Ugrás a tartalmakhoz


Fotó

Olvasóterem (csak irodalmi)


  • Please log in to reply
75 válasz a témához

#1 Gumilovas

Gumilovas

    Halasi Vénusz

  • Fórumtag
  • 2.159 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:09

Új témát nyitok régi beszámolóknak, irományoknak. Lefújjuk a rejtõzködõ gyöngyszemekrõl a port és itt újra felidézzük õket.Olvassatok, keressetek a és ide másoljátok be kedvenc írásaitok teljes szövegét az eredeti szerzõ feltüntetésével. A fórum fõoldalán létezik egy gyûjtemény, tehát azokat az írásokat ide már ne tegyétek be.Itt a fórumgazdi is böngészhet, hogy mit lenne érdemes még oda is feltenni. :) Közben megpróbálok ide állandóan frissülõ tartalomjegyzéket készíteni, hogy ne kerüljön kétszer-háromszor fel egy írás...Cavalier: Arizona Jack Ferenc: Szánkózni voltam Kátya: Mese a sok kis csodáról Ferenc: Lovaglási alapismeretek 1. Ferenc: Tipiépítés Vegeta: Lovak és Vegák Ferenc: A westernló szállítása Mac: Hurrá megyek lovazni… Mac: Részlet Bajszos Gejza, õsmagyar õslovas jelentésébõl 902. október 10. Porfelhõ: A két agyasPorfelhõ: Kicsi a rakás, avagy érdekli-e a csajokat, ki kepeszt utoljára a trágyadomb felett?Sheriff: 0. típusú találkozások, avagy TATTEROS a prérinTitok: 0. típusú találkozások, avagy WESTERNLOVAS A FEDELESBENPorfelhõ: Nagy Büdös KullancsPorfelhõ: Új lovászunk vagyonPorfelhõ: Anya-gyerek terápia, de jó hangosanKriszti2: KonyakSheriff-Porfelhõ: Bezzeg Bronco!Porfelhõ: Csömörbõl vödörbe Egy mondat a kudarcélmények tucatjáról, avagy tucatkudarc, kudarctucat, s így továbbPorfelhõ: KobbojMac: CorneliusFerenc: A tatteros túrázni megyPorfelhõ: Szó nincs átokrólFerenc: A lovászlányFerenc: Az élet nehéz, de Bony nem adja fel.Mac: A vándorlás I. Az õsök II. Szövetség III. A hegy alatti csata IV. Dei-Yven romjai V. A lovak VI. Mochsa VII A szörnyek csatája VIII. A tábor IX Mochsa és Houkva X. Qos XI. Tovább- tovább XII. Qos, Sorey és Houkva – közelben XIII. A szálakBarefoot: Napoleon (egy film forgatása)Ferenc: A terelésGumilovas: CsütörtökGumilovas: MadárkaFerenc: Mogorva Úr karácsonyaKriszti2: 30 éves lettemFerenc: A bagjSheriff: A jászolFec: CsúfoskodásKriszti2: Egy kicsit megállt a világOld Shatterhand kisszínese a pókrólPorfelhõ: Meddõ idõFerenc: VárakozásVegeta írása cím nélkülPorfelhõ: Szenvedéstörténetem (Szapiopi, LXVI. rész) Dekornád...Ferenc: Abigél

Edited by Aniko, 2006 március 8. - 18:24.


#2 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:14

Cavalier 2002. 07. 12.Arizona Jack Jack morcosan ébredt az arizonai sivatag homokjában, a szája megtelt porral, arra sem emlékszik hogy került ide. Rémlik valami kocsmai verekedés, némi olcsó whisky, talán egy kis pókercsata. Igen, a kártya szinte biztos, a verekedések általában egy békés kártyázásból indulnak. Már amennyire lehet valami békés errefelé. Amióta kiürültek az aranybányák már senki sem olyan boldog, mint régen. Vagy talán nem is volt itt aranybánya soha. Hányadik aranyláz is lett volna? Negyedik, ötödik, sokadik. A fejfájás a whisky bizonyítéka, de az még mindig rejtély, hogy mit keres itt a sivatagban. Meg egyáltalán, hol is van pontosan? Elég magasan jár már a nap, Jack is a melegre ébredt, fel kéne tápászkodni, és elindulni visszafelé, bármerre, akárhol is van az. Jack megtörölte a homlokát, majd rögtön hangosan felszisszent, úgy látszik a tegnap esti verekedés nem múlt el némi emlékbe kapott sebesülés nélkül. A hajnali szél sikeresen eltültette a lábnyomokat a homokban, csak sejteni lehet, hogy merre van a város. Jack elindult valamerre, az óriáskaktuszok egykedvûen haladtak el mellette, az idõ már dél körül járhatott, a nap igen erõsen tûzött. Végre, feltûnt a távolban pár lovas, felé haladtak, legalábbis úgy nézett ki, talán megállnak. Ugyan nem olyan biztos, hogy jó jel, nem tudhatja az ember, hogy elõzõ éjszaka milyen állapotban hagyta ott a várost, ahonnan jött. Nyugtalanító érzés, hogy a pisztolya nincs az oldalán, a lova is a városban maradhatott, és minden csomagja, kénytelen tehát visszamenni.A lovasok közelebb értek, majd pár méterre megálltak Jack elõtt. A Sheriff, és két segédje voltak azok. Jack még mindig nem tudja, hogy örüljön-e...A Sheriff keze a pisztolyára fonódott: - Úgy emlékszem figyelmeztettünk, hogy örökre hagyd el a várost. Kénytelenek leszünk most megbüntetni.- Nem emlékeztem semmire ma reggel, itt ébredtem a sivatagban. - Hehe, mi ez az ócska szöveg, nem egy brazilsorozatban vagyunk, ez egy western, b****g! Kip, Jim, kötözzétek meg! A segédeknek nem kellett kétszer mondani, leugrottak a lóról, leteperték Jacket a homokba. Ismerõs helyzet, arccal a homokban újra. Jack nem tudta, hogy mit akarnak tenni vele, de gondolta, hogy nem lesz olyan élvezetes, és nem szeretné csak úgy megadni magát. Egy hirtelen ötlettõl vezérelve elgáncsolta az egyik segédet, Kip volt az, a köpcös. A meglepetéstõl egyikük sem tudott mozdulni pár pillanatig, a segéd zsíros teste tompán puffant a homokban. Jack a kezére kötött kötél segítségével még esés közben maga mellé rántotta a segédet, majd azonnal kirántotta a segéd pisztolyát, és mire a sheriff felocsúdhatott volna már a homokban folyt a vére. Példáját gyorsan követte az idiótaképû Jim is, igaz, nem mondhatnánk, hogy önszántából. Most Kip feküdt arccal a homokban, Jack egy kis elégtételt érzett, most már egész biztos, hogy az este történteknek sok köze van ezekhez az emberekhez. Õk hozhatták ki ide este, most talán azért jöttek, hogy végleg elhalgattassák. Valószínûleg szívességet tett az embereknek, hogy megszabadította a világot ezektõl, de mégis sheriff volt az egyik, nem biztos, hogy ennyivel megúszta a dolgot. Már látta magát a postahivatalok oldalán kifüggesztett kõrözési plakátokon. Azért még a köpcös szívébe is eresztett pár golyót, hogy ne végezzen félmunkát. Most már nem volt olyan fontos visszamenni a városba, szerzett három lovat, fegyvereket, némi pénzt. A segédek úgy látszik gondoltak mindenre, hoztak ásót magukkal. Jack nekiállt kiásni a gödröt, közben folyamatosan átkozódott, hogy minek lõtte le ezt a hájas Kipet, most kiásathatná vele a gödröt... Elég szép karriert futott be pár hét alatt, idejött aranyat mosni, de már túl késõn, semmit nem talált, a maradék pénzét elkártyázta, és most a végén útonálló gyilkos lett belõle, ráadásul egy sheriffet lõtt le. Kavarogtak a gondolatok a fejében, olyanok, hogy miért mindig késõn vág bele mindenbe, vagy egyáltalán, minek neki azt csinálni amit mindneki csinál, miért nem talál magának valami saját utat amit járhatna. Mit is keres itt a sivatagban, amikor mindig is a hegyekbe vágyott? Elindult hát Montana hegyvidéki tájai felé... folyt. köv. ( ha megkeres egy kiadó )

#3 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:15

Ferenc 2002. 07. 15.Szánkózni voltamA hétvégén megint meglátogattam Pakeszt El Broncoban. Nagy ravaszul úgy idõzítem a látogatást, hogy a gyerektábor szombat reggeli távozása után érkezem, és a következõ csoport vasárnapi érkezése környékén távozom. Ezért aztán a szokásos béke és madárcsicsergés fogadott, meg persze a mindig kedves Broncoi csapat. Szombat délután kimentünk terepre Sanyi vezetésével. Nagyon kellemeset túráztunk. Sétáltunk, ügettünk, vágtáztunk, a lovak teljes egyetértésével. Aztán visszafelé elkanyarodott a csapat a Katlanhoz. Hátulról közelítettük meg, szép magas és meredek volt mindenhol. Onnan, ahol mi voltunk csak egy meredek ösvény vezetett felfelé, meg is próbáltam feltûnés nélkül elsunnyogni oldalra, de a fõnök már szólt is, hogy indulhatok. Így aztán mértékkel ráhasalva az elsõ kápára megindultunk felfelé a kb. 60 fokos emelkedõn. Pakesz úgy ítélte meg, hogy a vágta pont megfelelõ a terephez. Nagyjából háromnegyed távig bírta is szusszal, aztán megállt. De persze amikor csúszni kezdtünk visszafelé, azonnal és készségesen indult tovább. Szerencsésen felértünk a csúcsra, már csak le kellett jutni valahogy. Az aláereszkedést a Katlan belsõ felén terveztük. Jó bulinak tünt, de amikor odaértem a széléhez, és az út egyszerûen eltûnt a lábunk alól a meredek domboldalon, akkor udvariasan magam elé engedtem Sanyit, a kentaur jellegû broncoi intézõt. Õ meg minden különösebb lacafaca nélkül elindult lefelé. Szép békésen szánkóztunk lefelé a hátsó lábaikon ülõ lovakkal, csak a fákat kellett kerülgetni, amit a lovak szívesen meg is tettek. Olyan vidáman haladtunk, hogy a talaj is kedvet kapott, és versenyt szánkózott a lovakkal. Így aztán a folyós közmondással ellentétben itt a lovaink a domb tetején és alján ugyan arra a földre léptek. A lovak végig nyugodtak és fegyelmezettek voltak, szerencsére ez Pakeszra is átragadt. Pedig Õt ismerve valami olyasmire számítottam, hogy a lejtõ közepén megindul, és a Katlan alján lévõ fák egyikén állunk meg úgy, hogy még a szomszéd fán lakó mókus is agyrázkódást kap. Ez így nem hangzik különösebb kalandnak, de én nagyon élveztem. Aki járt már a Katlanban, az talán sejti, hogy miért. Ezután békésen hazaballagtunk.Vasárnap még mentem egy terepet egyedül. Addigra már az elõzõ napi túrától kellõképpen felspannolta magát a nagyfülû, lényegesen élénkebben haladtunk. Aztán megérkeztünk egy több száz méteres egyenes úthoz. Ahogy rákanyarodtunk, azon vettem észre magam, hogy az õrült sebességgel rohanó, métereseket bakoló ló fölött repkedek. Két ízben is komolyan el kellett gondolkoznom, hogy milyen röhögés várható, ha órákkal a lovam után érkeznék. Ettõl a gondolattól megerõsödve végül is az áldott elsõ kápa felhasználásával visszaküzdöttem magam a normál helyemre, és még megállni is sikerült. Nagyjából a szemöldökét erõsen ráncoló õrangyalom is ekkor ért utol minket. Mondtam Neki, hogy 1-0 a western nyereg javára. A választ nem idézem, angyalhoz méltatlan.Megérkezés után, lenyergelés közben Pakesz huncutúl nézett rám, ugye milyen jót mentünk?

#4 Gumilovas

Gumilovas

    Halasi Vénusz

  • Fórumtag
  • 2.159 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:16

Egy régi kedves írás Kátyától:Kátya: Mese a sok kis csodáról Az éjszaka közepén írom e sorokat, mert félek, hogy a reggel ridegsége elmossa az álmot, melybõl éppen hogy ébredtem, vagy ha a képek éberen maradnak is meg, a gyávaság lesz az mi szerényebbre fogja tollam. De nem! Fogadom most, hogy a pennám egyetlen kurta kanyarát sem másítom majd meg, s a mese, melyet leírok most iziben, az éjszaka szülötte és sötét szobámban az ágy sarkának borja."Szerteszálló dús sörényû édes lovam, volna kedved bejárni velem a környéket?"- kérdeztem, miközben nem mozdult a szám, csak a belsõm hangja kondult, s odafordultam hozzá. Õ rám se fitymált, csak a szája szeglete rebbent, a szeme sarka moccant, és én tudtam mehetünk, mert Õ készen áll.Már bóklásztunk egy ideje emerre meg arra, megnéztünk pár sünit, hogy vajon mi takarja, megrágtunk két fát, az meg szótlanul tûrte, pedig én már biztos dühös lennék érte. Ekkor egy apró díszes tollú kismadár cikázott el mellettem, és hangos szóval üdvözölt: "Sziasztok lovak - szólt a furcsa szerzet - hû te ott alul Te nagy isten barma,miért hagyod, hogy a hátadon üljön az a marha?Nem szólok én bele, nekem aztán mindegy,csak furcsállom egy kicsit, hogy lovak közt ez így megy." Lovam alig horkant, én meg elképedve álltam a madarak szavát mert eddig nem láttam. Na de engem lónak nézni, hát bolond ez a jószág? Oda se neki így baktatunk tovább. Már mentünk egy ideje, a zöld fû csak úgy nyikorgott a lábunk alatt, de amikor zajos nyekergésük hangos nyivákolássá fajult, s kihallani véltem nyávogó jajveszékelését minden külön fûszálnak, akkor újabb ámulatba estem, s inkább mentem vissza a földútra, mintsem hallgassam még nyüszítésüket tovább. Porfelhõt vert fel a patkó íve a földrõl. Eleinte csak az Õ lábát nyaldosta körbe-körbe, aztán már az én sarkamat kezdte rágni rendületlen, s ahogy menekültünk elõle egyre sebesebben, úgy lett õ egyre erõsebb és nagyobb. Már fulladtunk mind a ketten, szomjaztuk a az átlátszó levegõt az áttetszõ helyett, de az apró szemcsékbõl összetákolt fenevad ott csaholt a nyomunkban rendületlen. Nem volt mit tenni, harcra készen állva megtorpantunk, szemvillanás alatt sarkon fordultunk, hogy együtt nézzünk szembe az ellenséggel, de amaz bátorságát az inaiban hordta, ami most oda sebtiben vissza is szaladt, s gonosz dög már kushadt is a földre, minden porszemével, hogy nyomát se lássuk. Bátrak voltunk, tudtuk, és peckesen ügettünk tovább, csak hogy jól megcsodálhassa ezt a párost minden bokor és fa. Néztünk jobbra, néztünk balra, s láttuk, ahogyan a vén rozsdás ágak tapsra nyújtják fiatal hajtásaikat, és minden levéltenyér nekünk integetet üdvözlõn. Hogy taps volt -e, vagy csak a szél csiklandozta büszkeségem, és ingerelte a lombokat édes susogásra, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy ott járt közöttünk. Néha bele-beleborzolt mindkettõnk hajába, bebújt a ruhám s pajtásom nyerge alá, s habár perzselt az ajka, mint pipában a parázs, azért csak végigcsókolta a hátunk, megnyaldosta arcunk. Egyszer csak gondolt egyet, megszánt minket, izzasztó ölelés helyett frissítõ borogatással kedveskedett nekünk, s ahogy látta, hogy kedvünk egyre jobb lesz, versenyre hívott minket alig érthetõen. De lovam, kinek még neve sincsen, jobban értette e szavakat, mint én, s már dobbantotta is patáját mélyen a földbe, csak úgy rengett a talaj köröttünk, s sebesen kezdtük szelni az amúgy még mindig forró levegõmasszát, amely hûvös forgataggá szelídült a vad rohanásban. Mentünk míg a kedvünk bírta, mentünk, míg a lelkünk hajtott, mígnem beértünk egy enyhet hozó erdõbe. Midõn már zihálva vettük a levegõt, megszólalt a fejünk felett az erdõ lombján át utat törõ halovány fénycsóva, hogy menjünk csak, menjünk újra ki a fényre, s ha kiértünk nézzünk fel az égre, a napkorong mi perzselt, s égette a bõrünk, úgy ígérte, nem vesz több erõt el tõlünk.Lovam csak nézett rám, mormogott az orra alatt és így csócsálta a zablát: "Ne bízz benne gazdám, hamis a kis csalfa, sokszor ígér szépet, de mindig cserbenhagyja".Hát én mégis bíztam, s botcsinálta rímet félretéve, kivezettem kis barátom egy jókora rétre.A mezõn, mely a vadvirágok néha mézes-mázos csábító, néha messze ûzõ illatától volt hangos, terebélyes bodrosfelhõ árnyéka pihent elterülve szélesen, hangját szegve ragyogó csillagapánk minden szikrázó szavának. Békésen baktattunk keresztül a tájon, mindenszínû lovam meg én, s míg mosolygott ránk minden virág, addig a lábunk elõtt heverõ goromba kõdarabok, mert õk olyan picik, mi meg olyan nagyok voltunk tényen feldühödve minden oldalról rúgtak minket, ahol értek. Paripám - kinek amúgy még neme sincsen- taposta, tépte, tiporta õket halomba, amíg bírta, de amazok tisztes sereget állítottak ám ki, s a számbeli fölény miatt otthagytuk a gõgös csapatot. Lassan-lassan hazaértünk, egymás szemébe néztünk, s tudtuk mindketten legbelül jól, hogy ez az álom csak kettõnkrõl szólt. Hát így voltunk mi ketten a fûkkel, fákkal és egymással egy sosemvolt terepen a nevesincs ligeten.Ha lovardában jártok, és egy fényes szõrû paripát láttok, ki álmában butuska madárral beszél, illetve a széllel versenyre kél, köveket tipor és vad porfelhõvel dacol,tudjátok majd, hogy õ az a kis drága, ki egyszer egy álmában a vidéket velem együtt járta.

#5 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:17

Ferenc 2002. 02. 26.Lovaglási alapismeretek 1.A lovakkal való ismerkedés igen nehéz és lassú feladat, ezért néhány tanáccsal kívánjuk könnyíteni a kezdõk dolgát. Mint tudjuk, a lovasember saját kárán tanul, nem másokat majmolva mászik fel a tudás fáján.A lovat többnyire kikötve találjuk. Elsõ lépésben meg kell állapítanunk, hogy milyen idegrendszerrel rendelkezik jövendõbeli hátasunk. Szigorúan hátulról közelítjük meg, majd egy nagyot csapunk a fenekére. Ha nem következik be eszméletvesztés, akkor egy nyugodt lóval van dolgunk. Persze lehet bamba is, de ennek meghatározása a további leckék anyaga. Eszméletvesztés esetén idegesebb természetû állattal van dolgunk. Ez lehet alkalmi idegesség is, ezért 2-3 naponta újra tesztelni kell.Következõ feladat a ló tisztítása. A ló fenekéhez állunk, bekapcsoljuk a porszívót, majd hátulról elõre haladva kitisztítjuk a ló bundáját. Hosszúszõrû lovaknál ajánlatos a nedves takarítógép használata is. Ilyenkor ne felejtkezzünk el a vízkõoldó tablettáról, mert különben kissé merev lesz a lovunk. Ezután következik a hajszárító. Szárítás közben ügyeljünk arra, hogy ne kunkorodjon össze a szõrzet, mert különben kitesszük magunkat a "nicsak, milyen nagy mangalica" típusú beszólásoknak.Nagyon fontos a fogak tisztítása. A ló feje mellé állunk, bal kézzel megfogjuk az alsó álkapcsát, a jobb kezünkkel pedig húzni kezdjük a füleit hátrafelé. Amikor hátasunk a kívánt méretûre nyitotta a száját, akkor az ökölbe szorított jobb kezünket hüvelykujjal felfelé a szájába dugjuk. Az ily módon kipeckelt szájban már könnyen takaríthatunk a bal kezünkkel.Mire a fogak tisztításával végzünk, addigra a ló szõrzete tökéletesen száraz. Hogy szép és erõs legyen, egyenletesen bekenjük a lovat lenolajjal. A lenolajos szõrre felcsatolt nyereg a természetes kiválasztódás elvén elõsegíti a stabil üléssel rendelkezõ lovasok képzését is.Másik sarkalatos pontja a takarításnak a paták karbantartása. Egy jól felkészített lónak a "lábat" parancsra az adott lábbal 45 fokos szögben hátrafelé kell rúgnia, ily módon fellazítva a patára rakódott szennyezõdéseket. Erõs szennyezettség esetén célszerû a combunkat a rúgás útjába helyezni, így az ütközésnél a komolyabb szennyezõdések is könnyen eltávolíthatóvá válnak.A sörényt és a farkat szálanként ellenõrizzük. A kopott, töredezett, matt színû szálakat egy erõs rántással kitépjük. Ha nincs elég idõnk a mûveletre, akkor a kitépendõ farokszálakat összegyûjtjük egy kézbe, erõsen megmarkoljuk, és a másik kezünkkel tépünk ki egy szálat. Így a ló erejének felhasználásával egyszerre letudjuk a feladatot. Ügyeljünk arra, hogy puhára essünk. Mire a sörény tépéséhez érünk, addigra valószínûleg lovunk már nagyon unatkozik, ezért a sörény tépésénél a karunkon elhelyezett harapásokkal próbálja tudtunkra adni játékos hangulatát. Ezt határozottan utasítsuk vissza, takarítás közben szó sem lehet játékról!Sokan megfeledkeznek arról, hogy a lovaglás veszélyes sport. Mi ne tegyünk ilyet. Minden lópucolásnál gyakoroljuk az elsõsegély egy nagyon fontos elemét, a szívmasszást. A sérültet helyettesítõ személy odaáll egy falhoz, lovunk pedig adott jelre a személy enyhe, ritmikus falhoz nyomásával megkezdi a masszást. Természetesen éles helyzetben célszerû elõször a nyerget levenni a lóról. Sikeresen megpucoltuk a lovat. Elsõ alkalommal ennyi elég is.Ferenc

#6 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:18

Ferenc 2002. 06. 03.Tipiépítés Velem ellentétben Pakesz lovamnak elérkezett a nyári szabadság ideje. Ezen oknál fogva vasárnap elvonszoltam El Broncoba. Az akció eseménytelenségbe fulladt. A lovardába a megbeszélt idõpontba érkeztem, ahol azonnal megkaptam a futót. Gond nélkül jutottam át a városon, bár lehet, hogy néhány fõutunk 1945-ben jobb állapotban volt, mint most. Akkor csak 2-3 jól behatárolható bombatölcsért kellett kikerülni, ellentétben a mostani helyzettel. Az a gyanúm, hogy a normális aszfalt foltokat csak azért helyezték el, hogy európai módon lehessen eljutni az egyik kátyútól a másik kátyúig. A következõ színfolt a Soltszentimrérõl Broncoba vezetõ földút. Érdekes dolog 5-10 centis homokban utánfutót húzni, próbáljátok ki. Gyorsan lepakoltuk Pakesz, majd egy kis akklimatizálódás után beraktuk a nagykarámba. A nagykarám szó szerint értendõ. Sok-sok hektár, még egy nádas is van benne. Meg persze egy csomó ló, póni és két tehén. Legalább szokja a tehén látványát, ha már westernló. Érdekes módon elõször a pónikkal haverkodott össze, furán festettek négyesben. Kissé óvónõs benyomást keltett, azt leszámítva, hogy fiú.Mint kiderült éppen idõben érkeztem, hogy segíthessek a harmadik tipi felállításában. Ezeken a ranch-eken vagy folyamatosan dolgoznak, vagy én megyek mindig rosszkor. Legutóbb Silveradón sikerült beleszaladnom egy lõcsös szekér lepakolásába. Érdekes érzés, amikor a fél szekeret húzod magadra a teherautó 1 méter magas platójáról, és egy kicsit sem vagy biztos benne, hogy amikor lebillen, akkor meg tudod tartani. Szóval aki esetleg nem tudná, a tipit 16 darab 6-7 méteres rúd tartja. Három darab van összekötve és felállítva, mint egy bogrács láb. Az összekötést hívják bognak, ez még szerephez jut a késõbbiekben. A többi rudat ennek a háromnak a találkozásához, a boghoz kell támasztani úgy, hogy tökéletesen befeküdjön a meglévõ rudak közé. Ez elmondásra egyszerûnek tûnik, de a valóságban nem az. Toldi Miklós szerû jelenetek zajlanak. Mindez természetesen 10 centi mélységû homokban. A homok azért különösen jó, mert amikor függõleges helyzetbe hozod a rudat, akkor a homokba letámasztott alja kifordul, és a rúd dõlni kezd. Mire sikerül egyensúlyba hozni, addigra elgondolkozol azon, hogy felnõtt férfiak miért játszanak anti marokkót 7 méteres gerendákkal. Amikor sikerült nagyjából összerakni a tipi vázát, és kezdtük azt érezni, hogy milyen belevaló fickók vagyunk, akkor az indián szakértõ hölgy elmesélte, hogy az indiánoknál a tipi felállítása az asszonyok dolga volt. Hurrá! Gondolom nem azok a 64 fogú, miniszoknyás, 40 kilós lánykák csinálták, akiket a filmeken látni. Azt is elmesélte, hogy a tipit azért az asszonyok állították fel, mert az övék volt. Ha begorombúltak a pasira, akkor egyszerûen kirakták a tipibõl. Mielõtt a feminista forumosok vigyorgásba kezdenek, megemlíteném, hogy ki is haltak. Aztán az is kiderült, hogy eredetileg sokkal vékonyabb rudakat használtak, mint mi. Na szóval. Megvan a váz, pontosabban egy rúd még hiányzik. Ez az úgynevezett beemelõ. Azon egyszerû oknál fogva, hogy erre a rúdra van rákötve a sátor, adott esetben a ponyva. Amikor ez a rúd is a helyére kerül, akkor két oldalról szépen körültekerjük a ponyvával a favázat, aztán a ponyvát a bejáratnál átlapoljuk, és az elõre elkészített lyukakon átdugott faágakkal rögzítjük. És máris látszik, hogy valami nem stimmel. A ponyva és a föld között van egy fél méteres lyuk. A tipiszakértõ közli, hogy "én mondtam, hogy túl magasan van a bog". Aztán megnyugtatásul közli, hogy a magyarországi indiánoknál is elõfordul, hogy csak 2-3 próbálkozásra tudják felállítani a tipit. Megnyugodtunk. Kösz. Egy bátortalan hang megjegyzi, hogy mi lenne, ha láncfûrésszel levágnánk a tartó rudak aljából fél métert? A választ nem írom le, de a tipiszakértõ vehemense védelmezte a rudakat. Leszedjük a ponyvát, jövõ héten újra megpróbálják.Közben a gyerekek új játékot találnak az álló tipikben. A bognál körbe vannak tekerve a rudak egy kötéllel, aminek a vége lelóg a tipi közepén a földig. Ez a viharkötél. Az a funkciója, hogy a rögzített kötél megakadályozza, hogy a szél alákapjon a tipinek, és megemelje. Mivel a viharkötél jelenleg nincs rögzítve, a srácok hintázni kezdenek rajta. Ezt a tipi röhögve bírja, viszont a gyerekek hol a tipi vásznáról, hol a tartórudakról pattannak vissza, ami komoly vihart okoz a szülõk lelkében. Tehát a hintázás némi kiabálással véget ér.Ezután még megnéztük a tévében a Sztár a háznál vagy valami hasonló nevû mûsort, irigykedtünk Walter Andrásra, megmosolyogtuk a bézbólsapkás cowboyt, és eljöttem haza. Nincs csattanó a végén, ebbõl is látszik, hogy a hosszával ellentétben ez nem regény.Ferenc

#7 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:21

Vegeta Lovak és Vegák kb 12 évesen ültem elõször lovon egy úttörõtáborban. Akkor döntöttem el, hogy nekem KELL egy ló.5 éven át jártunk a Hugommal és a barátnõinkkel mindenféle lovas helyre, hogy munkáért lovaglást kaphassunk, mert nálunk pl a zsebpénz fogalma ismeretlen volt. Helyet sem volt könnyû találni, akkor még nem volt ennyi lovarda, háznál meg senki nem tartott lovat, lévén, hogy olyan budai kerületben laktunk, ahol nem lehetett még egy csirkét sem önkormányzati és köjál engedély nélkül tartani.De volt néhány gazda a közeli községekben, ahol teheneket ganéztunk, meggyet szedtünk, takarmányt pakoltunk, elvégeztünk mindent egy-egy félóra lovazásért. Ez abból állt, hogy a nap végén mindig odaadtak egy kantárt azzal, hogy mehetünk egy fél órát, keressünk egy lovat... Ezt nem nevezem áldozatnak, hiszen munkáért lovat kaptunk.De ez kevés volt. Hugival akkor már menthetetlenek voltunk. Egyre erõsödött a vágy bennünk egy saját ló után. Állandóan indián regényeket olvastam, minden este azzal aludtam el, hogy vágtatok a mezõn, a prérin a lovamon, lobog a sörénye, úszunk át egy folyón és együtt szárítkozunk a napon...ezt is álmodtam mindig. Tudtam, hogy egyszer meg fog valósulni, hiszen akartam, csak még nem láttam az utat odáig. A szüleink pont akkor váltak, sz*r volt otthon, menekültünk, amikor csak tudtunk. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor 2 barátnõnk egyszercsak bejelentette, hogy kaptak a szüleiktõl egy (közös)lovat.Én 17, a hugi 15 éves volt, amikor ünnepélyesen megfogadtuk, hogy lesz egy lovunk, ha beledöglünk is. Elhatároztuk, hogy dolgozni fogunk suli mellett és mindenrõl hajlandóak vagyunk lemondani, de a KELL a ló. Feldobott és erõvel, rengeteg energiával töltött fel az, hogy elhatároztuk. Megvolt A CÉL!Nem sokkal késõbb azt vettük észre, hogy iskola után szórólapot terjesztünk, újságot hordunk ki, adatot rögzítünk, borítékolunk, gyárban dolgoztunk hétvégenként (emlékszem, Huginak egyszer 40 fokos láza volt, álltunk a huzatban a metró kijáratnál egy kupac szórónyaggal, lila volt a szája és remegett, de csak hajtottam, hogy nem mehet haza, mert kell a pénz, gondoljon a lóra!).Kis idõ után állandó munkánk is lett: egy közeli bõrdíszmûves mûhelyben kezdünk el óraszíjakat ragasztani, teljesítménybérre. Az óraszíjak papír belsejét kellett bõrrel bevonni, lehajtani, ragasztani. Egy idõ után haza is lehetett vinni, bedolgoztunk. Akkor már semmi nem érdekelt: nem jártunk bulizni, nem jártunk moziba, nem vettünk részt szinte semmilyen programban, nem jártunk lovagolni sem. A ragasztó rohadt büdös volt, a higítótól fájt a fejünk, de télen már nem lehetett nyitott ablaknál ülni. Rendszeresen hajnali 2-3-ig dolgoztunk, másnap 6-kor keltünk és mentünk iskolába. Én elszánt és kegyetlen voltam, Hugi pedig szerencsére befolyásolható. Hiszen én voltam az idõsebb, én diktáltam a szabályokat. Hol Hugi ébresztett fel engem éjjel, hol én õt, mert egyszerûen elaludtunk a monoton munka közben. Hiába szólt a rádió, hiába volt félóránként ébresztésre állítva az óra.Apám elköltözött, anyámmal nagyon megromlott a kapcsolatunk, egy idõ után már nem is beszéltünk egymással, leginkább a nagymamám volt családunk, õ fõzött nekünk, foglalkozott velünk. Csak õ tudta, mennyit dolgoztunk, csak õ tudta, hogy mit akarunk. Szüleink egyszerûen hülyének néztek, nem vették komolyan, hogy "lóra gyûjtünk". Nem is foglalkoztak vele.Közben jött a felvételi, egyre erõsödött a terhelés, akkor már tényleg csak 2-3 órákat aludtam egy nap.Teljesen kivoltunk, de 200e Ft volt a cél (én ezt állapítottam meg...), addig nem hagyhattuk abba. 1 évig húztuk. 220e Ft-ot szedtünk össze a következõ nyárra. Az, hogy hogy vettük meg Römit, az már egy másik történet, lényeg az, hogy egy kellemes, napos délutánon beállítottunk vele otthon. Biztos ti is vittetek már haza kiscicát, kutyát, hogy "anyu, ezt találtuk..." Hát mi egy lovat vittünk, hogy "anyu, ezt vettük..."Ahogy mondtam, a mi kerületünkben max. kutyát és macskát lehetett tartani, K2 besorolású kiemelt övezet volt, vagy mi franc. Másnap egy teherautó beöntött 1 évre való kisbálás szénát és szalmát a kerítésen, lepakoltuk a zabot. A szomszédok kíváncsian lesték, mi lesz ebbõl és fenték a késüket.Anyám még szerintem akkor nem igazán fogta fel, mi történt, mert nem õrjöngött. Végtelenül mély megdöbbenés, értetlenség, de mégis valamiféle büszkeség is volt az arcán. Mire feleszmélt volna, hogy nem álmodik, addigra mennünk kellett. A szomszédoknak alig 4 napba került, hogy feljelentést tegyenek....de ez is egy másik történet.Römi azóta is a miénk, két csikója született, mindkettõt megtartottuk. Hogy azóta milyen áldozatokat hoztunk mindketten, az biztosan nem olyan meglepõ: kapcsolatok, pénz...stb.De õket soha senki nem veheti el tõlünk. Soha senkitõl nem kaptunk és nem is kértünk segítséget a tartásuk, létük fenntartására. Megérte az áldozatot és így tennék újra, ha elölrõl kellene kezdenem. A Hugom is. ...sorry, hogy kicsit olyan rózsaszín szappanoperás önéletrajzi ponyvára sikerült, de...tényleg így történt :D lovak és vegák - folytatásos net-regény szentimentálisoknak, 2. részRömiAmikor a 220e Ft összegyûlt, Hugival nekivágtunk az országnak. Miután akkoriban a bicikli illetve a BKV-Volán-MÁV közlekedési kombináció volt a mozgásterünk, viszonylag korlátozott kínálatból válogathattunk. Hatalmas múltú lótenyésztõ és lovas tudásunkkal elõre meghatároztuk, hogy milyen legyen A ló (ebben a sorrendben ):1.szürke (mert az szép...)2.kanca (mert a csikót majd eladjuk jó pénzért...)3.legyen származási lapja (mert az kell...mi is az egész pontosan? )4.belovagolt (azért legalább egy jó gondolatunk volt ;) )Hívogattuk a hirdetéseket - akkoriban természetesen még mobiltelefon hiányában - utcai fülkébõl. Jegyzeteltünk, aztán utaztunk, aztán újra telefonáltunk, jegyzeteltünk, utaztunk. Azután rájöttünk, hogy az utazásra, telefonra lassan elköltjük a ló árát, hát gondoltuk, körülnézünk a környéken is.1995 augusztus elején Nagykovácsiba buszoztunk, ahol régebben sokat dolgoztunk (tehénganézás) lovaglásért cserébe. A kupec mondta, hogy van eladó lova (höhö, van ami nem eladó egy kupecnél?) 2 db sárga kancát mutatott (persze húztuk a szánkat, mert mi szürkét akartunk): Bütyök : 7 éves, belovagolt kisbéri (sütésû), formás, jegytelen kis kanca. Pötyi : 2,5 éves, nyers, 0-ás sütésû, nagy felfújt hasú kanca hatalmas, de nagyon kedves gülü szemekkel, a nagy lapát füleit egy szamár is megirigyelte volna Posted Image A hókájában két nagy pötty volt, onnan eredt a nagyon eredeti neve... Bütyök jófej volt, szelíd, kezes, felültünk rá szõrén, jól viselkedett, ment amerre kértük. Pötyit nem lehetett kötõfékkel sem vezetni, mert amint meghúztuk kicsit, hatalmasat rántott hátra fején és még sosem ültek rajta. Bütyök a többi ló között legelészett vidáman, Pötyi egyedül álldogált a többi lótól távol, unottan, lehajtott fejjel. Bütyök 150.000 Ft-ba került, Pötyit 120.000 Ft-ért adták.Arról természetesen fogalmunk sem volt, hogy hogyan lehet többnyire fele pénzért elhozni a lovat egy kupectõl, azért ez akkoriban elég magas ár volt. Szóval, akkor délután, miután megszakértettük a lovakat, elégedetlenül indultunk haza. Nem volt szürke ló, nem volt olcsó ló Posted Image .Lassan távolodtunk a tanyától, közben gyõzködtük magunkat, hogy Bütyök nem is olyan rossz vétel, meg legalább haza tudnánk vinni lábon, a lószállítás úgyis olyan drága. Van papírja, be van lovagolva, stb, stb.Ahogy errõl diskuráltunk, egyszercsak hangos patadobogás a hátunk mögött. Félreugrottunk, majd hátranéztünk, de addigra már Pötyi megállt és csak nézett a nagy, gülü szemeivel. Továbbmentünk, mert tudtuk, hogy a lovak nincsenek bekerítve, majd hazamegy. De amint elindultunk, Pötyi lépésben bandukolt utánunk. Megálltunk, megpróbáltuk visszavezetni, de csak rángatta a fejét. Mentünk tovább, de õ nem tágított, mint egy kullancs, követett minket vagy 100 méteren keresztül. Akkor már aggódtunk, hogy nem fog vissza menni és elüti valami kamion, így aztán megálltunk és elindultunk visszafelé. Pötyi szintén...nem tudtuk mire vélni. Mi a fenéért jön két idegen ember után egy ló? El a többi lótól, a legelõtõl??! A tanyán szóltunk egy lovásznak, hogy kergesse vissza a többi közé. Majd újra elindultunk.Alig 5 perc után az elõbbi jelenet megismétlõdött: vágtában utánunk, amikor hátranéztünk, megállt, majd lépésben követett. Séta vissza a tanyára. Szóltunk a lovásznak, hogy fogja meg, míg eltûnünk a látómezõbõl.Úgy is történt, leráztuk. Elsétáltunk, felszálltunk a 63-as buszra. Álldogáltunk a busz végében és rejtély, hogy miért (hiszen azon kívül, hogy kanca, semmiben sem felet meg a kitûzött céloknak), de Hugival szinte egyszerre kérdeztük: És Pötyi? Végülis olcsóbb...a papír meg nem is számít annyira. Majd belovagoljuk valahogy, a barátnõmék póni lovain is mi ültünk elõször, nem lehet olyan gáz...meg végülis szép is, meg...és bár nem mondtuk ki, el volt döntve. Volt vm végtelen kedvesség, szomorúság és komikus is egyszerre abban a lóban. Vagy nem tudom mi, de bíztunk a megérzésünkben, fõként, hogy mindketten ugyanazt éreztük meg. Mire hazaértünk, már úgy is beszéltünk Pötyirõl, mint a MI lovunkról. Egyre szebb lett, egyre okosabb, jobb, szóval szépen lobbiztunk Pötyi mellett magunknak :D Alig tudtunk aludni az izgatottságtól, így másnap fogtunk 120.000 ft-ot és irány Nagykovácsi. Sietõsen lépkedtünk a tanya felé és kerestük a fõkupec tulajdonost, hogy majd most jól lealkudjuk a Pötyit és visszük rögtön haza. A lovak nyugalmasan legelésztek a réten. Ott volt Bütyök, ott volt még vagy 20 ló és jópár tehén. Kerestük a szõke sörényt, azzal a nagy hókával, a gülü szemekkel, de...de Pötyi nem volt ott!!!Rémülten kérdezgettünk mindenkit, akit láttunk, hogy HOL VAN PÖTYI? Hiszen tegnap még itt volt! De senki nem tudta. A tulajt kérdezzük, azt mondták. A kupecrõl az a hír járta egyébként, hogy amelyik lovat nem tudja eladni gyorsan, azt felhizlalja és megy a vágóba. Ügyes... Naná, hogy ezt is bevettük és persze paráztunk rendesen. 2-3 órát vártunk, majd miután sem Pötyi, sem a tulaj nem került elõ, csüggedten hazamentünk.Egy világ omlott össze. Minek gondolkoztunk egy napot? Mekkora barmok vagyunk...tuti, hogy Õ volt az igazi. Most mi lesz???2 nap múlva azért újra ellátogattunk a tanyára, hátha...Reménykedve kutattuk a legelészõ lovakat, de nem, Pötyi sajnos nem volt ott Posted Image . A tulajt viszont megtaláltuk. Valszeg nagyon könyörgõ tekintettel kérdezhettük, hogy "Eladta Pötyit?" Mert némi hatásszünet után flegmán azt mondta: "Nem, kivittem fedeztetni egy haflingi csõdörhöz" (és már tudta, hogy ha egy forintot sem enged, akkor is megvesszük majd a lovat). Így folytatta: "és így, vemhesen már 130.000 Ft az ára" . Pont. Minket aztán nem érdekelt, megvolt Pötyi, az volt a lényeg, bár kicsit bosszantott, hogy miért fedezteti a MI lovunkat haflingival, de nem számított annyira.Azt mondta 4-5 nap múlva újra itt lesz. Közben persze mindennap elmentünk meglátogatni Pilisjászfalura, megmutattuk egy állatorvosnak, beszereztük a takarmányt. Kicsit sántított, azt mondták, megrúgta a csõdör. Elhittük.1 hét múlva mehettünk érte. Természetesen kerek 130.000 ft-ot fizettünk ki, egy fillérrel se kevesebbet, természetesen késõbb kiderült, hogy nem is vemhes, de nem volt baj.Szóval, a mai napig nem tudom, miért jött utánunk akkor, de...A miénk lett. Nem ilyennek képzeltem, mégis Õ lett a tökély.Ja, hogy mi köze ennek az egésznek Römihez Posted Image ? Nem akartuk Pötyinek hívni A lovat, mint vm dalmatát, de eléggé hallgatott rá, úgyhogy ugyanolyan magánhangzós névre kereszteltük, így lett nagy fantáziával RÖMI... Römi a kertben hatalmas nyerítéssel üdvözölt mindenkit, akit meglátott, békésen legelészte a gondosan nyírt füvet az almafa alatt, jó nagy kupacokat pakolt a veteménybe, kigyomlálta a répát, leszüretelte a paradicsomot...Csodás érzés volt, semmihez nem tudom hasonlítani azt a néhány napot. Úgy aludtunk el a fûben este, hogy õt néztük, délutánonként sétálni vittük, fényesre glancoltuk, szálasra fésültük a szõke sörényét, lapáttal és gereblyével mentünk utána. El voltunk varázsolva...fel sem tudtuk fogni, hogy az a kertromboló állat ott az udvarban tényleg a MI LOVUNK.Pár napig tartott a felhõtlenség, amíg a szomszédok fel nem jelentettek...mennünk kellett azonnal.Így utólag nem is értem, hogy gondoltuk ezt (de nem bánom egy pillanatig sem). Tudtuk, hogy nem lehet majd otthon tartani, de nem érdekelt. Majd megoldódik...azt tudtuk, hogy Römit csak a kaszás veheti el tõlünk, és ez a tudat elég volt...Ez a filozófia egyébként végigkísérte az egész életemet, életünket. Néha tényleg merész dolgokba vágtam bele, de akartam és az elég. Fura dolog az akarat...Szóval majd megoldódik...Meg is oldódott. De az megint más történet Posted Image . A lényeg, hogy már nem az álom megvalósulásáért, hanem az álom létéért dolgoztunk. Az sem volt könnyû és nem könnyû most sem, de álom az KELL. mindenkinekhogy lássátok a fõszereplõt is (sajna csak késõbbi képeket találtam és az egyik grafikusunkat már így is megõrítettem a szkenneléssel, ezért csak keveset): Römi kb [url="http://"http://kep.tar.hu/vegeta/images/pic5789472.jpg"]4 éves[/url] (a füleit nézzétek)Römi [url="http://"http://kep.tar.hu/vegeta/images/pic5789468.jpg"]8 éves[/url] [url="http://"http://kep.tar.hu/vegeta/images/pic5789470.jpg"]Ouzo-val[/url] , az elsõ csikójával [url="http://"http://kep.tar.hu/vegeta/images/pic5789469.jpg"]Bendegúzzal[/url] , a második csikójával.

