegyük észre, hogy kidobtak a kocsmából…Mielõbb keressünk a közelben egy másik kocsmát és a másnaposság ellen igyunk gyorsan egy sört…
-by o-


Nekem ez nagyon tetszik. :yeah:

#67 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2009 március 2. - 17:14

Tisztelt dr. Para Zita!

Cégünk immáron 199 éve foglalkozik a háziló életkörülményeinek, higiéniai komfortérzetének jobbításával. A termékek gyártása során használt valamennyi anyag és maga a technológia is maximálisan környezetbarát, munkatársaink lelkiismeretes biorobotok.
Reméljük korábbi fejlesztéseink, mint a lova maximális védelmét szolgáló Sztreccs lóburok valamint az Elektromos test-szeparátor, a lova mindennapjainak követésére alkalmas Pupillára ragasztható WEB-kamera és az akár mindennapi ellenõrzésre alkalmas, testzsír százalékot is mérõ Felfújható lómérleg, amelyeket tavaly vásárolt tõlünk, azóta is örömére szolgálnak, és lova egészséges, száraz, pormentes, steril, molett és boldog. Kérem, engedje meg, hogy figyelmébe ajánljam cégünk legújabb találmányait, kiváltképp az õszi-téli idõszak slágereit, amelyeket most akciósan kínálunk Önnek, amíg a készlet tart.

Végbél vákuum-zsák
Használata együttmûködést igényel ugyan a lótól, de rövid szoktatást követõen az állatok általában gond nélkül elviselik. Bizton állíthatjuk, hogy a Végbél vákuum-zsák a trágya-kérdés megoldásának nélkülözhetetlen eszköze lesz, s ezután már Ön sem fog többé vasvillát a kezébe. A zsákot a ló fara mögött állva lassan kihajtogatjuk, majd óvatosan szétnyitjuk és a paták hatósugarából azonnal távozunk. A vákuum-zsák az állat farára mintegy magától feltapad, és a szükséges ideig ott is marad. Ürítéskor a bio-vákuum egyszerûen kiszippantja a végbélbõl a trágyát, a bélférget, sõt 3-as fokozaton még a bélgázt is (ügyeljünk, hogy kisebb méretû lovaknál maximum 2-es fokozatot használjunk, mert a vákuum-zsák könnyedén beszippanthatja az egész állatot!). A zsákba épített mikro-szublimátor a begyûjtött trágya nagy részét ezután megsemmisíti, a visszamaradó anyagból pedig a zsák végében található bio-prés kis méretû pelletet készít, ami tetszõlegesen használható, például fûtõanyagként, szobanövény tápanyagpótlására, de joghurttal felöntve kiváló bélflóra-regeneráló is.
Egy zsák trágya mérettõl és etetési gyakoriságtól függõen körülbelül 10-15 adag begyûjtésére és megsemmisítésére alkalmas.100 darabos kiszerelésben, többféle méretben, színben, fényvisszaverõ csíkkal és foszforeszkáló kivitelben is kapható.
Ár: 5.000 peták/csomag

Talajcserélõgép
Ez a gép egyszerûen megoldja a lovak által szennyezett, és esõvel, hóval feláztatott talaj tisztítását. Amennyiben Önnek több lova van, és így a vákuum-zsák napi cseréje túl sok munkát jelentene, úgy az Ön számára fejlesztettük ki a Talajcserélõgépet. Kezelése nem bonyolult, targoncás vizsgával már vezethetõ, maximális sebessége 2,5 km/h. Álljon a cserélni kívánt talajra és a lefelé mutató nyíllal engedje le az analizátort a földig. A kijelzõn rövid idõ múlva megjelenik a talaj összetétele, a benne lévõ szerves hulladék koncentrátuma (trágya mennyiség, bélférgek és bélféreglárvák száma stb. 1 nm-re vonatkoztatva), valamint a gép által javasolt cserélendõ vastagság, amit természetesen manuálisan módosíthat. A beállítások után nyomja meg a ’change’ gombot és a botkormány segítségével induljon meg a tervezett útvonalon. Egy nm talaj cseréje mélységtõl és a benne lévõ piszok mennyiségétõl függõen kb. 20-25 percet vesz igénybe. A talajt a gép alján található rotációs kapa fellazítja, a körmarkoló felszedi és a hordszalag a gép hasába épített talajrágó tartályba továbbítja. Itt történik meg a talaj tulajdonképpeni sterilizálása: a trágya, a por, a férgek és lárváik, a rovarok és piszkos gyökerek eltávolítása után tiszta, steril un. alap-talajt kapunk. Ehhez különféle adalékokat keverhet (pl. erdei, alföldi, hegyi stb.), egyetlen gombnyomással. Az elkészült új talajt a gép a keletkezett lyukra teríti, majd tömöríti és vízszintezi. Síp jelzi, amikor a következõ négyzetméterre továbbhaladhat.
Ára most akciósan: 40.000.000 peták (Agrár-támogatás igényelhetõ hozzá)

Sárszívó
Javasoljuk a Talajcserélõgép használatát megelõzõen, de akár önállóan alkalmazva is sokat segít a vizes talaj helyreállításában. A Sárszívó használata igen egyszerû: várjuk meg, míg eláll az esõ, vagy hó és kisüt a nap. Ekkor a Sárszívó domború tetején lévõ napkollektorokat fordítsuk a fény irányába és nyomjuk meg a ’suck’ gombot. A sárszívót könnyedén mozgassuk elõre-hátra, akárha csak a szobában porszívóznánk. A szerkezet lényege, hogy a felázott talajból a nedvességet (vizelet, víz, hólé, nyál stb.) kiszippantja és a gép belsejébe épített bio-rakétákba továbbítja. A készülék a rakétákat a megadott irányba fél óránként kilövi, maximálisan 250 km-es távolságban. Igyekezzünk figyelni az idõjárás jelentést, és az aszállyal sújtott területekre célozzunk!
A készülék könnyû, 1 nm szívását kb 20 perc alatt lehet vele elvégezni.
Ára most akciósan: 1.800.000 peták

Orr-óvszer
Ez a praktikus kis eszköz megóvja lovát attól, hogy mindenféle szennyezõ anyagokat az orrába szívjon, vagy koszos helyeken turkáljon, ne adjisten trágyát szimatoljon. Az óvszer természetes kaucsukból van, irritációt, allergiát nem okoz. Felhelyezése egyszerû: kérje meg lovát, hogy engedje le a fejét. Ezután két kézzel tágítsa ki az Orr-óvszer száját, tartsa az orr tájékhoz, majd egyetlen határozott mozdulattal rántsa fel a ló fejére. A végén lévõ két fület akassza a ló füleire. A légzés miatt ne aggódjon, az állatok hamar megtanulják azt a fülökön keresztül végezni. Amikor a ló biztonságos helyen van, például zablával, szárral tartjuk fejét távol a talajtól, akkor nyugodtan vegyük le róla az Orr-óvszert. Figyelem, az Orr-óvszer egyszer használható! Ha újra veszélyzónába, például karámba kénytelen helyezni az állatot, helyezzen fel új Orr-óvszert!
Ár: 1.500 peták/db

Ló-fújó
Bizony elõfordul, hogy tél végén a házilovak még a legnagyobb elõvigyázatosság ellenére is lefogynak, féreggel fertõzõdnek, szõrt váltanak. Ha Önnek nincs türelme kivárni, míg lova kondíciója helyreáll, akkor jó szolgálatot tesz a Ló-fújó. A készülék használata egyszerû, de szintén szoktatást és néhány segítõt igényel. A szerkezet végén lévõ csõre szerelhetõ száj-, illetve végbélvégzõdés, használja azt, amelyiket az állat jobban tûri. Dugja be a csövet a kiválasztott nyílásba és kérje meg segítõit, hogy az állaton található többi rést kezükkel tapasszák le. Kapcsolja be a készüléket és a kijelzõn figyelje a nyomást. A ló igény szerinti méretûre fújható, de a piros vonalon (4 bar) ne lépjen túl, mert az már az egészségre káros lehet. A gép nagyon csendes, kíméletes, az állat hamar megszokja, Önnek pedig nem kell többé a bordákat számolni.
Ár most akciósan: 2.000.000 peták