#8 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:26

Ferenc 2002. 01. 31. A westernló szállítása Némely lusta egyedekben idõnként felmerül a ló jármûvel történõ szállításának lehetõsége. Ez egy furcsa gondolat, mivel napi 60-80 kilométer megtételével az ország bármely pontja elérhetõ néhány nap alatt. De sajnos az ilyen puhányok igényeit is ki kell elégíteni, ezért röviden összefoglalom a tudnivalókat. Mivel rendes weskós kizárólag lóval közlekedik, a ló kifejezetten idegenkedik a szállítótól. (Aki nem tudja, hogy miért, az húzzon magára egy utcai kukát, és rögtön rájön.) Megszereztük a futót, sikerült betolatnunk az istállóhoz - a kaput késõbb mindenképpen csináltassuk meg a további jó viszony érdekében - most következik a ló elõkészítése a szállításra. Ennek fontos eleme a lábak védelme. A magasiskolát képviselõ reining lovaknál minimális elvárás a gazdától, hogy a lóra lábanként legalább 2 sízoknit húzzon. A többi lónál elfogadott a sima fásli használata is. A reining lovakra a lepakolásnál kiemelt figyelmet kell fordítani, mivel a két sízokni eredményeképpen a léptei olyan puhává válnak, hogy feltûnés nélkül tud elsomfordálni a helyszínrõl, aztán órákig kereshetjük. A ló elõkészítése után következik a beszállás. A lovak - a gazdával ellentétben - csak ekkor kezdenek idegeskedni. Nagyon elterjedt trükk, hogy a szállító bejárata fölé kirakunk egy táblát "SALOON" felirattal. Ezt meglátva a legtöbb westernló azonnal megnyugszik, és felkészül a több órás ácsorgásra. Ha a ló mégsem akar beszállni, akkor további praktikákat kell alkalmaznunk. Például a locsolócsõ felhasználásával a palló alatt kialakítunk egy kis patakocskát. Így a trail lovak azt hiszik, hogy a palló egy fahíd, és békés mosollyal az arcukon - ez trail-ben követelmény - besétálnak a pallón át a futóba. Ha ezek a trükkök nem segítenek, akkor jön az erõszak. Alkalmaznunk kell az úgynevezett keresztezett lasszó módszert. Minden rendes weskós nyergén megtalálható a lasszó. Ezt szépen letekerjük. Figyelembe véve a használat sûrûségét - több éve összetekerve pihen a nyergen esõben, sárban, homokviharban, hóban - a lasszó széttekeréséhez 2-3 nagyobb termetû weskós elegendõ. Az így kapott kb. 10 méter hosszú hajlékony rúd egyik végét a futóhoz rögzítjük. Majd keresünk még egy olyan bolondot, mint Mi, és elkérjük az Õ lasszóját is. - Annyira senki sem bolond, hogy két lasszót hordjon magával (a tavalyi orvos konferencia eredményei szerint, persze az is lehet, hogy az illetõ nem fordult orvoshoz). A másik lasszóval is hasonlóképpen járunk el. Ezután a módszer nevének megfelelõen a lasszókat keresztezzük a ló feneke mögött. A két lasszót addig közelítjük, amíg a ló beszorul közéjük. Ekkor a lasszók széttekeréséhez használt 2-3 nagyobb termetû weskós megemeli a lasszók végeit, ügyelve arra, hogy a ló végig szorosan illeszkedjen - a ló elejtése súlyos hibának számít. Ennek hatására a ló szépen becsusszan a futóba. A térdvédõ használata mindenképpen javasolt a ló számára, esetleg az állvédõ is, mivel a ló vagy térdelõ helyzetbe érkezik, vagy a pofijára. A ló oldalán keletkezõ csíkkal ne törõdjünk, a "miért van rajta merülési vonal?" típusú megjegyzések elhangzásakor húzzuk össze a szemöldökünket, a baloldalit kicsit emeljük meg, és a résnyire szûkült szemrésünkön keresztül nézzünk az illetõre, miközben kezünk a Colt-unk markolatára fonódik. Ez többnyire hatásos, ha mégsem, akkor megvonjuk a vállunkat és felcsillantjuk idegennyelvtudásunkat: CSAK. (Szõke nyelvterületen rendkívül elterjedt, vitathatatlan magyarázat - a szerkesztõ.) Végre bent van a ló. Gyorsan rögzítjük, becsukjuk a hátsó ajtót és indulunk. Egyenletes, nyugodt tempóban haladunk. Szerencsére az utánunk jövõk jó nagy követési távolságot tartanak. Ha ez nagyon zavar, akkor a következõ felüljárónál megállunk, és összetekerjük a két lasszót, amit eddig magunk után húztunk. A lasszókat legkönnyebben a felüljáró oszlopának felhasználásával tekerhetjük össze. Feltéve, hogy a 2-3 nagyobb termetû weskóst nem felejtettük el berakni a kocsiba. A lasszókat ugyan feltekertük, de sajna még az oszlopon vannak. Célszerû a lószállítóval közvetlenül az oszlop mellé parkolni, így a tetejére állva az összetekert lasszókat áthúzhatjuk az oszlop és a felüljáró közötti résen. Sajnos ez csak hazai kivitelezésû felüljárók esetén mûködik. Az út hátralevõ részén még ki kell gondolnunk valami frappáns magyarázatot a másik lasszó tulajdonosa számára, ami megmagyarázza a lasszólopást, és egyben ránk is jó fényt vet.Innen kezdve az út eseménytelen, szinte unalmas. Maximum azért aggódhatunk, hogy mi történik hátul a futóban. Szerencsére ez az aggodalom is kivédhetõ egy egyszerû bébikom alkalmazásával. A kétirányú változattal még szólhatunk is lovunkhoz. Bár ennek a felszerelésénél ügyelni kell arra, hogy a hangszóró középre kerüljön. Az unalmas út miatt a tulaj meghív néhány embert, és folyamatos kényszert érez, hogy szórakoztassa Õket. A jól kiképzett cutting ló hátul áll, és a hangszórón keresztül hallgatja a gazdi erõltetett jópofizását. Elõbb-utóbb rájön, hogy a gazdi egy MARHA. Márpedig, ha a marha hangja nem középrõl hallatszik, akkor a fegyelmezett cutting lónak ugrania kell, a hang irányába. Könnyen belátható, hogy sokkal egyszerûbb a hangszórót középre szerelni, mint a felborult futót felállítani. Megérkezés után a ló lepakolása már pofon egyszerû. Ha a ló nagyon kifáradt, és nem akar magától kiszállni, akkor egy a tatterosoktól ellesett trükköt alkalmazunk. Az elsõ lábaira felcsatolunk egy-egy ínvédõt, amire elõzõleg kerekeket szereltünk, majd a 2-3 megtermett weskóssal megemeltetjük a hátsó lábait. Az abszolút letargikus lovat is könnyen a helyére szállíthatjuk ezzel a módszerrel. Ferenc Reining: western díjlovaglás Trail: western ügyességi pl.: kapun, hídon áthaladás, oldalra és hátraléptetés.Cutting: marha elválasztása és távoltartása a csordától

#9 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:32

2001. November 16. mac Hurrá! Megyek lovagolni! Igaz, még lovat sem láttam, de a szomszéd Pisti egyik osztálytársának a barátja lovarda mellett lakik. Ez, azt hiszem, kellõ indíttatás a lovagláshoz. Apu és anyu sokat dolgoznak és pénz van, mint pelyva. El is mentünk egy olyan boltba, ahol csak lovagláshoz való dolgok vannak. Jól körülnéztünk, anyu meg is kérdezte, hogyhamár lovas bolt, akkor miért nem árulnak lovat? Érdekes, az eladó nagyon furcsán nézett ránk, és kettõt lépett hátrafelé. Azontúl így beszélgettünk.Még nézelõdtünk egy kicsit. A szomszéd Pisti azt mondta, hogy a lovasnadrág nélkülözhetetlen. Anyu megkérdezte, hogy Pierre Carden lovaglónadrág van-e? Az eladó rémülten nézett körül, láthatólag segítséget keresve. Na, mindegy, lett egy gatyám, bár nem valami jó minõségû, meg nem is új lehet, mert foltos a combja, meg az ülepe. Ezt meg is mondtam az anyunak, aki ettõl ideges lett, és jól lecseszte az eladót, hogy ilyen bóvlit akar ránk sózni. Erre azt felelte az eladó, hogy inkább õ összeválogtja a szükséges holmit, mert úgy gondolja, mi nem egészen vagyunk tisztában a dolgokkal. Erre mi nagyon megsértõdtünk. Hogy mer egy egyszerû melós így beszélni velünk. Apu nyúlkálni kezdett a farzsebe felé, de az anyu rászólt, hogy itt nem lesz lövöldözés, még csak az kéne, hogy aput elvigyék, mi meg mehetünk három sarkot gyalog. A gyaloglás hallatán kirázott a hideg. Apu is meggondolta magát, és csak a bézbóll ütõt markolta meg a kabátja alatt. Hiába, na, milyen szeretõ szüleim is vannak! Nagyon jól esett ez nekem, hogy így megvédenek.Az eladó közben járt körbe a boltban, és egyre nagyobb kupacot rakott össze elõttünk a pulton. A közben betérõ többi vásárló kíváncsi tekintettel méregették a halmot, azt találgatva, hogy egy komplett lovardának szerezzük-e be az éves készletet? Mi erre természetesen nem válaszoltunk semmit, nem alacsonyodunk le ilyen népek szintjére.Került a halomba egy fekete rohamsisak is, amit nem értettünk, mivel tudomásunk szerint a lovaglás békés sport. Aztán arra a megállapításra jutottunk, hogy bizonyára lóról nyilazáshoz kell ezt használni, munkavédelmi célokra. Apu meg is jegyezte, hogyha nekem nem kell, ilyen célokra neki is jól jön, amikor túl rövidre vágja a gyújtózsinórt, vagy közel jön a célszemély. Ezt nem értettem, de az anyu úgy bólogatott mosolyogva, hogy el kellet hinnem.Aztán tettek elénk csizmát is, amit mindjárt fel kellett húznom, hogy jó-e? Azt hiszem, a suliba nem tudok benne elmenni, mert túl kemény a szára, bár tök jól lehet vele rúgni. Azért lehet, hogy reggel mégis elviszem, gondolva a szeplõs és dagadt Pusmogi Zolira. Ezen olyan jól elszórakoztam magamban, hogy alig vettem észre, amikor egy fekete kabátot is letettek elénk a kupac tetejére. Ezen megrémültem, és az apu is mérges lett, hogy korai még nekem a temetési szertartáshoz az öltözéket megvenni, mivelhogy még növésben vagyok, õneki meg jóbarátai is vannak. Az eladó már semmit sem szólt, hanem jó nagy ívben kerülgetve minket csak szedegette tovább a göncöket. Megkérdezte, hogy nyerget is kérünk-e? Ezen mosolyognom kellett, mert a biciklizésbõl már kinõttem, a szomszéd Pistinek is robogója van, én is kapok egyet a jövõ héten, mert a múlt hónapban nem kaptam igazgatói megrovást. Az eladó kissé türelmetlenül kezdte magyarázni, hogy a nyereg a lovagláshoz kell. Anyu megkérdezte, milyen áruk van ezeknek a lónyergeknek. Az eladó mondta, hogy olcsótól a drágáig van minden. Anyu azt mondta, hogy természetesen nekünk a legdrágábbat adja ide, mert mindenféle szart nem viszünk haza. Az eladó csak mosolygott rezignáltan, és letett elénk egy fekete valamit, aminek az árcéduláján öt nulla volt a szám után. Anyu megismételte, hogy olcsó szemetet nem viszünk haza. Az eladó erre hátravitte a nyerget, és kis idõ múlva visszahozta egy másikat, ami tök úgy nézett ki, mint az elõzõ. Az árcédulán eggyel több nulla volt, úgyhogy mégsem ugyanolyan lehetett. Anyu erre megnyugodott. Apu is mosolygott, hogy a kisfiának (nekem) milyen jó kis dolgot találtak ki, hogy az õ kisfia (én) lovagolni fog. Én is alig vártam már, hogy végre ló közelébe kerülhessek.Amikor hazavittük a cuccokat, amit apu fizetett ki (csak benyúlt a zsebébe, és kimarkolt egy halom pénzet), egybõl átöltöztem. Felvettem a használt nadrágot (amit az eladó a legszigorúbb felszólításunkra sem volt hajlandó újra kicserélni), egy igazi Alain Delon piros inget, a fekete kabátot, és a csizmát. A csizma egyre jobban tetszett. Szép fekete, kopog, és hegyes, kemény az orra. Bal kezembe vettem az ostor szerû rövid pálcát, ami egyenlõre nem tudom, miért kell nekem, mert testi fenyítés apuból kifolyólag biztos nem lesz a lovardában. Jobb kézbe vettem a szíjakat, amiket úgy hívnak, hogy kantár, de olyan összevissza volt keveredve, hogy kénytelen voltam egy órás munkával szépen egymásba fûzni õket, hogy ki is nézzen valahogy. A sárgaréz zabla nevû izét nem tudtam hová tenni, ezért ezt is az ostor szerû pálcával együtt a bal kezembe vettem. Volt ott még két szíj, sárgaráz szép fényes kengyel nevû izékkel, azokat a nyakamba akasztottam. Fejembe húztam a rohamsisakot is, a nyerget letettem a földre magam elé és mint egy legyõzött vadállatra, egyik csizmás lábamat rátettem. Anyuék vettek erre az alkalomra egy szép nagy velencei nevû tükröt, hogy megnézegethessem magam benne, így beöltözve. Nagyon tetszettem magamnak, anyu is azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy huszár tiszt. Nem tudja mit beszél, mert a Huszár Móni apja, aki katonatiszt, mindig tök részeg, veri a családját meg a Mónit, és általában homlokig sáros, mire hajnalban hazaér a munkájából.Másnap apu felhívta a lovardát, és idõpontot kért a vizithez. Az öreg Zsan, apu komornyikja ugyan mondta neki, hogy azt nem vizitnek hívjak, de az apu már csak ilyen konzerves (vagy ilyesmi, ezt sosem értettem, hogy egy ember hogy lehet konzerves?) ember.A megbeszélt idõpontban az egész család kivonult a lovardába, elhoztuk a komornyikot is, hogy legyen tanú. Apu mondta, hogy ez feltétlenül szükséges, amikor elmegy valahová emberek közé. A cuccokat elõre felvettem, bár a csizmát nem kellett, mert abban mentem a suliba. Elég nehéz volt átráncigálni rajta a farmeromat, a használt lovasgatyáról nem is beszélve. Amikor jött a tulajdonos, egy sovány, magas ember, talpig munkásruhának látszó tárgyba öltözve, kissé megrökönyödtünk. Eddig azt hittük (Zsannal egyetemben), hogy a lovaglás elõkelõ, úri sport, elegáns ruhákban. De akkor néztünk nagyot, amikor elõhozták a lovat. A ló úgy nézett ki, mint egy vérszomjas vadállat, már csak a nagyságánál fogva is. A farkával idegesen csapkodott, mint Cirmi, anyu macskája, amikor nehezményezte, hogy a szomszéd Pistivel búvárleckéket adtunk neki, mivel a Cirmi nagyon szerette a halat. Mi csak segíteni akartunk rajta. Anyu nagyon ideges volt, és azt mondta, hogy nekünk kell elásni a dögöt a kertben. Azóta pitbullunk van, merthogy az most a divat, meg a Pistivel ketten sem tudjuk megemelni, hogy a kádba nyomjuk a fejét. Sebaj, van úszómedencénk is!Naszóval, a tulaj ipse odahozta a fenevadat, aki szemmel láthatóan nem nagyon szerette volna, hogy én tréningezzek rajta. Amikor kiengedték a karámnak nevezett, bekerített helyre (úristen! Mennyi idegen szó, amit meg kell majd tanulnom!), ugrált ottan, meg rugdalózott. De a tulaj ipse nagyot nõtt a szememben, amikor csak úgy egyszerûen bement ehhez a vadállathoz, és egy kantárt (ami nekem is van, és amikor megmutattuk neki, hogy azt rakja rá a lóra, csak annyit mondott, hogy neki ilyen marhaságokra nincs ideje) tett rá a fejére, és legnagyobb meglepetésünkre a sárgaréz, zabla nevû fényes cumót benyomta a ló szájába, és a ló erre semmit sem szólt! Ha nekem tennének ilyet a fogaim közé, azt hiszem az illetõ megtudná, milyen az, amikor apu ideges lesz! A ló persze csak tûrte. Aztán a nyerget is feltették rá, és akkor esett le nekem, hogy erre a nagy állatra nekem oda kell felülnöm. Apu kissé nehezményezte, hogy az egy kicsit magas, még le találok esni. Miután rábeszéltük, hogy tegye vissza az Uzit zsebébe, a tulaj elkezdte magyarázni, hogy mindenképpen a tetejére kell felülnöm, merthogy máshová nem lehetséges. Ebben, azt hiszem, volt is némi igaza.Nagy nehezen feltettek rá, de elõbb össze kellet hívni minden épkézláb embert a lovardából, merthogy én egy kicsit nehéz vagyok. Anyu azt mondja, hogy csak erõsek a csontjaim, de azt hiszem, talán egy kissé kövér vagyok. Bár erre célzást még senki nem mert tenni.A ló, meglepetésemre egészen nyugodtan tûrte, ahogy feltuszkoltak a hátára. Harmadszorra már nem is estem le a másik oldalon, mert az apu megfenyegetett mindenkit, hogy rájuk gyújta a házat. Ezért a másik oldalról is támogattak, ezért már csak a nyeregbe kellett valahogy átmásznom. Csak ehhez elõbb meg kellett fordulnom a ló hátán. Nagy nehezen, tíz ember segítségével ez ment is. Anyu nagyon boldog volt, és azt mondta, olyan vagyok, mint egy légtornász. Ebben van is valami, azt hiszem. Az emberek körülöttünk nagyon mogorvák voltak, volt aki erre csak köpött egyet, de megtehette, mert az apu nem látta. Csak el ne felejtsem megmutatni neki ezt az embert.A ló fejére kötöztek egy hosszú, lapos kötelet amit úgy hívnak, hogy futószár. Egyre büszkébb vagyok magamra, hogy már kenem-vágom ezeket a szakkifejezéseket. Elindult velem a ló, körülöttem tizenöt ember, akik ahol csak értek, megtámasztottak. Kellett is, mert a ló úgy jár, mintha nyolcas lenne a kerekében. Teker elöl, teker hátul, és közben még megy elõre is. Olyan magasan ültem, hogy nem mertem lenézni a földre, mert biztos kihánytam volna a reggelimet, és ezek az emberek mégiscsak tizenöten vannak, tagbaszakadt, komor férfiak, és lehet, hogy apunak nem menne egyszerre megverni mindegyiket. Nagyon jól ment a lovaglás, a harmadik percben már volt, hogy csak öten-hatan támasztottak meg a nyeregben. Mondták is, hogy valóban, nekem inkább artistának kellett volna mennem, ilyen adottságokkal. Meg is mondom apunak, hogy el kellene látogatnunk majd a cirkuszba is.A tulaj közben ordítva közölte a lóval, hogy mit akart tõle, kellett is ennyire ordítania, mert ekkora tömegben elveszett volna a hangja. A ló nagyon szépen ment körbe, bár a harmadik kör után már nagyon untam. A kovbolyos filmekben a lovasok mindig kint járkáltak a hegyek között, nagyokat kurjongatva, teljes gázzal, és senki nem futott mellettük, hogy le ne szédüljenek a ló hátáról. A ló is így gondolkodhatott, mivel egyszer csak kilõtt elõre, hátul furcsa fingszerû hangokat adva. Én hiába kapaszkodtam, hátul a nyereg nagyon kerek és csúszús, lecsúszott róla a kezem. Máig sem tudom, hogyan kerültem a földre. Arra eszméltem, hogy apu ordibál a tulajjal, kezében lóbálva a Vittorio bácsitó kapott szamurály kardot. Apu nagyon mérges tud lenni, ilyenkor sokat kell takarítani utána.Közben a ló, akit olyan nemes egyszerûséggel faképnél hagytam, már jött visszafelé. Valami nem tetszhetett neki apu hangjában, mert egy fél fordulattal a seggét fordította oda. Amikor apu ezt hangosan szóvá tette neki, a ló se szó-se beszéd, felrúgta az aput. Apukám is tehetséges akrobata lenne, mert nagyon szépen csinálta a négy fordulásos szaltót a levegõben. Ordítva érkezett a földre. Esküszöm, a ló levegõt sem kapott, úgy röhögött, és a térdeit is csapkodta volna, ha tudta volna.Apu még mindig a kórházban van. Anyu azóta tiszta ideg, mert el kellett halasztanunk apu keresztapjánál a partit. Anyu most azt mondja, kicsit nélkülöznöm kellene a lovaglást, amig apu fel nem gyógyul. De ki tud várni nyárig? Mindenesetre a srácok az osztályban szájtátva lestek, amikor eldicsekedtem nekik, hogy én lovagolni járok.Csak ez a rohadt fekete csizma ne ázna át, amikor esik egy kis hó.Viszont jól lehet vele rúgni. Tök jó!

#10 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:35

2002. február 4. Mac Részlet Bajszos Gejza, õsmagyar õslovas jelentésébõl 902. október 10.Jelentem, a mai napon reggel 8 órakor I. mûszaki szemlére megjelentünk a Hadi Lószerelõ Mûhely (L.Sz.M) 3. sz. generál szervízében. Jármûvemet elõírás szerint zsír- és sótlanítottam, valamint az elõírt fárasztást is elvégeztük. A hûtõvíz lecsapolását a Hadi Lófolyadék Gyûjtõ Állomáson (L.Gy.Á) tartottam meg, tekintettel arra a körülményre, hogy lovam az este folyamán nagy mennyíségû száraz üzemenyagot vett magához, ami után nagy mennyiségû Lósó Higító Folyadékot kellett utána tölteni. Az L.Gy.Á. elhagyása után egyenesen a H.Lsz.M -be szállíttattam magam a jármûvel, amely gyújtásproblémák jeleit mutatta, például utógyújtás és a kipufogóba durrogás. Mivel jármûvem már régen nem volt sem generál szervízen, sem I-es, sem II-es szemlén, ezért kissé félszegen ment be a szerelõboxba. Ha teljesszegen ment volna, úgy a szerelõbox másik falát is javítani kellene most, valamint Vicsori Esteván nem úszta volna meg ilyen kis karcolásokkal. Szerencsére ez nem így történt, és jó hír, hogy Kétfogú Esteván nem óhajt panasszal élni. Jármûvem gyújtásának szemléjét a segédek bevonásával nagy erõkkel kezdték meg, de befejezni már csak az öreg Patagyúrta Gyurka bá tudta, merthogy éltes kora miatt õ már nem tudott elmenekülni a jármûvem elõl, úgyhogy kénytelen-kelletlen benn maradt a boxban. A gyújtásbeállítás jó sikerült, a jármû a mûvelet végére egészen lecsendesedett, Gyurka bával egyetemben. Az I. szemle további mûvelete a jármû futófelületeinek a felülvizsgálata. Ezen vizsgálat az alábbi fontos mûveleteket tartalmazza: -a hajtómûvek vizsgálata, tekintettel a haslemez és a felfüggesztés folytonossági hiányaira, kopottságára, -lövedékek, dárdák, nyílhegyek, és besenyõ-maradékok eltávolítása, -a teleszkópok kapcsolódási problémáinak felderítése, -a futófelületek bordázottsága és ezen felület kopottsága, -a segéderõ sámánhoz vagy felcserhez szállítása és végül, de nem utolsó sorban-a szerelõbox újrafestetése. Miután a romok alól újra visszakaptam a jármûvet, amelyen bizony meglátszott a mûszaki szemle nyoma, nem voltam hajlandó leigazolni nekik a munkát a Hadi Kiadások és Ellátmány munkafüzetbe, ráadásul hangosan kiabáltak is velem. Ezt a modortalan viselkedést kikértem magamnak, sõt, egyenesen az igazgató képébe vágtam, hogy nem értenek a jármûvek szereléséhez, az egész banda kontárokból áll. Ezt elismerte, de arra hivatkozott, hogy nehéz megfelelõ szakembereket találni, mert nagy az elhullás. Ebben speciel volt némi igaza. Végül is jól végzõdött a mûszaki szemle, jármûvemnek nem volt szüksége semmilyen komoly beavatkozásra. Kelt mint fent ....

#11 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:41

Porfelhõ 2002. 05. 20. A két agyas Piszmogok, matatok, szöszmötölök, pepecselek, ténfergek vasárnap az istállóban és -körül. Jó szokásomhoz híven álló nap ott lebzseltem. Napoztam, olvastam, beszélgettem ezt-azt a lovakkal. Az enyémmel jelesül azt, hogy ne fordíts hátat nekem, Te utolsó némber, ha hozzád beszélek, aki arkangyalát a süket fejednek! -, végül is mindegy, nem akarok untatni senkit a részletekkel, a lényeg, hogy simán hátat fordít. (Apropó, egyetlen szakkönyv sem írja, hogy ez a gazda iránti érdeklõdés non plusz ultrája lenne? Nem? Hmmm... Kár. Sebaj. Illetve dehogynem baj, de megbékélek elõbb-utóbb a gondolattal. Vagy írok egy szakkönyvet, amiben majd bennefoglaltatik lelkem nyugodalma végett.)Amikor kissé lehanyatlott a Nap, s a sákányrepülõs exhibicionizmusa is alábbhagyott (vagy szimeringes lett a sárkánrepülõjén a kuplungtárcsa, netán csapágyas a propeller), elõvezettem a Némbert egy kis tréningre. Ímmel-ámmal nyergelek, amikor föltûnik egy lovas a mezõ felõl, a pálya alsó felénél. Mondok magamnak, ki ez a vakmerõ, lerúgom a fejét. Hiszitek, nem hiszitek, a langaléta Lidérc ballagott be a pályára nagy alázattal. A hátán Meggyessel. Volt fejük, mit ne mondjak. Úgy néztek bele a világba, mint két egymáshoz bilincselt rabszolga, vagy a szökött fegyencek - kinek melyik hasonlat jön be jobban, válasszon. Jó szokásukhoz híven éppen utálták egymást. Meggyes szerint Lidérc szívatta, Lidérc felesküdött az egy igaz Xenophónra, hogy Meggyes tette vele ugyanezt, mondom, ez a két gyanús alak tetõtõl talpig duzzogott. Egyik a másikra.Meg kell jegyeznem, hogy Meggyes egy kõkemény lovaglópálcát rendszeresített Lidérchez. Teljesen félelmetes eszköz lenne, ha... Ha a vége is meglenne, de bizony feleim, a valaha még brutális pálca vége hiányzott a helyérõl. Megtudtam a frankót: Lidérc lerágta. De nehogy azt higyje bárki is, hogy csak úgy, minden indok nélkül! (Megtenné, ez igaz, különösebb ok nélkül is, de most nem ez az eset forgott fönn.) Meggyes alkalmasint azzal bosszantja Lidércet, hogy megpiszkálja az orrát a pálcával. Egy ilyen alkalommal vetett véget Lidérc a pálcának. - Anyádat szívassad, jó? - és hamm, csüdközépig rágta az egyébként, valaha, fénykorában még, az ántevilágban oly félelmetes eszközt.Szóval ott állt a két agyas a mi pályánk kellõs közepén, Meggyes mondja, hogy bosszús és alélt, nincs kedve semmihez. Mondom, pályázzon velem, ha már rám nem. Jó, mondja Meggyes, és szól Lidércnek, hogy Lidérc, vágta! És lássatok csudát! Lidérc úgy állt tovább egy helyben, mint a cövek! Okos ló. Szpin, meg törn, meg szlájding stop? Ugyan már, kismiska ahhoz képest, amit Lidérc tud. Lidérc pl. tud duzzogni. Ja, hogy nem mondtam még, min vesztek össze? Persze, persze. Bíró legyen a talpán, aki igazságos verdiktet mond. Ez az évszázad ügye, kéremszépen. A tényvalóság dióhéjban: Lidérc nem volt hajlandó elmenni egy lapulevél mellett. És ezen úgy összevesztek, mondom, hogy még fél óra elteltével is orroltak egymásra. Csillagbársonyosrózsaszirmom azt kérdi tõlem, Te Omega, mi bajuk van ezeknek? Tudod, kis egyetlenem, szívem csücske, rajongott szirénem, szerénkém, bálványozott álomszépem, Lidérc nem viselkedett rendesen. Meggyes sem. Erre indítványozta a nõm, hogy öljük meg õket. S rendkívül kifinomult, az ökoszociológusok által oldalak ezrein át taglalt jelzések egyik legegyértelmûbbjét mutatta, illetve nem mutatta, sõt, direkt elrejtette: a füleit. Hozta a formáját a szívem, mit tegyünk vele? Ilyen. Enyhén rigolyás. Egy-két emberre. Meg egy-két lóra. Na jó. Minden emberre. Meg minden lóra.Beléptetés alatt még mindig reménykedtem, hogy Meggyes hajlandó dolgozni kicsinykét Lidérccel a pályán (és vice versa), ha már odaette õket a fene, de nyolc perc után Meggyes közölte, hogy elballagnak. Kikísértük õket jó messze, a lucernaföld végéig. Meglepõen kellemes érzés volt, hogy Csillagvirágbársonyosmiegymásom egy percig nem ellenkezett, hogy ki kell mennünk a tanyáról, szépen bandukoltunk, elengedetten úgy, ahogy a nagy könyvek azt leírják vagyon. Már a patakmenti nagy fák alatt jártunk, elbúcsúztunk szépen (Csillagbogárszentemgyémántstb.-im is sunyított egy hat métereset az elválás tiszteletére). Meggyes megkérdezte, lesz-e gáz, ha most nekiállnak galoppozni. Nem, de ha igen, akkor sem lesz, mondom. És szép összeszedetten elvágtáztak. Mögöttük épp kihúnyófélben volt a Nap, egyik oldalukon a nagy fák kísérték õket, balról a derékig érõ búza lengett, mentek ügyesen, bele az alkonyatba. Kibékültek egymással vagy mi.Mi meg szépen a pályára vissza. Kicsi bemelegítés, kicsi vágta. Legvégén pedig az a mutatvány, amivel nem dicsekedtem még el, de amire iszonytatóan, mit iszonytatóan, bõdületesen büszkék vagyunk: kiveszem magam alól a nyerget, majd lekantározom a lovat, s úgy járunk-kelünk, kiskörözünk, nagykörözünk, nyolcasozunk, szóval: kavarunk, egy szem szerszám nélkül.Utána mosdás, pizsamaosztás, a viszontlátás reményében egy-két altatódalt még eldúdolok a kis rimának vigyázva, hogy legnagyobb igyekezete ellenére se rúgjon homlokközépen, s miután egy profi boxolóhoz méltó elhajlássorozattal kikerülöm a fülem töve mellett el-elsuhanó hátsó patákat, rázárom a boxajtót.

#12 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:47

Porfelhõ 2002. 04. 03. Kicsi a rakás, avagy érdekli-e a csajokat, ki kepeszt utoljára a trágyadomb felett? Húsvét hétfõn leparkoltam a lovam egy kiadós terep után, s átnéztem Meggyes komához, mert ott sem akadt semmi dolgom, s ahol ez így alakul, ott szívesen elidõzöm. Kivittük a lovakat a karámba, a kancákat az egyikbe, a srácokat meg, pontosabban Lidérc fõlovat és Robin allovat (másfél éves csõdörcsikó) a szomszédosba. Úgy, ahogy az jobb helyeken lenni szokott.Mi pedig leheveredtünk a villanypásztor tövébe, néztük az eget, a lovakat, s nem beszélgettünk, mert a látványra koncentráltunk. Akkor és ott úgy tûnt, hogy az ég, a fû és a lovak méla studírozása élet-halál kérdése számunkra. Komoly meló ez.Ám megzavarták komor nyugalmunkat. Lidérc fõló és Robin alcsikó hadakozni kezdtek: ki álljon a csajok mellett. Lidérc szemlátomást flörtölni akart. Át is szólt hanyagul: - Helló csajok, na mizújs? A kancák tettek rá, legeltek tovább. Igen ám, csakhogy Robin alcsikó is szeretett volna a kancák közelébe kerülni. Pontosabban egy kanca, az anyja közelébe kerülni. Dehogy akart õ flörtölni. Dahogy akart õ csábítani. Csak a mamáját akarta. Lidércnek errõl szemlátomást halvány fogalma sem volt. Szembe állt Robinnal, nyakon csípte, miközben úgy visított, mint akit nyúznak. Meggyessel dõltünk a nevetéstõl.És akkor jött a második felvonás.Köztudott, hogy a csõdörök mindig, ugyanarra a helyre..., hát, hogy is mondjam csak..., khm..., szarnak. (Na ezt jól körülírtam.) Lidérc kománk megszaglászta a kupacot és döbbenettel vette tudomásul, hogy nem az Õ szent széklete leledzik a kupac legtetején, hát tett a helyzet változtatása érdekében, s amit tett, nyomott vagy nyolc kilót igen szerény becslés szerint. Majd odébb állt, s dicsõsége tudatában legelészett békésen. Erre Robin alcsikó, akit nem hagyott nyugodni a látvány, maga is odasomfordált a kupachoz, s sürgõsen változtatott a harc állásán. Több sem kellett Lidércnek. Elzavarta a kupactól Robint és ismét fordult a kocka: Lidérc széklete kerekedett felül. S ez így ment vagy fél órán keresztül, ott görnyedtek rendre a trágyahalom fölött, remegtek az erõlködéstõl, hogyha csak egy gesztenyényit is, de kipréseljenek magukból.És ekkor, jaj, mi történt? Robin kifogyott a székletbõl. Bárhogy erõlködött egy citrommagnyit sem volt már képes kipréselni magából. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el! - révedt bele Robin alcsikó a semmibe. Lidérc pedig elégedetten kepesztett a kancák mellett, hogy lám, csajok, mennyit szartam én itt a kegyetekért... És elégedettsége belengte a csömöri határt.Csakhogy Robin alcsikót sem bikkfából faragták! Töprengett, töprengett, hogyan változtathatna a helyzeten, végül megvilágosult az elméje és megkaparta a trágyahalmot, így ismét az õ széklete kerekedett felül. Lidércnek konstatálnia kellett, hogy a legenda oda... Csakhogy õt sem az árvíz hozta, s a maga módján, izomból megoldotta a szituációt: addig görcsölt, amíg pottyantott egy körömfeketényit. Gyõzött! - gondolta lidérc. Robin elagottan szembesült az új helyzettel. De leleményes csikó ez a Robin, hamarosan ismét tanújelét adta. Amikor Lidérc elfordult, egyszerûen megette a székletetét. Így ismét õ állt a helyzet magaslatán.Nyújthatnám tovább a történést, mint a rétestésztát, de minek... Gondolom, kitûnik a leírtakból, hogy a két eszement harcos délutánja semmi egyébrõl nem szólt, mint a székletpárbajról. A kancák pedig békésen legelésztek, s szemlátomást még csak nem is érdekelte õket a két agyas tusakodása.