Mobil boksz legelõvel
A mobil boksz és az igény szerinti méretben rendelhetõ legelõ megoldást jelent mindazoknak, akik nem szeretnék lovukat kiszolgáltatni az igénytelen bértartóhelyeknek, a verekedõs lovászoknak, a koplalásnak, a sárnak és a rettenetes, rideg körülményeknek. A Mobil boksz és legelõ bárhol, bármikor felállítható, így lova gyakorlatilag a nap 24 órájában Ön mellett lehet, otthon, a munkahelyén vagy akár nyaralás alatt. A mobil boksz az oldalán lévõ vonófej segítségével személyautóval, B kategóriás jogosítvánnyal mozgatható, de fontos, hogy a magyar KRESZ által elõírt méretkorlátozás miatt a legelõt vontatáskor csavarjuk fel és az alján található karabinerrel rögzítsük. Érkezéskor a legelõ újra egy mozdulattal, könnyedén leteríthetõ.
Ár: boksz 3.500.000 peták, mobil legelõ 100.000 peták/nm (az alpesi kivitel feláras!)

Ha termékeinkkel szeretne közelebbrõl megismerkedni, mindenben állunk szíves rendelkezésére.

Tisztelettel:
Kovács Anália
termékmenedzser



#68 Dickfrancis.hu

Dickfrancis.hu

    Új vendég

  • Fórumtag
  • 7 hozzászólás

Közzétéve 2009 április 2. - 14:21

Dick Francis exzsoké, háromszoros Edgar Allen Poe-díjas író ( http://www.dickfrancis.hu/Biography ) magyar nyelvû honlapját szeretném a figyelmetekbe ajánlani. A webhelyen egy részlet is olvasható a 2009 második felében megjelenõ "Ostorkéz" címû mûvébõl.

:eek: itt:
http://www.dickfrancis.hu/olvasoszoba

#69 moon

moon

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 4.081 hozzászólás

Közzétéve 2009 június 26. - 10:11

Új témát nyitok régi beszámolóknak, irományoknak.
Lefújjuk a rejtõzködõ gyöngyszemekrõl a port és itt újra felidézzük õket.


Weresmarthy Bertalan uram (1861 után a régi pest vármegyei Törvényszék bírája) fázós ember volt.
Már szeptemberben is erõsen fûttette hivatali szobáját, így egy szép langyos koraõszi napon is, amikor valami örökösödési ügyben békéltetõ tárgyalást tartott.
A békülni akaró feleket elküldötte, csak a makacskodót tartotta ott. A nyakas atyafi csizmásan, ködmönösen ült a pogányul megrakott kályha mellett. Bíró uram azt remélte, hogy a nagy melegben majd csak felenged a konok atyafi ridegsége.
-Egyezzék ki kend! - mondotta.
-De nem én, bíró uram! - volt a válasz.
-János! Tegyél a kályhára! - rendelkezett a bíró uram.
János, a hajdú újból rettentõen megrakta a kályhát, hogy az durrogott, dohogott, mint a Gyehenna.
-Egyezzék ki kend! - noszogatta bíró uram a rideg atyafit.
Vagy háromszor megismétlõdött a fenti válasz és viszontválasz. A fûtõ hajdút már a laposguta kerülgette a pokoli melegtõl. A keménynyakú felperes megorrontotta, mirõl van szó.
-Tekintetes bíró uram! Ne fárassza tovább azt a szegény hajdút! Én uram, bírom a meleget, mert hiszen gyorsvonati lokomotívfûtõ vagyok!

(Bevilaqua Borsody Béla Dr. - Magyar történelem anekdotákban)


Amikor Mátyás király egy ízben a fülig adósodott Tatára ment pihenni, a városka rendkívül költséges ünnepélyességgel fogadta. A nagy király fejét csóválta a roppant pazarlás miatt, mire az õt üdvözlõ városbíró így szólt:
-Felség! Mi mindent megtettünk, amivel felséged iránt tartozunk, de tartozunk is mindazzal, amit tettünk!

(Zolnay - Magyar történelmi anekdoták)


A cinkotai kántor, amidõn Mátyás király egy ízben kísérettel ment ki Cinkotára, a templom elõtt sorbaállított iskolásgyerekekkel verset énekeltetett a király tiszteletére.
A király igen meghatódott és odaszólt a kántornak diákul:
-Bis!
-Mit tesz az, hogy: bis? - kérdezte a kántor.
-Azt teszi, hogy: mégegyszer...
A kántor ismét elénekeltette a nótát, mire a király eléhívatván, egy fényes aranyat nyomott a markába.
A furfangos kántor erre odatartotta a másik tenyerét is:
-Bis!

#70 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2010 január 8. - 15:23

Silverado 2040

Két öreg ráncos cowboy ül a tornácon, kockás pléddel gondosan betakargatva. A hintaszékekhez egy-egy bot van támasztva.
Nem szólnak egy szót sem, a csendet szinte vágni lehet. Valahol távol járnak, az emlékeikben utaznak. Vágyják a magányt, az erdõt, a zabolátlan vad tájakat lovagolják szilaj paripáikon. Nem állítja meg Õket sem vihar sem forróság.
- HÁÁÁÁÁÁÁ
Fejüket a kiáltás felé fordítva, szûkre nyitott szemmel próbálják felismerni a közeledõt. Nem sikerül. Szemüveg nélkül már ez sem megy…..
Nagy kalapos ember képe rajzolódik ki a homályból, aki egy járókeretre görnyedve lassan araszol a tornác felé.
- Ezt nézzétek - mondja fáradt hangon -, most csináltattam Démonnal.
És büszkén mutatja a rojtos gumitappancsokat a keret lábain.
- Pazar. Mibe került? - kérdezi a cvekkeres nagyorrú és tovább nyámmogja a pászkát.
- Álladi - mondja a másik hallható akcentussal -, az enyémen Porshe embléma van, 1000 ojró!
Autó gördül a tornáchoz, izmos magas fiatalember ugrik ki a kormány mögül. Vidáman int az öregek felé és szép napot kívánva, kinyitja a kocsi oldalajtaját.
- Nem köszönt, hallottátok nem köszönt. sipítozik a cvekkeres.
- Én zsem hállodtám - bólogat az akcentusos.
- De, köszönt csak süketek vagytok. A múltkor is köszönt mikor megbeszéltem vele, hogy felolvas nekünk - korholta a többieket a seriffcsillagos.
- Azt mondjátok inkább, hozta-e az apját? Nem látok már odáig. Azt mondják tiszta apja ez a Marci gyerek.
- Mi sem látunk odáig, azt' még sem izgulunk... heherésznek az aggok.
Közben a magas fiatalember óvón felnyalábolja a hátsó ülésrõl az apját, és féltve a tornácon lévõ székbe ülteti.
- Megjöttünk apuka, ébredjen!
- Nyaaah már itt vagyunk? Kicsit elszundítottam. Kávé van?
A fiatalember elõvesz egy May Károly könyvet és hangosan olvasni kezdi, ott ahol a múlt héten abbahagyta.
Az öregek szótlan hallgatják, és lelkükben Õk is vágtatnak a végtelen prérin, üldözik a vadul menekülõ bölényeket.
BANG. BANG. üvöltve dolgozik a cölöpverõ gép.
A felolvasás pillanatra megszakad, a fiatalember felnéz a könyvbõl. Rosszallóan ingatja a fejét, hogy a multik már ide is terjeszkednek. Minden talpalatnyi helyet beépítenek.
Ránéz az öregekre, horkolva alszanak, semmi sem zavarja az álmukat.
Olvas tovább, ahogyan megígérte. Kis idõ múltával a vének mocorognak, ébredeznek. Hozzáértõ arcot vágva hallgatják a fejezet végét.
- Jöjjön apuka, majd a jövõ héten megint jövünk.
- NYahhhh, jövök-jövök, de jó ez a csend, ez a kis vidéki nyugalom. Vigyünk kávét is.
De az is lehet, hogy csak van mikor jobb, hogy nem látunk és nem hallunk semmit……



#71 Filly

Filly

    Biodegenerált

  • Főmoderátor
  • 8.075 hozzászólás

Közzétéve 2010 január 10. - 22:10

Én csak egy kicsi kutya vagyok

Én csak egy kicsi kutya vagyok,
Talán ezért van, hogy kevesebbet kapok,
Mint odakinn a nagyobb, mint odakinn a nagyobb.
A F*sz kivan, hogy kevesebbet kapok.