#13 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:49

Sheriff - 2002. 02. 13. 0. típusú találkozások, avagy TATTEROS a prérin A tatteros kíváncsian, a szívébe már régóta befészkelõdött vágytól hajtva, talpig az alkalomhoz öltözötten (direkt nem fényesítette két óránál tovább a lakkcsizmáját, s kobak helyett fülvédõs inka sapkát tett a fejére) megérkezik a western egyik fellegvárába, a rosszhírû, lókínzó wescosok tatteros körökben csak suttogva emlegetett búvóhelyére, hogy részt vegyen egy cowboy túrán. Mérhetetlen undorát legyûrve, kíváncsiságának engedve vállalkozik a félelmetes útra. Célja, hogy saját gyötrelmes tapasztalatai alapján majdan leleplezõ hangvételû, iróniától szemernyit sem mentes, humoreszknek álcázott vádiratban számoljon be a tatterosok táborának a látott-hallott szörnyûségekrõl. S saját példáját elrettentésként állítsa gyanútlan lovastársai elé.A ranchra belépve a gonosz wescos lovász rá sem hederít. Tanácstalanul téblábol egy darabig, nézegeti a lovakat. Kissé meglepõdik. A lovak szemlátomást nagyon jó kondícióban vannak, valamennyien egy hatalmas legelõn legelésznek és rohangálnak. Ez elõször megzavarja, mivel tanulmányaiból jól tudja (s e tudat már vérévé is vált), hogy a lovakat 1,4*2,2 méter alapterületû állásokban kell kikötni, mindkét oldalukra, a lábaikat be kell fáslizni, s mindegyik mögött egy-egy lovásznak kell állnia trágyaszedõ lapáttal. De aztán felötlik agyában, hogy állítólag az õsi idõkben a lovak szabadon éltek, s mivel tudja, hogy a sötét erõk birodalmába, a sötét középkorba érkezett, már nem is csodálkozik annyira. Az elmaradottság immár szemel látható, kézzel tapintható számára. Lelke háborgása kissé csendesül.Unatkozni kezd, gondolja, társaság után néz! A karám környékén wescosok figyelik egy nyomorék kentaur mozgását. Idõnként laposüvegjeikbõl mézillatú italt kortyolgatnak vagy whiskys üvegeik nyakát összekoncintva iszogatnak. Közben harsányan röhögnek és a földre köpködnek. Mindegyik állig fel van fegyverezve. A mézillat közelebbrõl mér pörölycsapásszerû hatást kelt, minden valószínûség szerint folyékony nitroglicerinnel és békaepével keverve issza a mézet a rosszarcú társaság.A nyomorék kentaur nagyon meglepi Tatterost. A hellén mondák óta kihaltnak tekinti a tudomány, s tessék, a wescosok itt tartanak egyet a farmon. Habár nyomorék az a kentaur, de mégiscsak létezik! Nyomorék, mert a rendes kentaurnak nincs lófeje, ennek meg az is van. Az emberi törzs és fej a ló közepén nõ ki a ló hátából. Tatteros egy pillanatra elbizonytalanodik. Csak nem egy lovast lát? De nem, az nem lehet! - nyugtatgatja zaklatott idegeit. Ember nem ülhet így, nem lehet ennyire összenõve a lóval. Ez kentaur! Csak nyomorék. Ezt a hihetelen feltevést könnyebben elhiszi Tatteros, mint azt, hogy valaki így tudjon lovagolni. Lelke akkor hasad ketté, szíve akkor áll meg egy pillanatra, s akkor hasonul meg végleg addigi életével, csalódik végérvényesen érzékszerveiben, amikor a kentaur nyomorék része leszökken a lóról, s barátságosan megveregeti annak nyakát. Jól van, Vadóc! Elsõ lovaglásnak ennyi elég is lesz. - mondja a fõwescos a lónak, aki elégedetten fogadja az elismerõ szavakat.Úristen, ki vagy a mennyekben! Ez mégis ember! - nyögi magában Tatteros.A wescosok mindenrõl megfeledkezve tárgyalják, hogy a 4 éves, még soha embert nem látott ló lovaglásáig a suttogással eltöltött 3 perc sok-e vagy kevés. A vélemények megoszlanak. Tatteros felidézi magában a saját lovardájában szokásos módszert, melyet ilyen esetben alkalmaznának. Fél évig hosszú vezetõszárral vezetgetnék a lovat, s hetente minimum egyszer a legnevesebb fõvárosi (jobb helyeken külhoni) pszichológus foglalkozna a ló beilleszkedésének zökkenõmentes biztosításával. Egy évnél korábban semmi esetre sem ülne a hátára senki. Az igazán menõ tatteros helyeken soha nem is ül fel a lóra senki! - érzékenyül el Tatterosunk a szentimentális iskola tanításaira emlékezve. Ezek meg? 3 percet is sokall némelyik durvalelkû cowboy. Csak ne keltene olyan elégedett és nyugodt benyomást az a ló! - értetlenkedik Tatteros. Náluk a pszichológus folyamatos instrukciói és a heti rendszerességû, a lovarda teljes létszámával zajló konzíliumok ellenére bakolások, kitörési kísérletek, rémült tekintetû, rettegõ lovak fémjelzik az elsõ belovaglási kísérletet. Tatteros azzal nyugtatja magát, hogy itt a sötétség birodalmában nyilván nagy jártasságra tettek szert egyes wescosok a fekete mágia mûvelésében, s megbabonázzák a lovakat. Az nem lehet, hogy egy soha nem lovagolt 4 éves, embert sem látott lovat 3 perc alatt belovagoljanak és zabla nélkül iskolázzanak vele.Tatterosra ügyet sem vet senki. Mellõzöttségében egy idõ után pityeregni kezd. De a wescosok csak akkor figyelnek fel rá, amikor már elkeseredetten zokog az egyik box sarkában. Ekkor az egyik nagykalapos a coltját markolva odafordul hozzá, s megkérdi tõle: - Na mi van öregem? Lovaznál?A csendesedõ sirdogálás közben elhüppögött igenre a Quasimodo-t megszégyenítõ külsejû lovász elkapja a keze ügyébe esõ elsõ lovat, s kijelenti: - Vadóccal mész! (Jézus Mária! Ezt a lovat eddig három percig lovagolta a fõwescos, s fekete mágia ide, suttogás oda, de Tatteros nem sok kedvet érez a betöretlen csikóhoz. Félve súgja oda a lovásznak: Nem lehetne egy másikat?A többi sokkal vadabb! - közli a lovász. Ez meg már meg van suttogva! - súgja vissza, mert megsajnálja Tatterost, s nem akarja lejáratni a kemény fiúk elõtt.Hozd ezt a kisebb nyerget, azt a puskát, a két pisztolyt az övvel, a lasszót, a baltát, a bozótvágó kést, az elsõ és a hátsó nyeregtáskát, a borjúkötelet, a hálózsákot, mind a két lópokrócot, a sátorponyvát és a függõágyat! - utasítja a fõwescos Tatterost. (Újabb pofon! Náluk a fedeles lovardánál az a módi, hogy a snájdig tatterosokhoz odavezetik a felnyergelt, Domosedan injekcióval elbódított lovat. Méghogy a saját kezével cipekedjen! Borzalom!)Ellenõrizd le, hogy van-e nyeregtáskában kovakõ és tapló, edények, evõeszközök, élelmiszer egy hétre, kötelek, szíjak, zsinegek, zseblámpa, tájoló, kötszer, lidocain spray, nospa injekció, stb! - jön a következõ ukáz.A két whisky-t tedd a bal oldali elsõ táskába, a vörösboros kulacsot meg majd ide kösd fel! - áramlik tovább az értelemnek szikráját sem tartalmazó utasításhalmaz Tatteros felé.Tatteros megretten. Most már határozottan érzi, hogy nem kellett volna idejönnie! A puskáig megjegyezte a listát, de a többit már képtelen volt. Az egy kicsit azért megnyugtatja, hogy a puska nála lesz, azzal legalább nem õt lövik le.Egy lazának szánt mozdulattal le akarja kapni a nyerget a helyérõl. Sikerül is annyit mozdítani rajta, hogy a fejére esik. Kis híján meghal, hisz a nyereg úgy látatlanban is megvan 30 kg. De a fején többnek érezte. Minden erejét és maradék méltóságát összeszedve a földön vonszolva kicipeli a nyerget a ló mellé. Mikor a többi cuccért visszamegy, a szeme sarkából megnyugodva látja, hogy a fõwescos a jobb kezének két ujját használva a ló hátára hajítja a nyerget. Legalább nem neki kell valami darufélét hevenyésznie a kútgém felhasználásával, amivel a nyerget képes lett volna 50 cm feletti magasságba emelni.A ló mellé kihordott -a westernesek szerint valamirevaló lovagláshoz nélkülözhetetlen - cuccok egy 2,24 m magas halmot képeznek, aminek a kerülete 6,45 méter. Miután minden nyeregtáskát megtöm, a kupac magassága 14 cm-t csökken, kerülete nem változik. A wescosok jeletõségteljes pillantással összenéznek, s szó nélkül átrendezik a lovon a cuccokat. 1,35 tized másodperc alatt felszerelik a lóra az odahordott tárgyakat, s Tatteros ájuláskörnyéki állapotával cseppet sem törõdve kijelentik, hogy még a közös cuccokból is raknak a lovára, mert még alig van rajta valami.Húzd meg a hevedert, és rögzítsd! - veti oda fogai között a fõwescos.Tatteros kezd pánikba esni. Nincs nyeregszárny! Nincs nyeregszárny! - dobol az agyában a felismerés. Hát akkor hogyan húzza meg a hevedert? Azt õ úgy szokta volt, hogy felhajtja a nyeregszárnyat, kobakjával megtámasztja, s elõbb az egyik felrántószíjon, majd a másikon is húz. De itt nincs nyeregszárny. Erõt vesz magán, s megpróbálja magát túltenni ezen a szörnyûségen. De felrántószíjak sincsenek! Csat sincs! Csak egy okádék vastag és hosszú szíj, aminek rendeltetése teljesen ismeretlen számára.Köss rá egy nyakkendõ csomót! - sercinti a fogai közül a percek óta a mozdulatlanul álló lován ülõ fõwescos. Tatteros hitetlenkedve néz az arcába. Most ez komoly? A ló nyakába kell kötnie ezt a nyakkendõszerû szíjat? A Quasimodo külsejû lovász megelégeli a dolgot, s egy követhetetlen mozdulattal megköti a felrántószíjra a nyakkendõcsomót. Tatteros tudja, hogy nem jegyezte meg a mozdulatot, de azzal is teljesen tisztában van, hogy soha az életben nem teszi ki magát még egyszer ilyen megaláztatás sorozatnak, a lábát be nem teszi western farmra, így nem is lesz szüksége erre a mozdulatra.Indulás elõtti pillanatok! Tatteros nem cicózik! Megigazítja cicanadrágját, felhúzza szarvasbõr kesztyûit. Matat egy darabig a kobak szíjai után, de hamar rájön, hogy az inka sapkát nem kell hárompontos rögzítõvel a fejére erõsítenie. Jobb kéz a a szárakat, a lovaglópálcát és a sörényt összefogja, bal kéz a nyereg hátulsó kápáján, majd Tatterosunk a bal lábát felemeli a földrõl, s talpával hátrafélé tartja. Várja, hogy nyeregbe emeljék! A wescosok és lovászuk értetlenkedve nézik. Görcsöt kapott a lába vajon? Miért nem huppan föl végre? Tatteros egy perc mozdulatlan álldogálás után végre rájön, hogy õt ugyan senki nem teszi fel a lóra. Nyeregbe száll hát, miközben gyomra a földig süllyed, majd átmenet nélkül a torkába ugrik. Ekkor eszmél rá ugyanis, hogy a nyers csikóra szállt fel éppen.Érdekes módon a belovagolatlan csikó nem csinál semmit. Csak áll nyugodtan. Mágia, mondom én! - gyõzködi magát Tatteros. A saját tíz éve lovagolt lova, életének legnyugodtabb pillanatában sem volt ilyen problémamentes. Na, mindegy, lényeg a lényeg: Élek! - ismeri fel a helyzetet Tatteros. Halálfélelme a normális szintre süllyed vissza. Amint nyeregben érzi magát, Tatteros máris nyeregben érzi magát. Na majd most, majd most megmutatja ezeknek! Felveszi a nagykönyvbõl alaposan megtanult testtartást. Váll, csípõ, boka egy vonalban, szárak feszesen összeszedve, váll hátra, derék meghúzva. Egy pillanatig úgy érzi, hogy a cowboyok megütközött pillantása az elismerés jele. Adj neki szárat! - köpi a szót a fõwescos. Kelletlenül engedelmeskedik.Még adj! - böffen a cowboy újra. Hülye ez! - gondolja Tatteros, de azért enged a száron mégis.Mondom, hogy adj neki szárat! - néz rá értetlenül a wescos.Anyád! - gondolja Tatteros, s mérgében odadobja az egész szárat a ló nyakába.Majdnem jó már! - bólint a cowboy!De azért engedj még rajta, ez egy majdnem kész ló, nem kell tépni a száját. - állítja pofátlanul a 3 percig lovagolt csikóról a wescos. A western szárak a földig lógnak, a csikó türelmesen várja, hogy meredt testtartású utasa elengedje magát. Õ meg azt tanulta, hogy a lovat el kell engedtetni. Itt meg a ló engedteti el a lovast? Tatteros már semmit sem ért, sorsába beletörõdötten ellazul, s a szabályos testtartásra fittyet hányva, szándékosan székülésben helyezkedik el, hogy ezzel is gúnyos véleményét hangsúlyozza. A csapat elindulása után azonnal rémülten tapasztalja, hogy kurvára jól érzi magát. A nyereg baromi kényelmes, a székülés eszméletlenül stabil ülést biztosít. Az elsõ nyeregtáskában pont kézre esik a whiskys üveg, a boros kulacs meg jobb helyen nem is lehetne.Kicsit zavarja csak, hogy eddig nem látott PÁLYÁT a farmon. Nyilván nem a kis fika körkarámban fognak lovagolni, reménykedik. Nem azért jött ide, hogy az otthoni pályánál valamivel azért mégiscsak kisebb körkarámban nyomorogjon ennyi wescossal összezárva. Úgy gondolja, hogy a tanya mögött lesz a PÁLYA. De jaj! Szörnyûséges sejtelem vesz erõt rajta, amikor látja, hogy a csapat eleje a nyílt mezõk felé kanyarodik. Tudja, hogy lóval csak PÁLYÁN lehet lovagolni. A ló idegrohamot fog kapni, ha nem PÁLYÁN használják. Erre már volt példa a saját lovardájában. Jól emlékszik az esetre. A ló-pszichológus is megmondta nekik az eset után, hogy ezt még egyszer nem szabad megkockáztatniuk. Mind a ló, mind a saját érdekük ezt kívánja.A kocka el van vetve! - gondolja Tatteros, s a halálba induló mártír vértanúk határozottságával ered a csapat nyomába. Nagyon sok dolog idegesíti, a lovaglás egyetlen percét sem élvezi. Példának okáért madarak csicseregnek. Zaklatott idegeinek olybá tûnik a hangjuk, mintha az agyát smirgliznék. Aztán meg letérnek a földútról, s árkon-bokron át vágtatnak egy erdõ felé. Vadak ezek, mindig is tudtam! - gondolja magában. Még az útról is letérnek, nemhogy PÁLYÁJUK lenne.Mindegy! Ürítsük fenékig a méregpoharat! - adja lelkét az ördögnek végre.És ott a következõ szörnyûség, egy árok. Tatteros lovak csak PÁLYÁN mennek, csak épített akadályokat rombolnak elõszeretettel. Ez meg szemmel láthatóan nem épített árok. Azaz lehet, hogy épített, de nem ugráshoz épített. Tateros tudja, hogy innen gyalog fog hazamenni, hisz nyilvánvaló, hogy lovaik azonnal szívinfarktust kapnak az ároktól. Az árok partján látja, hogy másfél méter mély víz van az árokban. Itt a vég! - rebegi maga elé a halál árnyékában. Már nem fél. A görcsös halálfélelem elmúlt. Egyszerûen már meg is halt. Ezt biztosabban tudja, mint a lovának otthon adagolt vitaminos takarmánykiegészítõ összetételét, melyet pedig álmából felverve is fúj.Az összes ló átmegy az árkon, csak az övé nem. Akármit csinál vele, nem megy át. A fõwescos visszajön, hogy majd az ö lova után átmegy a csikó Tatterossal. De nem megy. Mindenki visszajön, visszamegy, visszajön, visszamegy. Tatteros és a csikó marad ahol volt. A fõwescos lovat cserél Tatterossal. A csikó átmegy a wescossal, a wescos lova nem megy Tatterossal. Tatteros leszáll, s átugorja az árkot. A szár a kezében, s húzza a lovat. Nem jön. Tatteros visszaugrik és tolja a lovat. Nem megy. Megpróbálja megemelni, hogy majd ölben átviszi, de a 480 kg-tól azonnal sérvet kap.A fõwescos ekkor letekeri a lasszót, s szemmel láthatóan felé célozva át akarja dobni. Úristen! Itt fognak meglincselni a szerencsétlenkedésem miatt? - villan át az agyán. De aztán megnyugszik, mert fa nincs a környéken. Nádcsomóra meg nagyon nehéz embert felakasztani.Kösd a nyeregkápára! - adja az ukázt a cowboy. Majd átvontatunk.Mi vagyok én, uszály? - dühöng Tatteros, de végül megnyugodva látja, hogy lova a vízbe lép, s átevickél a túlpartra.Innentõl - a fülsértõ és idegesítõ madárcsicsergéstõl eltekintve - zavartalanul halad a csapat a cowboyok szent és kultikus áldozati kegyhelye, a KATLAN felé. Tatterosnak fogalma sincs, milyen lehet a KATLAN. Nyilván primitív épületekrõl, hevenyészett boxokkal rendelkezõ istállóról, csak hidegvizes zuhanyról, érdes törölközõkrõl és más, a primitív és elmaradott wescosoknak talán megfelelõ, de valamirevaló tatterosnak evidens módon alkalmatlan helyrõl és körülményekrõl lehet szó.A csapat 6 óra lovaglás után egy erdõvel borított, a sötétedés miatt egyre kevésbé bizalomgerjesztõ helyen hirtelen megáll. Tatteros nem száll le a lováról. Egyrészt biztos benne, hogy azonnal továbbindulnak, hiszen már majdnem sötét van, s a cowboyoknak egészen biztosan van annyi eszük, hogy még világosban elérnek a KATLAN épületeihez. Másrészt abban is biztos, hogy ezen a napon már nem tudna lóra szállni többé. Egész eddigi életében összesen nem ült ennyit lovon, mint ezen az egyetlen napon, noha a legtapasztaltabb tatterosnak számít a saját lovardájában.A cowboyok azonban lovaikat leszerszámozzák, kikötik vagy egyszerûen elcsapják, s tábortüzet kezdenek rakni. Tatteros sírva fakad. Nem szégyelli könnyeit. Ennyi kínzás, embertelen bánásmód és szörnyûség után mit szégyelljen? Ez természetes. Ezek a vadak csak direkt az õ idegeivel játszadoznak. Bizonyára csak mímelik, hogy itt hosszabb idõt akarnak tölteni. Mindjárt felröhögnek, hogy milyen jól megtréfálták Tatterost, s továbbindulnak végre a menedékhelyül szolgáló KATLAN felé. Durva és faragatlan fickók és nõk ezek.De nem! Nem röhögnek össze gúnyosan. Gyûjtik a rõzsét, kezdik fõzni a vacsorát, iszogatnak. Az egyik félnótás még énekelni is elkezd. S egyre többen dúdolgatnak a fogaik között, a tûz mellett heverészve. Közben kissé értetlenül és gyanakodva figyelik a lován üldögélõ és a fáradtságtól dülöngélõ Tatterost. De nem szólnak hozzá.Mikor indulunk már a KATLAN-ba? - kérdi végül megtörten az áldozat.Hova? - kérdi az egyik cowboy, aki még csak 10 éves és társaival éppen akadályversenyhez épít pályát, s közben teszteli is azt.Hát ez a KATLAN! Megérkeztünk. - mondja még nevetve, majd játékosan felszalad a majdnem függõleges löszfalon vagy 50 méter magasra, s onnan integet vidáman.Nem jössz te is játszani? - kiáltja le Tatterosnak, aki pont most határozta el, hogy élete további szakaszában szadista pedofil lesz. Most nagyon utálja a gyerekeket.Minden ereje elhagyja. Egyszerûen lefordul a lováról. Esdeklõn néz a hozzá legközelebb álló cowboyra.Inni! Adj inni! - kérleli egy csepp vízért epekedve, ereje végén járva.Nesze testvér! - nyújtja felé kétliteres rozsdamentes bögréjét félig megtöltve a cowboy.Igyál cimbora!S Tatteros végre egy jót hörpint a színtelen folyadékból.Utána 34 percig a klinikai halál állapotában tartózkodik, s késõbbi visszaemlékezése szerint magával Szent Péterrel is vált pár szót. Menj vissza a pokolba! (Vagy azt mondta, hogy a KATLAN-ba? Erre nem emlékszik pontosan.) Nincs helyed még a Mennyekben! - veregeti meg a hátát a szent.Feleszmélve újra az elátkozott helyen találja magát, s kezében még ott a bögre. Beleszagol. Vagy vitriol vagy vodka. Tökmindegy! Az eredmény ugyanaz.Tatteros megvacsorázik. A 10 éves kedves kisgyerek eteti kanállal, mert annyira fáradt, hogy maga nem bírna enni. Egy hangyaboly tetején jóízû álomra szenderül. (Késõbb azt állította barátainak, hogy ekkor valójában meghalt, s reggel valamitõl érthetetlen módon feltámadt.)Hajnalban ébred. A KATLAN-ban köd gomolyog, keleten kél a nap. Tatteros vacog a pokróca alatt. Sokkal jobban át van fagyva, mint egy eltévedt eszkimó Grönlandon. De valamiért mosolyog.Ezt maga is észreveszi, s nem érti. A tábor szélén a lovakkal együtt legelészõ õzek láttán szeme párás lesz. Na, na! Csak nem érzékenyülök el itt? - kérdi magától. Eszébe ötlik, hogy a Himaláját megjárt barátja mesélte, hogy a fagyhalál elõtt mosolyognak az emberek, s semmi sem fáj nekik. Hát eljött értem is a kaszás! - ötlik fel benne. Le van szarva! Jó itt! Ez szép halál! - morogja maga elé, s a mellette heverõ kulacsból egy nagy adag vörösbort kortyol. Ott rohadjon meg mindenki, ahol van! Ez itt ***** jó! - döbben rá.A wescosok mosolyogva üdvözlik reggel. Na, hogy aludtál? - kérdik tõle. Tõle! Szólnak hozzá! Micsoda változás!Hú de hideg van, a szentvárosát! - közli vigyorogva, s a bal kezénél a földön heverõ laposüveget a legközelebb fekvõ, hálózsákjából éppencsak kipislogó wescos felé nyújtja. Kösz, haver! - nyúl érte a másik.Brrrr, ez jólesett. - kommentálja a megkínált.Na, ha olyan jólesett, add csak vissza! - kéri mosolyogva, s õ is meghúzza az üveget.Aha, a hírhedt mézes pálinka! - konstatálja.Felpattan, s a lova után néz. Nem ismer magára. Eddig délelõtt 11 elõtt ki nem kelt az ágyból hétvégén, s a lova is csak délután 3 körül láthatta õt, amint a másnapi, különösen hosszúra tervezett (30 perces) lovaglást egyezteti a fedeles gondnokával. Most meg itt fitteskedik hajnali fél ötkor. Na mindegy. Több is veszett Mohácsnál! - indul a lovához.A négy éves csikó örömmel üdvözli. Annyira azért szentimentális még, hogy ezt saját maga és a ló között a tegnapi út során létrejött spirituális kapcsolatnak tulajdonítsa, s ne a ló elé a földre kiöntött zabnak, melyet a nyeregtáskából hozott a lónak. (Földre önteni zabot? Ki hallott már ilyet? - kérdezi magában. De azonnal válaszol is: Hát hova a túróba tegyem neki? Tiszta wescos lettem! - retten meg egy pillanatra. Ha én ezt a (lovas)klubban elmesélem?! - mosolyodik el magában.Egy másik korán kelõ lép mellé, s az is a lovát simogatja. Elmegyünk itatni? - kérdi az ismeretlen. Oké! Menjünk! - örül meg neki, hogy végre tehet valamit a lováért. (Hiába a szentimentális beidegzõdés!)Gyere, beugrunk a szomszéd tanyára, s megitatjuk õket. - invitálja a társa.Messze van az a tanya? - kérdi.Á nem, itt van a szomszédban - jön a válasz.Elindulnak. Tíz kilométer megtétele után már látni a tanyát a távolban. Vajon milyen messzire lehet ellátni a prérin? - töpreng Tatteros. De érdekes módon nincs felháborodva, vígan poroszkál tásrsa nyomában.Az itatás után visszatérnek a táborba. A többiek is itatnak. Aztán szedelõzködni kezd a csapat. Tatteros azt veszi észre, hogy jól érzi magát. Megdöbbenésére a nyakkendõcsomót is egyedül köti meg a felrántószíjon. Máig nem érti, hogy csinálta. A fõwescos leellenõrizte, de nem nyúlt hozzá, csak jóváhagyólag biccentett. Tatteros bolgog és elégedett.A belovagolatlan csikóra úgy ül fel, mint egy vén, agyon gyakorlatoztatott iskolalóra. Valahogy eszébe sem ötlik, hogy futószárazzon, meg ilyesi. Mi van velem? Mi történt velem? - tépelõdik. Észreveszi, hogy a szárat olyan hosszúra hagyta, hogy szinte a fõldet súrolja. Ez, amit csinál, az összes addig tanult ismeretével ellentmondásban van. Így nem lehet lovagolni állapítja meg, s maga is röhög azon, hogy akkor meg mit csinál mégis? Nagyon úgy néz ki, hogy lovagol. Hiiijjjjjáhhhhijjjj! - rikkantja el magát hirtelen, s a szárat a ló nyakába vetve, lábait a legkényelmesebb és legbiztosabb ülést nyújtó székülésbe igazítva, kissé hátradõlve vágtatni kezd a tágas prérin, szembe a kelõ nappal. Vagy harminc wescos robog a nyomában hujjogva. Mikor megállnak, Tatteros könycseppeket dörgöl ki a szeme sarkából.A szél, ugye? - kérdi somolyogva a fõwescos.Persze. - mondja õ, de tudja, hogy a wescosok tudják, hogy ez nem igaz. De nem bánja. Már nem bán semmit sem.Hazafelé még megkérdi az egyik wescost, hogy mennyibe kerül egy western kalap. A nyergek árát ismeri a fórumról. Számolgatni kezd. Basszuskulcs! - summázza a végeredményt. De sokat kell görcölnöm mostantól.A wescosok farmjára visszaérve segít a lovakat leszerszámozni, eszik még valamit, s lassan elbúcsúzik.Mikor jössz? - kérdi az egyik wescos.Asszem a hét végén. Addig nem tudok. - mondja.Jó, akkor hétvégére Vadócra nem szervezünk senkit. - közlik vele.Oké, kösz! - válaszolja, és elindul haza. A kocsiban számbaveszi az angolnyergére szóbajöhetõ potenciális vevõket. A csizmája vadonatúj, arra már megvan a jelöltje. Zsebében ott lapul egy cetli, rajta a Wild West western szaküzlet címe: Szöllõ utca. A Flórián közvelen közelében. Még arra is emlékszik melyik busszal tud majd odamenni.A történetben szerplõ személyek és valóságos személyek közötti hasonlóság pusztán a véletlen mûve. Akinek nem inge, ne vegye magára!

#14 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:53

Titok - 2002. 02. 12. Felelet a Mondolatra, visszavágnak a Tatterosok! 0. típusú találkozások, avagy WESTERNLOVAS A FEDELESBEN A wescos gyanútlanul, de lovascuccban belép a lovardába. A szemfüles lovász rögtön elõtte terem, s a kérdést kertelés nélkül a wescosnak szegezi:-Melyik lovat hozhatom?Mire a mogorva wescos összeráncolja a homlokát, kissé felhúzza a bal szemöldökét s keze az övén díszelgõ coltra csúszik. A szegény lovász villámgyorsan visszabújik helyére és várja a következõ vendéget. A wescos végigsétál az istállón, westerncsizmás lépései kopognak a frissen söpört és fûtött kockaköveken. A nyergesben megragadja a western nyerget és mindenféle nehézség nélkül a vállára lendíti, indul visszafelé lovához. A sarkokból érdeklõdve és csodálkozva tûnnek elõ a lovászok pillantásai. A wescos nem cicózik, 2 perc alatt indulásra készen vezeti ki a hanyagul fölszerelt lovát, megáll a napfényben, kiszagol stetson-kalapja alól, chapsének rojtjait meglebbenti a szél. Miközben lovára száll, a ló lábai gyökeret vernek, és azon nyomban szikrát szórnak patkói a betonon, mihelyt a wescos belemélyeszti derelyeszaggatós sarkantyúját lova oldalába, mira annak szemei felcsillannak. Harsány JÍÍÍÍÍÍÍÍHÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!! kiáltással berotyóznak a fedeles lovardába, s a wescos egy laza kézmozdulattal 10 méteres sliding stoppal áll meg, de sajnos az érkezés nem lett tökéletes, hiszen a feszítõzabla hatására csillagvizsgáló fejtartással a jól besuttogott westernló se szó, se beszéd, seggreül, a westernnyereg szarva pedig második köldököt üt a wescos kockás flanelinges hasába. 3 már benn tartózkodó tatteros ló és lovas 1-1 sarokban falfehéren, vacogó fogakkal remegve eltátogja:-Legközelebb kérj helyet mielõtt bejössz, légyszi...Az egyes számú tatteros párost viszonylag hamar sikerül kiásni a sarokból, s újra nekilátva a bemelegítõ lesétáltatásnak éppen letelt a 7. perc 38. másodperce, ezért egy leheletfinom belsõ hajlítással kezd el munkaügetni a járáson. A wescos nem cicózik, üldögélõ lovának bal fülébe suttogja: FUSS!!! A jól besuttogott westernló viszont még nem látott falat, nem is tudja, eszik-e vagy isszák és egyáltalán hogy mûködik az, de mivel a westernló bátor és vakmerõ, bizony nekilendül a szemközti falat célba véve. Eközben a tatterosok összenéznek, s egy szót rebegnek alig hallhatóan: székülés. A wescosnak az utolsó utáni pillanatban a ló fejének 181°-os balrafordításával sikerül bevennie a kanyart, s a továbbiakban is ezt a taktikát folytatja. Úgy 1,5 óra vágta után amikor már elég habos a lova nyaka, gondol egyet, s ügetésre, majd lépésre vált. Felfedezi a hosszú fal közepén elhelyezett tükröt, hamar odaléptet lovával és belenéz a tükörbe. Köp egyet jobbra, s száját megtörli kockás flanelingének ujjával. Miután az összes rojtot megszámolta és leltárba vette chapsén, s minden egyebet rendben talált, körülkémlelt és nagyon furcsa jelenségre lett figyelmes: hatalmas betûk vannak a falon. Ezek nem lehetnek mások, mint a tatteros lovak elsõ olvasóleckéi. Azt gondolván, hogy a rejtélyre fényt derített, büszke vigyorral maga elé képzelt egy hordót, s megkerülte a jól besuttogott westernlovat patkó alakúra gyûrve. Levezetésképpen (furcsa módon) az eddigi menetirányával szemben vágtatott kicsit több mint egy órácskát. Eddig sárga lova sötétpejre váltott a szõrén átcsorgó izzadság miatt, és a wescostól hallott szavakra kicsit lelombozódott: -Végeztünk, Tüzesvas.A jól besuttogott westernló két hátsó lábára áll és egy jól irányzott rúgással kidönti a fedeles lovarda kapuját. A rögtön ott termõ lovászfiú pont az volt, amelyik fogadta a wescost a lovarda bejáratánál, s okulva a kezdõ szituációból, a levegõben csinált hátraarcot majd sugárhajtással elporzott. A wescos leszáll lováról és a helyére vezeti, ahol leveszi a hátáról a nyerget, minek következtében a ló nagy levegõt vesz s 10 centiméterrel megemelkedik marmagassága. A wescos helyére dobja a felszerelést a nyerges ajtajából, kilép az udvarra, nagyot szippant a levegõbõl, keze a coltjára csúszik, melyet kivesz veretes bõrtokjából, a magasba emeli, s a levegõbe lõ.Kilép a lovarda ajtaján s kõ gördül le szívérõl, s magában azt gondolja: -Ezek nem tudják mi a jó- s gúnyos mosollyal az arcán elindul és gondolatai a továbbiakban messze elkerülik a fedeles lovardát.

#15 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 12:59

Porfelhõ 2001. November 27. Nagy Büdös Kullancs A Nagy Büdös Élet helyett itt egy Nagy Büdös Kullancs: két ló van mindössze a környékünkön, két hidegvérû. Hunor és Mókus. Hunor bogyoszlói mososttsörényû sárga. Az erdõn dolgozik, a gazdája naponta hülyére veri a füle hegyétõl a farka végéig.Hétvégente jutok haza a faluba. Egy cimborám, azzal az ürüggyel, hogy le kellene járatni szombaton a lovakat, "kikérte" õket az istállóból, vihettük. (Addig se zabálnak - gondolta a gazda). Mit ne mondjak: a kb. hétmázsás, robosztus Hunor a legkisebb dicséretre is látványosan reagált. Amíg pihentünk az erdõben (kb. 38-40 km-t tettünk meg velük) végig mellettem legelt, amíg a tisztásokon heverésztem, megcsípkedte a karomat, belefújt a fülembe, szemlátomást jól elvolt verés nélkül, tehát még nem volt függõ.Aztán a cimborám, az eset után két héttel ismételten kikérte a két pacit, engem meg rávett, hogy menjünk el velük a szomszédos faluba, a szüreti felvonulásra. Mondtam neki szépen, hogy te nagy marha! Farmerben? Merthogy mindössze egy cucc volt nálam. Aszongya erre, hogy "szívnád ki a libából a gyepet, nem mindegy az neked, falun?". A lényeg, hogy az a két mafla (t.i. a lovak) kicsit kimozduljon, lásson világot, kipucoljuk õket, felpántlikázzuk, hazafelé jövet pedig megállunk Kódis Manci lucernájánál, hogy valami finomat is egyenek. (A cimborám oltári jó fej, ha még nem mondtam volna...)Erre koccintunk - így én. Holnap szüreti felvonulás, legalább jól kipucoljuk a lovakat ennek ürügyén. És koccintottunk még egyszer. Aztán megint. És da capo...Másnap, mint egy kölyökvizsla, izgatottan keltem, lótottam futottam, mint egy hülye, hogy legalább valami parasztinget szerezzek, ill. egy csizmát valamelyik padlásról, amikor beállít a cimborám, olyan arccal, mint akinek nem jutott dinnyeföld. Nem megyünk sehova, Hunor beteg. Zárom: egy kullancs megfertõzte, annyira eldagadtak a lábai, hogy kiszökött a könny a szemembõl amikor megláttam azt a nagy, magatehetetlen állatot. Aztán meg elöntött a düh, amikor a másik állatot is megláttam, a tulajt, aki megspórolta piára az oltóanyagot.Végül megkérdezhetnétek, hogy ez a Kisfekete mitõl Kisszínes... Hát attól, hogy az állatdoki visszapofozta Hunort az életbe. De mégis fekete: merthogy éppúgy verik naponta a füle hegyétõl a farka végéig az erdõn, mint annak elõtte.

#16 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 13:03

Porfelhõ 2002. 05. 16. Új lovászunk vagyon Miklós. De kiköpött Miklós. Nála Miklósabbat körzõvel sem lehetne rajzolni. Pöttöm, csontrahízott legény, de ha a vállára veszi a kaszát, úgy közlekedik, hogy akkor most állj félre erdõ és sziklabérc, mert Miklós eleredt a kaszával. Székely a lelköm gyermököm. Csíki. A Hargitáról szalajsztották. Meggyessel valamelyik estetájban kinéztünk a tanyára, éppen trágyát pakolt jó Miklósunk. Mondok neki: hát Te meg ki fia-borja vagy szépöcsém? Mondja, me' Õ az új lovász. Mondok neki: jó itt neked? Mondja me: má mé' ne lenne? Van munka, állatok vannak, s ha csak a gazda el nem hajtja, sokáig meglesz itten.Kérdem, a lovakkal megbarátkozott-e már? Õ meg, hogy hát hogyne barátkozott volna meg... Az egyiktõl erõsen fél, mert hamisss. (De így ám, három s-sel.) Fapofával hallgattam, de Meggyesbõl kifakadt a nevetés: - A Csillagtól, muhahahahahahaaaa. Mondom a srácnak, jöjjön mutassa meg, melyiktõl. Megáll az istálló küszöbén és odahunyorít a lovamra, hogy attól ne, amelyiknek nem látszik a füle. És ezek után hogy ne legyek büszke a lovamra?Most azonban Miklósról van szó. Mondom, miklósabbat képzelni sem lehet. Néhány napja megint megkérdeztem tõle, hogy megszerette-e a helyet? Mondja, hogy nagyon. Úri helyem van - a gazda nem parancsolgat, lássa, hogy megcsinálok mindent magamtól, amit bétanított, s azt es, amit nem tanított bé, hagyja, hogy nyúgudtan csináljam a munkámat.Tegnap este az istállótulaj nem volt ott etetési idõben. Mondom Miklósnak, hagyja csak, a lovamat ellátom, törõdjön a többivel. Fölnyalábolom a megfelelõ mennyiségû szénát, Miklós pedig megbotránkozik. Kevés lesz az, azt mondja, még egy annyit vessél sze' bé neki. Nem állhatom, hogy éhezik a jószág!Erre elmagyaráztam neki, hogy a lovam enyhén szólva így is túlsúlyos, képtelen vagyok lejáratni a bendõjét, olyan, mint egy léggömb. Úgyhogy vissza is kéne fogni a reggeli lucernát, mert elõbb-utóbb szétrobban.Jól van jól - ezt mondta Miklós és csóválta a fejét. Visszafogom, ha azt mondod. De azt a csíki székely kutyafülû máriáját ennek a legénynek! Mérget veszek rá, hogy agyoneteti a lovakat. Ha már egyszer nem álhassa, hogy éhezik a jószág. De bánja a fene. Etesse csak jó sokáig, amíg a gazda el nem hajtja. Ki látott már olyan lovászt, aki szereti az állatot? Mondom, furcsa fickó ez a Miklós, akinél miklósabbat elektronmikroszkóppal sem lehet találni.

#17 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 13:04

Porfelhõ 2002.05. 02. Anya-gyerek terápia, de jó hangosan Leválasztottak egy csikót az anyjától és azóta folyton üvöltenek. De mint állat [cenzúrázva]! A csikó éppen a tõszomszédságunkba került. A nõm, az az agyas, ebbõl rögtön arra a következtetésre jutott, hogy ez a csikó biztos az övé, ha má' ott van ugye, csak nem emlékszik rá, mikor szülte. A csikó nyerít, hogy anyához akarok menni, a nõm nyerít, hogy nyugi kiscsikó, itt van a mama, a csikó anyja meg üvölt, hogy a frászt vagy te az anyja, az egészen pontosan én vagyok, úgyhogy nekem üvölts csikócska, mire a csikó üvölt, hogy jó, akkor neked üvöltök, hogy mama, mamamamamamaaaaaaa, mire megszólal a nõm, hogy igen csikócskám?, parancsolsz?, ne idegeskedj, itt van a mama melletted, mire a tényleges mama, hogy egy frászt... stb., stb., és így vagyunk mi mostanság nagy lármában, hogy rogyna arra a családcentrikus agyukra a mestergerenda.Ez persze még nem elég. Mert ha kiviszem a lovamat a csikó mellõl, az azonnal éktelen visításba kezd, hogy akkor most hova viszed a mamámat, mire a tényleges anyja visszaszól, hogy õt nem is viszik sehova, akit visznek az nem az anyja, s innentõl kezdve meleg a helyzet, visszaszól a nõm is, egyenesen bele a fülembe ezerrel, a csikó megnyugtatásaképpen mintegy, mire én üvöltök, hogy fogjátok má' be azt a lepcses pofátokat, csikó ne picsogj feszt, me' lerúgom a fejed, mire a csikó, hogy mamamamamaaaaa, le akarják rúgni a fehehejeeemeeeet, mire a két anyja kánonban nyugtatja, hogy ugyan, csak viccel a bácsi, erre odamegyek hozzá, babusgatom, hogy tényleg csak vicceltem, mire a csikó üvölt, hogy anyááák, csak viiiiihiccceeeeelt, üvölt bele a fülembe...

#18 Gumilovas

Gumilovas

    Halasi Vénusz

  • Fórumtag
  • 2.159 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 13:08

Kriszti2: KonyakAz a ló nem más, mint a nagy szerelem, az örök barát, Áron ûberlova: Konyak. Hihetetlenül türelmes ehhez a kis suttyóhoz, meggyõzõdésem, hogy mindent megtanít neki, mire eljön az ideje annak (remélem nagyon lassan), hogy nagy lóra üljön.Múlt héten kettesben voltunk Németkéren és reggelente korán mentünk lovagolni a nagy meleg miatt. Megígértem neki, hogy kiviszem terepre, ha õ is megígéri, hogy minden este végignyomja a fél óra futószárat és kivételesen szót fogad a lovasoktatónak. Betartotta az ígéretet, hát én sem tehettem másképp.Fogta hát reggelente a kis keféjét, lepucolta a lovát, majd kicipelte a nyergét, én felnyergeltem, felkantároztam Konyakot, raktam rá a biztonság kedvéért egy vezetõszárat és indulhatott a terep. Én gyalogosan, Õ a póninyeregben terpeszkedve.Az elsõ alkalommal naívan rövidnadrágban mentem, és szomorúan konstatáltam, hogy a rengeteg tele van mindenféle csípõ, harapó, karcoló szörnnyel és, hogy legközelebb jobban fel kell vérteznem magam, mert ennek a fele se tréfa.Ráadásul nem tudom, hogy miért hittem azt, hogy a fiamnak elég lesz, ha kisétálunk a legelõre meg vissza, amikor futószáron is fáradhatatlan. Tehát ballagtam a lovas mellett. Azaz ballagtam volna, ha a lovas nem ügetett volna feszt. Amikor pedig szóvá tettem a harmadik kilóméter után (nem kiröhögni, nekem az igenis sok futva), hogy esetleg pihenhetnénk neadjisten, akkor a rokonom felhívta a figyelmemet az életemet megkeserítõ sújfeleslegre finoman: anya! Tudod, hogy kövér vagy . És jött a vágta! Az ellenségemnek se kívánom. Én már kiköptem a tüdõmet úgy sprinteltem, esküszöm kihoztam mindent magamból fittyet hányva a plusz kilókra, de Konyak csak nyújtotta azt az ügetést.Feladtam. Áron fitymálva nézett rám és szinte hozzámvágta a szavakat, miszerint Apa SOKKAL gyorsabban tud futni. Azanyádhéccencségit, gondoltam magamban és minden akaratomat és utolsó tartalékaimat összeszedve elkezdtem sprintelni. Nagy nehezen Konyak (aki egyébként leplezetlenül röhögött rajtam) beugrott szép, lassú vágtába. Yihháááá. Elégedett és büszke voltam, fantáziám már vetítette is a lassított felvételt, ahogy nedves hajamból ezer fele fröccsen a veríték, átszakítom a célszalagot, a tömeg ujjong és nyakamba terítik a magyar zászlót, de én csak szaladok és nagyon fáradt vagyok, de boldog......e gyönyörû álomképet egy szó törte darabokra, mely úgy hasított belém akár a villámcsapás: GYORSABBAN.Megálltam. Tudom nem ártott volna egy kis ügetés levezetés képpen, de én megálltam, mint aki gyökeret vert és a következõ álomkép tolakodott tekervényeim közé, félrelökve magyar zászlót, újjongó tömeget. Egy még szebb, mosolyt fakasztó kép: lecsapom a lóról. Semmi több, nem kell szidalom, vagy figyelmeztetés, csak egy jól irányzott, lendületes tenyeres.......Hogy mégse tettem meg, annak töb oka is van, amit most it nem elemzek, mindenesetre összeszedtem minden önuralmamat és megkértem, hogy az elkövetkezõ néhány percben egyáltalán ne szóljon hozzám.Visszérkezvén a lovardába betértem a lovászszobába, hogy a tükörben megigazítsam elcsúszott toálettemet. A látvány siralmas volt. Norbi ducitornáján nincsenek így kivörösödve az emberek. Jelzem, az a tükör kövérít.

#19 Gumilovas

Gumilovas

    Halasi Vénusz

  • Fórumtag
  • 2.159 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 13:11

Sheriff-Porfelhõ: Bezzeg Bronco!Sheriff: Történetemnek ezúttal elõzménye is van, s kénytelen vagyok idemásolni a [url="http://"http://www.paci.hu-ról"]www.paci.hu-ról[/url] néhány hozzászólást, hogy érthetõ legyen a saját írásom. Az egész Porfelhõ barátom gonoszkodásával indult. Megelégelte, hogy minden írásomban áradozok Bronco lovamról, s egy ügyes fricskával hozta ezt a világ tudomására. Még mielõtt megszülethetett volna a legutóbbi lovaglásomról szóló beszámoló, megírta - még ha csak vázlatos formában is - õ maga. Porfelhõelküldve Április 13, 2003 12:48--------------------------------------------------------------------------------Vázlat------Fogadunk, hogy ma este megjelenik egy hétfánfütyülõre szóló élménybeszámoló itt, ebben a topicban, valahonnan Silverado és környéke magasságából? Oh, a forgatókönyvet már most meg tudom írni. 1. Sheriff agyából kipattan az isteni szikra, õ meg az ágyból. (A háttérben fanfár és egy bendzsózenekar együttes indulót játszik.) 2. Sheriff döbbenten konstatálja, hogy a rézfúvósok és a bendzsóbanda indulójának dacára alszik még Európa egésze, alszik Magyarország, alszik Bács-Kiskun megye, alszik Kecskemét és alszik a saját családja is. 3. Nem érti az egész jelenséget. Már reggel fél négy van. 4. Felébreszti Véres Pengét. 5. Véres Penge a csipáját dörzsölgeti és kétszer elismétli, hogy: - Jaj, de apuuuu! 6. Sheriff nem figyel rá, ugyanazzal a rössel hívja Hamiskártyást vagy a papáját.a; a papát hívja: - Zoli, hogy az a [hosszú, hosszú cenzorfütty], de még az a [hosszú, hosszú cenzorfütty], és legvégül bátorkodom megemlíteni még hogy [hosszú, hosszú cenzorfütty], hogy ne kelljen azt mondanom, hogy [hosszú, hosszú cenzorfütty]. b; Hamiskártyást hívja: - Máris Zoli bácsi. [Hamiskártyás ennyit mond csak, s ezzel egy hétre letudta a verbális kommunikációs kényszerét. Õ hamar elkészül, mert - ahogy ismerem - este nem pizsamába bújik, hanem chapsben, statsonban, sarkantyús csizmában alszik. Neki másfél perc, hogy összekapja magát.] 7. Sheriff elégedetten nyugtázza, hogy örül a reggelnek és neki az egész világ. Hívja Idegent. 8. Idegen. Nem érteni mit mond, motyog. Ilyeneket, hogy persze, máris, hogyne... Aztán a fal felé fordul, a fejére húzza a párnát és alszik tovább. 9. Tíz perc múlva éles dudálás szakítja ki Idegent az ágyból. Sheriff csodálkozik és óg-móg, hogy Idegen még félálomban és neglizsében (haloványrózsaszínû hálóingben, epilálatlan lábszárakkal, borotválatlanul) van. 10. Sancho felnyergelte a lovakat. [- Hun érdeköl öngöm, hogy hova mennek éjszaka? Ott rohaggyon meg az összes, ahun vannak!] Innentõl kezdve rövidítek, vázolom Sheriff beszámolójának velejét. 1. Közli, hogy a lovastársak olthatatlan unszolására kapható volt egy kis lovaglásra. 2. Nagyon jól mentek a lovak, de Bezzeg Bronco felülmúlhatatlan volt. 3. Egy ároknál minden ló megtorpant, de Bezzeg Bronco rögtön átment. 4. Amikor eléjük ugrott egy kiskunsági grizzly medve, az összes ló prüszkölt, hátrált, de Bezzeg Bronco elkapta és hátracsavarta a vérmedve elsõ mancsát, hassal a földre kényszerítette a grizzlyt, majd a hátára térdelt és lekevert neki két irgalmatlan tockost. 5. A lovak megnyugodtak, de Bezzeg Bronco nyugodott meg a legjobban. 6. Találtak egy eleddig még soha nem látott/hallott kutyakaparót, ahol kiváló ebédhez jutott a társaság. 7. Ebéd után Sheriff véletlenül belefejelt a szemöldökfába, amitõl megreccsent a vityilló teljes ácsszerkezete. 8. Vállal megpróbálta helyreállítani az ajtófélfát. 9. Összedõlt a kutyakaparó. 10. Sheriff levonja a konzekvenciát: a nagy recsegés-ropogásban a házikó mellé kikötött lovak idegesen toporogtak, az egy szem Bezzeg Broncot leszámítva, mert Bezzeg Bronco igen jó ló. 11. Hogy Idegen hosszas tárgyalások nyomán megmentette az egész csapat életét a viskó tulajdonosától, az mellékkörülmény, Sheriffnek fel sem tûnik, de majd, valamikor, egy baráti tábortûz mellett elmsélik neki. Õ akkor majd igen meglepõdik, hogy "mik" történnek a világban. 12. Megjegyzi végezetül, hogy semmi kis túra volt, eseménytelen kellemes kis lovacskázás. Hiába na, Bezzeg Bronco jó ló.

#20 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 13:16

Porfelhõ 2002. 03. 15. Csömörbõl vödörbe Egy mondat a kudarcélmények tucatjáról, avagy tucatkudarc, kudarctucat, s így tovább Csütörtökön azzal a gondolattal ébredtem, hogy pénteken, lehet, fölakasztom magam, a sajtóban a 14-e volt a szabadnap, 13-án este, azaz szerdán, lapzárta után egy vendéglátó helyiség asztalához ültünk olvasószerkesztõink gyöngyével, mondjuk úgy: Íjász Lacival és megittunk fejenként 3x1 kis vodkát, meg egy sört, de nem ez tartotta meg bennem a lelket, amelyik, ha nem kötözöm magamhoz nadrágszíjjal már a hét elején kiszökik belõlem, hanem az a gondolat, hogy költözködés ide-vagy oda, én másnap reggel kimegyek az istállóba, s csak este jövök be onnan, ez egészen transzba hozott, lefekvés után, míg rakétagyorsasággal forgott velem az ágy, s úgy egyáltalán: az egész világ, azt igyekeztem rendszerezni, hogy másnap mit fogunk gyakorolni a lóval, merre terepezünk, vágtabeugratásnál nem tolok nagyot rajta a heveder mögött lévõ külsõ lábbal, hadd lássuk, mi lesz, fölhúztam az órát a szokásos hajnali hatra, csörgött is, földhöz vágtam, egy órás késéssel ébredtem s azzal a gondolattal, hogy másnap, lehet, fölakasztom magam, de ezt már mondtam, mindegy, telik a hely (tölik a höly), kólikáztam, a gyomrom felsõ fele helyet cserélt az alsóval, kávé maradt tegnapról, hidegen, cukor nélkül bedöntöttem, hogy, hogy nem, a már háromnegyedrészben kiürített lakásban kezembe akadt az "Elrontott ló utóidomítása" címû alapmû (Meggyes, azt elõbb-utóbb vissza kéne adnom neked), föllapoztam, rájöttem, mi mindent csinálok bénán, akkor arra gondoltam, hogy max. egy Babetta való nekem, de tényleg, nem ló, pánikszerûen hívtam Blueberry háziorvost tanácsokért, részben igazat adott nekem, vagyis, ha nem is deklaratíve, de indirrekt módon megerõsítette a könyv nyomán horgadt alpérzéseimet, de azt is mondta, hogy semmi gond, mert amíg nem tökéletes az ülésem, addig azt a bizonyos fajta, fullkombinált segítséghalmazt, ami a rákérdezett feladat megoldásához kellene, nem igen tudom precízen végrehajtani, gondolkodóba ejtem a lovat (szerintem már a puszta megjelenésemmel is, hogy hm..., ez mi? - na jó, ugorgyunk), még jobban elkeseredtem, hogy talán a Babettára sem igazán vagyok alkalmas, jobb lenne, ha kikapcsolódásképpen valami búcsús-kerekes, csattogósszárnyú lepkét tologatnék magam elõtt terkot alsónadrágban és térd alá érõ, körbegyûrûs, színes zokniban, szandálban, mondom, gyötört a kólika, hasogatott a fejem, kimentem az istállóba, nekiláttam felszerelést ápolni, mire kiderült, hogy a kengyelszíjat valamelyik ormótlan és faragatlan tahó bevonta egy fényes mûbõrrel, semmire nem jó, csak arra, hogy ne igya be a szíj az olajat, viszont fényes, na mindegy, azt lehámoztam róla, közben arra gondoltam, hogy Isten igazából, legfeljebb arra lennék jó, hogy mûbõrrel bevont hevederszíjakról tépkedjem a mûbõrt, felhívtam Blueberryt, hogy menjünk el levest enni, elmentünk, rámnézett és egybõl megmondta, hogy én elõzõ nap éppen három stampedli vodkával és egy sörrel ittam többet a kelleténél, késõbb megtapasztalhattam, hogy a forró fokhagymaleves olvasztott sajttal és pirítóssal alkalmas a kólika okozta traumák enyhítésére, visszamentem az istállóba, egyetlen sikerélményem volt, hogy vakaróval lepucoltam a lovam farát, aki éppen nem sárlik, de nekem már olyan édesmindegy volt, hogy aszontam, még is jobb, ha egy ló rúg agyon, mintha fölakasztom magam, az istállótársak lélegzetvisszafojtva figyeltek, ahogy blazírt módon takarítom a lovam farát, az meg csak áll, kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy fölrúgjon (most hazudok, mert az adrenalin-szintem a 100-as skála 1600-as szintjéig ugrott, a blazírtság olyan messze állt tõlem, mint szürkemarhától a hátúszás), na jó, ez kicsikét pozitív érzés volt, fölnyergeltem, léptem, lépegettem vagy húsz-huszonöt percet, ügettem, ügetgettem vagy ugyanannyit, aztán kipróbáltam, hogy mi van akkor, ha vágtabeugratásnál a heveder mögötti lábbal nem tolok csak megtartok, erre mi történik, vajon mi történik, na?, a világ legtermészetesebb dolga, a ló beugrott vágtába, jó reggelt Porfelhõ koma, mondtam magamnak, elindultam terepre, erre föl a ló úgy ment, mint Szputnyik, több dolgon fölhúzta magát: világos fûszálon, sötét fûszálon, fekete nejlonficnin, fehér nejlonficnin, balkanyartól, jobbkanyartól, egyenes szakasztól, füves szakasztól, homokos szakasztól - ébren van még valaki??? -, kék égtõl, felhõs égtõl, verébtõl, fácántól, õztõl, gumiabroncstól, tõlem és magától, szóval a tereplovaglás az a gyakorlatban két óra heveny fickándozás volt, leszámítva az ügetõszakaszokat, mert azok egy versenyfutással értek fel és leszámítva a vágtaszakaszokat, mert azok (na jó, egy kb. 200 méteres összeszedett, kulturált ciklustól eltekintve) szintén, rágassuk át a zablát ilyenkor, már-már hallom a jótanácsot, átrágattam nem is egyszer, két métert ment is utána száron, utána bevillantak neki rég elfelejtett hajdani trükkjei, ami valójában egy, éspedig: szár fölött megy, hû de nagy trükk, ámbár hatásos, visszatánc az istállóba, lejáratás (ami részint abból állt, hogy többek füle hallatára járattam le viselt dolgaival, elmondtam ennek-annak, többek között bájait anyagi ellenjuttatás fejében áruba bocsátó konzumhölgynek, utolsó felvirágzását ünneplõ dizõznek, mintha-mintha a matróna megjelölés is elhangzott volna), lejáratás után megint nekiláttam takarítani, de minek, gondoltam magamban, ez legyen a következõ gazdájának a gondja, beboxoltam (nem, nem cipõkrém, hagyjuk a vigyori szörnyecskét!), majd kiültem a tanpálya karámjára, ott gubbasztottam és végignéztem, miként tréningez egy military lovas a csõdörével, amikor feltûnt a nagyon furi vágtaülése, na az olyan volt, hogy se nem vadászülés, se nem teljes vágtakiülés, mondom, mijaz jamit csinálol he?, leszállt és elmagyarázta, már nem emlékszem pontosan mit mondott, de ma csak azért nem akasztottam fel magam, mert ki szeretném próbálni ezt a furi vágtaülést - hossssssszú kilégzés, vége.U.I. Miért írtam mindezt? Hogy ne csak nekem legyen rossz napom.