Mármint a kajáról beszélek,
Az a kevesebb csak, meg a dicséret,
Mert szabályból van temérdek, szabályból van temérdek.
Csak az hiányzik: a dicséret.

Rám szólnak ha ugrándozom,
Ha a lakást kicsit bepiszkítom,
Ha megint a wc-bõl iszom, ha mindig a wc-bõl iszom.
Rám szólnak õk lépten-nyomon.

Volnék csak egy kicsit nagyobb,
Itt hagynék én csapot-papot,
Szétrágnék amit akarok, szétrágnék amit csak akarok....
De csak egy kicsi kutya vagyok.

:D


Nagy kutyának nagy falat jár,
Szabad, boldog, csak rohangál,
Vígan csahol, jó a kedve,
De azért ha bemehetne...

Megugat õ vadászt, postást,
Síjöringest, erdészt, boltost,
De azért ha bemehetne,
Nagyon jó kis kutyus lenne...

Elhasalna szõnyeg sarkán,
Tettetné, hogy mélyen alszik,
Nem mozdulna, nem rágcsálna,
Mindenre nagyon vigyázna...

Gazdi kinéz, falatot dob,
De az ajtó becsukódik,
Hideg télben bent mindig jobb,
Nagy kutyának szeme fénylik...

A kicsinek mennyivel jobb...


Azért a nagy, az se kutya!
Õ ott kint a garázs ura.
Másnak ez tán kicsit fura, van, akinek kicsit fura,
De a körbála-ágy finom puha.

Néha ugyan jobb volna bent,
"Mer' a kicsi bezzeg bement!
Fogadom még kaját is csent, egész biztos kaját is csent!"
De a dolog ezzel lecseng.

Elfekszik a széna-ágyon,
Ellepi a kutya-álom,
Hogy a kicsi után vágyjon, úrrá lesz a kutya-vágyon.
................
A kicsi megnõ és kivágom.


Egy, aki mindent visz:
Ott hever a karosszékben.
Egy már semmiben sem hisz.
Ázik, fázik a szélben.

A nagy sorsa mostoha.
Szénaágy a nyoszolya.
A kicsi bezzeg! Kályha mellett alszik.
Ki mondta, hogy az erõsebb kutya ...?


Látom nem hisztek nekem.
Már át is adtam a helyem.
Beszéljen hát más helyettem, mondja hát el más helyettem,
asddhgsfgjttuufififmnmrnf
EZT A KUTYÁT AGYONVEREM!

Nem mész innen ki a házból!
A billentyûkön kaparászol!
Vár ott kinn a széna-jászol, visszavár a széna-jászol.
Mégis jobb, ha ott tanyázol.....


Jajj istenem, jajj istenem!
Gazdi, agyon ne verj engem!
A széna-ágyat megszerettem!
Francba, ha muszáj, kint is alhatok…

Parancsaidat vidáman lesem,
Te vagy uram és legfõbb istenem,
Találsz te embert, ki ennél kedvesebb?
Nyelvem is kilóg, hozzád úgy loholok…

Jól jársz velem, ne üldözz el,
Tudom, tudom, ez csak közhely,
Szívem, lelkem – kedves tökfej,
Ha elfogadod, örökre neked adom …

Felnézek rád, farkcsóválva,
Simogatásra, jó szóra várva,
Az összes próbát kiállva,
Hozzád egész életemben hûséges leszek!

Hacsak a szomszéd nem lesz kedvesebb…



#72 zapolya

zapolya

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.795 hozzászólás

Közzétéve 2014 április 10. - 12:28

Most olvastam, tetszett. 