#21 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 13:19

Porfelhõ 2002. 04. 17. Kobboj Csak és kizáróan azért írom le a következõ esetet, mert a tisztesség azt diktálja, hogy ne csak istenkirálycsászárságunkról számoljunk be, hanem arról is, hogy bénák voltunk. Sõt. Többek annál. Ez egyben arra is magyarázat, hogy miért nem írok hosszan. Legszívesebben egy tõmondatban intézném el az egészet, majd két hétig vissza se tolnám a képem a fórumra.Tegnap vettem egy wnyerget. Kidzsaltam a lóhoz. Nézi, mi az, mondom, hogy az új nyerged szivi. Mondta, hogy ilyet még nem látott, mondom, én is csak filmen, de nem baj, meglásd, jó lesz. Kicsikét körkarámoztunk, majd amikor azt mondta, hogy meglátása szerint kellõképpen megnyalogattam a számat, s az orromat is szakszerûen lógatom a földig, abbahagyhattam a körbe-körbe ügetést. Beállt hozzám képest 45 fokba (hiába na, õ is Monty R. hívõ) és szólt, hogy most már odamehetek hozzá. Na jó, rátérek lassan a lényegre, bár nagyon nehéz...Kikötöttem, lepucoltam, ráraktam a vadzsi új wnyeregalátétet, majd a nyerget. Maga a tökély. [Istenem, most segíts át a nehezén!!!] De nem tudtam felfûzni a hevedert. [Kösz, Istenem, végül is kinyögtem a lényeget.]Néztem jobbról. Néztem balról. Alulról és felülrõl. Oldalt, srégen. Becsatoltam bal oldalon. Utána a jobbon. A ló hátra-hátra nézett, hogy most akkor segítsen? Mondom, Te ne segíts nekem négyballáb, mert oldalba rúgom magam, oszt' nézhetsz! Nota bene, hozzávetõlegesen fél órán át álltam és töprengtem a wheveder csatolási rejtelmein, majd földhözvágtam az egész hóbelevancot, hogy ott rohadjon meg a körkarám kellõs közepén.A ló meg csak nézett. Részvétet olvastam ki a tekintetébõl. Igen. Nem kárörömöt, nem gúnyt. Részvét volt az. Az. Kb. 620-szor mondtam el magamnak, hogy részvéttel tekintett rám a lovam és végül elhittem. Mondtam neki, látod Tündérem, milyen béna vagyok? Mondta: látom. És megkérdezte, hogy mivel tudna megvigasztalni. - Viszel egy kicsit a hátadon erre-arra, hogy jobb kedvem legyen? - kérdeztem. Azt mondta, persze, hogy visz egy kicsit, huppanjak rá, oszt' menjünk fél-egy kört a pályán, de nem többet, mert lassan vacsoraidõ lesz. S nem árt nekem is korán hazamenni, fürdeni, vacsorázni, fogat mosni, majd hónom alá kapni a plüssmackót és ágyba bújni idõben úgy, ahogy jó kisfiúkhoz illõ.U.I. Aznap este paradicsomlevet ittam kint, Meggyesnél. Reménykedve kérdeztem meg tõle: nagyon égõ? Azt mondta, az hát. És azonnal javasolt egy címet is az akkor még csak leendõ, s ezekben a pillanatokban realizálódó kisszíneshez. Két b-vel, j-vel a végén, ahogy látjátok. Legalább benne nem csalódtam.U.I.2. Ja, majd' elfelejtettem: senkinek a reakciójára nem vagyok kíváncsi!

#22 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 13:21

Mac Cornelius Akkoriban Dél-Mexikó az évek óta tartó aszály következtében egyre sivatagosabbá vált. Az emberek, ha tehették, elköltöztek északra. Aki viszont itt maradt, az nem valamiféle bátorságból, hanem inkább röghözkötöttségbõl volt kénytelen. Ebben az idõben érkezett történetünk falujába egy pap, akit nevezzünk Cornelius atyának.Cornelius atya tulajdonképpen jó pap volt; becsülettel látta el hivatalát, a miséket megtartotta, ha kellett, feladta az utolsó kenetet, vagy éppen temetett - csak két dolgot nem tett ebben a faluban soha : nem keresztelt és nem fordított a templomra egy fillért sem.Az elsõ dolog még csak hagyján, hiszen az itt maradottaknak esténként az alváson kívül más nem jutott az eszükbe, viszont a templom már nagyon rég megérett a felújításra. Falai kopottá váltak az idõk folyamán, a freskók sötét, felismerhetetlen foltokká enyésztek, a tetõn bizony becsorgott volna az ég leve.Cornelius atya azonban buzgó keresztyén módjára tovább gyûjtögette a szerény adományokat. Na nem éppen saját magának, õ igenis a jövõre gondolt. Így ment ez sokáig, míg elérkzettnek látta az idõt, hogy az összegyûjtögetett pénzt végre elköltse. Elutazott hát a szomszéd megye piacára és vásárolt három szép herélt lovat, szelídeket-kezeseket, majd hazatérve bekötöte õket a templom hátsó falához épített istállóba. A lovaknak csodájára járt az egész környék; dícsérték õket nyakra-fõre, de leginkább egymás között csak értetlenkedtek a népek: minek kell a papuknak ló, méghozzá egyszerre három? Cornelius atya fülébe is eljutottak ezek a suttogások, de nem törõdött velük, hiszen ezek az egyszerû földmûvesek, akik generációk óta legfeljebb ökrökkel dolgoztak, nem láthatják át a terveit. Hiszen õ csakis a parókia híveinek jobbulására hozta a lovakat, ám ezt egyenlõre nem árulhatja el, mert ezt a nagyszerû hírt Szent Kristóf napján akarja közölni az egybegyûltekkel. Szent Kristóf a falu védõszentje volt, a napját nagy ünnepséggel ülték meg a falubeliek; zenével, lakomával, tánccal köszönték meg neki, hogy védelmezte õket.Azonban a sors más szerepet szánt a lovaknak.Pár hónappal korábban költözött a közeli hegyekbe Juan Mescal, kinek fejére 5000 pesós vérdíjat tûzött a mexikói kormány; fõleg gyilkosságokért, útonállásért, rablásért, erõszakért, és egyéb más büncselekményekért.Juan Mescal, tucatnyi emberével eleddig a hágó túlsó oldalán elterülõ falvakat sanyargatta, élelmiszert, pálinkát és lányokat követelve tõlük, pénzt nem kért, mert amazoknak se volt. De a falvak kifogytak ezekbõl a cikkekbõl, az emberek zúgolódtak és követeket küldtek a legközelebbi katonai erõdbe, amely több napi járásra volt. Juan Mescal, mikor ezt meghallotta, úgy döntött, hogy odébbáll, de elõbb feltölti készleteit. Döntését hamarost végre is hajtotta.Szent Kristóf hajnalán, még a hûvös szürkületben, csendesen belopóztak Cornelius atya falvába. Minden csendes volt. Tizenkét embere szétszéledt, hogy álmukból verje fel a parasztokat, és összegyûjtse õket a falu már feldíszített fõterén.Ezalatt Cornelius atya a hajnali ájtatoskodást végezte. Már elõre örült a napnak, hogy milyen örömet szerez majd híveinek, amikor közli velük, hogy a lovakat a falunak ajándékozza, megkönnyítve ezzel a munkájukat, és lehetõvé tegye számukra, hogy kilépjenek végre az ördögi körbõl, amit a szegénység vont köréjük.Éppen feltápászkodott az imazsámolyról, amikor rátörték az ajtót. Két marcona alak lépett be, és szó nélkül pakolni kezdték, amit csak láttak: a gyertyatartókat, a terítõket, és a szentelt bor palackjait. Cornelius atya ezen felháborodott, érthetõ okból, és kérdõre vonta a behatolókat. A válasz egyszerû volt: egyikük pisztolyt rántott és egy lövéssel leterítette az atyát. Az hátratántorodva magával sodorta a szekretert, lerántotta róla a keresztet és a bibliát, majd összeroskadt és meghalt.A két ember ezen csak röhögött. Durván kirángatták alóla a szõnyeget, a testét pedig odébbrugdosták, hogy jobban körül tudjanak nézni. De már semmi érdemlegeset nem találtak.A falu fõtere egyre mozgalmassabbá vált. Asszonyok, féfiak, gyerekek gyûltek össze, álmosan, alsóruhába öltözve, néhányuk kezében hamarjában összekapkodott értékeik. A banditák harsány röhögéssel nyugtázták a sikeres terelést, majd hangosan vitatkoztak néhány összehordott semmiség tulajdonjogán.Kis idõ múlva az összegyûlt embereket beterelték a templomba és rájuk zárták a kaput.Juan Mescal ezenközben a templom mögötti istállót vette szemügyre. Elégedetten méregette a három paripát, és már elõre latolgatta, hogy mennyi pénzt kap értük a gringóktól északon. Szemében kapzsi lángok gyúltak, képzeletben látta magát, ahogy elegánsan, úriember módjára tétlenül tölti hátralévõ napjait. A kikötött lovak egyre idegesebben toporogtak. Megérezték a rosszindulatot, kétségbeesve rángatták köteleiket, szabadulni akarván. Sikerült is nekik. A már régóta nem karbantartott épületbõl kiszakadt egy hatalmas darab, kidöntve az egyik tartóoszlopot. Alovak megriadva és megszabadulva köteleiktõl, vadul kiszáguldottak az istálló ajtaján, magukkal sodorva és megtaposva Juan Mescalt, aki egy gyenge sikolyt hallatva szörnyethalt; a templom fala megroggyant, a korhadt oszlopok hatalmas reccsenéssel törtek darabokra, majd a tetõ is féloldalra fordult. A harang még egyszer utoljára fájdalmas hangon megkondult zuhantában, ahogy áttörve a födémet, az emberekre zuhan, sokakat maga alá temetve. A tetõ, tovább dõlve, magába roskadt, a maradék falak a súly alatt bedõlve, maguk alá temették a jajveszékelõ-sikoltozó embereket.Juan Mescal emberei döbbenten álltak. A néptelen falu csendes fõterén semmi nesz sem hallatszott, csak a szél susorgott a házak között játszva. A por lassan oszladozott, a romok közül egy hang sem hallatszott. A banditák egy szó nélkül lóra pattantak és elvágtattak.A három ló megmenekült. Vad vágtájuk kivitte õket a prérire, életüket szabadon, sok-sok év múlva fejezték be.A falu neve nem maradt fenn, ahogy a papon és Juan Mescalon kívül egy lélek nevét sem ismerjük. A történet állítólag ez egyik bandita elbeszélésébõl maradt fenn. Ha igaz...

#23 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 13:41

Ferenc A tatteros túrázni megy Félreértések elkerülése végett: a Tatteros becenév és a tatteros határozószó nem azonos! Egyszer nagyot gondolt a tatteros, Ö bizony elmegy túrázni. Persze ezt nem gondolta komolyan, de tegnap volt a vállalati buli, és azok a prosztó Normálisék addig cukkolták, hogy fogadott velük. Egy tatteros 160 centiket ugrat, félórás kûröket csinál végig vigyázz ülésben, mit árthat neki egy 2 napos túra? Másnap reggel szépen összepakolt és elindult a Semmiség Kis Túrára. Az elsõ gond 50 méter után jelentkezett. A jól idomított tatteros lova 50 méter után gyönyörû hajlítással visszafordult. A harmadik kör megtétele után felderengett tatterosban, hogy a fedeles lovarda 50x20 méter. Lehet, hogy túl sokat gyakorolt? Rajta ugyan nem fognak ki, a lovas klub mellett a vitorlás klubnak is tagja. Valami proli kis ürge múlt héten magyarázta, hogyan lehet szembeszélben vitorlázni. Valami krajcolás vagy majszolás vagy ilyesmi. Lényeg, hogy cikk-cakkban kell haladni. Mellesleg mindenki hülyének nézte a fickót, mi a fenéért kanyarognának össze-vissza, hogy szegény vendégek leöntsék magukat a koktélokkal, amikor motor is van a hajón. Na mindegy, lényeg, hogy bevált a módszer. Bár az is lehet, hogy a tatteros ló az elsõ fa látványától kapott sokk hatása alatt tette meg az 51. métert.Szépen haladok – gondolta a tatteros. De miért van vakító világosság és meleg? A Dezsõ bácsi már megint elpiszkálta a világítást meg a légkondít. Ja persze, ez nem a fedeles. Melege volt, egy pofátlan légy meg mindig az orrára szállt. Szívesen megvakarta volna az orrát, de ugye a szárat meg a segédszárat mégsem engedheti el. A lába is kezdett fáradni a folyamatos léptetéstõl, de aztán elképzelte, hogy mire jutna szegény ló a folyamatos léptetés és a segédszár nélkül, és lélekben megerõsödve folytatta az utat.KI KÖPKÖD??? Mégsem kellett volna kijönni a népek közé a lovasklubból. Ja, csak az esõ. Ebbõl nem lehet baj, tatteroson a letisztult, praktikus lovas viselet van. Kobak, fehér ing, nyakkendõ, piros zakó, fehér nadrág, csizma. Mit árthat neki az esõ? Lehet, hogy rálõttek? Á dehogy. A fehér nadrágon csorgó vörös patakocska csak a zakón átfolyó esõvíz. Na jó, lehet, hogy a zakó egy kicsit ereszti a színét. De még mindig elegánsabb mint valami hippis bõrcucc. Ez az. Itt az erdõ, vége az ázásnak. Érdekes, messzirõl sûrûbbnek látszott a lombkorona. Az erdõ meg ritkábbnak. A letisztult, praktikus lovasnadrágja kezd szakadozni. Ezek a buta bokrok meg sem érdemlik, hogy tatteros lovagoljon közöttük. Persze vannak akik farmerban meg valamilyen bõrnadrág szerû izében lovagolnak, amit a farmerra húznak rá. Lehet, hogy most praktikus lenne, de a lovarda drink bárjában biztos kiröhögnék.Tatteros mélyen elgondolkozik. Õ megtiszteli a természetet jelenlétével, az meg így reagál. Disznóság. Gondolkodás közben ereszt egy kicsit a száron. Tatteros lova kitartóan támaszkodik tovább, majd pofára esik. Hûha, itt valami nem stimmel. Alfréd von Shcllut a trénere ilyet nem említett. Mindenesetre érdekes a szitu. A ló a hátsó lábain áll, az elsõkön térdel és az orrán támaszkodik. Vajon hogy lehet elegánsan megoldani ezt a helyzetet? A jól idomított tatteros ló kezd oldalra dõlni. Felállni nem próbál, hiszen a döbbent tatteros nem lépteti. Majd tatteros gázt ad, mindkét sarkantyúját a ló oldalába nyomja. A jól idomított tatteros lónak kitisztul a tudata. Végre valami, amit ismer. A lovas kicsit elõre dõl és sarkantyúz, tehát akadály következik. A jól idomított tatteros ló helybõl elrajtol. Tatteros barátunk némileg lemarad a helybõl felszálló lóról. Átsuhan a tudatán, hogy ezentúl Herry-nek becézi a lovat. A gyönyörû fényesre suvickolt nyereg kicsusszan tatteros alól, a kengyelszíj közelit a 45 fokos szöghöz, a frissen olajozott kengyellakat kötelességtudóan nyílni kezd. A támaszkodáshoz méretezett kantár a végéhez érkezik, és visszarántja tatterost a nyeregbe. Miközben tatteros keze egy picit megnyúlik, az ingujjából felbukkan a csuklójára szíjazott lovaglópálca. Hogy ezt mennyit kereste. Igaz ugyan, hogy a lovaglás utáni ingváltásnál észrevette, hogy az egyik karja merevebb a szokottnál, de Õ sosem a lazaságáról volt híres. Végül is a lakat nem nyílik ki. Ezért a biztonsági kengyel ragadja meg az alkalmat, és távozáshoz lát. Sajnos a biztonsági kengyel 15.000Ft, ezért tatteros a következõ 2 kilométert U alakban visszahajlított lábfejjel teszi meg, amíg sikerül összeszedni a lovat, és korrekten megállni. Mondják, hogy vannak western kengyelek amibe nem szorul bele az ember lába, ezért nem kell mindenféle ravaszdi lakatokat meg kioldókat használni, de azok a fickók biztos nem szeretik a KALANDot.Tatteros egyre nehezebbnek érzi a lábait. Mintha tele lenne a cipõcskéje. Úgy dönt, hogy letáborozik. Foglalt ugyan szobát egy luxushotelben, de térképet elfelejtett hozni, ez a hülye bagoly meg csak ijesztgeti válasz helyett. Az oké, hogy a papagáj nem õshonos, de ez a sok naplopó biológus meg állatvédõ megtaníthatná a baglyot beszélni.Végre egy tisztás. Még hogy TISZTÁS. Tiszta fû meg föld. Nem is rossz. A zakó összefogta pirossal a fehér nadrágját, most még egy kis fû, és mindenki láthatja, hogy Õ aztán Magyar. A nyeregtáskából elõszedi a mobil boksz darabjait, és kitartó munkával összeszereli. Kemény, szaunában edzõdött arcán mosoly suhan át, amikor eszébe jut, hogy Önitató helyett Én itató várható. Ilyet még úgysem csinált. Tatteros csodálkozva tapasztalja, hogy a lovon még mindig nyereg van. A lovardában leszáll a lóról, a lovász elvezeti a lovat, és amikor a jutalomfalatért visszahozza, akkor már nincs rajta nyereg. A ló viszont meg sem próbálja levenni. Tatteros megszemléli a ló fenekét, de nincs ráragasztva az assistance matrica. Most milyen számot hívjon?Egyelõre hanyagolja a problémát. Inkább valami kaja után kéne nézni. Elkezdi kipakolni a nyeregtáskát. Elõkerül 4 istálló fásli, egy vékony lótakaró munka utánra, egy vastag lótakaró éjszakára, egy márkás lótakaró, ha valakivel összefutna, 4 pataharang, 4 patacipõ, egy sörénytépõ kés, egy kefe a sörényhez, egy kefe a fejhez, egy kefe nyereghelyre, egy kefe egyéb helyekhez, bébi törlõkendõ a ló fejének és popsijának tisztításához, kalóriatáblázat a ló etetéséhez. Ez utóbbit visszarakja, mert a tisztás füvének tápértékét és mikroelem összetételét sajnos nem tudja megállapítani. Inkább nem legeltett. De legalább a lómüzli megvan. Nicsak, a táskában van egy kisnövésû lovász is. Ez nagyon helyes – gondolja tatteros - a lótól mégsem várhatom el, hogy felbontsa a tejet a mûzliéhez. A lovász mindenféle népies dolgokat mormolva két mozdulattal leveszi a lóról a nyerget és a kantárt, majd a ló fülébe sugdosva elindulnak a rét felé. Tatteros szívét jeges rémület szorítja össze, csak nem akar ez az alak mosatlan füvet etetni a lovával?Tatteros izzadságban fürödve riad fel. Körülnéz és azonnal megnyugszik. Ez a Tati melegedõje. Fél órával korábban érkezett, és egy kicsit elnyomta a buzgóság a melegben. Már hozzák is a felnyergelt, segéd és egyéb szárakkal gazdagon díszített lovát. Körözget 30-40 percet és mehet is haza. [Tudom, Gumilovas azt írta, ami kint van a fõoldalon, az már ne kerüljön ide. De én lázadok! Ennek az írásnak itt a helye! Posted Image ]

#24 Aniko

Aniko

    Törzsvendég

  • Főmoderátor
  • 6.632 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 13:51

Porfelhõ Szó nincs átokról Azt mondja Sancho, hogy régen volt az, amikor Capuccino rúgott. És ebben a pillanatban csattant a kis csacsi patája Sancho pocakján. - He! kinyomom a szömöd, he! - erre a csatakiáltásra ébredt Bazs vasárnap reggel Silveradon, én pedig, fuldokolva a nevetéstõl, eltûntem az istálló mögött.Komisz reggel volt. Fájt mindenem. Pontosabban (csak mert megengedett): a seggem. Ripityára törte a nyereg elõzõ nap. Kicsi volt tudniilik. Az elsõ két vágtaugrásnál elöntötte a vér az alsógatyámat, farmert, chapset. Kikönnyítve lovagoltam tovább, nem okozott gondot. Késõbb megállapítottam, hogy az Unicumnak helyi érzéstelenítõ hatása van, ami fokozható, ha a Somodi tanyánál megállván arra törekszünk, hogy elegyítsük a keserû italt némi pilseni típusú sörféleséggel. Szóval Silveradon jártunk.Szombaton érkeztünk, s amire kettõt pislogtam, hangos lövöldözés közepette bevágtázott a tanyaudvarra a két kölyök: Sheriff és Idegen, illetve Hamiskártyás, aki a felügyeletet gyakorolta fölöttük. Lepattantak a lóról, s máris sürgettek minden útjukban álló teremtést, hogy nyergeljünk hamar, mire várunk, iziben lovat váltanak legyünk kész, mit totojázunk, nyakunkon az este (volt délután két óra, na mindegy...), s így tovább.Legnagyobb örömömre Silverado szépségdíjasán, a három éves ménen, Szenyoron indultam útnak. Izgága, nagy dumás, sárga, kendersörényû arab, jó cimbora, sokat beszélgettem vele útközben. Bazs Totemen ült, Meggyes Lidércen, Idegen Karimon, a szófukar Hamiskártyás Ciscon, Sheriff pedig Rodeon. Hatan voltunk, mint majdnem a gonoszok. Illetve heten, jut eszembe: Zooey kutya is velünk tartott, igaz, õ gyalogszerrel.Sheriff nyavalygásaitól eltérõen, Silverado nem elátkozott hely. Temperamentumos, erõtõl duzzadóak a lovak, akikrõl könnyebb lepotyogni, mint a higgadtabb jószágokról, de ezen kívül egy fia átkot nem találtam Silveradon és környékén. Éppen ellenkezõleg: irigyelni lehet érte Sheriffet. Elsõsorban a terek miatt. Végeláthatatlan, gyönyörû tájak állnak ennek az embernek a rendelkezésére, akkor, annyit és ott lovagolhat, amikor, amennyit és ahol csak akar. (Ha tudna, persze, de ez más lapra tartozik.) Amikor arra lovagol az ember, a szeme kikerekedik, orrlyuka kitágul, remeg a gyomra, s ha megkérdik, hogy érzi magát, annyit tud kinyögni bambán, hogy gyönyörûségesen, mert más nem jut az eszébe. Vágtáztunk ugaron, kószáltunk lovat lepõ nádasban, fölkaptattunk dûnéken, mászattunk árkot, változatos és pompás utakon haladtunk. Hazafelé Sheriff elvált tõlünk, másfelé akadt dolga, elvágtázott hát. Darabig még hallani lehetett Rodeo patadobogását, de aztán elült az is. Mi lassú, lomha ütemben haladtunk, amikor Meggyesnek szemet szúrt, hogy Zooey kutya (aki gyalogszerrel közlekedett, már említettem volt) - eltûnt. Talán Sheriff után ment? Már fordítottuk is a lovakat, s lóhalálában téptünk Sheriff után. Sem õt, sem Zooeyt nem találtuk. Lovat, lovast ellepõ nádasban, prérin kutattuk, tanyákra betérünk, de sehol nem leltük fel Meggyes hûséges négylábú cimboráját. Egy hihetetlenül széles pusztán, Bazzsal, Meggyessel végignyargaltunk, egymástól kb. úgy 300-400 méterre, Idegen és Hamiskártyás a másik irányba "fésülte" a terepet, teljesen eredménytelenül. Ilyen hajtóvadászaton még az életben nem vettem részt. Szenyor engedelmesen viselkedett, nem sztrájkolt (túlzottan), hogy leválasztom a csapattól, könnyedén nyargalt, s a fene se tudja miért, de megengedtem magamnak, hogy a tájat fürkésszem, hátha meglátom a kutyát, s ne az orrunk elé nézzek folyamatosan... Szenyor ismeri a terepviszonyokat, ugrott, került, ha kellett, kis három éves takonygombóc, s úgy közlekedik, magabiztosan, büszkén, mint egy bejáratott tenyészmén! Ám Zooey, legnagyobb bánatunkra, nem került elõ.Már lenyergeltünk, túl voltunk a vacsorán is. Egy flaska bikavérrel szkanderoztam, sõt: már a másodikkal, amikor befutott egy telefon Fülöpszállásról, ott lenne valami kutya, az 52-es út mellõl szedték össze, s a bilétáján lévõ telefonszámot tárcsázták, ergo megkérdeznék kerek perec: Hozzánktartozik-e a kutya. Mire lecsapták a telefont, már ott voltunk Fülöpszálláson (vagy Fülöpházán, ki emlékszik?). És késõ estére hazakerült Zooey is, egy karcolás nélkül. Mondom, nem elátkozott hely Silverado, éppen ellenkezõleg, igen kellemes része az Univerzumnak. Ott baj nem történhet. Hacsak az nem, hogy Sanchot hasbarúgja Capuccino, a csacsi, és tusakodásukon megfullad az ember a nevetéstõl.

#25 Gumilovas

Gumilovas

    Halasi Vénusz

  • Fórumtag
  • 2.159 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 14:19

Ferenc: A lovászlányA Kastély békésen pihen az erdõ rejtekében, egy jókora tisztáson. Õsi, nemesi családé, hatalmas, jól karbantartott. Körülötte gondozott virágágyások, precízen ültetett és nyírt kert, távolabb pedig a személyzet szállása és az istállók. Az alkalmazottak szorgosan tesznek-vesznek a ház körül, a Gróf a teraszon reggelizik. Lelkét átjárja a béke, idegeit bársonyosra simogatja a madárcsicsergés, bõrét kellemesen melengeti a reggeli nap. Több mint ezer évre vezeti vissza családfáját, és meggyõzõdése, hogy a sok-sok õs áldozatos munkájának gyümölcsét élvezi. Ez jó érzéssel tölti el. Megérte.Ám a madárcsicsergést fokozatosan felváltja egy mormogó, csattanásokkal kísért hang. A kastély ura gyanakodva figyeli az 50 kilométeres bekötõutat, ami felett sûrû, kékes füst gomolyog. Kissé rémülten fordul az inashoz.- Csak nem a vegyigyárban történt valami baleset?- Nem gróf úr, a vegyigyár biztonságos.- Az atomerõmû?- Nem gróf úr, tudomásom szerint ott minden rendben van.- Akkor mi ez?- Arra gyanakszom, hogy ez egy Wartburg.- Az valami harcjármû?- Olyasmi. Elképzelésem szerint az új lovászunk érkezik. Magyar. Õk szeretik az ilyen antik tárgyakat. A személyzet a konyhában gyülekezik a délutáni tea elfogyasztása céljából. Ilyenkor szoktak egy kicsit megpihenni, egyeztetik a további feladatokat, és persze kibeszélik munkaadóikat. Mivel a komornyik a gróf mellett van, az inas mutatja be új társukat.- Fogadjátok szeretettel új lovászunkat. Magyar.- Szia, én a szakácsnõ vagyok. Hogy kéred a teát? Mit tegyek bele?- Vodka van?- Ti nem fütyülõs barackot isztok? - Csak akkor, ha nincs vodka.- Ez valami orosz beütés?- Inkább finnek mondanám.- Sajnálom, mi nem szoktunk alkoholt inni.- Nem baj, véletlenül van nálam egy 2,5 literes laposüveg.A gróf elfogyasztotta vacsoráját, majd a könyvtárszobában olvasgat egy kis konyak, és egy jó szivar társaságában. A folyosóról érdekes hangok szûrödnek be, ezért kiküldi az inast körülnézni. Az inas hamarosan vissza is tér, némileg ziláltan, arcán rúzsfolttal. - Na de kérem, hogy néz ki? Mi történt?- Azt hiszem, hogy a lovászlánynak sikerült beilleszkedni, legalábbis innen úgy tûnt. Népi mondókákat szavalnak, magyarul.- És mi ez a rúzsfolt?- A szakácsnõtõl kaptam, karácsonyra.- Na de még csak május van!- Ezt én is jeleztem, de a lovászlány szerint túl kukacos vagyok.- Ezt ki kellett volna kérnie.- Igen gróf úr, csak akkor éppen a tálalószekrényt egyensúlyozta a bal kezében, ezért jobbnak láttam nem zavarni.Másnap reggel a házvezetõnõ körbevitte az új lovászt, hogy megismerje a birtokot. Közben a gróf szomorúan várta a reggelijét, amit a beteget jelentõ szakácsnõ helyett az inas készített. A birtok bemutatásával hamar végeztek, a lovász munkához látott. Befogta a kocsit, és elindult a vadásszal az erdõbe.A személyzet békésen szürcsölte a délutáni teáját. Már a szakácsnõ is jobban érezte magát, de még elég bizonytalanul mozgott, végül is csak két nap telt el azóta a bizonyos este óta. Egy kis pletyizéssel ütötték agyon az idõt. A szobalány fülig érõ vigyorral fordult a lovászhoz. - Kocsiztál az erdõben a vadásszal. Mi volt? Veled is kikezdett?- Ugyan, hogy képzeled? Nem történt semmi ilyesmi.- És akkor mért van bekötve a szeme?- Egy ág lehetett.- És a keze hogy tört el?- Amikor az ág a szemébe csapott, leesett a kocsiról.- Aha, és miért sántít? Mindkét lábára?- Hát, amikor leugrottam a kocsiról, egy kicsit elvétettem.A gróf szokásos sétáját végezte a birtokon. Szerette maga ellenõrizni, hogy minden rendben van. A gazdasági épületek felõl éktelen lárma hallatszott, ezért arra vette az irányt. Az istálló elé befordulva érdekes kép fogadta. Két felszerszámozott kocsiló, a gyeplõ végén az eléggé megviselt vadász hasal a földön, körben diszkrét romok. Éppen ekkor érkezik a lovász is.- Mi történt itt?- Csak elszaladtam egy marhakötélért, a lovak meg kicsit arrébb jöttek, és egy parányit a vadászt is elhozták, akire rábíztam õket.- Négy kilométer - nyögi a megviselt vadász, fûcsomókat köpködve, de valahogy nem sikerül magára vonnia a gróf figyelmét.- És a kerítéssel mi történt? Ki döntötte le?- Az idõ. Kicsit elkorhadt - mondja a lovász, miközben az egyik kezével hátrébb tolja a két lovat, a másikkal talpra állítja a vadászt. Közben a grófnak kigúvadnak a szemei.- És… és a vadkacsák? Miért laposak?- Biztos túl mélyre merültek a tóban. A víznyomás lehetett.Ennek ellenére a lovász sikeresen beilleszkedett. A gróf sokat lovagolt, többnyire magával vitte a lovászlányt is. Mivel õt lekötötték fontos gondolatai, kellett valaki, aki az útra is figyel. Lassan eljött a tél, hó lepte be a tájat. Békésen bandukoltak az erdõben, mikor is a lovászlány lova hirtelen oldalra ugrott, majd elfeküdt a hóban. A lovász egy látványos vetõdéssel ért földet, majd begurult egy bokor mögé. A gróf gyanakodva figyelte, hogy honnan jöhetett a lövés, de mivel nem látott mozgást, megnyugodott.- Nem szeretem az ilyen vadnyugatos mutatványokat.- Csak elgémberedett a lábam, gondoltam megmozgatom.- És a ló?- Neki is elgémberedett, csak neki kétszer olyan rossz, mert négy lába van. (2004.01.11.)

#26 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 15:44

Ferenc Az élet nehéz, de Bony nem adja fel. Bony szinte közönyösen nézte, ahogy a sheriff emberei elvezetik Vad Billyt. Nincs ezen mit izgulni, kap 40-50 évet, legfeljebb megtanul olvasni. Aki lelövi a segéd sheriffet, az ne csodálkozzon az ilyesmin. Billynek annyiból igaza volt, hogy egy pakliban kicsit sok hét ász, de amikor keresztüllõtte a sheriff helyettesét, akkor arról az apróságról megfelejtkezett, hogy a felesleges három ászból kettõ az õ tulajdona. Szegény ördögnek csak annyi volt a bûne, hogy ügyesebben csalt, mint a marhapásztor. Bony jobban aggódott a saját sorsáért. A terelés befejezése óta csak a városban lógtak, se munka, se szállás, se étel. Most meg már gazdája sincs. Nagyjából annyi szüksége volt a hátasnak gazdára, mint a halnak esernyõre, de ezek a kétlábúak ragaszkodnak ehhez a gazda dologhoz. A probléma hirtelen megoldódott, az egyik rendfenntartónak eszébe jutott az õrizetes lova.Bony a sheriff hivatal istállójába került. Valamiért a csillagosok azt gondolták, hogy az övék. Hát tévedtek. Itt bizony erõs volt a törvény keze, csak úgy nyüzsögtek a rend õrei a békésen ácsorgó ló körül. Mindenki fogdosta, méricskélte. Rögtön lett is öt tulajdonosa.Bony viszont megunta a tülekedés, ezért szép finoman ráaraszolt a mellsõ patájával Steve lábára, majd szemügyre vette a torka szakadtából üvöltõ fickó manduláit. A többiek persze azonnal elhúzódtak a közelébõl, de a tréfálkozási lehetõséget nem hagyták ki. - Ez aztán a ló, nézd milyen nyugodtan áll.- Jó tömeges állat, ez biztos megtartja a borjút.- Szerinted nem kéne rá nagyobb patkó?Az erõsen könnyezõ Steve ekkor már a ló oldalát püfölte az ökleivel egyre elkeseredettebben. Bony kezdte unni a kopogtatást, finoman arrébb lépett. Az üvöltés abbamaradt, de Steve-et néhány napig nélkülözniük kellett.Bony érdeklõdéssel szemlélte másnap reggel új gazdáját. Még egy gazda. Még szerencse, hogy van belõlük kellõ tartalék, gyorsan fogynak. Paul arcán gúnyos mosoly játszott. Ez csak egy ló, majd Õ megmutatja ennek a sok fajankónak, Steve-vel az élükön, hogy hogyan kell bánni vele. Határozottan, keményen, fölényesen. Ettõl rögtön beijednek, és báránykákká változnak. Körülnézett, és amikor konstatálta, hogy nincs senki a közelben, határozottan az állásba lépett. Nem volt sok hely, a ló pedig a csettegés ellenére középen állt. Paul rájött, hogy itt az alkalom az elsõ fegyelmezésre. Bemegy a ló mellé, és jó nagyot csap az oldalára, hagy tanuljon egy kis fegyelmet. Így is tett, de ez az ostoba állat a csapás hatására felé lépett. Paul kezdett beszorulni. A rendelkezésre álló kevéske helyet kihasználva megpróbálta ismét megütni, majd megrúgni az állatot. Legnagyobb megdöbbenésére az ostoba hátas tovább nyomult felé.Bony-nak határozottan tetszett az új játék. Ha csak gyengén nyomta a fickót a falhoz, akkor erõteljes, mély hangon üvöltött. Minél jobban fokozta a nyomást, annál magasabb és halkabb hangot kapott. Bony megpróbált lejátszani egy egyszerûbb dallamot Paulon, de szomorúan tapasztalta, hogy néhány perc után elhangolódott. A kísérletezést egy erõs durranás szakította félbe. Az övön fityegõ kibiztosított fegyver nagyon vagány a városban, viszont szûk helyen kifejezetten veszélyes. Az üvöltésre érkezõk döbbenten húzták ki az állásból az átlõtt lábú Pault. Bony egykedvûen nézett maga elé az állás túloldalán. Pont úgy, mintha Õ sem értené a helyzetet.Bony-t következõ reggel a soros lovasa inkább kivezette a karámba. Néhányan összegyûltek a kollégák közül megtekinteni az aznapi látványosságot. Csalódniuk kellett. Gond nélkül zajlott a pucolás. Ronald már a nyerget hozta. Nagyon izgult, mert még újoncnak számított, mindenért cikizték. Most nem hibázhatott, a ló legapróbb rezdülését is figyelte. De semmi gyanúsat sem tapasztalt. Az állat a karámrúd mellé fordulva békésen ácsorgott. Így aztán Ronald megnyugodva dobta rá a nyerget. Ekkor azonban Bony mozgolódni kezdett. Még a fejével is hátranyúlt az ellentétes oldalán, aztán megnyugodott. A karámrudakon ülõ kollégák viszont határozottan vigyorogtak. Ronald kivárt, majd folytatta a nyergelést. Amikor elkészült, valaki megszólalt:- Nem viszel még egy kikötõt? Így nem biztos, hogy kellõen tudod majd rögzíteni.Ekkor zuhant a porba az elsõ tele szájjal röhögõ nézõ. Ronald gyanakodva megkerülte a lovat, és azt kellett látnia, hogy a heveder valamilyen rejtélyes módon a karámfán is át van fûzve. A karámhoz kötözött Bony gyanúsan felfelé görbülõ szájszéllel nézett mereven maga elé. A rossznyelvek szerint Ronald még aznap éjjel átszökött Mexikóba.Bony-ra új nap virradt. Eddigi életével elégedett volt a sheriff hivatal istállójában. Finom abrakot kapott, és néhány halovány lovaglási kísérlettõl eltekintve nem molesztálták. De most kedve támadt egy kis testedzésre, ezért mai gazdája a közönség õszinte sajnálatára gond nélkül felnyergelte. A néhány mérföldnyire lévõ völgybe indultak, állítólag lótolvajok tanyáznak arrafelé. Valaki felvetette, hogy hagyják Bony-t a völgyben, mint csalit. Ha a lótolvajok elviszik, akkor néhány napon belül tutira szakmát változtatnak. Az indulás is eseménytelen volt. John több mérföld lovaglás után sem tapasztalt semmi gyanúsat. A ló tökéletesen fegyelmezetten és engedelmesen viselkedett. A lovas csalódottságot érzett, hiszen be akarta bizonyítani rátermettségét a többiek elõtt, de hogy zabolázzon meg egy birkát? Bony vezetésével a menet már majdnem beért a sziklákkal, dombokkal övezett völgybe. Egy keskenyebb, az úttól messze esõ ösvényt választottak. Bony-nak rossz érzése volt, fõleg a sziklák tetején hasaló fegyveresek miatt, de John a gondolataiba mélyedve csak az elõttük kanyargó utat figyelte. Nagyon macerásak az emberek a gondolataikkal, mert soha sem arra gondolnak, amire éppen kéne – töprengett a hátas, majd a féltérdre emelkedõ fegyverest meglátva visszatolatott egy szikla mögé. A többiek nevetve kikerülték a makrancoskodó lovat. Azt hitték, hogy megint elõad a ravaszdi állat valamilyen magánszámot, de a puskadörgés elvette a jókedvüket. Mire rájöttek, hogy mi történt, már két embert vesztettek. Közben egy velük egyvonalban lévõ szikláról is tüzelni kezdtek, oldalba kapva õket. John leugrott a nyeregbõl, és egy biztonságosnak látszó fedezékbe vonult. Persze öreg, velem ne is törõdj, én majd elácsorgok itt a golyózáporba – gondolta Bony, majd sértõdötten leheveredett egy szikla tövében. A hatalmas kavarodásban néhány ló kereket oldott, persze pont azok, amiken a muníció és a víz volt. A négy fõsre fogyatkozott csapat nehéz helyzetbe került. Úgy tûnt, hogy bekerítették õket, és nem tudnak sokáig védekezni. Itt bizony nem néhány lótolvaj tanyázik, hanem egy egész rablóbanda. A segéd sheriffek dermedten füleltek fedezékükben, és nem tudták, hogy mihez kezdjenek a helyzettel. Eltelt a délután, majd lassan beesteledett. A rendfenntartók legkisebb mozdulatára is azonnal két-három lövés válaszolt. Leszállt az este, de telehold ragyogott az égen. A banditák kellõ számú õrséget hátrahagyva visszahúzódtak a sziklák mögé vacsorázni és pihenni. Lassan elcsendesedett a vidék, és Frank, aki már nem bírta a feszültséget, megpróbált lelépni. Nem jutott messzebb tizenöt méternél.Bony felriadt a lövésre. Mi tagadás, egy kicsit elszunyókált délután. Hiába, a városban töltött hónap nem tett jót a kondijának. Most viszont már cselekedni kéne, mert különben sohasem kapja meg az esti zabadagját. Ezért feltápászkodott, persze óvatosan, hogy a banditák jól lássák, hogy õ csak egy lovas nélküli ló. Békésen elballagott a gonosztevõk tábora felé, majd a sziklák takarásában az elsõ õrszemhez indult. A fickó egy nagyobb szikla alatti párkányon hasalt. Bony kényelmesen vakarózni kezdett a sziklán. Az ütemes zaklatás hatására a néhány tonnás kavics is mozgolódni kezdett, majd az alatta lévõ sziklapárkányra zuhant. Az õrszem már korábban felfigyelt a gyanús hangra, így egy könnyed szökelléssel kitért a támadó kõzet útjából. Büszkén nézte a helyet, ahova a szikla zuhant. Aztán hirtelen áthatotta egy balsejtelem. Lenézett. Nagyjából ekkorra kapott észbe a gravitáció is, neki bizony itt dolga van.Bony akadálytalanul sétált be a hosszan elhaló üvöltés hatására kiürült táborba. Nagyon szép, rendezett táboruk volt. Középen állt a fõnök sátra, itt tárolták a lõszert is. Valószínûleg háborúra készülhettek, mert az egyik sarokban rengeteg puskapor, dinamit és lõszer került felhalmozásra. Bony óvatosan elfektette középen a petróleumlámpát, majd távozott.Bony. Ennek itt semmi értelme, de már biztos feltûnt, hogy minden bekezdésnek ez az elsõ szava. A gonosztevõk megállapították, hogy társuknak piszok pechje volt, új õrt állítottak, és visszatértek a táborba. Békésen körbeülték a tábortüzet. Már éppen a kávénál tartottak, amikor a sátorban a tûz elérte az elsõ doboz dinamitot.Bony már majdnem visszaért a sziklához, mikor is a háta mögött hirtelen felkelt a nap. Jó lesz sietni, mert a végén még a reggelim is ugrik. Megszaporázta a lépteit, így éppen odaért John-hoz, mire az ellenség maradékának megfutamodásától felbátorodott hadfi üvöltve keresni kezdte. Bony határozottan morcos volt. John leszidta a fegyelmezetlenségéért, ráadásul egész úton a három túlélõ handabandázását kellett hallgatnia. Mire a városba értek, már mindhárman herkulesi hõsök voltak. John elkövette azt a hibát, hogy ebben a stílusban próbálta irányítani a lovat. Valami rejtélyes módon híre ment a történteknek, ezért a csapatot a városban hatalmas tömeg fogadta. Ennek megfelelõen az addig vánszorgó csoport vágtába kezdett. Egyenesen a kocsma felé tartottak. Bony-nak feltûnt, hogy az ivó elõtt kellemes, puha homok van, ezért rendezte a számlát. Vágta közben mindkét elsõ lábával letérdelt, így a hõsként ünnepelt John igen lendületesen nyitott be az ivóba, a fejével. Az emberek komoly gondban voltak, mégsem ünnepelhetnek egy fegyverest, akit éppen most ütött le a kocsmaajtó. Ezért aztán a gratulációkat a többiek zsebelték be.Bony is egyetértett a sheriff hivatal alkalmazottaival abban, hogy nincs közös jövõjük. A csillagosok határozottan azon az állásponton voltak, hogy mindenkinek jobb lesz, ha a hátast máshol helyezik el. John javasolta, hogy lepjék meg vele nagybátyját, aki a közeli erõdben szolgál, mint lovassági õrmester. Bony ezt elég gyenge próbálkozásnak ítélte, de komolyabban nem tiltakozott.Bony elégedett volt az erõddel. Szép nagy építmény tágas istállóval és vicces emberekkel. Nagyon szórakoztató. Például ennek az õrmesternek nevezett fickónak a bajszára külön balesetbiztosítást kéne kötni. Meg egy életbiztosítás sem ártana, mert 12 perce üvöltözik vele torka szakadtából. Már nagyon vörös a feje, de remélhetõleg megéri a mondandója végét. Pedig Bony nem csinált semmit. Pontosabban semmit sem csinált. Parancsra sem. Úgy döntött, hogy kiveszi a heti pihenõnapját. Bár a villabajszú atyafi kezdett nagyon idegesítõ lenni. Egyedül a sokat látott helyi kandúrt nem zavarta, aki békésen szöszmötölt a lovak lába között a szalmában.Bony úgy döntött, hogy véget vet a beszélgetésnek. Kivárta, amíg a kandúr az õrmester és közé kerül, majd határozottan a macsek farkára lépett. A cica menekülni próbált az atrocitás elõl, megpróbált felszaladni a hadfi lábán. Döbbenten tapasztalta, hogy egyhelyben fut, nem halad felfelé. Ja, persze. Hiszen nincsenek kiengedve a karmai. Az õrmester üvöltözésében ugrásszerû változás következett be. Az új hangszín és hangerõ hatására az õrség parancsnoka bezáratta az erõd kapuit, és fegyverbe szólított még két szakaszt. Bony látta, hogy a cicus határozottan fárad. Bár így is irtózatos pusztítást végzett a jobb sorsa érdemes lábon, ideje volt befejezni. A hátas nemtörõdöm mozdulattal lesasszézott a kandúr farkáról. A kimeresztett karmú egérrém elszabadult, és végigszáguldott az õrmesteren, a szerencsétlen maradék egyenruháját és bõrét is megsemmisítve. Hirtelen csend lett, még azt is lehetett hallani, amikor az õrmester eredetileg kackiás bal bajsza a szalmára hullott. A különösen kegyetlen indián támadás túlélõjére hasonlító úriember bajsza után a tudatától is megvált. Szerencsére, mert így nem kellett végighallgatnia a döbbent orvos röhögését. A doki elsõ ránézésre megesküdött volna mindenre, hogy ezt indiánok mûvelték.Bony-t járõrszolgálatra osztották be egy közlegény alá. Már napok óta meneteltek a kietlen vidéken, amikor egy ismerõs völgykatlanhoz értek. Persze, itt rejtõzködnek azok a jó fej, cserélgetõs indiánok. Néhány csillogó vacakért kenyérre lehet õket kenni. Csak a lövöldözõs lovasokat nem szeretik. Sajnos a menetet vezetõ fiatal hadnagynak ezt elfelejtették megemlíteni az akadémián.Bony mégegyszer végigjárta a katlant, de mivel most sem talált túlélõt, elindult a lemenõ nap utolsó sugarai felé. Szinte festõi volt a kép, a lovashiánytól eltekintve. Bony nem tudta, hogy mi vár rá, de sejtette, hogy lesz még gondja az emberekkel...

#27 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 23:53

MacA vándorlásA mezõ hatalmas volt. Tágas látóhatár keretezte minden irányból, az ég belehajlott a végtelen fûtengerbe. Ez a hely volt az ember õseinek elsõ igazi otthona, a Nagy Vándorlást követõ idõkbõl.A távolban, a láthatár szélén túl, magas hegyek övezték, kemény és konok homlokukkal karcolták az eget. Mindig felhõk koronázták zabolátlan csúcsaikat, kopár oldalukon soha nem nõtt sem fû, sem fa. Az emberek õsi legendáiban sok mese szólt ezekrõl a hegyekrõl, messze az idõ homályába bújó vándorlásokról, amikor az ember elsõ õsei átkeltek e hegyek goromba szurdokain, hogy új helyre leljenek. De ezek a mesék már csak halványan élnek a legöregebbek emlékeiben, csakfoszlányok, melyeket már lehetetlen összerakni. Generációk hosszú sora élt már itt a legelõn - sokan nem is mentek egy-két napi járóföldnél messzebb a folyóktól - így nem is látták még a hegyeket. Pedig ezek a hegyek önmagukban is hatalmasak és délcegek voltak, sok gonosz lény lakhelye. Barlangok húzódtak a hegyek alatt, hosszú, sötét, örökkön tartó gonosz barlangok. Néha, nagyon ritkán hangos morajlás hömpölyög végig a legelõn, az emberek megriadva húzódnak összébb, és ilyenkor az öregek, akik még emlékeznek a mesékre, dörmögve elmesélik régi történeteik egyikét a fiataloknak.Az egyik ilyen mese a Nagy Vándorlásról szól. Íme:I rész.Az õsökValaha, nagyon régen, mikor a föld új volt és háborítatlan, friss zöldje zöldebb volt mint most, az ég kékebb és a víz élõbb, élt egy ember, akit Okvoosnak hívtak. Õ volt az emberek vezére. Délceg, erõtõl duzzadó alakja kimagaslott a többiek feje fölé, hangja, mint mennydörgés gördült széjjel a tájon. Akarata töretlen volt és tiszta, de nemes lélek lakozott benne, engedékeny a gyengékkel, és könyörtelen az erõsekkel szemben.Okvoos népe egyre csak szaporodott, nõttön-nõtt. Már kicsi lett a hely, kevés a víz. Az öregek morogtak, a fiatalok lázongtak, kevés az ennivaló, a folyó rendszeresen kiszárad. Félelemmel tekingettek a napra, amely egyre tüzesebben égett, a fû mind sárgábbá és szárazabbá vált. Okvoos átlátta, hogy ez a helyzet nem tartható békében sokáig, ezért elhatározta, hogy felderítõket küld a szél minden irányába. A legerõsebb és leggyorsabb harcosokat választotta, akikben teljes mértékben megbízott, akik ismerték a környéket és ha kellett, harcolni is tudtak. Az egyiket Borzos Soreynek hívták, erõs volt, féktelen, akaratos és arrogáns; Okvoost a fiatalkori önmagára emlékeztette, ezért nagyon szerette Soreyt, megbízott benne. A nyugatra induló csapatot bízta rá, azzal a kikötéssel, hogy egy évnél tovább ne maradjanak el. Sorey ezt meg is ígérte, majd a csapatával elindultak a nyugati ösvényen.Okvoos egy ideig még figyelte õket, ahogy lassan apró ponttá zsugorodik alakjuk, már a csizmáik hangját sem hallotta. Aggódva dörmögte maga elé: - Remélem, nem lesz semmi baja sem...Sorey és társai napnyugtára elérték a legelõ nyugati határát, itt elvadult mogyoró, kökény és boróka cserjék húzódtak kanyarogva északi irányba, gyökereikkel erõsen kapaszkodva a köves, száraz talajba. Túlsó oldalukon mély árok tátongott, éles kövekkel telitûzdelt partján csak egy meredek, kanyargós ösvény tekergett le az aljába. A csapat óvatosan, de gyors léptekkel haladt lefelé, kevés zajt verve. Az árok alja száraz, tavalyi fûvel borított, régi patakmeder volt, így gyorsan lehetett elõrejutniuk; Sorey is siettette a csapatot, hogy minél több földet járhassanak be. A patakmeder lankásan emelkedett, szélei egyre alacsonyabbak, ámde annál szaggatottabbak, járhatatlanabbak lettek, ám végül elértek egy olyan helyre, ahol meredeken ugyan, de biztonságosan felkaptathattak a túlsó partra. Sorey járt már itt korábban. Szeme az ég alját fürkészte az alkonyatban, figyelte, ahogy a forró nap véget ér, lebukva a távoli hegyek kék gerince mögé. Figyelte a neszeket, az apró állatok fészkelõdését vackaikban, a madarak szárnyainak suhogását, a száraz fû zörgését. Minden békés voltak és biztonságos. Elindultak Kékhatár, a hegység felé.Gyors ütemben hagyták maguk mögött a távolságot, Kékhatár, a magas, zord hegy egyre közelebb került hozzájuk. Már kivehetõ volt oldalán a sok gyûrõdés, kopár kiszögellés, és a barlangok sötét, gonosz tekintetû bejáratai. Még soha sem járt ilyen messze a lakóhelyétõl, még egyikük sem járt a hegynek az árnyékában. A napot a hold váltotta fel, fényes félkorongja éles árnyékokat húzott. A hegy közelében széles ösvény nyílt, egyenesen az egyik barlang felé irányítva az arra járók lépteit, de Sorey nem kívánt közelebbi ismeretséget kötni senkivel sem, inkább balra fordultak, dél felé, hogy valamiféle hágót találjanak. Nagyon csendesen haladtak. Mindegyikük feszülten hallgatózott, szaglászott, figyelmüket semmi sem kerülhette el. Csend volt, nagy, sötét csend, se madár, se más állat nem mocorgot. Szinte agyonnyomta õket, annyira baljóslatú volt ez a nyugalom. A barlangok gonosz szemgödrökként követék õket, szinte beleborzongtak látványukba. Ösztöneik rosszat súgtak, igyekeztek hát minél elõbb kikerülni látószögükbõl. Lassan elhagyták a barlangokat, de a talaj egyre egyenetlenebb, szaggatottabb lett. Botladozva-csúszkálva haladtak elõre, lassan, a kelleténél lassabban. Soreyy jobbra tõlük egy alacsonyabb szurdokot pillantott meg, két göcsörtös gerinc közé ékelõdve. Egy fényes csillag éppen átragyogott rajta, szinte megnyugtatva õket, hívogatva õket. Úgy döntött, átmennek rajta, hiszen elõbb-utóbb úgyis át kell kelni a hegyen, hát legyen meg most. Beforultak a szurdokba, amely elõbb alacsonyan, majd egyre magasabban tornyosodott föléjük, de szélesedett is, az alján kitaposott, sima út kerülgette a sziklákat. Ahogy beljebb haladtak, a sötét úgy lett egyre feketébb, a csend úgy lett egyre némább. Aztán egyszerre csak, a semmibõl, ezernyi torok ordított fel, megrengetve a környezõ sziklákat. Sorey és társai egy pillanat alatt kört alkottak, hogy védekezhessenek, ha kell, de nem tudtak. Egy hatalmas, erõs kötélbõl font háló hullott rájuk a magasból, rabul ejtve õket.Okvoos rémülten riadt fel álmából. Zihálva, izzadtan kapta fel fejét, és aggódva szagolt bele az éjszakába. Mintha kiáltást hallott volna, mintha Sorey hívta volna kétségbeesetten a láthatáron túlról...Emberek rajzottak elõ a szurdok sziklái mögül. Kezükben fáklyák, dárdák, kardok és mindenféle gyilkoló eszközök. Fejükön borzas, szõrös sapka, arcukon bozontos szakáll. Egyikük, akit Sorey a vezetõjüknek gondolt, egy magas termetû és nyílt tekintetû férfi, akit a többiek alázattal engedtek elõre, megállt elõttük, és méregetni kezdte õket. Alaposan megnézte mindegyiküket. Õk harciasan és elszántan tekintettek rá vissza. Amaz elmosolyodott, és a válla fölött hátraszólt valami érthetetlen nyelvén. Hátulról ketten elõre jöttek, és gyors mozdulatokkal elvágták a köteleket, kiszabadítva a csapatot, akik meglepõdtek, hiszen kemény harcra, öldöklésre számítottak, most pedig itt állnak szabadon, igaz, többszáz embertõl körülvéve. A magas ember ekkor a mellére tette kezét és így szólt:-Hogar - mondta és megismételte még párszor. Majd Soreyre mutatott, és kérdõ tekintettel várt. Sorey is bemutatkozott:-Sorey - mondta és elismételte néhányszor. Az ember ismételgette-ízlelgette: sorrej, sorrej.Egy hirtelen mozdulattal hátrafordult, kiáltott valamit, és az emberek eddig tömör sorfala kinyílt, utat engedve maguk között. Hogar hátratekintve intett Soreynek, és nevén szólította. Elindultak a szurdok sötétje felé, halványan lángoló-sercegõ fáklyák fényfala között.

#28 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 23:54

II.SzövetségOkvoos füstszagra ébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, rémülten látta, hogy feje felett ég a tetõ. Hirtelen két alak rontott be az ajtón,kétembernyi termetük miatt kétrét görnyedve ugrottak ágyához. Fejükön a hatalmas sisak sem takarta el ocsmány pufájukat, tûzben égõ szemüket és gunyoros vigyorukat. Rekedten kiáltottak valamit. Okvoosnak egy pillanatnyi ideje sem maradt. Utolsó pillantásával még látta, hogy mellkasába egy kard merül. Már nem érzett semmit sem.A város égett. Óriási, vörös lángnyelvek törtek az égre, megvilágítva a folyó partját. Mindenfelé hatalmas kétembernyi magas alakok rohangáltak, kezükben véres kard, hátukon alaktalan zsákok.Ismeretlen nyelvükön kiáltoztak egymásnak, durván röhögve terelgették a maradék embereket, akik álmukból felriadva, rémülten szaladgáltak ide-oda, hogy majd egyesével kaszabolják le õket.A házak nyögve-ropogva dõltek össze egymás után. Senki sem maradt életben. A támadók,akik az éj leple alatt lopóztak be a városba, már letáboroztak a folyó partján, hatalmas tábortüzeket raktak és vad tivornyába kezdtek.Sorey és csapata a szurdok kanyargós útján követték Hogart, aki biztos léptekkel haladt elõre. Körülöttük halk, mormogó suttogás, mögöttük emberek, kezükben halvány fények. Hogar egy éles kanyarral befordult a szurdokba vágódó keskeny vájatba, amelynek nem látszott a teteje, a hold sem világított bele.Rövid út után megálltak, mert egy magas, erõs kapu zárta el az utat.Hogar bekopogott, a kapun résnyire kinyílt egy ablak, és halkankiszólt rajta valaki. Hogar válaszolt, erre a kapu szárnyai csendesen, olajozottan kinyíltak, és õk bemasíroztak rajta. Egy terebélyes udvarra jutottak, mindenfelé fények égtek, amerre a szem ellátott,mindenünnen kíváncsi tekintetek vetõdtek feléjük. Követték vezetõjüket az udaron át, egyb arlang széles torka felé. Nem tudni miért, de megbíztak benne. Talán az egyenes, nyílt tekintete, vagy hogy a kötelékeiket elvágták? Nem tudni, de tény, hogy fenntartás nélkül követték.A barlang kellõen tágas volt ahhoz, hogym indannyian kényelmesen elférjenek benne. Hogar megvárta, míg az emberei kimennek az ajtón, azt behúzva maguk mögött, majd hozzájuk fordult. Újra végigmérte õket, aprólékosan, egyesével valamennyiüket, idõt hagyva nekik, hogy õk is ezt tehessék õvele. Szemügyre is vették. Hogar magas volt, szõke haját varkocsba fonva hordta, szakállát gondosan nyírta. Bekecsét, mely valami állat bõrébõl készült, féloldalasan hordta, látni engedve durvaszövésû vászoningét. Nadrágja is bõrbõl készült, szárát a csizmájába gyûrte. Karjai izmoktól duzzadtak, arcán több régi heghúzódott keresztül-kasul. Ha mosolygott, ezek a hegek összegyûrõdtek, mégis, mosolya barátságos maradt.Megfordult, és egy függöny takarta fülkébõl egy koponyát vett elõ. Arca most komorrá vált. A koponyát szó nélkül letette aza sztalra, hogy jól megnézhessék. Érdekes volt. Lapos homlokú, hatalmas szemfogakkal és apró, a szemek fölött kinõtt szarvakkal ékeskedõ koponya volt, nagyobb, mint Hogaré. Sorey és a többiek értetlenül bámulták, nem tudták eldönteni, hogy mit akarhat tõlük.Hogar a koponyára tette kezét, majd az arcán a sebhelyeken húzta végig, értésükre adva, hogy ez a valami sebesítette meg õt többszöris.Mit akarsz tõlünk? - kérdezte Sorey. Ah angsúly érthetõ volt. Hogar intett nekik, hogy kövessék.Egy hátsó ajtón vezette ki õket. Hosszú folyosóra jutottak, melynek falait különféle festmények borították. Az egyik elõttm egálltak. A kép egy szörnyszülöttet ábrázolt, hatalmasat, majd kétszer akkorát, mint a mellette álló ember, aki épp a szörny mellkasába mélyeszti kardját.-Syette - mondta, és a többi képre mutatott. Azokon is mind-mind egy-egy ilyen szörny volt látható, haláluk pillanatában.-Syette - rámutatott a szörnyre. - Heromber - mutatott a mellette álló emberre, majd egy másik képen egy másikra: - Heromber- és így tovább.Rácsapott az oldalán zörgõ kardra: -Xandr-Sorey értette. Értették a többiek is. Hogar így mesélte el küzdelmüket ezzel a szörny-néppel. És talán szövetségest lát õbennük? Ki tudja? Még egyenlõre fogjok itt a városban.Tovább mentek a folyosón, be mélyen a hegy gyomrába. Mindenütt õrök vigyázták a fordulókat, fejük felett fáklyák sercegtek, mellettük letámasztva kardjuk és dárdájuk. Mikor meglátták õket, felugrottak, és tisztelettel tekintettek Hogarra. Szemükben kíváncsiság, de arcuk nem árult el semmit sem.Egy nagy és kerek, fényárban úszó terembe értek, középen tölgyfából készült, durván faragott tömör asztal, körülötte székek. Hogar kettõt tapsolt, erre a környezõ ajtókon szolgák siettek be, majd megálltak az asztal körül, némán, figyelmesen. Hogar helyetf oglalt az egyik székben, és intett, hogy Sorey és társai is üljenek le. Miután kényelmesen elhelyezkedtek, Hogar pár szót szólt a legöregebb szolga felé, aki bíbor színû köpönyeget viselt, az meghajolt és kisietett a terembõl. A többi szolga továbbra is körülöttük állt.Hogar mosolygott. Teli szívbõl, örvendezve, arcán szertefutottak a sebhelyek. Sorey és a többiek már tudták, hogy nem foglyok itt,hanemszívesen látott vendégek. Hogar intett a szolgáknak, és azok is kisiettek az ajtókon. Senki sem maradt benn rajtuk kívül. Hogar ígyszólt:-Üdvözöllek titeket, idegenek. Kérlek, ne lepõdjetek meg, hogy a nyelveteken szólok. Késõbb mindent elmagyarázok. Addig is azt kérem, hogy ne áruljátok el senkinek sem, hogy beszélem a nyelveteket.Soreyék meglepõdtek. Eddig azt hitték, hogy Hogar egy mukkot sem ért a beszédükbõl, ezért idefelé, ha suttogva is, de beszélgettek egymás közt, az otthonról, Okvoosról, Hogarról. Kellemetlen volt a tudat, hogy Hogar kihallgathatta õket. Nem szóltak egy szót sem.Az ajtók kinyíltak, és a szolgák hatalmas fatálcákon cseréptálakban mindenféle ételt hoztak be, ezeket szó nélkül letették körben az asztalra. Az egyik szék elé is tettek, ahol nem ült senki. Hogar látta, hogy ezen a vendégei csodálkoznak, de nem szólt semmit sem.Falatozni kezdtek. Az étel finom és bõséges fogásokból állt. Hosszú ideig táplálkoztak, csendesen, csak az evésre koncentrálva.Egy idõ után Hogar figyelni kezdte az egyik ajtót, láthatólag türelmetlenül várt valakit. Pár pillanattal késõbb itt belépett egy asszony: sudár, karcsú alakja, selymes hosszú, mézszínû haja, nemes tartása és szelíd tekintete emlékeztette Soreyt valakire, akit hosszú évekkel ezelõtt ismert.-Aiyaha! - kiáltott fel, és feltörõé rzelmekkel felugrott a székérõl, ami nagy zajjal felborult. Hogar összehúzott szemekkel figyelte a jelenetet.Az asszony csendesen elmosolyodott.-Sorey, Sorey, te mindig ilyen hirtelen voltál- szólt vidáman. Sorey kimeredt szemekkel bámult vissza rá.Az asszony a húga volt, aki hosszú évekkel ezelõtt tûnt el. Mindenki úgy gondolta, hogy medve ragadta el, ahogy a társait is. Gondolatban eltemették, és emlék-oltárt állítottak neki az Elmentek Házában.-Aiyaha, te élsz? Miért nem szóltál, miért nem jöttél haza, hogy kerültél ide?A többiek is felugráltak helyeikrõl, és összevissza kiabáltak. Hogar kívülállóként nézte a történteket.-Sorey, most üljetek le-Szólt csendesen Aiyaha, majd intett a szolgáknak, hogy távozzanak. Azok rezzenéstelen arccalk imentek, és becsukták maguk mögött az ajtókat.-Most mesélünk nektek, Sorey. Figyeljetek, mert sok dolog elõször érthetetlen lesz számotokra, de mégis fontos, mindazonáltal asorsotokat is befolyásolja.Leültek. Sorey még mindig alig akart hinni a szemének. Aiyaha itt? Életben van, és szebb, sugárzóbb, mint valaha!Aiyaha beszélni kezdett:Évekkel ezelõtt, amikor Hogar még fiatal harcos volt csupán, egy távoli városból érkezett ide egy kisebb csapattal. Hogy miért jöttek ide, az egy másik történet. Megtetszett nekik a sok barlang, és a jólvédhetõ szurdok, ezért itt telepedtek le. Futárokat küldtek vissza városukba, hogy jó helyet találtak, és idehozatták a családjaikat.Szorgos munkával kialakították a jelenlegi várat, sokat dolgoztak. Eleinte minden békés volt. Szaporodtak, sok gyerek született, minden vidám gyerekhangoktól visszahangzott. Aztán egy éjjel, egy sötét, holdtalan éjszakán ismeretlen nép rajzott elõ a környezõ hegyekbõl, hatalmas termetû és erejû szörnyek. Rájuk törték a kaput, és megöltekmindenkit, akit csak értek. Gyerekeket, asszonyokat, harcosokat. Alig maradtak páran. Akkoriban, elkeseredésében Hogar sokat portyázott, sokszor napokra is eltávolodott a vártól. Kereste-kutatta családja gyilkosait, de nem találta. Egyik ilyen alkalommal talált rám.Emlékszel még, ugye, amikor Ugvarral és Timmannal elindultunk ide a nyugati határszélre, hogy gyógyfüveket keressünk? Egy hatalmas medve támadott meg minket, Ugvart és Timmant egy-egy csapással megölte, és már éppen rám akarta vetni magát, amikor Hogar odaért. Dárdájával megölte a medvét, engem pedig visszahozott ide. Mikor magamhoz tértem,itt találtam magam, ágyban fekve, egyj avasasszony fülkéjében. Mindenféle fõzeteket itattak velem, hogy megerõsödjek.Aztán...Aztánegy idõ után észrevettem, hogy távoli, sosem látott vidékekrõl álmodom, hatalmas városok fémtornyai csillognak a napfényben, rengetegember, ismeretlen állatok, távoli víz hatalmas tükre. Majd egyre pontosabban álmodtam meg mindent. Azt is például, hogy másnap esni fog az esõ, vagy valaki meghal.Napokkal ezelõtt is álmot láttam. Láttalak, ahogy jöttök, és hogy bejöttök ide a szurdokba.Aiyaha kis szünetet tartott. Sorey visszatartott lélegzettel figyelte,ahogy beszélt. Valami sugárzott a hugából, mintha fénylene. Hangja nyugodtan csengett, de mégis ereje volt, szinte belemászott a fejébe.És azt is láttam, éppen ma éjjel, hogy Okvoos és a város meghalt. Senki sem maradt.Sorey megindultan felugrott. Arcak étségbeesést tükrözött. Vissza akart menni a városába.-Nyugodj meg Sorey- mondta csendesen Hogar, aki eddig nem szólt. - Már nem tehetsz semmit sem. Mindenki meghalt, anyád, apád, és az öcséd is.Sorey összeomlott. Az, ami a gyökereit adta, ahol nevelkedett - nincs többé. Megpróbálta visszaidézni az arcokat, Okvoost, ahogy elküldi õt erre az útra, anyja, amint éppen lisztet õröl, apja vadászatból visszatérve vidáman lóbálja a fácánokat a madzagon, öccse az udvaruk végében a homokozóban...Könnycsepp gördült végig arcán, ahogyan a többieknek is. Összeroskadt a székében, úgy érezte, összezsugorodott, erõtlenné vált, átlátszóvá. Minden, ami fontos, megszûnt.Aiyaha, amikor látta, hogy bátyja megtört, odalépett hozzá, és két kezét homlokára tette. Sorey egy pillanara melegséget, majd jeges hideget érzett, hirtelen mintha repülne, elszáguldott a legelõ felett,magasból még egyszer megfigyelve a házakat. De mintha feketednének,egyre sötétebb füst terjengett körülöttük, majd embereks zaladgáltak, nyomukban toronymagas szörnyek, kezükben véres kard...A város ökreitsütötték-falták, a juhokat, kecskéket, nyulakat viszont élve dobálták a tûzbe.Sorey egy pillanat alatt megyugodott. Látta, ahogy a város elenyészett, és már nem tehet semmit. Nagy üresség támadt benne.Hogar ekkor tovább folytatta, amit Aiyaha elkezdett:Mikor Aiyaha felépült, elõször mindenki csodálkozott, hogy mindent elõre lát, megálmodik. Aztán az egyik legöregebb javasasszony elmondta, hogy olyan fõzeteket kapott, amik néha, nagyon ritkán, és csak azoknál, akik erre születtek, elõhozza ezt a tulajdonságot.Fel is használtuk. Megkerestettük Aiyahával a támadóinkat. Láttuk, hogy ünnepeket tartanak, és egy barlang mélyén ilyenkor napokig alszanak, csak egy kisebb õrség marad a kapuknál. Egy esõs, hideg hajnalon rájuk törtük a kaput, az õröket lekaszaboltuk, ésbenyomultunk a barlangba. Valóban, mindenhol ezek a szörnyek hevertek, kábultan. Mindegyiknek elvágtuk a torkát. De hibáztunk. Nem néztünk be minden egyes járatba. Egyszercsak többszáz szörny özönlött ki az egyik folyosóból és ránk vetették magukat. Sokat megöltünk azok közül is, de mi is rengeteg harcosunkat elvesztettük. Végül nagy nehezen kiverekedtük magunkat a barlangon kívülre, és a kapukat olajjal felgyújtottuk, hogy ne tudjanak utánunk jönni. Ez pár évvel ezelõtt volt. Azóta nem bántjuk egymást, mi is gyengék vagyunk, de õk is. Nem bírnánk egymással, csupán elfogynánk. Ezért egyensúly van. Aiyaha látja, hogy szaporodnak, de még nincs vezetõjük. Van ugyan egy-két jelöltjük, még fiatalok, de igéretesek. Szóval, van még pár év idõnk. Addig talán mi is megerõsödünk.Sorey már végképp nem értette, hogy mit is akarhatnak tõle. Tanácstalanul tekintett fel Hogarra, majd Aiyaha sudár alakjára.-De mi mit tehetünk, Hogar? Kevesen vagyunk, gyökértelenek. Harcosok vagyunk ugyan, de gyengék.Hogar most komolyan nézett Sorey szemébe. Valami vadság lángolt benne, tûz, ami elemészt mindent, ami csak elébe kerül.-Azt akarom Sorey - szólt csendesen- ,hogy ti is igyatok a fõzetekbõl. Lehet, hogy ti is olyanokká váltok, mint Aiyaha. És akkor legyõzhetjük a Syette népet. Erõsek leszünk, a mi kezünkben lesz a gyõztes kard!Hatalmasat csapott az asztalra, megrezzentek a tömör asztallapon az edények. Aiyaha mosolyogva bólogatott.-Így lesz jó, Sorey. Valószínüleg páran olyanok lesztek, mint én. Gondoljatok a családaitokra, a gyerekekre, akik ártatlanul haltak meg.Sorey elgondolkodott. Igaza lehet a húgának. veszteni valójuk nincs, viszont nyerhetnek, ha megölik Okvoos és a város gyilkosait.Megnyugodhat lelkük, békét találhatnak.-Rendben, Aiyaha. Iszunk a fzetbõl, bár tartok tõle. De rosszabb már úgysem történhet.

#29 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 23:55

III.A hegy alatti csataA barlangban az áporodott levegõben alig pislogtak a fáklyák. Az a kettõ, amiket a két katona a hátára erõsítve vitt a dárdáján, meg-meg lebbent, és sötét csíkot húzott a barlang mennyezetére. A két katona elõttük csak egy pajzzsal és hosszú karddal szerelkezett fel, ennyit elegendõnek találtak.Mögöttük pár lépéssel haladt Aiyaha, aki lehajtott fejjel fürkészte a pár méterrel elõttük álló jövõt, mellette Sorey, kezében lámpással, egy lépéssel mögöttük Mograt, aki Sorey társa volt idefelé.Körülöttük párás sötétség. A hátuk mögött menetelõ kétszáz harcos csendben vonult, minden tizedik cipelt egy-egy lámpást, a többiek kardokat, pajzsokat. Ez az út, ahol éppen haladtak lefelé, lankásan kanyargott a kõoszlopok között, alját finom homok borította. Balról mély szakadék tátongott, a túlpartját csak sejteni lehetett, az aljáról gyengén, de világosan patakcsörgedezés hallatszott fel. Jobb oldalukat fal szegélyezte, tömör, szürke sziklafal. A szakadékon idõnként kõhíd ívelt át, régi, elfeledett emberek kezemunkáját dicsérve. Zárókövén mindegyiknek furcsa, kiöltöttnyelvû koponya díszelgett, mintegy elriasztásul, széles hátukat alacsony korlát határolta. Sorey mindegyiket aprólékosan megnézte, de nem mentek át egyiken sem. Egyre mélyebbre hatoltak. A levegõ sûrûbbé, romlottabbá vált, szinte rezgett benne a rosszindulat és félelem, a katonák is közelebb húzódtak egymáshoz. Furcsa, nagy csend lett, megszûnt minden zaj, hang, mintha valami elnyelné. Aiyaha megállt, karjait széttárta, mintegy visszatartva a többieket.-Várjatok. Valami van elõttünk nem messzire tõlünk. Valami...Hirtelen Mograt elõrelépett, alakja fénylett és megnõtt-kiszélesedett, betöltve a folyosót. A sötétbõl nyílvesszõk hullottak rájuk, de Mograt alakjáról mind lecsúszott, élesen pendülve a sziklafalon, vagy némán belehullva a szakadékba. Sorey fel sem nézett....Pár hónappal elõbb, mikor Sorey elfogadta Hogar ajánlatát a fõzet elfogyasztásáról, Sorey nem hitte volna, hogy így megváltozik Mograt. Az elsõ napokban nem vettek észre semmit sem magukon, azon kívül, hogy mindegyikük vad dolgokat álmodott; Aiyaha figyelmeztette õket, hogy ez ezzel jár. Mograt sebezhetetlenné vált; sok-sok idõt töltöttek azzal, hogy megerõsítsék ezt az új tudását; ellenállt a dárdáknak, kardnak, kõnek, késnek, nyílvesszõnek. A többiek az álmokon kívül nem változtak. Mograt eleinte nagyon félt, hiába mondták neki, hogy bízzon magában; az ösztönei úgy cselekedtek, ahogy kell. Végül is, legyõzte a félelmet, és kiállt bárki elé, akinek kedve szottyant pár dárdát elhajítani feléje.Aiyaha egyre csak sürgette õket, hogy minél elõbb indulhassanak. Álmot látott, a Syette nép nagy-nagy ünnepséget fog rendezni, amikor is beavatják az új vezetõjüket, egy Sya-Sya-Houkva nevû szörnyet, aki alig várja, hogy rájuk dönthesse a várat.Az álmot persze Sorey is látta - mint ahogy mindegyikük. Látták, hogy a folyosókról özönlenek a szörnyek a központi nagy tárnába, több ezren állják körül Sya-Sya-Houkva alakját, aki egy alacsony emelvényen megmagasztosulva áll, majd egy szóval ellenük irányítja az összes jelenlévõt. És ez a nap már nincs is messze. Hogar és harcosai szorgalmasan gyakoroltak, rövid és hosszú kardokkal, dárdákkal, szikladarabokkal küzdöttek egymás ellen nap mint nap.Azon a napon, amikor a Syette nép az ünnepséget tartotta, összeszedték a harcosokat, a gyerekeket és asszonyokat a vár mélyebb részeibe küldték, pár katona gondjaira bízva õket, és elindultak. Még sötét volt, a Hold magasan a fejük felett messzire bevilágította a tájat; apró páracsepp csillogott minden egyes fûszál végén. Befordultak egy mély és keskeny völgybe, ahonnan széles útkígyó tekergett fel a sziklák közé, éles kiszögellések és mély, sötét hasadékok között. Sem fû, sem fa nem nõtt itt. A levegõ megtelt kesernyés, rosszízû szaggal, amit kevés füst is vastagított. Az út végül egy alacsony sziklapárkány alatt élesen befordult egy barlang szájába. Két õr posztolt elõtte, arra sem volt idejük, hogy a kürtjüket a szájukhoz emeljék. Hogar és Sorey egy-egy vágással lemetszették a fejüket; azok tompán koppanva legurultak az úton, csodálkozó szemükben még akkor is félelem látszott.A kapun belül sötétség fogadta õket - és mély csend. Lefelé haladtak a folyosón, aminek falai lassan belevesztek a sötétség egyre mélyülõ partjaiba. Aiyaha nem engedett fényt gyújtani, mindenki az elõtte haladó övét markolta meg, legelöl pedig Mograt haladt Aiyaha kíséretében, aki igyekezett maguk elé látni a jövõbe. Így haladtak sokáig, sehol egy hang vagy jel, ami a mai beavatásra utalt volna, már-már kezdtek aggódni, hogy félreértették az álmot.Aztán, egy éles forduló után, halvány fény derengett fel az egyik széles oldaljáratból, halk, alig érzékelhetõ mormogás egyhangú dallama szûrõdött ki onnan. Megálltak. A katonák, akik eddig a súlyos ládákat cipelték, most elõrejöttek, és letették terhüket Aiyaha elé. Õ felnyitotta a fedelet, és minden katona markába nyomott egy-egy olajjal színültig töltött agyagkorsót, amelyek szorosan le voltak fedve, és egy szurkos kanóc lógott ki belõlük. Aiyaha gonoszan elmosolyodott, Sorey viszont komoran bámult maga elé.A katonák halkan a járathoz osontak és egyesével belopóztak rajta. Mograt követte õket. Kis idõ múlva sikoltozás, ordítás, kardok csengése és lángok vörös-sárga imbolygó fénye tört át a sötéten. A hangzavar szinte felrobbantotta az eddigi némaságot, fülsértõen visszhangzott ide-oda a falak között. A tûz egyre erõsebbé vált, nagy világosság töltötte be az eddigi sötétet. Hogar és Sorey is beugrottak a folyosóba. Szörnyû látvány fogadta õket: körben mindenfelé lángoló alakok hevertek a földön, égett, bûzös füst tekergett fel róluk, beljebb, ahol a lángok még intenzívebben lobogtak, fekete kavalkád lüktetett; ordítás, nyögés, fémek pengése és halálsikolyok keveredtek a lábak dobogásával. Mograt idõnként feltûnt, fényes-hatalmas alakja ott imbolygott a küzdõk között.Hogar berontott a sûrûjébe, kivont kardján megvillant a lángok fénye, Sorey viszont állva maradt, nem mozdult. Egyedül állt ott a barlang szájában, kardját letámasztotta maga elé, és rákönyökölt. Várt. Sokáig, türelmesen. A harc közben kezdett elcsitulni. A szörnyek egy része bemenekült a környezõ járatokba, rengeteg holtat és sebesültet hagyva maguk mögött. Hogar kevés embert veszített, alig egy tucatot, míg az ellenség több százat. Mograt segített eben.Sorey, ahogy ott állt egyedül, szinte magányosan, egyszer csak érezte hogy meg kell fordulnia. Mintha valami gonosz, szõrös pók mászott volna fel a tarkóján, ösztöne jelezte, hogy áll valaki mögötte. Megpördült, kardját már közben maga elé emelte. Egy hatalmas termetû, bõrvértes alak tornyosodott föléje, sisakjáról vér csöpögött, bõrvértje megpörkölõdött, kezében a dárda kormos olajtól és vértõl csepegett. Óriási erõvel döfött Sorey felé, kitágult pupillája gyilkolást tükrözött. Sorey egy mozdulattal félreütötte a feléje nyomuló dárdát, oldal lépett és ugyanazzal a mozdulattal a szörny lágyékába merítette kardját, majd egy rántással felhasította a hasát. Amaz megriadtan tekintett le rá, szeme elhomályosult, karjai tehetetlenül-bénán elernyedtek majd némán eldõlt.Iszonyodva tekintett le rá.A küzdelem közben véget ért. Elcsendesedtek a sebesültek, a lángok kihunytak. Bûzös füst kavargott mindenfelé, lomha hullámai kilebbentek az egyik járatba. Aiyaha és Hogar arrafelé irányították a csapatot....A nyílzápor alábbhagyott. Mograt még egy kis ideig elõttük állt, majd, miután Aiyaha szabadnak érezte az utat, visszaállt a helyére. Hogar is elõrejött, meztelen kardján csillogtak a lámpák fényei.Semerre sem láttak a menekülõkbõl egyet sem, csak sejteni lehetett, hogy elõttük jár a csapatuk nagyobbik része. Újra csend lett, a sötétség rájuk telepedett, még a fáklyák virgonc lángjai sem tudták csillapítani nyomását. Régóta haladtak a barlang zegzugos folyosóin. Aiyaha néha meg-megállt, lehunyt szemmel kereste az utat, a katonák a hátuk mögött ilyenkor csendesen megigazították felszerelésüket, vagy mások vették át a lámpákat. Minden egyes indulás nehezebbé vált, de már nem fordulhattak vissza. A végére akartak járni ennek a Syette népnek, hogy utódaik ne háborgassák többé a környéket.Az út csigavonalban kanyargott lefelé. Balról a szakadék véget ért, és újra sziklafalak között haladtak, egyre melegebb lett a levegõ. Hogar néha megvizsgálta a falakat, majd fejét csóválva halkan dörmögött valamit maga elé, Aiyaha fáradhatatlanul ment elõre, Sorey, akit nyomasztottak a csata emlékei, egykedvûen lépkedett, Mograt pedig fejét lehajtva, az elõttük álló út váratlan meglepetésein törte a fejét. Egyszerre csak, a fejük fölött megtört a mennyezet, és egy függõleges akna szökött fel meredeken ismeretlen magasságba, hûvös, friss szél borzolta fel hajukat és ruhájukat. Egy lengõ kötél lógott le belõle. Mograt elõre lépett és megrángatta, a kötél szilárdan ellenállt. Úgy döntöttek, hogy pár embert felküldenek körülnézni. Négy harcos sietve felmászott a kötélen. Egy darabig semmi sem történt, csak a csend mélyült valami elképzelhetetlen fekete kúttá, amelyben elenyészik a létezés minden szintje; magába olvasztja a jelent, múltat, a jövõnek pedig szikrányi esélyt sem adva a pillanatot rögzíti végtelen hosszú rezdüléssé.A magasból valami puha, fertelmes, nagy darabokból álló zuhatag hullott a nyakukba. Elszörnyedve látták, hogy a négy katona feldarabolt teste az. Aiyaha fájdalmasan felnyögött: nem látta elõre ezt a jövõt! Mi történhetett?Mograt elkapta a kötelet és felkúszott. Nem kellett sokat kapaszkodnia. Pár méter után a felettük húzódó folyosóba jutott. Csend és sötétség mindenütt. Mögötte Sorey és Hogar is megérkezett, fogaik között kardjaik. Aztán jött a többi katona, egymás után. Sorey megpróbált a sötétségen átnézni, de nem sikerült. Meggyújtották az összes lámpást. A felszökõ fényben a padlón a lyuk körül vérfoltokat találtak, és a katonáik szétszabdalt ruháit. Aiyahát közben felsegítették, és most már õ is ott ált a rongyok felett. Hogar tíz-tíz katonát küldött a folyosón a két irányba, fáklyákkal. Messzire elmentek, de nem találtak semmi nyomot sem. Aiyaha most már végképp tanácstalanná vált. Erõlködve próbált maga köré kémlelni, átlátni a falakon, padlón, mennyezeten. Izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokán a megerõltetéstõl. És egyszer csak megtalálta!Felkiáltott:-Látom õket! Látom, ahogy menekülnek! És van velük valaki, aki nem ember és nem állat!