 

"Én lovagolok az élen. Szenvedélyesen szeretek lovagolni. Pompás érzés, amint csípőm felől gyorsabban kezd csörgedezni a lüktető, zúgó véráram, és éltető meleggel járja át felszabadult testemet, miközben a hideg levegő zúgva vágódik homlokomba és arcomba. Pompás hajnali levegő: még érezni benne az éjszakai harmat ízét, a virágzó rétek illatát, a frissen szántott föld lélegzetét, és ugyanakkor körülfog a gőzölgő orrlyukak meleg, érzéki párája. Az ilyen hajnali vágtatás mindig újra és újra föllelkesít, jólesően fölrázza a megmerevedett álomittas testet, elsöpri a tompa kábultság ködét, megragad, és a könnyedség érzése magától kitágítja mellemet, szétnyitott ajakkal szívom magamba a süvöltő levegőt."

Stefan Zweig: Nyugtalan szív



#73 ori

ori

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 5.916 hozzászólás

Közzétéve 2014 szeptember 26. - 12:40

MEg is találtam a megfelelő helyet. Szóval hétvégén ebből a könyvből fogok részleteket bepötyögni, engem nagyon megragadott, remélem, ti is élvezni fogjátok:

1111002554527.JPG


  • Aniko és Kistáltos kedveli

#74 ori

ori

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 5.916 hozzászólás

Közzétéve 2014 szeptember 29. - 10:39

Ha a térképet nézegetjük, szemünkbe ötlik, hogy azon a helyen, amelyet Püspökladány, Szerep, Sárrétudvari, Biharnagybajom, Nagyrábé, Bihartorda, Bakonszeg, Darvas, Füzesgyarmat, Szeghalom, Dévaványa, Túrkeve, Kisújszállás és Karcag közt húzható vonallal keríthetnénk körül, nincs egyetlen falu se. Így van ez a valóságban is. Nem is települhetett ide falu, mert a múlt század közepéig, amíg szabályozatlan folyóink kényükre-kedvükre locsolgatták földjeinket, ez a kiterjedt lapály volt a Nagysárrét magva. Feneketlen mocsár, amit az utak is messzire elkerültek.  Bakonszegnél medrét veszítő öreg Berettyó vize itt terült szét, és csak Szerep alatt, Bihar, Békés, Jásznagykunszolnak hármashatára táján szorult ismét holmi sekélyes mederbe, de elfért itt még a Tisza vize is! A Mirhófoknál kiömlő áradást a Kakatér,  Mérges, Cinaderék vezette el idáig. A Tiszaszőlősnél partot bontó víz a Tinósdéren, Oktalanlaposán és a Zádoréren jött. A Tiszadobnál kilépő áradást pedig a Hortobágy folyócska szállította. Ennek medre mentén Karcag és Nádudvar közt az Ágota csárdáig nyúlt fel a Nagysárrét, s rokonságot tartott a kunmadarasi nagy réttel és a hortobágyi morotvákkal.

 

Volt itt víz bőven a Sárrétjén kívül is! Így pl. a hajdúsági és a bihari oldalon még Nádudvar, Kaba, Földes, Derecske, Konyár határa is tele volt kolokányfészekkel, kisebb-nagyobb tóval, fertővel, laposokkal, derekakkal, fenekekkel, amiket felvert a nád és évtizedes aszály, ha kiszívta belőlük a vizet. Számba se vehető nádas ér kanyargott egymásb és egymásból, hol a rétbe folyva, hol meg visszafele. Ha útra szánta magát az itteni ember, inkább csolnakba (vagy sárréti nyelven hajóba) ült, mintsem szekérre. A városig, a faluig ért a mocsár, kákát, nádat termett a szélső udvarok lábja.

 

 


Edited by ori, 2014 szeptember 29. - 10:44.


#75 ori

ori

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 5.916 hozzászólás

Közzétéve 2014 szeptember 29. - 10:40

A múlt század derekán azonban megváltozott ez a táj és ez az élet. A Tiszát megregulázták. 1866-ban az öreg Berettyónak Bakonszegtől Szeghalomig szép egyenesen medret ástak  az inzsellérek, és vizét a Sebeskörösbe vezették. Kedvét szegték a Körösnek is. S így aztán a vérevesztett rétek elpusztultak. Más azóta az idő járása is!