#30 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 23:56

IV. Dei-Yven romjaiDermedten álltak. Aiyaha is tanácstalanul tekintett rájuk. A katonák babonásan húzódtak össze, kardjukat kézügyre igazítva.-Elõttünk haladnak már messzire, nagyon gyorsan. Sokan vannak, sokszor százan. Kifelé igyekeznek... Igen, valamilyen kaput keresnek. Az a valaki, aki velük van, nagyon erõs... Erõsebb nálunk, úgy érzem... De nem tudom, ki õ.Aiyaha kimerülten lerogyott a fal tövébe. Lihegett a megerõltetéstõl és a felismeréstõl, hogy olyan erõvel találta magát szembe, amit nem tud megfejteni, sem hatástalanítani. Elkeseredetten tekintett fel:-Én meg fogok próbálni mindent, ami erõmbõl telik. De meg kell mondanom, hogy ez kevés lesz. Segítségre lesz szükségünk, vagy... vagy elveszünk, ha végigmegyünk ezen az úton.Soreyt meglepték ezek a szavak. Aiyaha, a maga erejével és képességeivel így, egyszerûen feladja? A barlang sötétje lenne rá hatással? Vagy valami más? Félelem, keserûség, levertség? Nem tudta hová besorolni a hallottakat. De így szólt:-Menjünk tovább, kerüljön is bármibe. Ellenségeink most menekülnek, bárki is legyen segítségükre, tartanak tõlünk. Veszteni valónk úgy sincs, hisz bármikor elpusztíthatnak, de most a félelmüket kell kihasználnunk ellenük.Egyetértettek vele. Felszedelõzködtek. Fáradtan, most már leverten is, de elindultak. Aiyaha mutatta az irányt. Ez a járat kicsit emelkedett és határozottan, egyenes vonalban húzódott a tömör falak között. Sem kanyar, sem törés nem enyhítette egyhangúságát. Lépteik sem vertek visszhangot vagy zajt, teljes némaságban haladtak. Hátvédeket küldtek a csoport mögé, Mograt pedig elõre húzódott, felkészülve egy esetleges támadásra. Aiyaha határozottan mutatta az utat. A lámpák halvány fényfolyosót nyitottak elõttük, de fényük csak tömörebbé olvasztotta a sötétséget. Aiyaha egyszer csak megállt és felkiáltott:-Kijutottak! Lefelé haladnak egy lejtõn, valami régi romok között. Siessünk!Sietõsre fogták lépteiket. Sokáig mentek, némán, de már bizakodva, hogy egyszer csak vége lesz a nyomasztó útnak. A járat egyszer csak elfordult balra, és egy lépcsõsorba torkollott, amely hosszan, a magasságba veszve nyújtózott felfelé. Széles, megmunkált fokai egyenletesen emelkedtek, sok száz lépcsõfok egymás után. Hideg, friss szél érintését érezték arcukon.Kedvük visszatért. Bizakodva, gyorsan lépegettek felfelé. A lépcsõ is egyenes vonalban haladt, oldalai tükörsimára kidolgozott sziklafalak voltak, de idõnként furcsa jeleket véstek bele ismeretlen kezek.Hosszú-hosszú ideig lépegettek felfelé. A szél egyre hûvösebb és erõsebb lett, és ez még inkább felfrissítette õket. Mograt is frissebben járt elõttük, Sorey kedve is visszatért.A lépcsõfokok padlóba szélesedtek. Ez a folyosó is simára munkált falak között futott, enyhe ívben jobbra fordulva, falain már sûrûn követték egymást a jelek. Szépen faragott, dombormûves jelek voltak ezek, készítõje mesterien forgatta a vésõt és kalapácsot.A szél most már erõssé vált. Felborzolta hajukat, bekúszott ruhájuk alá. A fáklyák lángja erõsen imbolygott, majd lángjuk kialudt. Ekkor vették csak észre, hogy a sötétség félhomályba fordult. Már látták a falakat és a padlót is a fényben, ami egyre erõsebbé vált. Egyszer csak egy kürtõ alá értek, ahonnan gyenge fény szûrõdött le, s mikor kitekintettek rajta keresztül, a holdat látták, magasan a fejük felett. A kürtõ falába vésve széles kapaszkodókat vájtak ugyanazok valószínûleg, akik a folyosó falába is a jeleket. A kérdés már csak az volt, hogy ezeket a kapaszkodókat hogyan érjék el. A kürtõ szája kétembernyi magasságban nyílott, ez a szörnyeknek nem okozott problémát, de nekik nagyon is.Végül is ketten szorosan egymás mellé álltak, egy pedig a vállukon keresztül felhúzta magát a kapaszkodókig, amelyek széles fokaikkal biztonságos fogást nyújtottak. Ez a katona gyorsan felkapaszkodott a kürtõ felsõ torkolatáig, majd onnan egy kötelet eresztett le. Ezen a kötélen aztán egyesével mindeni fel tudott kapaszkodni az elsõ fokokig, onnan aztán már fel a tetõre. Sokáig tartott, hiszen kétszáznál is többen voltak. Mikor az utolsó kettõ is felért, körülnéztek a tetõrõl.Alattuk, amerre a szem csak ellátott, mindenfelé ledõlt sziklaoszlopok, falak, tornyok hevertek, itt-ott még álltak falmaradványok, de élükön gyökeret vert néhány satnya fa. Valamikor hatalmas, erõs város lehetett ez, melynek még a nevét is elmosta az idõ. A valaha nagy királyok, kik békében kormányozták városukat, igazságot és törvényt adva alattvalóiknak, most névtelenül hevertek sziklasírjaikban, sok csatát nyert vezéreik, akiket ünnepelt a nép, elenyészett dicsõségük temette el õket örökre, a mesterek, földmûvesek, katonák - mind-mind elfeledett csontok már csupán.A romok között egy csorba út kanyargott. A ledõlt falak maradványai törött ujj-árnyékokat festettek a fényesre kopott, faragott kövekre; a gyom itt-ott már áttörte a sziklakockák illesztéseit, és derékmagasságúra nõtt. A távolban, messze, a romokon túlsó felén, dombok emelkedtek, mintegy elõvárosaként a hegyeknek, a város ezek lankás oldalára is felkúszott valaha, de most fehér-szürke csontvázként hevertek falai.Az út felkanyargott oda is. A távolság miatt nem volt látható, de Aiyaha érezte, hogy ellenségeik éppen ott járnak. Rezdületlenül figyelte a messzeséget, megpróbálta õket gondolatban elérni, kitapogatni, de sikertelenül. Sorey fáradtan, kimerülve állt mellette, és egy mesteri dombormûvet figyelt a lábánál heverõ törmelék között. Valami sosemlátott állat képe volt az, egy gyönyörû, erõtõl duzzadó, ágaskodó állat, hosszú farokkal. Hirtelen úgy érezte, hogy meg kell ismernie ezt az állatot, valami kényszerítõ erõt érzett, ellenállhatatlan késztetést, hogy felkutassa. Szinte beleszédült.-Aiyaha, nézd csak, miféle állat képe díszíti ezt a kõdarabot! - kiáltott fel. Aiyaha csak egy röpke pillantást vetett rá, mert gondolatait lekötötték a távolba elsietõ ellenségeik. Sorey nem bírt elszakadni a képtõl. Hogar, aki a közelében állt, és éppen a kötelet tekerte össze, odapillantott.-Igen, ez egy ló. Nagyon régen ezen a vidéken is élt. Sok-sok évvel ezelõtt a mi régi városunkban is volt pár darab. Azóta nem látta õket senki sem....O-Sha már régóta zötykölõdött a ketrecben. Idõnként átadta hordozója másnak, de végeredményben mindig valamelyik büdös Haita kezében volt. A ketrec nem volt éppen kényelmesnek mondható, szûk volt és alacsony, a vasrácsok pedig rozsdásak. Ez volt a legnyomósabb érv O-Sha szemében, amiért utálta ezeket a Haitákat, a kosz és mocsok, durva lelkük sohasem ért fel az õ színvonalára.Mikor elhozták fészkébõl, a barlang egy eldugott sarkából, éppen idõszakos álmához készülõdött. Tudta, persze hogy tudta mindig is, hogy mi történik körülötte, de ezek az események kívül álltak lelkének lényegén; nem törõdött a világgal. A rendeltetése egészen másra szólt. Viszont mikor megzavarták, cselekednie kellett, gyorsan.O-Sha duzzogva kucorgott a ketrecében. Mérges volt nagyon, hiszen nem tudott álmodni, pedig népének ez egy fontos esemény volt, ez határozta meg a jövõ lépéseit. Most pedig itt himbálózik ebben a koszos ketrecben, egy büdös Haita hátán. A barlang sötétjében még egészen jól kibírta, de itt az ég alatt, Kholodes király régi romvárosánál már nem érezte magát jól. Dühe szép csendben forrott. Tudta, hogy üldözõik a nyomukban vannak, és remélte, hogy segítsége hasznukra válik; Aiyaha jó médiumnak bizonyult.A Haita, aki éppen cipelte, lihegve kaptatott felfelé a dombon, amit régen Kholodes király idejében Dei-Yvennek, a Fények Városának hívtak, de most már csak romok mindenütt. Valaha ez a város hatalmas és virágzó kereskedõváros volt, a világ minden zugából érkeztek ide kereskedõk, hogy árukkal megrakodva térhessenek vissza, zenészek, költõk, történetírók hada élt itt, a király itt tartotta a lovait, legmegbecsültebb értékeit, és O-Sha népe is itt élt. Generációkkal ezelõtt, még mielõtt ezek a büdös Haiták ideértek volna, egy nép, akiknek történelme csak egy röpke álmot ért meg, lerombolta a várost, és azt hitték, örökre élni fognak. De jöttek a Haiták, és megöltek mindenkit. A Haiták természetébõl fakad a gonoszság, a rombolás, a szépség és célszerûség elvetése, gyûlölete...O-Sha lehunyta szemét. Megjelentek elõtte a pompás paloták, Kholodes király mosolygó arca, amint fogadja õket trónusánál, az ünnepségek, a környezõ szántóföldek termékeny hátán a gabonatáblák ringása, Judia, a király lánya, aki szörnyû sorsát nem láthatta elõre, Michelos, a király lovásza, aki annyi boldog órát ajándékozott neki, mikor kivitte lovagolni Ampelos hátán, ki a legféltettebb kincse volt Kholodesnek... Ez már a múlt, és O-Sha nagyot sóhajtott...Megálltak. Felértek a gerincre, és egy fiatal Haita felmászott egy magányosan álló oszlopra, hogy visszakémeljen. O-Sha is kitekintett, szemét a lenti romokra szegezte, és érezte, ahogy az üldözõk lent a falak között sietve közelednek, érezte a haragot és elszántságot szívükben, eltökéltséget elméjükben. Megkereste Aiyahát, és behatolt elméjébe. Aiyaha nem vett észre semmit, de O-Sha most az õ szemével látott, az õ fülével hallott....Aiyaha hirtelen látta maga elõtt a szörnyeket, amint fenn állnak a domb tetején, és õket keresik. Feltekintett arrafelé, de nem látott semmit sem, csak a romokat, pedig tisztán érezte hogy figyelik õket. Hátraszólt, hogy óvatosan haladjanak. Sietõsebbre fogták lépteiket, és megpróbálták a romokat fedezékként használni....O-Sha felnézett a Haitára, aki az oszlop tetején kucorgott. Kis éles fény gyúlt szemében, csak egy pillanatra. A Haita ájultan zuhant a földre. O-Sha magában kuncogott. Lám-lám, ezek a hatalmas termetû teremtmények mennyire védtelenek... Sya-Sya-Houkva, akit vezetõnek választottak a Hiatták, most mérgelõdve szidta azt, aki leesett, majd felküldött egy másikat. Kis idõ múlva az is leszédült. Houkva már gyanakodott, így odahívta magához azt a harcost, aki a hátán cipelte szerzeményüket, a kis Thillt. Amaz szelíden tekintett fel rá, apró alakja törékenynek és sebezhetõnek tûnt. De Houkva tudta, hogy ezek a Thillek mégis milyen erõsek; volt már dolguk a népével. Nem is tudta, miért hozta magával õt.O-Sha most Aiyahára figyelt. Érezte, ahogy a dombtetõt figyeli, érezte, hogy minden idegszálával próbál észrevenni valamit. O-Sha segített neki. Megmutatta Houkva alakját, az oszlopot és saját magát, ahogy a ketrecben kucorog. És nyugalmat, gyengédséget mutatott neki, békét, erõt. Aiyaha elméje befogadta ezeket, és reagált rá.

#31 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 23:58

V. A lovakAz öreg Luata reggel érkezett a legelõre a lovakkal. Elhelyezkedett egy terebélyes kõrisfa alatt, és fájós bal lábát pihentette. Tekintetével szeretettel simogatta a lovakat, akik a falu tulajdonában voltak, szép, erõs, gyorslábú hátasok és fogatosok voltak mind. Luata lélekben elmosolyodott; öreg, tapasztalt szeme végigmustrálgatta õket nap mint nap, ahogy gyarapodtak. Vigyázott a vemhes kancákra, óvta a csikókat, a sántákat és sérülteket kímélte - ez volt a munkája. A falu dolga pedig a lovak megõrzése volt, míg a király vissza nem tér - de ebben már senki sem bízott. Mindenesetre lojálisak maradtak esküjükhöz, amit még akkor tettek, ott, a város ostrománál. Akkoriban, Luata ük-ük-nagyapja volt a lovászok fõnöke, és mint ilyen, szinte korlátlan hatalmat gyakorolhatott a lovak felett. Ott és akkor az esküben ezt megerõsítették, a kívánság csak annyi volt, hogy vigyázzanak a lovakra.Luata elbóbiskolt a fa alatt. Kutyája, Dutt, ott lihegett mellette, nyelvét kilógatva felügyelt a rendre.Hirtelen felkapta a fejét, és a dombról levezetõ útra fülelt. A lovak is felfigyeltek, izgatottan horkantottak, farkukat felcsapták és fejüket magasra emelve szaglásztak bele a szélbe. Dutt felugrott, mozdulatával feldöntötte Luata görbe botját, ami eldõltében Luata ölébe borult. Az öreg felébredt, és látva, hogy a ménes izgatott, és hogy a kutya is elszaladt, nehézkesen feltápászkodott. Hátát a fának támasztva azon tanakodott, hogy kik lehetnek ezek. Ezen az úton már nemzedékek óta nem jött le senki. A gyom benõtte a széleit, csupán a közepén lehetett kivenni a kockakövek rácsait.Dutt, a kutya bevette magát az út melletti bokrosba. Vadul ugatott, acsarkodott, majd egy éles visítással elhallgatott. Luata tudta már, hogy vége a mai napnak, de a falunak is. Elfutni nem tudott, a kiáltását nem hallják meg... A bokrok közül hatalmas termetû teremtmények bújtak ki. Sokan voltak és kezükben hosszú, fényes kard. Fejükön sisak, ocsmány ábrázatjukon pedig gonoszság. Luata utolsó gondolatával a lovakat sajnálta csak......O-Sha segített Aiyaha gondolatait a helyes útra terelni. Megmutatott neki mindent, amit csak látott a kalitkából; próbálta a helyes következtetést levonni. A szörnyek hangosan tanakodtak, Houkva levágott kettõt, akik kardot rántottak. Mikor helyreállt a rend, felderítõket küldött le a völgy felé, hogy járható és gyors utat találjanak, pár harcost pedig visszaküldött a romok közé le a városba, a többiekkel pedig elindultak lefelé egy csapáson. Houkva átvette a vállára O-Sha ketrecét, hogy kézügyben legyen, ha szükséges.O-Sha örült ennek, mert így közelebb tudott férkõzni a Haita gondolataihoz. Aiyaha felé szorgosan közvetítette azokat, melyeket érdemesnek tartott rá. Houkva nem volt szerény. Fejében kavarogtak a nagyravágyó tervek, csillogásról, hatalomról, ágyasokról és lángoló városokról szóltak ezek. Aztán az emlékek bukkantak fel, gyerekkoráról, amikor gyilkolni tanították, anyja képe is felötlött benne, akit annak rendje-módja szerint meg kellett ölnie a beavatás elõtt, szívfájdalom nélkül.Sokáig ereszkedtek lefelé. O-Sha érezte, hogy Aiyaha fejében összeálltak a képek....Reggeledett. Aiyaha percekig állt mozdulatlanul, a domb tetejét kémlelve. Sorey hallgatagon várta, hogy nyilatkozzon, még mindig a titokzatos ló nevû állaton gondolkodva, Hogar türelmetlenül tipródott. A katonák letelepedtek a bokrok tövébe, és ettek-ittak. Csendesen beszélgettek. Fegyelmezetten, de mégis ellazulva pihenték ki a barlang sötétjét, kardjukat maguk mellé fektetve. Hogar elõreküldött néhány felderítõt, azok óvatosan de gyors léptekkel tûntek el a házak között.Aiyaha agyában képek kergették egymást, fel-feltûnt benne egy szörny, akirõl tudta, hogy õ Houkva; gondolatai kavarogtak, mint egy tenger hullámai, fel-felcsaptak a tudatosodás partjára, majd visszahulltak a mélybe, némelyik megkapaszkodott és ott maradt csillogva, és volt, amelyiket eltakarta a következõ. Már tudta, hogy mit akarnak a szörnyek, érezte, hogy tenniük kell valamit, mégpedig gyorsan. Soreyhez fordult:-Sorey, testvérem! Tudom, régen láttál, s nagyon megváltoztam. Még keveset beszélgettünk, és már alig ismerjük egymást. De most kérek tõled valamit. Végy magad mellé pár embert, és menj le velük a városba. Mikor a domb aljához értek, a törött oszlophoz, vigyázzatok, mert várnak rátok. Ott forduljatok balra, egy keskeny utcába juttok; ez felvezet a domb másik oldalára, megkerülve a szörnyek fõ erejét. A domb túlsó oldalán, egy legelõn a szörnyek elõõrse megölt egy öreg pásztort, aki a régi király lovaira vigyázott, s most kergetik azokat. Ti menjetek, és a lovakat vigyétek biztos helyre, mert ez fontos. - Aiyaha lehunyta szemét, mintha hallgatózna, és folytatta:-Szeretném, ha megmentenéd õket, Sorey. Azt is szeretném, ha többet tudnánk együtt lenni, és a népünkrõl, családainkról beszélgetnénk, de most nem lehet. Most menj! Siess, mert nincs sok idõ!Elhallgatott. Újra figyelt egy belsõ hangra, és még hozzátette:-Valaki vár téged. Aki nem ember és nem állat. Már tudom, ki õ, csak nem tudom elmondani. Siessetek!Sorey egy pillanatra még ott állt, és csodálta nõvére tudását, higgadtságát. Régi emlékeiben nem ilyen volt: pajkos, csintalan, örökké vidám kislány volt, olyan, mint a többi. Most pedig valami magasztosság övezte, mint hosszú selyemlepel, az alakját sejteni lehet, de nem látni mögötte az embert valójában. Aiyaha pedig ott állt továbbra is, némaságba burkolózva, szemét lehunyva és gyenge fényt sugárzott.Sorey összeszedett Hogar segítségével tizenöt embert. Csak a kardjukat engedte hozni, és egy kevés vizet. Annyit mondott nekik, hogy küldetésük van; többet nem árult el.Elhagyták a barlang száját, és a sziklákat kerülgetve, óvatosan beosontak a romok közé. A város valaha hatalmas volt, a pompa, a gazdagság, a tudás és a béke otthona, most poros romok, amiket felvert a gyom. Sokáig haladtak, egy szót sem szólva egymáshoz. Sorey figyelte maguk elõtt a törött oszlopot. Mikor már csak pár háznyi távolságra voltak tõle, három-három harcost elküldött, hogy két irányból közelítsék meg, õk pedig szembõl érkeztek. A szörnyek az oszlop tövében guggoltak, ölükben dárda és kard. Mikor meglátták õket, hirtelen felugrottak, és rettenetes ordítással rájuk vetették magukat. Ebben a pillanatban jobbról és balról elõugrottak Sorey emberei, és lekaszabolták a szörnyeket. Az egész csupán pár pillanatig tartott. Átvizsgálták a tetemeket, de nem találtak náluk semmi érdemlegeset. Sorey körülnézett. Megkereste a balról nyíló utcát. Ez az utca valaha a kézmûveseké volt, a romok falain még jól látszottak a cégérek, ezek közül Sorey jópárat felismert.Az utca hosszasan kanyarogva kúszott felfelé a domb oldalára. A házak ablakai vaksi szemekként hunyorogtak rájuk, a kapuk félig ledõlt oszlopai mint intõ ujjak meredtek az égre. Mindenhol gyom, néhol ecetfák vertek gyökeret, itt-ott varjúsereg károgott hangosan. Megizzadva értek az utca legmagasabb pontjára, ahonnan már enyhe lejtõ kanyarodott jobbra, egy fasor között. Amerre csak néztek, mindenütt a fehér-szürke romok. A nap egyre keményebben sütött le rájuk, forró képe kemény árnyékot rajzolt alájuk a kõre. A fák alatt azonban kellemesebbre enyhült a forróság, lépteiket így már szaporázhatták. Csak néha álltak meg inni egy keveset, ilyenkor homlokukat törölgetve méregették a házakat. A katonák mogorvává váltak, mert a házak a régi otthonukra emlékeztették õket.Az utca lassan véget ért. Egyre nõttek köztük a terek, szélesedtek az udvarok; több fa ékesítette a régi kerteket, néhol repedt falú szökõkút vagy medence húzódott meg a gyom között. Már a domb aljában jártak, a nap átbukott a túlsó oldalra. Hosszasan elnyúló friss-zöld füvû mezõ tárult szemük elé, melynek selymét néhol egy-egy fa törte meg, és egy széles, frissen taposott csapás veszett el a láthatáron. Az egyik fa alatt feküdt valaki, mellette acsargó kutya. Mikor odaértek, a kutya elcsöndesedett, és arrébb húzódott. A heverõ alak egy öreg ember volt, kezében még szorongatta botját. Testét számtalan seb szabdalta. Sorey már tudta, hogy megtalálták, amit kerestek, bár a küldetés még nincs befejezve, hisz a lovaknak se hírük-se hamvuk. Hirtelen felötlött benne a kutya neve. - Dutt! - szólt, és a kutya odajött a lábához, leült eléje, és okos, barna szemével ránézett. Sorey ebben a pillanatban rájött, hogy a fõzet õt is átalakította.Eltemették az öreget, a fa alá. Nem tartott sokáig, mert sovány volt a teste, egészen aszott. Mormoltak egy rövid imát a fogaik között, bár nem tudták, az öreg milyen istenekben hitt; füttyentettek a kutyának, és elindultak a csapáson.Mögöttük a nap lenyugodni készült a domb távoli lábai mögé, óriásira duzzadt vörös korongja már nem ontott forróságot. Hosszúra nyúltak az árnyékok, szinte megélesedtek, a csapást így sokkal jobban követhették; az egyenes irányban tartott a látóhatár felé. Gyorsították az iramot, bár a katonák már morogtak; dülöngéltek a fáradtságtól. Dutt az orrát a csapáson tartva rohant elõre, majd visszatekintve megvárta õket. Feljött a hold. A csillagok is felragyogtak a tiszta égbolton. Sorey felnézett rájuk és elszomorodott a szíve. Eszébe jutottak az otthoniak, akik már nem élnek. Hányszor, de hányszor figyelte a csillagok pislogó játékát, figyelte az Öregasszony Szekerét, a Nyilazó Harcost és a többi csillagképet, gyerekként meséket képzelt melléjük. De most nincsenek mesék, csak a valóság: szörnyek, romváros, Aiyaha, Hogar és a katonák......Houkva vigyorogva hallgatta a jelentést. Lovakat fogtak, és mindjárt egy egész ménest! Ez jó hír! A lovaknak jó az ízük, de elõbb még dolgozhatnak is, cipelhetik magukon a málhát, így gyorsabban haladhatnak. Röviden a ketrecre pillantott, a kis Thill úgy látszik, elaludt. Most legalább nem árthat, gondolta. Nem is tudta, miért cipelik magukkal. Otthagyni nem akarták a fészkében, megölni nem lehet... Milyen furcsa dolog, hogy egy ilyen kis vakarcs akkora hatalommal rendelkezik. Visszaemlékezett az oktatásra, ahol meséltek egy-két dolgot a Thillek viselt dolgairól, és a háborúról köztük és a Haiták között. Mert a Thill és a Haita nép a világ kezdete óta ellenségek, csak míg a Haita nemzetség sokasodott, a Thillek fogytak; valahogy egyensúly alakult ki köztük, és békén hagyták egymást. Bár, ahogy tanulta, ezek a kis valamik mindig is beleütik az orrukat mindenbe, amihez semmi közük, ártanak a Haitáknak, ahol csak tudnak. Ez a példány is miért pont ott volt, az õ barlangjuknál? Biztosan nem véletlenül, hisz az üldözõik rájuk törhettek, és megöltek sokukat. Biztos a Thill volt az. Egészen biztos...Elhessegette a gondolatokat. Leértek a legelõre, ahol a ménes várakozott. Az öreg pásztoruk ott hevert egy fa alatt, szétszabdalva, ezen Houkva jót vigyorgott. Jó munkát végeztek a katonák.Rövid pihenõt tartottak. Elõkerültek a tarisznyák, mindenki bekapott pár falatot. Houkva újra elõre küldött pár harcost, de utóvédet már feleslegesnek tartott állítani; túl kevesen vannak. Elindultak a láthatár fényes vonala felé, maguk elõtt terelve a lovakat. Azzal sem törõdtek, hogy milyen széles utat taposnak a fûbe. Magabiztosak. Nagyon magabiztosak.

#32 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 2. - 23:59

VI. MochsaHogar figyelte, amint a kis csapat eltûnik a házak között. Hátát egy sziklakiszögellésnek támasztotta, kezében még ott lógott a kötél. Aggódott. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába, úgy érezte, nem látja többé viszont Soreyt és a többieket. Lassan, megfontoltan mérlegelte, ízlelgette a gondolatot, körüljárta és méregette, de a józan esze nem fogadta be azt.Aiyaha gondolatai tovább kavarogtak. Lovakat látott, sokat, sokfélét. Szagokat érzett, hangokat hallott, ismeretlen érzések és benyomások lüktettek agyában, kavarogtak, mint egy színes kavalkád egy vásáron, hangzavar és ricsaj. Nincs eleje és nincs vége - csak mondattöredékek. Sorey már eltûnt szeme elõl, de érezte õt. Elfáradt. Keresett egy helyet magának a sziklák tövében, ahol lepihenhetett, leült, fejét karjába fektette és elaludt.Az álom hamar megtalálta. Hirtelen egy fekete odúban találta magát, ami akár a háta mögött húzódó barlang egy szöglete is lehetett. A sötét fekete, mély korma mindent elfedett. Nyugalmat érzett, biztonságot. Tudta, hogy csak akarnia kell, és világosság lesz, és ez megnyugtatta. Az egyik sarokban moccant valami, valami apró, szinte érzékelhetetlen; kis csusszanások, halk szuszogás-suhogás és valami finom-fûszeres illat volt az, ami feléje lebbent. Úgy gondolta, közvetlenül az arca elõtt van valami, amit nem lát, amit nem tud megfogni. A zajok megszûntek, az illat felerõsödött, szinte bántóan erõssé vált. Aiyaha minden idegszálával erre az illatra figyelt, megszûnt minden más inger, a külsõ világ, Hogar, Sorey és a többiek mind-mind elmerültek a külsõ emlékeket eltakaró vastag bársonyfüggöny mögött; csak az illat maradt, és a tudat, hogy van ott valami.Enyhén, lassan, mint ahogy a hajnal ébred, gyenge fény keletkezett. Arcától alig egy karnyújtásnyira apró lény lebegett. Nagyon pici volt, mint egy macska kölyke, de a szemei hatalmasak voltak, szinte az egész fejét befedték. Testét nem takarta ruha, hanem valami felfoghatatlan puhaságú, lágy szõr, sötétbarna színén a fény zegzugos-csillogó fénycsíkokat húzott. Végtelen nyugalmat sugárzott magából, megértést és valami olyan hatalmat, amit Aiyaha teljes egészébe fel sem bírt fogni - csupán a legszélét érzékelte. A lény figyelte õt, õ pedig visszatekintett rá. Sem félelmet, sem undort nem érzett, érzékei elnyugodtak. A lény megszólalt:-Üdvözöllek Aiyaha az álmodban. O-Sha vagyok, a Thill, aki teszerinted se nem ember és nem is állat. - Vidámság hallatszott ki a hangjából. Nagy szemét mélyen belefúrta a nõ szemébe.Aiyaha nem lepõdött meg. Valahogy tudta elõre, hogy ez a találkozás be fog következni.-Furcsa belépõ, mondhatom - szólt meglepõdve saját szavain - Üdvözlégy O-Sha. Hogy kerülsz ide?O-Sha mintha halkan kuncogott volna. Fel-le hintázott a levegõben lebegve, bundáján ezernyi csillagképet rajzolt a gyenge fény.-Ne ezzel törõdj. Én ilyen vagyok. Nem is vagyok itt, de te látsz engem. Én az álmok álmodója is vagyok, meg még sok más, amik nem tartoznak ide, de majd egyszer elmesélem talán.Aiyaha nem sok kapaszkodót talált a hallottakban, mindenesetre meglepte a kis lény vidámsága és az a mód, ahogy azt elõadta.-O-Sha. Furcsa egy név. És furcsa vagy te is. Nem félek tõled, csak furcsának talállak - már ne értsd félre - elmosolyodott. O-Sha kilengései még nagyobbak lettek, és nevetése határozottan kivehetõbbé vált.-Ó, igen. Furcsák vagyunk mi Thillek. Aprók vagyunk, hogy ne tûnjünk fel, bár vannak, akik szinte vadásznak ránk - itt O-Sha hangja kicsit szomorúvá vált, de folytatta tovább - Az én fajom kihalásra van ítélve. Ez nem azt jelenti, hogy holnap már nem leszünk - ó nem, még több ezer generációtok fog megszületni, míg én megöregszem. Csupán öreg faj vagyunk. Öregedünk, fogyunk. Nincsenek újak köztünk. Nincsenek fiatalok. Csak munka van, rengeteg tennivaló. - kis szünetet tartott. - Mint ez a mostani. Tudod Aiyaha, a mi dolgunk az, hogy rendet tegyünk és tartsunk. - elgondolkodva abbahagyta a hintázást, és mozdulatlanná dermedt - Itt vannak például ezek a Haiták. Õk olyan faj, amit a rombolásra teremtettek. Hogy meglegyen a körforgás, és mindig újat, jobbat lehessen alkotni. A baj az, hogy a Haiták mindig túlzásba viszik. - O-Sha sóhajtott egy nagyot. -De most nem errõl akarok veled beszélni. Aiyaha, tudnod kell, hogy a bátyádat többé nem látod. Olyan messzire megy, ahol már nem segíthetek neki, de látom, hogy a jövõjében te már nem szerepelsz.Aiyaha a szája elé kapta kezét. Szemét könnyek lepték el, s néma zokogás tört fel szívébõl. O-Sha nézte, hagyott idõt neki, hogy feldolgozza ezt.-Ne légy szomorú. Hidd el, nagyon boldog lesz. -O-Sha kinyújtotta piciny kezét valamerre a távoli messzeség felé - Most elviszlek valahová, hogy te is tisztábban láss.A barlang eltûnt. Egy szempillantás alatt Aiyaha egy erdõben találta magát. Óriásira nõtt furcsa fák terebélyesedtek az égre, lábai alatt rövid szárú, zöld fû és vadvirágok; a fák közé egy keskeny, de kitaposott ösvény vezetett be. O-Sha ott állt az ösvény szájánál. Gyönyörû, nõi alakját finom hófehér köntös takarta, aranyhaja vállára hullott, vékony derekát arany-csatos széles öv keretezte. Aiyaha tudta, hogy O-Sha az. O-Sha kinyújtotta felé kezét. Kedvesen mosolygott, õzbarna szemei vidáman ragyogtak, visszatükrözve a kék eget. -Gyere velem, Aiyaha - szólt. Aiyaha odalépett hozzá, és visszamosolygott rá. Megszûnt minden rossz gondolat. Megszûnt minden szomorúság. Csak a boldog nyugalom árasztotta el, a békesség és még valami bizonyosság; amit nem tudott megfogalmazni.Elindultak az ösvényen, be az erdõbe. A furcsa fák lombjai halkan sustorogtak fenn a magasban, a leveleken átszûrõdõ fény halványzöld ujjakat rajzolt a levegõbe. Mindenütt virágok, színforgatag, pillangók, darazsak, és ezernyi más bogár döngött az édes illatú levegõben. Mintha ez a világnak valami réges-rég elfeledett, békén hagyott szeglete lett volna, ahová nem hatolhatott be más, csak a jó dolgok.Egyre mélyebben jártak. O-Sha néha végigsimította a fák törzsét, vagy élvezettel a levegõbe szagolt. Az ösvény továbbra is ott kígyózott lábaik alatt. Egyre szélesebbé vált, keményebbé, síma felszíne halványan derengett a fák alatti félhomályban. Jobbról is és balról is sûrûsödtek a lombok, föld és nedves moha illata úszott a levegõben. Valahonnan messzirõl kakukk szólt, még távolabbról pacsirta dala hallatszott. O-Sha könnyû, ringó léptekkel haladt Aiyaha elõtt, néha visszanézett rá és elmosolyodott. Így haladtak befelé Oliondyn elfeledett erdejébe......Sorey megállt egy pillanatra, hogy fáradt lábait pihentesse. Mögötte a katonák hangosan lihegtek, ruháikat kigombolták, fegyvereiket eldobálták. Egész éjjel és egész nappal követték a nyomokat. A távolban, ahol az ég világos sávot húzott a föld fölé, mintha egy magas torony körvonala látszott volna, a széles csapás éppen arrafelé tartott. Eszébe jutott Aiyaha és Hogar:vajon most merre járhatnak, mit csinálhatnak? Az egész napos menetelés közben sokszor eszébe jutottak nõvére szavai, és elgondolkodott azon is, hogy miért nem az egész csapat indult el a szörnyek után. Miért csak ez a maroknyi ember vette õket üldözõbe? Miért, miért, miért...Nincs válasz. Megbízott a tanácsban és ehhez tartotta magát. A katonák csendesen beszélgettek, vagy fegyvereiket tisztogatták. Sorey ahogy elnézte õket, erõt merített fiatalságukból és töretlenségükbõl.A nap újra lebukni készült a láthatár mögé. Hûvös fuvallat kerekedett, felszárítva az izzadtságot. Sorey indulást parancsolt. A nyomok olyan jól kivehetõek voltak, hogy akár a hold lenge fényében is követhették azokat; a füvet teljesen kitaposták az elõttük járók. Hosszú, fáradt menetelés kezdõdött újra. Körülöttük minden elcsendesedett, a csillagok felragyogtak, néha-néha egy-egy felhõpamacs beúszott a hold elé; hûvös éjszaka terítette be õket. Kis idõ után fényeket láttak kigyulladni elõttük, vörös-sárga lobogó fény festette be az ég alját. Rosszat sejtve megszaporázták lépteiket. Új árnyékok születtek mögöttük, lobogó-ringó el-elhalványuló foltok a fûben; hasonlatos gondolataikhoz. Mikor odaértek az elsõ házakhoz, elszomorodott szívük: minden lángokban állt: a házak, az ólak, kissé beljebb egy nagy kõház teteje szikraesõt szórva éppen beroppant, a harangláb, amit messzirõl megláttak, fáklyaként lobogott, tornyában a harang érce a hõtõl néha megkondult, fájdalmasan, a falut siratva. Sehol egy lélek - minden üres és néptelen. Sorey gyanította persze az okát, de nem mert rágondolni sem. A katonák szétszéledtek, hátha találnak valakit, aki választ tud adni a kérdéseikre. Kis idõ múlva egy nagyobbacska gyereket hoztak, úgy tízéves lehetett. Kócos, kormos haja megpörkölõdött, arcán fájdalom és félelem. Rémült szemei ide-oda repdestek a katonák és Sorey között.-Ne félj tõlünk - szólt Sorey, csendesen, megnyugtatóan. Leguggolt a gyerek elé, hogy ne látsszon olyan nagynak a szemében, a katonákat pedig messzebb küldte. Vizet hozatott és szárított húst, ezeket odanyújtotta neki, amaz pedig mohón utánakapott és szinte egy falásra lenyelte.-Hogy hívnak?-Mochsa - mondta a gyerek, és könnyes szemével szomorúan nézett Soreyre - Ungla fia Mochsa.Sorey szánakozva tekintett Mochsa piszkos, megpörkölõdött ruhájára, sovány testére és tûz-égette, sebes lábára.-Mondd csak, Mochsa, szüleid élnek még? -Nem - Mochsa sírva fakadt, nehéz sírás rázta vállait. Sorey türelmesen várta, hogy megnyugodjon, és folytatni tudja - Apám ma délután halt meg a falu határában, mikor jöttek ezek a... ezek a... szörnyek. Anyám rám feküdt, amikor ránk omlott a házunk teteje, így maradtam életben. Anyám meghalt. - újra zokogás tört fel belõle.-Mikor jöttek a szörnyek, Mochsa? Mit csináltak itt?-Délután, a déli kongatás után értek ide. Lovakat tereltek, apám azt mondta, hogy ezek a mi lovaink. Elébük ment, hogy tárgyaljon velük, amíg a falu elöljárója ide nem ér. Szó nélkül lekaszabolták. Egy szót sem tudott szólni... A lovakat áthajtották a fõutcán. Aztán visszajöttek páran, összeterelték az embereket a faluházba. Az a nagy kõház ott, ni... Anyámmal elbújtunk a lisztes ládában. Amikor égett a tetõnk, elõjöttünk, de már késõ volt. A tetõ ropogni kezdett, szikrák potyogtak... Anyám magához rántott, lelökött a földre, és rám feküdt... Ránk zuhant egy nagy gerenda, anyám ruhája meggyulladt... Én kimásztam alóla és kiszaladtam a kertünkbe, a disznóólba. A házunk összedõlt...Anya meghalt - szája újra sírásra görbült. Sorey nagyot sóhajtott. A katonák körülöttük mogorván néztek maguk elé. Egyesek nagyokat köptek, és undorodva néztek arrafelé, amerre a szörnyeket vélték. Sorey két embert elküldött a kõházhoz, megnézni, vannak-e túlélõk? Kis idõ múlva visszajöttek, de nem hoztak magukkal senkit sem.A tûz lassan lelohadt. Pernye és korom szállt mindenfelé, beterítve a környéket. Odébb pár kutya acsarkodott valamin, egy tehén panaszosan bõgött benn a házak között. Mochsa kezdet megnyugodni.-Mochsa, mi most tovább megyünk, mert itt már nincs tennivaló, a dolgunk viszont halaszthatatlan. Ha akarsz, velünk jöhetsz. Kapsz enni-inni, de sokat kell majd talpalni, és gyorsan.A gyerek elgondolkodva rajzolgatott a porba. Kis idõ után feltekintett, és beleegyezõen bólintott....Aiyaha és O-Sha egy régi házhoz értek. Régi, görbetetejû, alacsony ház volt, oldalait teljesen belepte a repkény. Ablakai kitárva, halk énekszó hallatszott ki. A dallam kedves volt, a hang lágy. O-Sha bekopogott a durván faragott ajtón. Az énekszó elcsendesedett. Halk léptek közeledtek bentrõl. A zár kattant és az ajtó feltárult. Egy nagyon öreg, de mégis szálfatermetû férfi lépett ki azon, õsz haja egyenes zuhatagként hullott vállára, kék szemeiben csintalanság játszott. Elmosolyodott, ahogy meglátta O-Sha alakját, arcán a ráncok szerteszét futottak. Belenézett Aiyaha szemébe, és mosolya még szélesebb lett. Egy szó nélkül hátrább lépett, és kezével beinvitálta a vendégeket.Bent a házban kellemesen hûvös volt; tûz lobogott a kandallóban, felette egy állványon edényben víz gõzölgött. Egy hatalmas asztal és néhány szék volt az ágyon kívül az összes bútordarab. Az asztalon hatalmas, vastag könyv, lapjai teleírva apró, ismeretlen jelekkel. Sárgás lapjai törékenynek tûntek.O-Sha odalépett az öreghez, és megölelte. Szemében könnyek csillogtak. Amaz megindultan magához szorította a nõt, és hosszasan álltak így.. Mikor O-Sha kibontakozott az ölelésbõl, Aiyaha felé fordult, és így szólt:-Aiyaha, ismerd meg apámat, Oliondyn Amya történetírót. Aiyaha némán bólintott, üdvözölve õt. Csend borult rájuk. Oliondyn megnézte magának Aiyahát, aprólékosan. Majd így szólt:-Aiyaha, üdvözlégy szerény hajlékomban. Tudom, miért hozott ide lányom, és tudom, mi forog most a fejedben. A jövõ...és az öcséd, Sorey. De most ne fáraszd magad, ülj le és egyél valamit. Hosszú volt az út.Aiyaha engedelmesen leült az egyik székre. Kényelmes volt, bár fája egyáltalán nem volt megmunkálva. O-Sha és Oliondyn pedig leültek egymással szemben, maguk elé húzták a könyvet, és lapozgatni kezdték.

#33 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 3. - 0:00

VII A szörnyek csatájaMochsa jól viselte az utat. Talpaltak éjjel és nappal, gyors ütemben követték a nyomot. Fáradtságuk egyre nagyobb erõfeszítésre sarkallta õket. Az éjszakák hûvöse új erõt adott, a nappalok melege kiszívta azt belõlük. De rendíthetetlen akarattal mentek elõre. Elhagytak erdõt-mezõt, a hegyek kis kék vonulattá olvadtak mögöttük. Néha-néha megálltak kis idõre, hogy harapjanak valamit és hogy pihenjenek, de az út egyre jobban fárasztotta az embereket. Mochsa a csapat közepén gyalogolt, összeszorított ajkai némák maradtak. Megfásult, megkeményedett belül. A katonák nem kérdezték többet, õ pedig nem mesélt; Sorey sem erõltette a dolgot. Így haladtak bele a pusztaságba.Negyednap aztán új remény ébredt bennük. A nyomok egyre frissebbek lettek, egy helyen pedig kiszélesedett, teljesen feltúrták a földet, és itt-ott vérnyomok tarkították a zöld füvet. Sok idõt tölthettek itt, és harc is volt. Úgy határoztak, hogy lepihennek egy rövid idõre, és átvizsgálják a nyomokat tüzetesen.A nyomok pedig árulkodtak. Hyn-Da, a legöregebb katona, aki jó nyomolvasó volt, a következõket közölte velük a vizsgálódása után:- Jó uram, a szörnyek itt megálltak, megpihentették a lovakat. Úgy látom, kettõ vagy három közülük félreterelt a lovak közül párat. Amott, a nyárfák alatt jól látni, hogy elindultak kelet felé, maguk elõtt terelve az állatokat, de utolérték õket a többiek. A legtöbb vér is ott ömlött a földre, teljesen sárossá áztatta a talajt. Leölték a sajátjaikat, a lovakat pedig visszahozták. Itt, ahol állunk, itt is megöltek néhányt maguk közül, de hogy a testekkel mit csináltak, azt nem akarom tudni. Tüzet nem raktak, pedig sokáig idõztek itt, az eldobált dolgokat látva úgy gondolom, hogy szárított húst ettek chistyvel, amit a mi asszonyaink is sütni szoktak kenyér helyett a hosszú utakra. Nemrégiben indultak tovább, úgy gondolom reggel körül. Nem lehetnek messze még, uram.Sorey elgondolkodott a hallottakon. Fogyatkozik az ellen, semmi kétség. Valami belsõ erõ bomlasztja õket, vagy csak a vérük ilyen? De még így is sokan maradtak, túl sokan. Összecihelõdtek és elindultak újra. Fáradtak voltak nagyon. Az élelem egyre kevesebb, és a vizet is adagolni kell már. A katonák a fegyvereiket összevissza hordták, fittyet hányva minden elõírásnak. Mochsa továbbra is fegyelmezetten, csendesen haladt velük, nem panaszkodott.Hirtelen felbukkant egy magaslat alól az elõõrs két katonája, lélekszakadva rohantak feléjük, fegyvereiket a fejük felett lóbálva. Megálltak, és bevárták õket. A katonák, mikor odaértek Soreyhez, lihegve mutogattak a domb irányába. Nagy nehezen tudtak csak megszólalni.-Uram, a domb mögött letáboroztak! A lovakat kipányvázták, és két kupacban halottak hevernek. Nem figyelnek semmire sem, de jobb, ha csendben leszünk.Sorey csak annyit mondott:-Vezess oda, látni akarom!A domb pár embernyi volt csak, viszont szélesen terpeszkedett a lapos síkságon. Erõs, magas szálú, haragoszöld fû borította, itt-ott vadvirágok színezték. Magasan a fejük felett pacsirta dalolt, távolabb egy sólyom vijjogott a felhõk alatt. A nap izzasztóan sütött le a hátukra, ahogy kúsztak felfelé. Lent hagyták minden fegyverüket, nehogy zajt csapjanak. Ahogy közeledtek, mormogás, zörgés, és durva röhögés hangja hallatszott a túloldalról. Hirtelen két katona hajolt ki a fû közül és intettek feléjük, õk voltak az elõõrs másik két embere. Lassú mozdulatokkal figyelmeztették õket, hogy maradjanak csendben.Léptek zörrentek a közelükben. Behúzódtak a derékmagasságú fûbe, és némán meglapultak. Egy hatalmas termetû szörny közeledett feléjük, még mindig rágva valamit, és magában morogva-dünnyögve, kezében egy bõrflaska; hetykén félrecsapott sisakja látni engedte hosszú, fekete, loboncos hajfürtjeit és kis szarvát. Sorey keze megfeszült. Egy röpke pillanatra összenézett az õt idekísérõ katonával, és intett az állával. Az megértette, és ugrásra készen várakozott tovább.A csörtetés abbamaradt. A szörny nem messze tõlük dülöngélve körülkémlelt, majd a nadrágját kezdte rángatni. Sorey és a katona lassan kúszva megindultak feléje, óvatosan, hogy a fû se rezzenjen.. . .Aiyaha ült a széken, és nézte O-Sha és Oliondyn alakját, ahogy összehajolva böngészték a könyv lapjait. Csendes békesség borult a házra. Egy fiatal lány széles fatálcát helyezett az asztalra közéjük. Bõséges vacsorához való étkek és italok voltak amazon, kellõ mennyiség mindhármuknak, de csak Aiyaha nyúlt hozzá. Az ablakon aranyló napsugár nézett be, sárga fénypászmákon hintáztatva a lebegõ porszemeket; a tûz fölött a kannában a víz bugyogva köpködött és sercegett; és mindenünnen nyugalom áradt. Kint a fák halkan susogva mesélték végeláthatatlan történeteiket a szélnek, apró állatok neszeztek alattuk, lombjaik között mókusok viháncoltak. Madárdalt hozott be a lenge szellõ, meglobogtatta a tûz már parázzsá satnyult lángjait. Aiyaha boldognak érezte magát - olyan boldognak, hogy nem is értette, mi történik vele. Valahogy olyan érzése támadt, mintha mindaz, ami eddig szívét nyugtalanította és gondolatait mindig egyazon göröngyös úton tartotta, kint maradt a falakon kívül, sõt annál is messzebb. Most ráért gondolkodni, ráért érezni, eszébe jutott minden, amit eddig kirekesztett. Elárasztották a benyomások, gondolatok kavarogtak fejében, színek, harmóniák, ízek és ábrándok, ahogy mind-mind elõtörhettek börtönükbõl. Olyan érzések kerítették hatalmukba, amikrõl eddig fogalma sem volt; szemét lehunyva élvezte ezt a szellemi bõséget, a bõségszarut. Hosszú-hosszú ideig maradt így.Mikor a szemét felnyitotta, hogy újra a jelen valóságába térjen vissza, meglepve látta, hogy O-Sha és apja õt figyelik. Szájuk szegletében mosoly játszott, mintha tudnák, mi játszódott le benne. Rájuk mosolygott, felszabadultan. Pihentnek érezte magát.-O-Sha, boldog vagyok - tört ki belõle -boldog vagyok, hogy ide hoztál. De kíváncsivá tettél, hogy mi a célod?O-Sha most komolyan nézett rá. Keze lassan símítgatta a könyv lapjait, ujja hegyével rajzolgatott rá.-Aiyaha, tudnod kell, hogy most nem vagy itt. Álmodsz, amit én sugallok neked. Ebben a pillanatban egy kis ketrecben ülök egy Haita hátán és egy mezõn megyünk. Mögöttünk Sorey a katonákkal nem messzire követnek. Nem sokára csata lesz, öldöklés. Te most itt pihensz nálunk, feltöltõdsz, hogy a késõbbiekben új erõvel vehesd fel a harcot.Aiyaha nem lepõdött meg ezen. Sejtette, hogy ez nem a valóság. .Houkva kezdett belefáradni a tudatba, hogy üldözõik egyre közelebb érnek hozzájuk. A faluból éppen csak el tudtak jönni, és azok már ott is voltak. A lángok a hátuk mögött lohadni kezdtek, de a füst még mindig a nyomukban járt. Az utóvéd is visszaért, jelentve, hogy az üldözõk éppen átkutatják a falut. Houkva magában komoran elvigyorodott. A falu! Senkit sem hagytak élve! Jó munka, gyors és precíz. Az az ügyefogyott ember a mezõn, azt hitte, hogy megállíthatja õket. Az ostoba! Igazából õk csak át akartak menni a házak között az úton, meg egy kis vizet akartak húzni a kútból, meg talán egy kis hús is jõl jött volna. De ez a bolond odajött. Elhessegette a gondolatot. Most más problémái vannak, amiket meg kell oldania. Körülnézett, és odahívta egyik megbízható katonáját.-Lush, figyelj rám jól! Igliw és a haverjai este ki akarnak válni tõlünk, pár lóval. Valaki szólt, aki megbízható, úgyhogy ne kérdezz semmit. - körülnézett még egyszer, hogy ki hallja, amit mond, és suttogva mondta tovább: -A te dolgod, hogy Igliwet felhergeld. Dühöt akarok, igazi mérget! De ne csapj vele össze, értetted? Azt bízd rám. Most menj, de elõbb küldd ide Prujt és Grant.Lush elsietett a közeli csoport felé. Két harcos kilépett onnan, és mindegy véletlenül, Houkva mellett baktattak.-Pruj és Gran! Figyeljetek. - halkan beszélt, szavai alig voltak több, mint lehellet - Lush felvadítja ma Igliwet. Az emberei is biztos ott lesznek, úgyhogy szükség lesz rátok. Párat vigyetek magatokkal az enyéim közül, és keveredjetek be küzéjük. Ma gyilkolás lesz, úgy készüljetek!Pruj és Gran tovább poroszkáltak, mint akik elmerülnek gondolataikban. Aztán szép csendesen lemaradtak és egy másik csoport közelébe helyezkedtek el.Houkva izgatottan várta a fejleményeket. Igliw egyre több bosszúságot okozott neki, majd minden nap belékötve, vagy nyilvánosan összevitatkozva vele. Igliw az unokaöccse, ezért alaposan meg kell gondolnia, hogy hogyan tegye el láb alól. De azért, mert a rokona, még nincs joga hozzá, hogy õvele packázzon. Nincs.A Thillre pillantott, aki pár lépéssel elõbbre himbálózott a ketrecében. Úgy látszott, hogy alszik, szemeit lehunyva kucorgott. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzések futottak végig a gerincén, ahogy a Thillt szemlélte, valami rossz és sötét borzongatta meg.Estére egy alacsonyan dombhoz értek. A csapat elejérõl egyre erõsödõ hangzavar hallatszott, majd kardok csörgése. A rendért felelõs katonák közéjük csaptak a kardjaik lapjával, hogy szétválasszák õket. Lassan rend lett, izgatott, ideges csend. Mikor Houkva odaért, katonái két csoportban álltak egymással szemben. Szúrós szemekkel méregették a másikakat; kardjaik meztelenül hevertek lábaiknál. Az egyik oldalon Igliw kissé elõrébb állt, a másikon Lush egyenes derékkal, karba font kezekkel nézett vele farkasszemet, nagyokat lélegezve és fújva.A katonák szemlátomást ugrásra készen álltak. Készen a gyilkolásra, az ész nélküli vérontásra. Erre nevelték õket gyerekkoruk óta.Houkva lassan besétált a két csoport közé. Hatalma és tekintélye egyenlõre megakadályozta õket, hogy egymás torkának ugorjanak, de a lehetõség ott vibrált a levegõben. Érezte, hogy most jött el az õ ideje.-Igliw, mondd csak, mi ez az egész? -fordult oda hozzá - Már megint nem férsz a bõrödbe?Igliw egy fejjel alacsonyabb volt, így laposan tekintett fel rá, szempillái alól. Arcán rosszindulat tükrözõdött, testén megfeszültek az izmok, mintha csak az alkalomra várt volna csak.-Ne ugass bele Sya! - felelte, megalázóan nem a családja nevén szólítva õt. Meg akarta szégyeníteni, alázni. -Nekem Lush kell, õt akarom - Átbámult Houkva mellet Lush felé.Lush laza izmokkal álldogált, szinte unatkozva. Nem látszott rajta, hogy pillanatok alatt darabokra tudná tépni Igliwet. -Igliw, Igliw - csóválta a fejét Houkva - Te soha nem fértél a bõrödbe. Mindig mindenkit magad ellen hergeltél, hogy vért onthass. Most meg én kellek neked, tudom - Belenézett Igliw éjfekete, izzó szemébe. Nem látott benne mást, csak gyûlöletet.-Sya - mondta Igliw olyan hangon, mintha döglött békába harapott volna - Mondom, ne ugass bele a dolgomba. Lush belém kötött, ezért a vérét fogja adni! - mögötte a katonái helyeslõen morogtak és bólogattak. Houkva, ahogy végignézett rajtuk, meglátta közöttük Pruj és Gran alakját. -Igliw, tudom, hogy mit akarsz. Ó, igen, nem tudsz átverni. Keletre akarsz menni a lovakkal együtt, hogy elvidd õket Frangh nénikénknek. De Frangh nénikénk tojik a fejedre, Igliw. Útál téged, Igliw, nem tudtad? Mióta megszülettél. meglátta azt a ronda nagy fejedet, a korcs kis szarvacskáiddal.Akkor költözött el keletre az Urr-Hial hegyekbe.Gúnyosan elmosolyodott, mikor látta, hogy Igliw a testi hibáját hallva összerázkódott. Sikerülni fog!Igliw egy hirtelen ugrással Houkva felé lendült, kését ugyanazzal a mozdulattal elõkapva. Houkva azonban számított rá. Félreugrott elõle, így a lendület két lépéssel továbbvitte azt. Ez idõt adott arra, hogy õ is elõvehesse hosszú, feketepengéjû obszidián kését, amelynek emberi lábszárcsont nyele volt. Igliw megfordult, kését maga elõtt tartva rutinosan. "Meg kell hagyni, jól csinálja" -gondolta Houkva- "hiába, a gyakorlás.Mert ez a disznó állandóan verekszik". Kettõt lépett elõre, és õ is maga elé emelte a kést. Lassan körözni kezdtek, lassú, oldalazó, megfontolt léptekkel. Figyelték a másik mozgását, hogy rést találjanak, vagy hibát, amit kihasználhatnak. A katonák körbe vették õket, és hangosan kiabálva buzdították a sajátjukat. Minden egyes jó mozdulatot hangos felhördüléssel nyugtáztak. Aztán hirtelen éppen Houkva mögött Igliw emberei között verekedés tört ki. Hangos kiáltások és sikolyok, tompa puffanások vonták el Igliw figyelmét egy pillanatra, mikor Houkva válla mellett odasandított a történtekre. Ezt kihasználva Houkva elõreugrott, és a kést áttolta Igliw torkán: amaz egy undoritó, reszketeg, röfenésszerû hangot adva összeroskadt, kezei megmarkolták az obszidián kés merkolatát, de már nem volt bennük erõ, hogy kihúzzák. Vért okádva halt meg a füvön.A harc a katonák között egyoldalúvá vált. Pruj és Gran egymásnak vetve hátukat védekeztek Igliw harcosai között, amazok pedig igencsak hidegre akarták tenni õket. Már mindegy volt nekik, ki a fõnök a csapatban, csak egyet tudtak: a saját vezetõjük meghalt, és most õrajtuk a sor, hogy igazságot tegyenek. Pruj és Gran hõsiesen védekeztek és halált osztottak kardjukkal, lábuk elõtt már több tucat holttest hevert. Most már Houkva katonái is belevetették magukat a rendcsinálásba. Rövid idõ alatt rend lett. Több, mint ötven harcos hevert holtan vagy sérülten a füvön. Ezek közül kiemelték azokat, akik Houkva oldalán harcoltak, a többieket gondosan lemészárolták. A fû alatt a talaj már nem tudta elnyelni a vért, csatakossá és csúszóssá vált.Houkva megnyugodott. Kivágott egy kelést a csapat testébõl. Igaz ugyan, hogy sokkal keveseben lettek, de a széthúzás megszûnt.Már gondolhatott a jövõre is. A kis Thill még mindig aludt a ketrecében, szemmel láthatóan továbbra sem figyelt a körülötte zajló dolgokra. Szemét lehunyva, mozdulatlanul ült.

#34 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 3. - 0:02

VIII. A tábor A harcos teste némán dõlt el. Feje kissé odébb gurult, a törzsbõl vastag sugárban ömlött a vér. Sorey és a katona megvárták, amíg megszûnik a test rángása, ekkor bevonszolták a mély fûbe. Sisakját megkeresték, köpenyét levették. A legmagasabb közülük, egy bizonyos Harvean Syord, felvette a ruhadarabokat, és elindult a szörnyek táborába, kezében lóbálva a bõrflaskát, kissé dülöngélõ léptekkel, merészen.A táborban már bódultan hevertek szanaszéjjel a szörnyek. Az õrök, akiket Houkva állított, mit sem sejtve támaszkodtak lándzsáikra, némán bólintottak Syord felé, ahogy az elhaladt mellettük. Valamit dünnyögött maga elé, ezt az õrök vehették akár üdvözlésnek is.Houkva magányosan üldögélt a tábor közepén, egy kis tûz mellett. Elmerült a gondolataiban. Aggódott. Aggódott, mert tudta, hogy üldözõik szorosan a nyomukban vannak. De tudta, hogy harcosainak lazítania kell, mert a napok óta tartó menetelést nem bírják tovább. Fáradtak és fásultak, idegeik pedig cérnaszállá feszültek. A délután kitört harc is ennek köszönhetõ. Bízott az õrök éberségében és a katonák létszámában. Sóhajtott. Felnézett az égre, a lenyugvó nap vörös korongjára. A felhõk vérszínû fodrai lustán úsztak el a láthatáron, amely távol volt, nagyon távol. Houkva anyjára gondolt, akit megölt, nem is oly régen. Meg kellett ölnie. A beavatás megkövetelte. Akkor úgy gondolta, hogy ez a helyes, örömmel teljesítette. De amikor anyja összerogyott, és szemében megüvegesedett a rettenetes pillanat, akkor már érezte, hogy valami végleges történt, valami visszavonhatatlan. Valami elveszett örökre, amit soha vissza nem kaphat. Nem adhatja vissza már semmi és senki, pedig nagyon hiányzik...A tábor csendesedett, ahogy a nap lassan elbújt messze nyugaton. Tüzek lobbantak, fáklyák sercentek. Odébb a lovak harsogva rágták a dús füvet, néha horkantva, lustán csapkodva a farkukkal.A domb elõbb szürkévé, majd fekete tömeggé olvadt. A tábortüzek fényei néha-néha hosszú, lebegõ árnyékokat húztak az oldalára; de körülötte minden koromfeketébe öltözött. Az õrök közelebb húzódtak a táborhoz, és hosszú, elnyújtott kiáltásokkal tartották magukat ébren.Houkva tüzéhez harcosok érkeztek. Csendesen bólintottak, és helyet foglaltak amaz körül, köpenyeikbe burkolóztak és gondolataikat hallgatták. Néha valamelyikük dobott egy ágat a lángok közé, ilyenkor arany-vörös sziporkázó szikrák ugrottak ki a parázs közül, és járták rövid, vad táncukat ahogy szálltak felfelé a magasba. Lassan mindenki megérkezett, akit vártak. Tizenketten ültek a vezér körül, mind hatalmas, sötét alakok. A Thill a ketrecében ébren volt, és figyelte, hogy mi történik. Houkva ezt látva, intett egy katonának, aki felmarkolta a ketrecet, és elvitte a tábor másik felébe.Houkva végignézett mindegyikükön. Lassan, aprólékosan figyelte õket, megpróbálta mérlegelni, hogy mik a szándékaik, számíthat-e rájuk mindvégig? Mellette lesznek-e, amikor döntéseit meghozza, vagy ellene szólnak? Nem tudta megfejteni a szemekben rejtezõ válaszokat. Megszólalt:-Azért gyûltünk ma össze, hogy terveinket módosítsuk. - a fejek bólogattak - Azt akarom, hogy mindenki közületek egy akarattal szavazzon. Bár én vagyok a Fõ, meghallgatok minden tanácsot. Szükségem van a ti szemetekre, szátokra, tapasztalataitokra. Nem akarok még egyszer ilyen napot, mint a mai, mert minden harcosra szükségünk van. Több, mint négy tucatot kardot vesztettünk. Elgyengülünk, mielõtt a Szent Hegy lábaihoz érnénk. Nem tudjuk többé megvédeni magunkat. Nem tudjuk többé megszerezni az italunkat és ételünket. Olyan gyengévé válunk, hogy a pásztorok kutyái is elkergetnek majd minket. Ezért azt kérem, mondjátok el, mit tapasztaltatok, és mit tanácsoltok a Szent Hegyig vezetõ úton.Végignézett rajtuk. Látta, hogy szavai hatással vannak rájuk, megindulnak gondolataik, és tanácsok fogalmazódnak fejükben. Csendben várta az elsõ hozzászólást.Gruff, az íjászok vezetõje szólt elõször.-Uram, mi itt mindannyian tudjuk, hogy mit akarsz elérni. - Helyeslõ mormogás - De ne feledd, hogy az út, amit be akarsz járni, nagyon hosszú, minket pedig üldöznek. Igaz, hogy csak maroknyi ember, de olyanok, akik hatalmas harcosok, és egy is felér tízzel a mieink közül, mert olyan elszántság lakozik bennük, amit mi soha nem érünk fel. Ezt mind tudjuk. Lovakat hajtunk, és ez is lassít minket. Azt mondtad, hogy nem ülhetünk rájuk, és a terhet sem rakhatjuk rájuk, hogy épek maradjanak. Megértjük, mert tudjuk, hogy egy részüket jó pénzért el akarod adni. Sok falun fogunk még átmenni, míg a Városba érünk. De mi lesz a Helytartó katonáival? Nem fogják tétlenül nézni, hogy átmegyünk a földjükön. Minket gyûlölnek, messze elkerülnek, így nem kapunk friss híreket. Honnan tudod, hogy e mögött a domb mögött nem lopakodik éppen valaki, aki a vérünket akarja? Honnan tudod, hogy a sötétben nem kúszik éppen felénk több csapat ellenséges katona? Olyan lovakat hajtunk, amiknek darabjáért is vagyonokat fizetne bárki, vagy akár ölni is képes lenne érte. Számolnunk kell vele, hogy rablók fogják tizedelni ezért harcosainkat. A hírünk pedig madárszárnyon száll elõttünk. Lehet, hogy mire a falvakba érünk, már nem találunk magunknak semmit sem. Éhezni és szomjazni fogunk. Jól mondtad, egy pásztorkutya is elkergethet majd minket.Elhallgatott. A tizenkét alak némán és mozdulatlanul ült tovább. Houkva most Gruff szomszédjára, Hrinnre nézett. Hrinn folytatta, amit Gruff elkezdett:-Úgy látjuk, Uram, hogy az eredeti tervünkbe hiba csúszott. Mert mit is gondoltunk ki? Elõször is: megtámadjuk az ember-vakarcsok erõdjét, azután, hogy téged megválasztanak vezetõnek. Aztán: leölünk mindenkit, ételt, italt veszünk magunkhoz, felfegyverkezünk. Aztán: elindulunk a Szent Hegy felé, hogy ott tanácsot kérjünk Ishmiltõl. És e helyett mi lett? Felforgatták az odúinkat, megölték sokunk rokonait, rengeteget, olyan harcosokkal üldöznek, akik rettenthetetlenek, nem alszanak, nem esznek és nem pihennek, lovakat zsákmányoltunk, de ezekre vigyázni kell, mint a hímes tojásra, a katonáink pártokra szakadnak és ölik egymást, és most ebben az órában majdnem mindegyikük részegen hortyog valahol. Ez nem terv Uram! Ez semmi! Akár vissza is fordulhatunk a barlangjainkba, visszavihetjük a Thillt a helyére, és megmondom õszintén, nem is értem egészen, hogy ezt a kis fenevadat miért is nem belezted még ki? - Hrinn, aki a rendtartók feje volt, most nyíltan Houkva szemébe nézett, keményen. A társaságból többen is egyetértõen bólogattak. A közvetlenül Houkva mellett ülõ Nenn, aki a lovakért volt felelõs, de egyébként Houkva testõrségének volt a parancsnoka, megszólalt:-Uram, azt hiszem, rajtad kívül mindenki úgy gondolja, hogy ez a terv már nem vihetõ tovább. Sok az elõre nem tervezett és nem látott dolog. Én azt mondom, forduljunk meg, és essünk neki az embereknek. Végül is csak egy tucatnyian vannak! Mi erõsek vagyunk, és kétszer akkorák mint õk, nincs mitõl félnünk! Ishmil pedig megvár, ez a pár nap késlekedés oly mindegy neki, aki már ezer évek óta fenn ül trónusán! - Nenn az utolsó mondatot már hangosan, szenvedélyesen mondta, mintegy értésükre adva, hogy õ ezt komolyan, halálosan komolyan gondolja.Houkva, még most sem szólt semmit sem. Komoran hallgatta a véleményeket. Valahol, talán a lelke mélyén felkészült ezekre az ellenvéleményekre. Számított rá, hogy vezérei majdhogynem ellentmondanak a terveknek, mivel az üldözõik a sarkukban loholnak, és nem marad már idõ semmire sem. Kriaff, a legfiatalabb valamennyiük közül, aki a lándzsások vezetõje volt, halkan köhintett, jelezve, hogy szólni kíván. Elõrehajolt, hogy Houkvát láthassa, fejét tisztelettel meghajtotta kissé.- Uram, azt hiszem, mindannyiunk nevében beszélhetek. Ezekben a napokban mindegyikünknek volt ideje, hogy átgondolja a helyzetet. Úgy látjuk, hogy nem helyes, ha az utat folytatjuk. Olyan események jöttek közbe, amik teljesen megváltoztatják az útba vetett várakozásainkat - A körben ülök hallgatták Kriaff mondandóját, se egy pisszenés, se egy ellenvetés - Arra jutottunk, így közösen, hogy téged, Uram, leváltunk tisztségedrõl. Ne vedd sértésnek, ez a közös érdekünk. Mert nézzük csak, miért is van erre szükség - A többiek mélyre hajtották fejüket, mintegy elbújva a mondandó elõl. De senki sem szólt Kriaff ellen. Houkva ezt jól látta. - Elõször is, Téged, uram, arra választottunk, hogy az emberek erõdítménye ellen vezess minket. Másodszor, a zsákmányolt fegyverekkel, élelemmel, egyebekkel útra kelünk Ishmil trónusához, hogy ott térdreborulva imádhassuk õt, és ajándékainkat lábaihoz helyezhessük, és tanácsát kérjük a jövõre nézve, ahogy ezt már apáink, nagyapáink és minden õsünk megtette. De Te, uram, nem teljesítetted azt, amivel megbíztunk. Igaz, hogy Te nam vagy hibáztatható ezért, de Ishmil lábához nem járulhatunk egy bukott vezetõvel. Ugye megértesz, uram?Houkva most értette meg, hogy miért történt mindaz, ami történt. A zajongás, unokaöccse szervezkedése, az összecsapás a katonák közt - eddig csupán a feszített tempónak és feszített szolgálatnak vélte az egészet. De nem, nem lehet, hogy a vezérei, akik kûséget fogadtak neki a barlangban, most egyszerre, mindnyájan ellene szavazzanak. Az nem lehet! Ahogy végignézett az alakokon, megpróbálván gondolataikba férkõzni, és megfejteni szándékaikat, vezérei szinte elhúzódtak tõle. Egyikük sem nézett rá vissza, a földet bámulták, vagy behunyták szemüket....Harvean Syord, ahogy beért a táborba, a földön heverõ alakok közé heveredett, és köpenyébe burkolózva várakozott. Körülötte a hangok tompa dörömbölése álmosította, de õ tudta, hogy nem alhat el - más dolga volt, fontosabb. Egyre halkabbak lettek a zajok, az õrök is elszunyókáltak. Syord komoran elmosolyodott magában: micsoda banda - gondolta - képesek itt henteregni, lerészegedni, és aludni, nyomukban üldözõkkel, körülöttük pedig ellenségeskedéssel és gyûlölettel. A tábor végleg elcsendesedett, a tüzek lohadni kezdtek, de nem volt senki, aki fát vetett volna rájuk. Syord csak erre várt. Halkan és lehellet-finoman felállt. A sötétség segítette, a hold még nem kelt fel, csak a csillagok vibráltak az égen, bújócskázva a felhõcafatokkal. A legközelebbi õr guggolva, fejét lehorgasztva aludt, egyenletes lélegzése is elárulta. Syord óvatosan közeledett feléje, nem feledkezve meg a veszélyrõl. Az õr mit sem sejtve halt meg, mikor Syord kése a takóján át felszaladt az agyába. A testet elkapta dõltében, de az nehéznek bizonyult, és nem bírta megtartani. Jókora puffanással terült el a földön. A közelben senki sem reagált erre. Syord tovább haladt, a testeket óvatosan kerülgetve. A tábor túlsó oldalán, messze, egy tábortûz halvány fényénél alakok ültek körben, és szemmel láthatóan vitatkoztak valamirõl. Messze voltak, nem zavarták. A következõ õr nem aludt. Halkan krákogott, szívta az orrát és dünnyögött magában, szidva mindenkit, aki ide küldte õt a meleg odújából. Syord mögéje lopózott, ügyelve arra, hogy rá ne lépjen valakire. Az õr megsejthetett valamit, mert hirtelen megfordult, és értetlen szemekkel bámult az elõtte álló sötét alakra, aki köré a háta mögött parázsló tûz halvány, vörösen derengõ glóriát rajzolt. Aztán ez a sötét alak egy kést tolt be a torkába. Hangtalanul rogyott össze. Az õrtõl nem messze egy vaskalitka állt, benne apró lény, aki nagy szemekkel meredt rá. Syord odalépett hozzá, felemelte kalitkástól, és szemügyre vette. De egyszercsak gondolatok kezdtek rohangálni a fejében, érzések, tervek, a múlt és jövõ képei, ismeretlen tájak, havas hegycsúcsok közé zárt aranyló völgy, ezüstként csillogó, fehér házakkal, birkanyájak, messzi kutyaugatás... Syord zavarodottan meredt a lényre, az pedig barátságosan tekintett rá vissza. Eddigi ülõ helyzetébõl lassan felállt és így szólt:-Te vagy Syord, igaz? Sorey és a többiek pedig a domb mögött kúsznak errefelé csendesen.Syord nem tudott szólni, csak meredt megdöbbenten tovább a kis lényre. Még nem látott hozzá foghatót....Aiyaha és O-Sha elhagyták a házat. Az árnyas erdõ fái között õsöreg illatok keringtek, a vastag, lágy gyepszõnyeg közül sok vadvirág, szeder, gomba és mindenféle színes-illatos növény dugta ki kíváncsian fejét, ahogy elhaladtak közöttük. Aiyaha sok boldog órát köszönhetett ennek a régi háznak, csendet és nyugalmat, amikre már nagyon régóta szüksége volt; O-Sha pedig olyan körültekintõ barátnak bizonyult, amilyet Aiyaha még sohasem tapasztalt.A kiveztetõ ösvényen újra végighaladtak, de most sokkal rövidebbnek tûnt az út, mint befelé az erdõbe. Kellemesen hûvös, nedves-föld illatú szellõ borzolta fel haját, a fák koronája közül néha be-benézett rájuk a nap. O-Sha nõi alakja kecsesen lépegetett mellette, néha csendesen régi, elfeledett dalokat énekelt ismeretlen nyelveken de dallamuk Aiyaha számára mégis barátságot, keserûséget, elveszett hatalmakat és szerelmeket sugallt, szinte látta maga elõtt azokat a rég porrá vált embereket, akik a dalokban feléledve újra végigjárták útjaikat és meséltek azokról a távoli, talán sosem-volt idõkrõl és helyekrõl... Aiyaha kipihente magát, feltöltõdött energiával és tennivágyással, gondolatai letisztultak és már nem csapongtak össze-vissza, követhetetlenül. O-Sha néha ránézett, és gyöngyözõen kacagott, vagy felmutatott egy magas fa lombjai közé, hogy egy mókust mutasson. Élvezték az utat az erdõben, lassan, ráérõsen mentek az ösvényen, amely Aiyaha számára az ébredést jelentette...

#35 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 3. - 0:03

IX Mochsa és HoukvaA katonák némán kúsztak a domb mögött. Az este lassan befedte õket, de a zajok elmúltával a csend egyre veszélyesebbé vált. A jelre vártak, amit Syord ad majd le, ha végzett a dolgával.Az eget elfedõ felhõk néha megnyíltak, és a csillagok átragyogtak köztük. A Hold még nem kelt fel, csupán gyenge derengés jelezte, hogy erre készül, messze keleten.Sorey is ott lapult a fûben. Kardját a domb aljában hagyta, csupán egy rövid tõrt tartott a fogai között. Vastag bõrvértje megnedvesedett a fûben és kényelmetlenné vált. Amíg a jelre várt, megpróbálta felidézni Aiyaha búcsúját, ahogy a sziklák között állt, s utolsót intett feléje.Az est egyre mélyült. Mochsa messze a katonák mögött kúszott, szótlanul. Kísérõje, aki vigyázott rá, közvetlen elõtte hasalt a párásodó fûben, Mochsa hallotta lassú légzését. Szeretett volna máshol lenni, nem itt, anyjával a tûz melegénél ülni, és a meséket hallgatni, vagy apjával az istállóban, hallgatni halk monológját a lovakról és szokásaikról... Szinte hallotta a falu öreg harangjának kondulását, ahogy nyugovóra szólítja az embereket, a kutyák távoli ugatását, az elnyugvó falu utolsó moccanásait. De már soha, amíg él, soha nem fogja hallani.A domb mögül halk fütyentés reppent fel. A katonák gyorsabban kúsztak, megkerülve a domb lábát. A hold éppen elõbukkant a láthatáron, hatalmas, sápadt arca halványan derengett a felhõk ráncai alatt, gyenge fényénél jól kivehetõvé vált a szétterülõ tábor. Mindenfelé alakok hevertek, szerteszét dobált fegyvereiken megcsillant a pára. A tábortüzek leégtek, senki sem figyelt már rájuk. Egy kivételével, ami a tábor túlsó felén lobogott, körülötte görnyedten üldögéltek vagy tucatnyian. A katonák bekúsztak a táborba, és lassan, módszeresen egyesével kivégezték az útjukba kerülõ, hortyogó szörnyeket. Egy hang sem hallatszott. A hold lassan emelkedett, elbújva az elõkúszó köd foszlányai mögé. Az éj hatalmas teste alatt a halál lépett be a táborba.....Houkva éppen mondani akart valamit. Éppen szóra nyitotta száját, mikor Kriaff eldõlt. Szótlanul, tágra nyitott szemeiben csodálkozás. Szája kinyílt, és egy halk hördülés után vastag vércsík buggyant ki belõle, vörösre festve a füvet. Majd ebben a pillanatban sorra, mindegyik vezére erre a sorsra jutott. Houkva egy pillanatra megdöbbent, nem értette, hogy mi történhetett. De a következõ pillanatban felugrott, és kardot rántott. Szeme egy pillantással felmérte a helyzetet: körülötte emberek ugrottak talpra, véres mellvértjeik sötéten-lucskosan fénylettek a tûz fényében, kezükben tõr. Sokan voltak. Houkva egy szökkenéssel kiugrott a fénykörbõl, majd gyorsan lekushadt, bele a magas szálú fûbe. Lélegzetét visszafolytva hallgatta a felharsant kiáltásokat, ahogy õt keresték. Óvatosan, négykézlábra állt, és halk mozdulatokkal kúszni kezdett bele a sötétbe....Mochsa, mikor beért a táborba, már felállhatott. Körülötte véráztatta holttestek, tépett rongyok, szétszórt eszközök. A katonák már az egyetlen tábortûznél nyüzsögtek. Egyedül volt, egyedül a csillagokkal, a hold arcával és a holtakkal, melyek közé apránként bekúszott a köd, halotti lepellel borítva be azokat. Megremegett a rémülettõl, ami rátört. Rohanni kezdett a tûz felé, rémülten, egyre elhatalmasodó félelemmel, szinte érzete, hogy a holtak karmos karjai utánakapnak, a bokáját markolásszák. Átbukott egyikükön, rá egy másik vércsomós hullájára, összekente magát, és belekeveredett a ruhájába. Fel akart sikoltani, de torka összeszorult, csak némán tátogott. Felugrott újra, és eszelõsen rohant tovább. Szinte berobbant a katonák közé, véresen, kócosan, ruhája megtépve, arcán sötéten szétkent vérrel, mint egy démon, aki most szökött a földre, hogy örök kárhozatot osszon maga körül. A katonák ordítva ugráltak szét körülötte. Mochsa hiába akart megkapaszkodni akármelyikükben, azok menekültek elõle. Körbe futott, egyre táguló körben, végül az egyik katona rémületében és undorodva kilökte a tûz fénykörén kívül. Mochsa szinte látta, ahogy a holtak szellemei a nyomába szegõdnek, fiatal értelme nem fogta fel, hogy csak a félelem, a soha nem látott tömeges halál az, amely játszik az érzékszerveivel. Kirohant a nyílt pusztába, félõrülten, véresen... Egyszer csak átbukott valamin, majd egy kéz erõsen, mint az acél magához rántotta. Mochsa elnémult, ahogy farkasszemet nézett egy hatalmas szörnnyel, közvetlen közelrõl, hogy undorító szaga megkavarja a gyomrát. Amaz csak nézte, majd lassan elvigyorodott, gonoszan. Mordulva csak ennyit dünnyögött maga elé:-No nézd csak, mit pecáztam. Egy embergyerek. Soha jobbkor nem jöhetett volna....Aiyaha felriadt. Álma oly erõs volt, oly valóságos, hogy egy pillanatig nem tudta, hol van. Zavartan nézett körbe-körbe, kereste a fákat és a kék eget... Helyette szürke sziklákat látott, ahogy csupasz hegyüket meregetik a piszkosszürke ég felé. Körülötte a katonák csendesen kuporogtak, Mograt egy sziklapárkányon állt, és a völgybe, a romokra meredt. Hogar két katonával beszélgetett éppen, a visszafelé utat tárgyalták meg. Aiyaha tudta, hogy nekik már nincs tennivalójuk, O-Sha ezt tisztán az értésére adta. Felállt, szemébõl eltûnt a fáradtság. Álma csak pillanatokig tartott, de teste felfrissült, és útmutatásokat is kapott. Pihentnek érezte magát, és könnyûnek, mivel a gondok egy részétõl - O-Sha segítségével - megszabadult.A csapat összeszedelõzködött, de úgy döntöttek, hogy nem ereszkednek vissza a sötétbe, hanem nyugat felõl megkerülik, útba ejtve Dei-Yven romjainak a szélét.Leereszkedtek a sziklák között, nyugodtan, ráérõsen, nézelõdtek, és megpróbálták elképzelni, hogy milyen is lehetett ez a város valaha, ereje teljében. Még itt a szélén is, ahogy a völgy a magas hegyek közé kapaszkodott, még itt is a pompa és a gazdagság jeleit fedezhették fel. Tornyok, melyek romlásukban is délcegen viselték a szél rohamait, talpuknál ledõlt testük, mint egy hatalmas, minden képzeletet felülmúló kígyó, görbén, szétgurulva, de mégis, hatalmat és elmúlt dicsõséget hirdetve, ott hevertek kövei, fehéren a zöld gyomok között, mint csontok a füben. Ágaskodó kémények közt a házak ledõlt falain madarak fészkeltek, s így tovább éltek, és szolgálták a természetet tovább; a kerítéseken belül elvadult gyümölcsfák hozták meg termésüket évrõl-évre továbbra is, megmutatva, hogy emberkéz érintése nélkül is él itt minden. Voltak utcák, melyek szinte érintetlenül maradtak, csak az ablakok felett a fekete korom mutatta, hogy tûz pusztított bennük. Némelyik teraszon fiatal fák küszködtek a kövekkel, de mindenütt vastag moha lepte be a naptól védett zugokat. A katonák fejüket forgatva nézelõdtek. Volt, ahol megálltak, és vitatkozva próbálták eldönteni, hogy a ház ormán lógó cégér mi is akar lenni. A nap lemenõben volt, hosszú árnyékokat festett a romok közé. Hûvös szél kerekedett, betolakodott a ruhák alá, megkavarta a tavalyi száraz leveleket, boszorkánykört formált belõlük, játszadozott velük egy darabig, majd hirtelen elejtette õket.Mentek lefelé az egyre lankásabb oldalon. Az út, ami a sziklák között kanyargott, mindegyre kitaposottabbá vált, eltûntek róla a gyomok és a szikladarabok, mintha valaki karban tartotta volna. A katonák felfigyeltek erre, és az eddig rendezetlen csapat egy csapásra újra rendes menetoszloppá alakult. Hárman elõresiettek, bele a kinyúló árnyékokba, egy másik csoport pedig hátramaradt. Mograt a menetoszlop elején helyezkedett el, Aiyaha pedig kissé beljebb húzódott, hogy nyugodtan gondolkodhasson O-Sha rejtelmein....Mochsa most rémült meg igazán. Nem tudott menekülni, mert a szörny irtózatos erõvel szorította magához, hiába kapálózott, nem szabadulhatott. A tábortûz fénye apró fényponttá zsugorodott mögöttük, ahogy a mezõn siettek át, és Mochsa minden reménye a tábortûznél maradt. Szeretett volna kiáltani, vagy belekarmolni a szörny undorító pofájába, vagy legalább belerúgni. De nem tudott.Houkva sietõsre fogta lépteit. Ahogy bemenekültek az éjszakába, és a katonák elmaradtak mögöttük, új tervet gondolt ki. Igaz, hogy egyedül van, és fegyvereket sem hozott magával, de pár napig bizton elrejtõzhet, ennivaló pedig mindig akad itt a mezõn. Ha más nem, sáska meg vakond. Az embergyerek meg eszik majd, amit talál, hacsak nem akar éhen maradni. Elvigyorodott magában, ha arra gondolt, hogy micsoda kincset talált ott, ahol már reménye sem maradt a jövõre nézve. Egyre nagyobb iramban ment nyugat felé, míg feje felett a felhõk vastagodtak és leereszkedtek, majd csendesen lassú zápor kerekedett, a nyomaikat befedve....O-Sha a kalitkája tetején kucorgott most már, hogy Syord kiszabadította, csendesen szemlélõdött. Szemében mintha elégedettség csillogott volna, bár, ami azt illeti, igencsak elmaradt a várakozásoktól a rajtaütés vége. Houkva megszökött, és ez bizony rossz hír, viszont a szörnyek megsemmisítése valamelyest javít a dolgon. Az emberek nagy halmokba hordták a holtakat, olajjal lelocsolták, és meggyújtották. A tûz nehezen kapott bele a véres rongyokba, csak vastag fekete füstöt köpködött fel az égre. O-Sha sokáig nézett nyugat felé, rezzenetlenül vizsgált valamit a távolban, végül Syord felé fordult:-Ha megkérlek, elviszel Sorey elé? Beszédem lenne vele, s attól tartok, nem tûr halasztást a mondandóm.Syord egyszerûen felmarkolta a kis lényt, és hosszú léptekkel indult Soreyt keresve. Még mindig rengeteg szörny hevert mindenfelé, vérük feketére áztatta a földet. Sisakjaik szétgurultak, ruhájuk elszakadt. O-Sha szótlanul szemlélte ezt.

#36 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 3. - 0:04

X. QosA város ragyogó volt és erõs, magas falak védték, szinte bevehetetlenek, vállas bástyái védelmezték a városi földeket. Akkoriban, a városhoz tartozó szántókon és erdõkben nyüzsgött az élet. Pásztorok terelték ki minden nap nyájaikat a közeli dús legelõk felé, kolompolva elbaktattak a külsõ õrség elõtt, majd a kapuktól a szél minden irányába elinduló kõvel kirakott utak egyikén felkapaszkodtak a környezõ dombok valamelyikére, ahonnan széles kilátás nyílt végig a völgyön. A keretezõ hegyek oldalait zöldellõ erdõk borították, táplálékot adva a nagyvadaknak és a kisebbeknek, fát adtak az építkezésekhez; a szénégetõk máglyái naphosszat égtek, hogy a tél beálltára elegendõ szene legyen a városiaknak, a vadászok pedig naponta gazdag zsákmánnyal térhettek meg a város piacterére. A falak alatt gyorsvízû folyó nyújtózott, mély, áttetszõ, vizében halak és rákok nyüzsögtek. A halászok naponta kivetették hálóikat és duzzadozva húzták vissza azokat, partján kikötõ épült, hogy a tehetõsebb polgárok kedvükre hajókázhassanak a nyugodt felszínen.Bent, a város piacterén állandóan nyüzsgött a nép. Minden nap szekérnyi árucikkek cseréltek itt gazdát, szõrmék, gabona, húsféleségek és zöldség, a város tímárai gyönyörû, puha bõröket készítettek, vagy erõs bõrt a vargáknak, hogy az uralkodó testõrségének megfelelõ vértet készíthessenek.A király a központi toronyban lakott. Itt, a torony csarnokában ült a trónusán, hogy igazságot osszon és törvényt tegyen, irányítsa az ország dolgait, vagy határozzon, hogy a peremterületekre betörõ félvad nomád törzsek gazságait melyik kegyence torolhatja meg. A külsõ területek, melyek a környezõ hegyek lábainál húzódtak, illetve a folyón átkelve két napi járásra feküdtek, egyszerû legelõként mûködtek. A sziklás, köves talaj mûvelésre alkalmatlan volt, de a marhák és birkák gömbölyûre híztak fûveiken, az ott õrködõ pásztorok és katonák hetekig nem jöttek a város közelébe, ezért bõséges ellátmányt vitt nekik a váltás. A nomádok ezekre az ellátmányokra akarták a kezüket rátenni, nomeg a többszáz legelõ állatra. Többnyire sikerrel is jártak, ekkor a király kijelölt valakit, aki aztán egy kisebb sereg élén az erdõkön átkelve rajtaütöttek a nomádokon, általában komoly veszteségeket okozva nekik. De a nomádok nem tanultak. Egyre nagyobb erõvel törtek be a város földjeire, és egyre több állatot hajtottak el, a védekezõ katonákat és pásztorokat pedig leöldösték. A város gondba került: nincs elegendõ pásztora és nincs melléjük katona, az állatokat behozták a belsõ területekere, a többi kisebb nyáj mellé, ezért veszélybe került a város gabonatermése, mert az állatok mindent fellegeltek és összetiportak. Erõt kellett küldeni végre, komoly erõt, hogy egyszer s mindenkorra pontot tehessenek a dologra.A királyi udvartartás egyik legfiatalabb, de ugyanakkor legígéretesebb vezére Ilanan Qos volt, egy alacsony, inas, de annál rámenõsebb és akaratosabb fiatalember, aki már gyermekkora óta, amikor a többi gyerek közül is kitûnt állandó verekedéseivel és provokációival, a királyi udvar katonái mellett kapott fegyverhordozói tisztséget, majd az évek során, ahogy a tehetsége egyre jobban kibontakozott, magasabbra-magasabbra lépett a rangsorban, végül fiatal kora ellenére az egyik portyázó csapat kapitánya lett. Emberei istenként tisztelték s mindent a kedvére tettek, szava oly erõs parancs volt, hogy tûzbe is mentek volna egy intésére akár; de ugyanakkor igazságos és nyíltszívû is volt, s könnyen megnyert magának bárkit barátságosságával; a vele igazságtalanok viszont nem alhattak nyugodtan párnáikon.Qos, mikor meghallotta, hogy a király erõs csapatot szervez, s vezért keres az élére, megjelent színe elõtt, s jelentkezett a feladatra. A csarnokban sokan voltak, jórészt tapasztalt, idõsebb kapitányok, kik már bizonyítottak sok csatában, de most az uralkodó olyan embert keresett, aki elvetve az évszázados hagyományokat, sikerre viheti a vállalkozást. Qos megkapta a megbízást, s rögvest nekilátott, hogy a csapatot megszervezze.Nem akart túl sok emberrel elindulni, hisz az utánpótlás nem biztosított, ezért inkább azokat választotta, akiket ismert és bízott a kitartásukban és erejükben. Háromszáztíz embert válogatott ki, ezek nagy része a saját katonái közül kerültek ki. Két szekérrel, s pár málhás ökörrel indultak egy ködös reggelen, a tél beállta elõtt nem sokkal.A legjárhatóbb hágón mentek át a hegyek közt, s egyenesen a végtelen látóhatár felé vették az irányt, amerre a nomádok legnagyobb legelõi voltak. Lábuk a dermedt fûben széles, sötét nyomot hagyott, nyílegyeneset, ahogy töretlenül és elszántan haladtak sorsuk felé....Mochsa kezén Houkva meglazította a hurkot, és egy félig átsült nyúlcombot nyújtott oda neki. Mochsa mohón harapott bele, félig megrágva nyelte a falatokat, hisz két napja, mióta úton voltak, nem evett. Mentek egész éjjel, a nappalt pihenésre szánták. Bokrok alatt hevertek, míg a nap le nem nyugodott messze elõttük. Houkva nagyon vigyázott rá, állandóan szemmel tartotta. Eleinte cipelte, szorosan magához szorítva vitte az elsõ éjjel, de mikor már kellõ távolságra kerültek a katonáktól, és a fények is belevesztek az éjszakába, ledobta az átázott földre, és egy koszos rongycsíkkal megkötözte a kezét. Mochsa, ha akart volna, lehet, hogy el tudott volna szaladni, de egy kétembernyi szörny elõl messzire nem juthatott volna; ezért inkább várt az alkalomra, amikor megszökhet. Nagyjából sejtette, hogy merre kell visszamennie. Az éhség viszont Houkva mellett tartotta, hisz neki esélye sem lett volna vadászni. A szörny egy hosszú botot tört az egyik útjukba akadó mogyoróbokorról, kihegyezte, és ezzel kotorászott a nyúlfészkekben. A siker ételt adott mindkettejüknek.Vígan ropogott a tûz, enyhe meleget adva a késõ õszi hidegben. Dermedt tagjakat melengették fényénél, a nyulak darabjai sercegve sültek felette; Mochsa mikor végzett a combbal, mohón egy másik felé nyúlt, de Houkva vicsorogva rámordult és rácsapott a kezére.-Majd fogsz magadnak legközelebb egyet, kiskomám! - mondta.Mochsa éhes maradt, de legalább csillapította gyomrának hangos mormogását. Összeszedelõzködtek. A nap már lenyugodott, de a hold még váratott magára. Houkva beleszimatolt a levegõbe és elvigyorodott.-Igazi jó utunk lesz ma éjjel, kiskomám! Sokat tudunk ma megtenni, úgyám!A tüzet eltaposták, és egy kevés földet szórtak rá, nehogy a nyomukra vezesse a füstje az üldözõket, akik biztosan a nyomukba szegõdtek. Továbbra is nyugat felé tartottak, messze megkerülve a hegyet, bele a pusztaságba, arra, amerre csak Houkva tudta, hogy mi van ott......Sorey a lovakat nézte, elmélyülten. Illetve csak nézett feléjük, de szemei nem látták õket, gondolatai messze jártak, Mochsa felé hajlottak. ?Szegény gyerek, él-e még egyáltalán?? gondolta, s nagyot sóhajtott. A holttestek már elégtek, vastag hamu maradt utánuk. Idõközben eleredt az esõ, vékony szemû, de kiadósnak ígérkezett. Sorey hátat fordított a békésen legelészõ lovaknak, s magához hívta maroknyi emberét. Egy kezdetleges sátor alá ültek be, amit egy koszos ponyvából és néhány, a földbe szúrt dárdából hevenyésztek és tüzet gyújtottak alatta.Egy darabig hallgattak, Sorey a gondjaiba merült, a katonák pedig várták, hogy mit határoz. Közben a tûz fölé egy nyárs került, s kondér, benne húsdarabok rotyogtak. Végül Sorey megszólalt:-Úgy gondolom, mindannyian tisztában vagytok azzal, hogy Mochsa nélkül nem térhetünk vissza. Követnünk kell, s kiszabadítanunk, bár nem tudjuk, él-e még egyáltalán. Hosszú utunk lesz, fáradtságos, nem tudom, merre megyünk majd, hová vet a sors, de mennünk kell.A katonák némán bólintottak, hisz õk is ugyanezt gondolták. Kevesen vannak ugyan, de ha egy egész csapatnyi szörnnyel elbántak, a maradék eggyel is el fognak.-Most tegyük el magunkat holnapra. Hajnalban korán indulunk. Szedjétek össze a lovakat és ketten maradjanak itt velük. Valaki pedig közületek menjen vissza a mieinkhez, s szóljon nekik, hogy a lovak megvannak. - Most a thill alakjára vetette tekintetét - O-Sha, mondd csak, nem tudnál a nõvéremnek üzenni? Tudom, hogy megtetted többször is.O-Sha megrázta apró fejét - Nem tudom elérni, Sorey. Ahol most járnak, valami beárnyékolja õket, valami köd telepedett közénk.Sorey döntött. Úgy lesz, ahogy eltervezte. Hajnalban indulnak, addig talán megáll az esõ.