 

De a régi világ emléke nem törlődött ki sem a természetből, sem az emberek lelkéből! A hajdani mocsár helyén, ha végig megyünk a dűlőutakon úgy dübög lábunk alatt a föld, mintha sírok felett járnánk. Az itt eltemetődött náderdők, és libegő lápok emlékeznek… Öreg csőszök, tanyai emberek, faluba húzódott vén pákász- és pásztorivadékok felemlegetik ilyenkor, ami elmúlt. Kinn Ecsegen, a csillaghímes pusztai éjszakában, a pásztortüzek világánál a hagyomány szavára visszaváltozik a táj. Végeláthatatlan náderdők szökkennek szárba. A rónán éjjeli legelésből megtérő gulya vonul át. Amott a porong oldalában elfekvő szilaj ménes horkant. Majd meg úgy fordul minden, ahogy a történet hozza! Hópustoló vihar süvölt végig az avarba tört nádason. A karámból a gulya párája száll. A magasba csapó nádtűz mellett farkasleső komondorok nyüszítenek. Mintha megint itt járnának az avas szárnyékok körül a valahai babonáshitű, táltoshírű vén számadók, a hetyke bojtárfattyúk, az őgyelgő betyár cimborák.

 

 


Edited by ori, 2014 szeptember 29. - 10:44.

  • Aniko, N.C. és fafaragó kedveli

#76 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2017 március 17. - 12:11

Ferenc – 2004 október 28.

Tibi bácsi, Zoli bácsi

 

 

A Nap langyos sugarai lassan végigkúsznak a folyósokon. Halk csörömpölés, széktologatás, szekrényajtó nyikorgás tölti be az Otthont. Az öregek már nem törõdnek az idõvel, inkább a Naphoz igazítják az életüket. Amikor felkel a Nap, õk is felkelnek, amikor lefekszik, õk is lefekszenek. Ha vidáman süt, akkor vidámak, ha borús az ég, akkor búskomoran magukba zárkóznak. Persze vannak kivételek.

- Tojok a Napra, nem kelek fel, és kész.
- De Tibi bácsi, már kilenc óra, itt a reggeli idõ.
- Jó. Aggyad ide kolbászkámat.
- Ugyan Tibi bácsi, hol van már a maga kolbászkája, itt egy kis sárgaborsófõzelék-krém.
- Nem köll.
- Na jó, majd késõbb visszajövök. És ne cigizzen, nem való magának az öngyújtó, a legutóbbi próbálkozása óta még nem nõtt ki a haja.
Közben egy másik gondozott érkezik a szobába.
- Szia Tibikém. Gyönyörû reggelünk van. Árad a szépség és a nyugalom, még ezek között a rideg falak között is. Reggel elnézegettem a csótányokat a fürdõben. Valami csodálatosak. Tele vannak életerõvel, bátrak, kitartóak, egyszerûen fenségesek. Belõlük is sugárzik az életöröm. Ez a csoda betölti az egész szobát, átjár mindent. Te nem érzed?
- De érzem, szóval te voltál. Elég büdös, nem kéne mindenfélét összezabálnod.
- Jaj, Tibikém, nem errõl beszélek. Az elõbb elüldögéltem a folyosón a muskátliknál. Csak néztem õket. Mindegyik más, és mégis mindegyik gyönyörû. Olyan teljesek, tudják a dolgukat, és tökéletesen beilleszkednek a saját világukba. Olyan, olyan, izé, na tegnap már eszembe jutott, fel is írtam, itt van valahol. Ja, olyan harmonikusak
!- Nõvérke! Hozza a Zoli gyógyszereit, gyorsan, és vigye a szobámból!
- Jövök már. Tibi bá, tudja, hogy ma milyen nap van?
- Sz@r.
- Jaj már, ma szerda van. Fürdünk.
- Maga is? Hagyjon békén, múlt hónapban fürödtem. Hol a cigim?
- Mit rágcsál?
- A francba, ez volt az utolsó szál. Aggyad ide cigidet!
Hát így élnek õk az Enyhén Sérült Öregeket Gondozó Szeretet Otthonban.
 
Ui.: Még hogy én hülye?? ÉN??? Hõõ!!

 


  • Eva, Õz és fafaragó kedveli