#37 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 3. - 0:05

XI. Tovább- továbbAiyaha a katonákkal lassan kiért a romok közül. Gyérültek a házak, köztük itt-ott majorságok ledõlt falai tûntek fel. Némaság vette körül õket, csak a magasban károgott néhány varjú. Az út egy enyhe ívvel rákanyarodott egy kõhídra, mely egy mély árok fölött feszült, korlátjai ledõltek, de a teste még ép volt. Az árok túlpartján, nem messze a hídtól, kis viskó állt, épségével kitûnt a környezetébõl. Rozoga fakerítés vette körül, falait sárral javítgatta valaki, ablakából gyenge fény vetõdött az útra. Meglepve álltak meg, hisz nem gondolták, hogy itt él valaki, az elmúlás kapujában.A viskó ajtaja kinyílt, és egy hajlott hátú öreg ember lépett ki az útra. Kezében göcsörtös, fényesre kopott botot tartott, hosszú, õsz szakálla szinte világított szürke köpönyege elõtt; hosszúszárú, roggyant kalapot viselt, széles karimája alól csak az orra hegye látszott ki. Szembefordult velük, és várakozva tekintett rájuk. Görnyedt alakja erõt sugárzott, ezt Aiyaha világosan érezte.Megtorpantak. Hûvös szél kerekedett, felkapta a száraz falaveleket és zörögve-csörögve táncolt velük, emelgette és ledobta õket majd újra felröppentette. Az öreg moccanatlanul áll tovább, szemét rájuk függesztve, száraz marka a botot markolta, ahogy arra rágörnyedt, szürke, foltos köpönyege lobogott a szélben. Szakállába apró levéldarabok akadtak, alakja egyre jobban beleveszett a színes levelek játékába. Erõsödött a szél, lassan már az orrukig sem láttak. Egymásba kapaszkodtak, Aiyaha meggörnyedve állt a széllel szemben, és a szemét erõltetve próbált átlátni a levelek már-már szilárd falán. Aztán hirtelen megállt a szél, a falevelek egy utolsó lebbenéssel földet értek, a vihar után szinte süket csend ülte meg a tájat. Az öreg eltûnt, mintha a szél kapta volna fel. Mograt hátratántorodott, mintha valami hatalmas erõ mellbevágta volna, a katonák babonásan rajzolták maguk elé a gonosz-ûzõ jelet, és morogva hátrébb húzódtak. Némelyikük kihúzta kardját, mintha veszélyt érezne, de a többség döbbenten állt. Nem bírtak tovább menni, érezték, ha megteszik, valami határtalanul rossz történik velük, valami ismeretlen és végtelen erõ visszatartotta lábukat, agyukat megülte, és rémülettel töltötte el. Egyre gyorsabban hátráltak, mígnem Aiyaha azon vette észre magát, hogy egyedül maradt az úton, szemben a híddal. A viskó továbbra is ott állt, ablakai ugyanúgy világítottak, de mégsem ugyanaz volt. Aiyaha szemében nem eltántorító, hanem valami hívogató jellege volt a dolognak, nem félelemmel, hanem egyféle kedves mosollyal töltötte fel. Elindult a ház felé, át a hídon, amely recsegett léptei alatt, rálépett az ajtóhoz vezetõ kitaposott ösvényre, és egyre jobban érezte a hívást, tisztán és pontosan. Tudta, hogy katonái a kanyar mögé menekültek, és az orrukat sem merik kidugni onnan, reszketve ülnek, hatukat egymásnak vetve, kardjuk meztelen, s tágra nyílt, rémült szemmel várják a támadást, amit oly biztosan éreztek. A viskó ajtaja épp csak egy résnyire nyitva volt, bentrõl halovány fény vetõdött Aiyaha kezére, ahogy a kilincsként szolgáló retesz felé nyúlt. Határozottan belökte az ajtót és belépett....Mochsa fáradt volt. Olyan fáradt, amilyen még sohasem, ráadásul egyre éhesebb. Houkva mostmár semmivel sem törõdött, csak mentek elõre, ha fogott is valami pockot, azt nyersen maga ette meg, véres pofájával a gyerekre vicsorogva. Egyre nyugatra tartottak, szürkülettõl szürkületig, a nappalokat pedig valami árnyékos, védett helyen töltötték; ha sem bokor sem más nem akadt, gödröt ástak, aztán betakarták Houkva büdös-piszkos köpenyével és alája feküdtek. A szörny ilyenkor Mochsa bokájára kötött egy vékony, de erõs kötelet, õ maga pedig hortyogva elaludt. Ezeken a pihenõkön Mochsa nem sokat aludt, éhesen forgolódott, és egyre csak a holtak szellemei jártak az eszében, minduntalan maga elõtt látta õket, ahogy a ruhája után kapnak, mintegy berántani szándékozván õt maguk közé, vérfoltos, ocsmány képük gúnyosan vigyorgott, már amelyiknek volt ilyen.Nyugat felé tartottak, késõ délután, mikor indultak, a nap vérvörös korongja mesze elõttük bukott le a látóhatár mögé. Houkva sohase mondott semmit sem, hogy hová mennek, milyen messzire, vagy úgy egyébként miért. Mochsa már szédelgett. Õrzõje ilyenkor megkapta a grabancát és pár mérföldet a vállán cipelte, de a gyerek számára ez rosszabb volt a kutyagolásnál is. A szörnynek olyan gyomorkavaró szaga volt, hogy ha Mochsa gyomra nem lett volna üres, biztos kiöklendezi, ami benne van. Inkább összeszorított fogakkal csoszogott tovább, bele az egyre mélyülõ sötétségbe, ahol különös hangok és árnytalan alakok suhantak el szemei elõtt. A félelem Houkva mellett tartotta....Sorey a földön térdelt, és a nyomokat vizsgálgatta. A katonák is lassan lépegetve görnyedten vizsgálgatták a földet, a gödör körül.Az már biztos, hogy egyenresen nyugat felé tartanak. Már napok óta. Mi van arra, O-Sha?O-Sha éppen egy elkésett bogarat figyelt az egyik száraz fûszál sárga fonalán, ahogy valami apró dolgot cipelt.Attól függ, Sorey. Közelebbre, vagy távolabbra. Mert a közelben semmi nincs, legalábbis, ami érdemleges lenne. Távolabb...Hmm, nos távolabb esetleg a hegyekben trónoló Qishaa-Yillua-Okuaa-Neshei-Vilama érdekelheti - Sorey felvonta a szemöldökét a névre - Manapság úgy hívják, hogy Ishmil, bár a régi neve találóbb volt, és minden lények, de legfõképpen a szörnyek fõgonosza és iránymutatója. Ne akarj vele megismerkedni, csak azt tanácsolom.O-Sha figyelme újra a bogár felé irányult. Sorey kissé tanácstalanul nézte tovább, ahogy a kis lény a még kisebb lényt figyelte. Döntenie kellett. Mivel már napok óta úton voltak, elfáradtak; messzire jártak mindentõl. A tágas mezõségnek csak nem akart vége szakadni, bár a látóhatár szélén felbukkant ez elsõ domb kerek háta.Súlyos, sötét fellegek úsztak kelet felõl föléjük, szelet hoztak és esõszagot. Dönteni kellett, mert nyakukon a tél.Maradék katonái éppen szárított húsból levest fõztek. A tûz erõlködve égett, sárgás nyelve kormot nyalt a bogrács aljára. Sorey tisztában volt vele, hogy készleteik már fogyóban vannak. A füst békétlenül tekergett a szélben, hol erre, hol arra lebbent, szélesen szétterült a környéken. Éppen tucatnyian maradtak, meg a thill, de õ nem számított, mert nem evett. Sorey arra gondolt, hogy a szél mintha õket hajtaná, mintha azt akarná valami felsõbb hatalom, hogy nyugat felé menjenek, tovább és tovább, amíg meg nem találják azt, amit keresnek....Qos elégedetten ült sátrában. Jelentést írt, részletesen beszámolva a hadjáratról. Számbavette a megölt ellenséget, a zsákmányolt eszközöket és fegyvereket, az elfogottakat és saját veszteségeit. Fõleg ez utóbbi volt a jelentés legkellemesebb száma, hiszen mindössze hat katonát veszített, és csak egy-kettõ sebesült meg. Kimondottan sikeres volt a hadjárat, úgy érezte, végleg elvette a kedvüket a marhahústól.Volt viszont néhány olyan dolog, amiket komolyan kellett venni. A foglyok meséltek dolgokat, amiket elõször babonának, dajkamesének tartott, de mindannyian ugyanazt mondták: távoli, hatalmas nép, kétembernyi termettel, akik állandó fenyegetést jelentettek a nomádokra. Az egyik fogoly mutatott neki egy sisakot, ami elkelt volna fõzõedénynek is, a jelek szerint annak is használták. Beszéltek még olyan állatokról is, amik gyorsak és állítólag régen embereket cipeltek a hátukon, de ez már túlment minden határon, egyszerûen legyintettek rá. Qos a jelentés végére odaírta, hogy körülnéz a környéken, felderíti pár napi járásnyira a területet. Mert a veszély, ezek szerint, fennáll, õneki pedig kötelessége, hogy biztos információkkal szolgálhasson uralkodójának, biztonságot kell szolgáltatnia és védelmet. Elegen vannak ahhoz, hogy egy támadást visszaverjenek, vagy kisebb hordákat szétverjenek. Gondosan lepecsételte a levelet, és odanyújtotta a várakozó futárnak azzal a paranccsal, hogy személyesen a király kezébe adja, senki másnak. Még csak az kellene, hogy elterjedjen a híre ezeknek a...ezeknek a szörnyeknek, pánik törjön ki a városban, fejvesztett menekülés, fosztogatás... A veszély egyenlõre csak teoretikus, nem fizikai, de meg kell nézni közelebbrõl is.A futár kilépett a sátorból, és harmadmagával elindult kifelé a völgybõl, ahol táboroztak. Qos tudta, hogy legalább egy hét, amíg átadja a jelentéset, addig is hasznossá teszi magát. Azok a felderítõk, akiket két nappal elõbb küldött ki, lassan szállingóztak vissza. Mindegyikük ugyanazt jelentette: mindenhol nyugalom és béke. Qos mégsem tudott nyugodtan összeszedelõzködni és visszavonulni, érezte, hogy a veszély a környezõ hegyekben leselkedik és azokon túl. Ha egyszer azok a szörnyek átkelnek a hágókon és kiözönlenek a város mezeire...Úgy döntött, hogy keletnek fordul, átkel a régi hágón, amit már rég nem használtak, mert a keleti kereskedelem már nemzedékekkel ezelõtt megszûnt. Tábort bontottak, tíz katonát itt hagyva elindultak a hegyek felé....Aiyaha belépett a viskóba. Bent kellemes meleg fogadta. A gyalulatlan faasztalon teríték, mellette két alacsony szék, felette lámpás. A fal mellett egyszerû, sárral tapasztott tûzhelyen víz forrott, gömbölyû gõzt puffogva magából. Egy ágy és egy rozoga szekrény is volt a szobában. Semmi más. Üres volt a ház. Aiyaha mégis érezte, hogy figyelik. Látta magát, mintha valakinek a szemével látott volna, ahogy ott áll az ajtóban, mögötte a leszálló szürkület a nyitott ajtóban élessé tette körvonalait. Balról látta magát! Odanézett, de nem látott mást, csak a falat. Megpróbált keresztül nézni rajta, de a fal, mintha méteres vastagságú lett volna: ellenállt. Hirtelen egy kellemes hang zendült:-Üdvözöllek, lányom. Jer, foglalj helyet, s adj választ kérdéseimre!A hang tulajdonosa hirtelen jelent meg az asztal túlsó oldalán. Az öregember volt, aki az úton elébük állt. Szakállában még ott voltak a falevelek, ujjai a botjára fonódtak. Ajkán mosoly játszott, szemeiben virgonc tüzek égtek. A szeme volt a legfurcsább: fiatal vol és élénk, teli jóindulattal de olyan mélységgel is, amit Aiyaha még nem tapasztalt.-Jó estét, öreg - szólt - Nem mondhatnám, hogy mindennapos az invitálásod - elmosolyodott, és az öreg is elnevette magát. Barátságos arcán a ráncok szertefutottak és elmélyültek, szemében vad táncot kezdtek a vidám kis lángok. Lekerekítette magáról köpönyegét, és az ágyra dobta. Szakállát meglappogatta, kirázva belõle a levelek maradékait. Botját letámasztotta az asztalnak, és a tûzhelyhez lépett. Tartása egyenessé vált, járása könnyed és fürge. Aiyaha meglepõdött és érezte, hogy az öreg nagyon is tudatában van ennek.- A nevemet, engedelmeddel, most nem mondanám meg lányom, de te nyugodtan hívhatsz Öregnek, ahogy most is hívsz magadban - szólt, hátra sem fordulva, ahogy a vizeskannával bajlódott. Füveket szórt bele, és ettõl kellemes illatok bontakozta ki a szobában. Puszta kézzel megfogta a kannát és az asztalra helyezte, majd két poharat kerített elõ. Aiyaha még mindig az ajtóban állt, kintrõl a hûvös fuvallat falaveleket sodort be.-Ülj már le, lányom, nem harapom le a fejedet - mondta most már nevetve az öreg, és az egyik székre mutatott. Aiyaha beljebb lépett, erre az ajtó becsapódott mögötte. Leült a székre, és érdeklõdve fürkészte a vendéglátóját. Az csendesen kuncogott magában, amíg a kannából az illatos, gõzölgõ folyadékot töltötte a poharakba, majd leült õ is, szemben a lánnyal.- Nyugodtan szemrevételezhetsz, nyugodtan. Egy egyszerû öregember vagyok - újra kuncogni kezdett - persze némi tudással és tapasztalattal. Te pedig Aiyaha vagy, és közeli ismerõse vagy egy thillnek, akit O-Sha néven ismersz. O-Sha...Igen, most így hívják. - kis szünetet tartott, amíg megfújta a poharában az italt - Én már nagyon régrõl ismerem, de nem igazán vagyunk jóban. Jobban mondva a népével nem vagyok kibékülve, és õk se velem.Belekortyolt a pohárba. Aiyaha is ajkához emelte a poharat, és megkóstolta. Kellemes íze melegséggel töltötte el.

#38 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 3. - 0:07

XII.Qos, Sorey és Houkva - közelbenA hegyek mindig hidegek. A fejük felett átbukó szelek megerõsödve száguldanak le a sziklák között, felhõfoszlányokat cipelve magukkal; beterítik az oldalukat hóval vagy esõvel és duzzasztják a forrásokat, melyek zubogva ömlenek le kavicsos medrükben, állandóan hideg permetet köhögve magukból.Qos tábora egy ilyen vízfolyás mellett állt, két magas kõszirt között, egy magaslat kapujában. Körülöttük a hegyek: némelyik már téli sapkát öltött, vagy felhõkbõl húzott magára sálat. A hágó torka nem messzire tõlük nyílt, egy keskeny szurdok, amelybe széles ösvényt tapostak a lábak az emberöltõk alatt. Messze-messze kanyargott az ösvény, hogy a hegy lába alatt a túlsó oldalon napsütötte, végtelen lapályra nyíljon, ameddig a szem ellát, és azon is tovább.Qos szorosabbra húzta magán köpönyegét, ahogy hallgatta a felderítõt, aki sárosan és csurom vizesen éppen jelentést tett. Tõlük pár órányi járásra, a hágó túlsó végénél alig tucatnyi idegen katona táborozik. Ismeretlen a ruházatuk és a nyelvük. Nem tudni, mit akarnak, de békésnek látszanak.Qos úgy döntött, hogy a biztonságuk elõbbrevaló minden másnál, ezért parancsot adott: az idegeneket hozzák eléje, bántódás nélkül. Egy kisebb õrjárat el is indult, bele az alkony szürkéjébe, a leszálló köd párájába. Qos gondterhelten, sötét gondolatokat cipelve magával, felsétált a kõszirtekhez, hogy gondolatait rendbetegye. Várakozásteljes éjszakának néz elébe....Sorey és katonái egy hegy elõtt, valamilyen völgy bejáratánál ütöttek tábort. A szörnyek feje, Mochsával egyetemben ebben a völgyben tûnt el még délután talán, de a szürkület miatt úgy döntöttek, hogy letáboroznak. A nyomokat napfényben jobb olvasni, a szûk kanyonon nem akaródzott bemenni nekik. O-Sha izgatottan figyelgetett be a völgybe, és valamit susogott magában, ha Sorey rákérdezett, nem adott rá választ, csak elkapta a tekintetét.Leszállt az este, a tûzre vetettek néhány nagyobb ágat, és az egy õr kivételével mindenki a takarójába burkolózott. Csend ült rájuk, s friss szellõ lúdult ki a völgybõl, meg-meglobbantva a tüzet. Köd ereszkedett le lassan a táborra a hegyrõl, s betakarta õket, eltompítva minden hangot.Arra ébredtek, hogy fegyveresek veszik õket körül. Az õr megkötözve feküdt kicsit arrébb, a tüzet szétrúgták. Sorey felugrott, erre több dárda is a mellének feszült. Valamit mondtak neki, de nem értette, bár mintha ismerõsek lettek volna a szavak. A mozdulatok viszont egyértelmûek voltak. Mindenki feltápászkodott. A fegyvereiket elvették, kezeiket összekötözték. Felrángatták az összekötözött õrt, kissé lazítottak kötelékein, és belökték közéjük. Aztán intettek, hogy indulás be a völgybe....Houkva egy mélyedésben feküdt, fél karjával lenyomva a gyereket. Alattuk kéttucatnyi katona sietett éppen arrafelé, amerrõl õk jöttek. Houkva rájött, hogy az üldözõibõl most fogyoly lesz, és ezen jókedvûen vicsorgott egyet. Aztán eszébe jutott az is, hogy ahonnan ezek jöttek, valószínû, hogy lesz több is, tehát óvatosan kell továbbmennie. Mochsa száját bekötötte egy mocskos rongydarabbal, a kezeire kötelet csomózott, és halkan, az út melletti bozótosban indultak tovább. A katonák lépteit elnyelte a kanyarulat. Hosszú órákig tartott, míg a völgy kijáratáig jutottak, végig a bokrok között bujdokolva; mikor Houkva megpillantotta a szurdok meredeken égreszökõ falai között a tábort, már késõ volt. Katonák ugottak rájuk, mindenfelõl, Houkva fején valami kemény tárgy koppant, Mochsát pedig durván a füldre lökték....Aiyaha szájában kellemes íz futott szét, a meleg, szinte forró ital kellemesen megnyugtatta. Szemben vele az öreg letette az üres poharát, az nagyot koppant az asztal lapján. Aiyaha alakját méregette, mintha mérlegelné, hogy alkalmas-e arra, amit kigondolt.-Nos, lányom... Amit mondani akarok, annak egy részét szerintem te is tudod. - kis szünetet tartott, majd folytatta - Valamikor, amikor még új volt ez a föld, a fák még csak sarjadtak és állatok sem voltak, Illumpar, a teremtõ jobbkeze, szétnézett az üres tájon és nem tetszett neki. Túl üres, mondta a teremtõnek, tégy beléje állatokat. Tégy az égre madarakat, adj nekik könnyû szárnyakat, hogy ott körözhessenek naphosszat az égen. Tégy halakat a vízbe és más lényeket, hogy azokból az ég madarai lakmározhassanak. És tégy mindezek fölé embert, akibe lelket lehelsz és uralja mindezen állatokat.Illumpar kívánsága teljesült. Hamarosan mindenféle állatok hemzsegtek a földön, növényevõk és olyanok, kik megették azokat, a madarak uralták az eget, és halak cikáztak a vizekben. Megjelent az ember, eleinte céltalanul bolyongott és alig szaporodott. Minden szükségessel ellátta õket Illumpar, de mégsem voltak boldogok. A teremtõ látva ezt, lovakat teremtett, akik szilajak és vadak, és nehezen adják be a derekukat. A teremtõ lelket is lehelt beléjük, hogy méltó társai legyenek az embereknek. Illumpar megmutatta az embereknek, hogyan lehet barátaikká tenni a lovakat. Hogyan kell ellátni õket és mindent megadni nekik, hogy testileg és lelkileg boldogok legyenek.Közben a teremtõ, ahogy telt-múlt az idõ, túlságosan unalmasnak találta maga teremtette világát, ezért titokban új lényeket hozott a nap alá, olyanokat, akik kihívást jelentenek mindenre, ezzel egyensúlyt teremtve az éjszaka és a nappal között: a jó és a rossz csatája ekkor kezdõdött. Ez elsõ gonosz lények feje egy hosszú nevû lény volt, a leggonoszabb de legeszesebb is mind között, hamar ellesett a teremtõtõl bizonyos dolgokat, és titokban maga is alkalmazta azokat. Mire a teremtõ észrevette, miben sántikál, már megtörtént a baj. Illumpart csapdába csalták és megölték, a világ egyik fele sötétségbe borult. Özönlöttek ide mindenfelõl a gonosz lelkületû lények, kicsik és nagyok, minden fajból jöttek. Csak egybõl nem: a lovakéból. A fõgonosz, akinek a nevét nem mondom ki sohasem, küldöttséget menesztett hozzájuk, de azok dolgukvégezetlenül tértek vissza. A lovak és az emberek elkergették õket és megfenyegették a küldöttség vezetõjét, hogy ha még egyszer a földjükre lépnek, megölik õket. A teremtõ megpróbált segíteni az embereknek és a lovaknak, de sikertelenül. A fõgonosz közbelépett: elhidegítette egymástól õket, és gonosz varázslattal elérte, hogy soha többé ne értsék egymás nyelvét. A lovak messze elvándoroltak, az emberek egyedül maradtak. A fõgonosz addig-addig mesterkedett, míg egy Qishaa-Yillua-Okuaa-Neshei-Vilama nevû ember, akit manapság csak Ishmil néven emlegetnek, átállt hozzá. Tárt karokkal fogadták, és megtanították mindenre, amit csak megtanulhatott. Egy idõ után ez az ember átvette az ügyek intézését a fõgonosztól, õ lett minden gonosz lény ura. Trónusa nincs is innen messze. Mindig ébren van és mindig figyel. A teremtõ közben megpróbált határt szabni a dolgok folyásának, de azok kiszaladtak a kezei közül, ezért csak annyit tehetett, mintegy kijavítva hibáját, hogy létrehozott még három fajt, akik a jót szolgálják, ezek egyike a thillek, akiknek egyik elemét ismered: O-Sha. A másik kettõ rejtve van, és emberi szem nem láthatja azokat. Nem mintha a thillek szem elõtt lennének, de megmutatkoznak, ha kell. Nem véletlen, hogy te is összefuthattál egyikükkel, aktívan akarta a kapcsolatot. Sikerült neki úgy alakítania a dolgok menetét, hogy belekeveredhetett, és ezáltal beleszólhat az eseményekbe. Azt kérdezed, miért oly fontos Sorey bátyádnak a lovakért mennie? Csupán azért, hogy ne kerülhessenek Ishmil kezébe. A lovak még mindig tüske a szemében, és bosszút forral. Olyan trükköket eszelt ki, amikkel végleg romlásba döntheti világunk jó nagy részét, de ehhez kellenek neki a lovak. Mégpedig éppen azok a lovak. Mert azok a lovak közvetlen leszármazottai azoknak, kik annak idején elkergették a küldötteket. Az õ vérük más, mint a többi, egyszerû lónak, nemesek, ezért nélkülözhetetlenek bizonyos varázslatokhoz. Ishmil híján van az ilyesminek, tudod - kuncogott egy sort, és folytatta - Annak idején, mikor még Kholodes király vérei uralkodtak e tájon és még messzebb is, a lovak voltak azok, akik távol tartották a Haiták népét. A Haitákat Ishmil teremtette, emberi képmásra, de hatalmasabbra és erõsebbre. Ezek a szörnyetegek addig-addig mesterkedtek, míg csapdába csalták Michelost, a király fõlovászát. Michelos szörnyû kínok közt halt meg egy tömlöcben, mélyen a föld alatt. Nem tudtak meg tõle pár apróságon kívül semmit sem, de amit megtudtak, éppen elég volt ahoz, hogy támadást indíthassanak. Megbíztak az emberek népei közül egyet, akikben a legnagyobb volt a hajlandóság err, hogy rombolják le a várost és öljenek le mindenkit, a lovakat pedig fogdossák össze, de itt hiba csúszott a számításba. A király kémei jelentették, hogy mire készül Ishmil, ezért a király a lovakat elküldte a hegyeken túlra, egy kis faluba, ahol elrejtették õket. A támadás erõs volt: a falak ledõltek, a királyt megölték. Egy darabig örömmámorban úsztak a támadók, aztán egy nap megjöttek a Haiták, és lemészárolták õket. Aztán módszeresen átvizsgáltak mindent, de a lovakat nem találták. Még csak utalást sem. Sokat nem akartak itt idõzni, mert a thillek élénk érdeklõdést mutattak irántuk, folytonos veszekedéseket és öldökléseket szítva köztük, ezért Ishmil úgy döntött, nem keresi egyenlõre a lovakat tovább. Haita nemzetségeket küldött mindenfelé, hogy telepedjenek le, és kutassanak. Viszont a thillek is résen voltak, és minden egyes szörny-telep mellé beköltözött egy-egy közülük, hogy figyeljenek.Így történt, hogy Houkva népe, a réges-rég a vérükbe írt megbízatás szerint támadni készült, amirõl O-Sha tudomást szerzett... Eddig a történet. A végét már te is tudod.Aiyaha döbbenten hallgatta a történetet. Értette is meg nem is az okát, hogy az öreg ezt miért mesélte el neki. A tûzhelyen a kannában a víz újra forrni kezdett, az öreg felállt és odament, leakasztotta és megkérdezte:-Egy kis teát, lányom?

#39 Devil_girl

Devil_girl

    Törzsvendég

  • Fórumtag
  • 3.068 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 3. - 0:08

XIII. A szálak Houkva a táborban tért magához. Keze-lába megkötözve, hátát egy földbe vert oszlopnak döntötték. Mellette feküdt Mochsa is, szájából gyéren szivárgott a vér. Ruhája tépett volt, egyik karja szemmel láthatóan eltörött. A haita mozdulni próbált, de nem sok sikerrel: fogvatartói nagy szakértelemmel kötözték gúzsba. Egy közelben álló õr durván felröhögött, mikor látta erõlködését. Felnézett az égre, megpróbálta kitalálni, hogy meddig feküdt eszméletlenül, de nem sokra ment.A tábor bejáratánál, ahol a szurdok kezdõdött, kiáltások visszhangzottak, az õrök arrafelé siettek. Az a csoport jött meg, amely majdnem Houkvába akadt, most hozták Soreyt és csapatát. Megkötözve, tépetten-sárosan és megfáradva érkeztek, kísérõik gyûrûjében. Fejük lehajtva, mintha beletörõdtek volna a vereségbe, lépteik laposak és vontatottak. Sorey a sor elején lépkedett, bal karja bénán lógott az oldalára, haja sárral kevert vérrel tapadt a homlokára, de a többiek sem jártak jobban. Qos katonái sietve egy kis teret ürítettek és ide terelték õket, leülhettek és valami szárított húst és vizet tettek elébük.Sorey felemelte fejét, tekintetével körülpásztázott a táboron. Felmérte az erõket valamint az õrök elhelyezkedését, szemügyre vette a fegyvereket, a sátort, a katonák hányavetiségét, ahogy az õrségben ácsorogtak. Szeme megakadt a haitán, tekintete meglepõdést mutatott. Aztán észrevette Mochsa meggyötört testét, amint ott feküdt a hideg földön. Szánalom öntötte el szívét, fájdalom és gyötrelem kínozta a lelkét. Önmagát okolta, hogy ebbe a sorsba sodorta a gyereket és mindegyiküket. Nem tudta, mi lesz, nem tudta, hogy mi a szándékuk vele. Nem értette a szavukat az idegen katonáknak, nem szólhatott hozzájuk, de azok sem akartak velük nagyon érintkezni. A sátorból kilépett egy alacsony, szikár ember, aki szemmel láthatólag a parancsnok volt, bár öltözete nem sokat árult el errõl. A katonák tisztelettel nyitottak neki utat és elhallgattak közeledtére, akik ültek felálltak és feléje fordultak, fejüket meghajtva. Qos Sorey felé közeledett....Ulian és Walger ültek a sátor alatt és vizet forraltak. A lovak békésen legelésztek, rágták a sárguló, dermedt füvet; néha-néha felnéztek és fülüket hegyezték, aztán tovább turkáltak a földön. Lassan teltek a nappalok és az éjszakák. Élelmük bõségesen volt, meleg ruhájuk is akadt, mégis, valami nyomasztotta õket. Valami megmagyarázhatatlan súly telepedett rájuk, de nem az egyedüllét vagy elhagyatottság érzése volt ez. Napról-napra, óráról-órára nõttön-nõtt, szívük egyre nyugtalanabbá vált. Mióta Sorey elment a többi katonával, hogy Mochsa után kutasson, Ulian és Walger egyre többször tekintgetett a láthatár alatti hegyek felé, ahonnan a segítséget várták. Így teltek a nappalok és éjszakák. Napokkal azután, hogy magukra maradtak, óriási szél támadt. A lovak megriadva nyihogtak, majd összeálltak körbe, farukkal kifelé, mintha veszélyt szimatolnának. A szél vad ordítást hozott feléjük, tutulást, mint ezer farkas torka, õrült hangzavart, apró kavicsok záporát. A két katona fölül nagy csattanással leszakadt a ponyva; a tûz parazsából izzó pernyét hintett szét a szél. Ulian megpróbálta elkapni a ponyva kötelét, marka azonban már csak a levegõt markolta, Walger pedig a parazsat tiporta, majd a félig forró vizet borította rá. Pillanatok alatt hatalmas-fekete felleg duzzadt a fejük fölé, villámokat szórt mindenfelé, vad dörgés rázta a vidéket szinte folyamatosan oly erõvel, hogy egymás szavát sem hallották, majd hirtelen õsi, elemi dühvel esõ zúdult rájuk. A szél tovább erõsödött, füvet és leveleket kapott fel a földrõl, és mivel ez sem volt elég neki, megbontotta a fû gyökerei alatt a földet, és azt kavarta fel. Sötétség borult rájuk, üvöltõ, vizes sötétség....Nielei körmei már lekoptak, ahogy a sziklákon kapaszkodott felfelé. Tenyerérõl is lejött a bõr, fájdalmas sebek nõttek rajta. Nielei nem törõdött vele. Tapogatta a sziklák erre alkalmas kiszögelléseit, hogy kapaszkodót leljen, kúszott egyre feljebb és feljebb. Alatta a végtelen mezõ bokrai egyre kisebbé váltak, felette a szikla teteje azonban nem került közelebb. Fáradt volt, nagyon fáradt, a napok óta tartó út végtelen mérföldjei alaposan kivették az erejét. Ráadásul eltévedt, ami nem szokott vele elõfordulni, Mochsa faluját sem találta meg. A földön aludt, és szárított húst rágott, szomját pocsolyák vizével oltotta. Hosszú, fárasztó út után érkezett a hegy lábához, amely meredeken nyúlt fel az égig, oldalát göcsörtös repedések tarkították, mély szakadékok és mohlepte párkányok. Nielei úgy döntött, hogy felmászik, bár nem nagyon vágyott rá. Valami erõltette benne ezt a döntést, biztosan érezte, de nem tudott ellene tenni; a késztetés erõsebb volt nála.A parancs is hajtotta amit kapott. Meg kell keresnie Aiyaha csoportját, és haladéktalanul elvezetni õket a lovakhoz, ez a parancs lényege. Nielei akarata nyújtotta ki a karját és támasztotta a lábait, néha megpihenve egy-egy kiszögellésen. A sziklafal azonban magas volt, olyan magas, amit Nielei lentrõl elképzelni sem tudott.A távolból mennydörgés mormolását hozta az enyhe szellõ. Hátranézett, a sziklán lógva. A láthatár eltûnt, beleburkolózott egy hatalmas, magasra tornyosuló fekete felhõbe, ami villámokat szórva közeledett. Tudta, itt a vég. Ha nem talál gyorsan menedéket, a szél le fogja sodorni, vagy a lezúduló esõ mossa ki ujjai alól a köveket, ezért egyre feljebb és feljebb igyekezett, fogait összeszorítva kereste az újabb fogásokat.Egy széles repedést talált, szélein pár csenevész fácskával. A mélyedés megfelelõnek ígérkezett, pár lépés után barlanggá tágult és alacsonyabbá vált. A sötétség körülfogta, a csend elnyomta a kinti közelgõ vihar dörrenéseit. Léptei visszahangot vertek a falak között, ahogy tapogatózva helyet keresett magának, néha halk vízcseppenés koppant itt-ott. Nielei megfelelõnek találta a helyet, száraznak és nyugodtnak. Leült és várta, hogy a vihar lecsendesedjen kint. Elaludt.... Mograt végre felállt, és kinézett a kiszögellés mögül. A viskó nyugodtnak tûnt. Ablakai továbbra is barátságos fényszálakat vertek a mélyülõ sötétségbe; kéménye füstöt pöfékelt. Nem tudta, mióta várakoztak itt, de a fenyegetés elmúlt végre, vagy legalábbis enyhült annyira, hogy mozdulni mertek. A szél, ami ide kergette õket, vastag avarszõnyeget terített lábaik alá, feltöltve a kanyar mélyedéseit, most ezen ültek. Némelyik katonának még mindig rémület ült a szemében, ezeket Mograt távolabb küldte, vissza az úton, hogy õrködjenek, a többiekkel viszont elõbújtak, és óvatosan megközelítették a hidat. Ennél közelebb nem mertek menni....O-Sha egy fa magas ágain hintázott. Egyedül maradt, de nem bánta. Magában csendesen örült, mert a dolgok jól álltak. Összetalálkozott minden szál, aminek találkoznia kellett. Sorey és Houkva, Qos táborában. Az erõk egysülhetnek, és a terv, amit még a föld egy más arcának korában ötlöttek ki, végre meghozza gyümölcsét. O-Sha elégedetten sóhajtott. Végre megpihenhet, mert ha véget ér a történet, õrá már nem lesz szükség; visszamehet õsei földjére. Valami azonban nem hagyta nyugton, valami rezdülés vagy talán egy távoli gondolat foszlánya, amely beletúrt érzékeibe? Elkomorodott. Olyasmit érzett, amit már nagyon régóta nem. Megpróbált kitapogatózni a távolba, idegszálait kifeszítette és belehallgatózott az ingerületek fáradhatatlan óceánjába. Igen, már tudta, hogy ösztönei jól jeleztek: az ellenség újra itt van, nem a közelben, de nem is messze. Gyorsan leugrott az ágról, és Sorey után sietett....Ishmil ült a trónusán. Lábainál allatvalók meggörnyedt sora leste parancsait vagy vágyait próbálta volna kitalálni, de Ishmil nem törõdött velük. Érezte, tudta, hogy a végsõ küzdelem elé néz, érezte az erõk kavargását és a szándékok egymásnak feszülését. A jó és a rossz végsõ harca következik, ha gyõz, a világ a lábai elé omlik, ha veszít, végleg hatalmát veszti, csak kis apró, ártó lélek marad belõle... Igyekezett kitapogatni minden lehetséges jövõt, megtalálni azt a keskeny ösvényt, amely tekervényesen ugyan, de elvezet a gyõzelem mámoros pillanatáig. Utak ezreit próbálgatta végig, volt, amelyik elvezetett valamilyen döntõ csata pillanatáig és ott ködbe veszett, de a legtöbb már az elején falba ütközött, mintegy lezárva a jövõnek azt a lehetõségét. Ishmil úgy érezte, körülvették, és már most egy csata kellõs közepében van. Érzékei riadót fújtak, és harcba indították csapatait. A föld gyomra megnyílt és mindenféle lények ezrei özönlöttek ki a napvilágra; karjaikban méregtõl csöpögõ fegyverek, lélegzetük halálos gõzöket párologtatott. Megindult a végsõ csata....O-Sha a tábor bejáratánál várakozott. Maga sem tudta, mire. Azt súgta neki az ösztöne, és arra mindig hallgatni szokott. Aiyaha gyenge gondolatai is motoszkáltak benne, érzületek rezdültek tudata alatt, mint pókháló szálai. Sok thill közeledett a táborhoz, mintha parancsra tennék. A föld megrendült. Dobbanások rázták meg a sziklákat, a kõszirtek kidõltek. A völgy bejárata beomlott, por és füst szállt fel mindenhonnan, a föld frissen szakadt sebeibõl.

#40 Gumilovas

Gumilovas

    Halasi Vénusz

  • Fórumtag
  • 2.159 hozzászólás

Közzétéve 2005 március 3. - 9:55

Barefoot: Napoleon (egy film forgatása)Egyszer volt, hol sem volt... na azért ennél egy kicsit közelebbrõl kezdem. Szóval az úgy volt, hogy amint megtudtam, hogy van egy szabad ló a forgatáson, rávetõdtem rögtön. Illetve másnap reggel, mert olyan késõn már nem volt képem felcsörgetni a feleket. Deák Tibort nem tudtam elérni, csak a feleségétõl (?) kaptam egy ígéretet, hogy visszahív este. Gondoltam nekem bizonyíték kell, nem ígéret - felhívtam KundK-t, hátha bekapcsolva felejtette a telefonját. Rajta keresztül sikerült is lerendezni a dolgot, én pedig már útban is voltam a világhír felé Nem számítottam rögtön vörös szõnyegre, de azért a tapolcai vonat kissé alulmúlta a várakozásaimat. Eszméletlen lepukkant volt és hozzávetõlegesen öt fõvel indult, beleértve a mozdonyvezetõt, és a kalauzt is. A menetidõ négy óra, Akarattya és Kenese között felszedték a síneket, ezért itt buszra kellett szállni - szám szerint kettõre, bár egy is elég lett volna. Tapolcáról KundK vitt át a laktanyába, ahol a szállásunk volt - Újdörögd, Ódörögd, Taliándörögd? Tudja fene, a Kelet-Európa mindenesetre egyértelmûen azonosítható volt Tizenegy óra körül járt, már csak a kemény mag volt fenn, én is gyorsan ledõltem, a másnapi ébresztõ idõpontjától némileg zaklatottan. Nem kellett volna félnem, mert bár az óra csörgött háromnegyed ötkor, és én fel is keltem, sõt el is indultam a boxok felé (miközben szépen világított a telihold), fel nem ébredtem, csak miután kietettünk, -itattunk és bemutattak egy Abszint nevû derék négylábúnak. Ezután reggeli arcba tömése, majd beöltözés volt a napirenden.Beöltözés. Tibor igyekezett mindig jól helyezkedni, nehogy vértesek legyünk, és ez egy nap kivételével sikerült is, így hát elsõ nap is huszárba kellett öltözni. Az úgy kezdõdött, hogy mivel csizmám még mindig nincs, kerítettek nekem egy gumicsizmát a másodperc tört része alatt, én pedig - mivel gumicsizma csak faültetések, gödörásások meg ilyesmik alkalmával volt a lábamon és akkor sem hosszú ideig - gyanútlanul fel is vettem - erre még visszatérek. Összeszedtek nekem egy huszárruhát, ami úgy nagyjából illett rám - a kevlar (t.i. a dolmány, ami valóban golyóállónak tûnt) kicsit lötyögött rajtam, a csákó alól csak akkor láttam ki, ha felhúztam a szemöldököm, a nadrág és zokni között kb tizenöt centi hiányzott. Mikor ezt megemlítettem az egyik öltöztetõnek, csodálkozva nézett rám - Beér a csizmába, nem? Késõbb már rutinosan alávettem a lovaglónadrágot, nem is törtem fel egyszer sem, a nadrágom viszont azóta is magán viseli a nyomokat, a gumicsizmába ugyanis úgy befõ az ember lába, hogy önteni lehet a nap végén a csizmaszárból a vizet, a piros gatya meg elhagyta a színét, de úgy, hogy még a bõröm is vörös lett tõle. A kösentyû az általánosan bevett kettõ helyett háromszor ért körbe, a mente kötõjérõl meg elsõ nap leszakadt a gomb - csak a kötelességtudat tartotta rajtam amíg észre nem vettem és csomót nem kötöttem rá. Szóval a felszerelés patent volt, menjünk nyergelni. Szerencsére szóltak, hogy kössem rövidre a tiszti hátasomat a vakaráshoz, nyergeléshez - simán lemészárolt volna egyébként, még így is sikerült egyszer-kétszer megharapnia. A nyereg felejthetõ volt, szerencsére kaptunk sabrakot, így nem láttam minden lóraszállásnál, hogy mibe is ülök vissza A sabrak lovaglás közben persze csúszkált össze-vissza, még akkor is ha hevederhúzás után a sabrakszíjat is újrakötötte az ember, néhány biztosítótûvel azért sikerült maradásra bírni. A lóra szállás sem ment egyszerûen, mert én egyébként is annyira vagyok hajlékony, mint a ropi, két nadrágban még kevésbé vagyok alakítható, Abszint viszont volt vagy 175 centi - a lábam nem ért fel a kengyelbe csak hosszabb-rövidebb bemelegítés után. A terepen már kicsit egyszerûbb volt - kerestem egy gödröt, vagy egy dombot és meggyõztem a virslit, hogy egyik sem eszik lovat. A laktanyától kb negyed órára volt az a helyszín ahol szerdán kezdtünk, féluton kifelé még ránkaggatták a szablyát és a karabélyt - ez jelent 1 db kékeszöld foltot a bal combon, és hasonló foltok sorát a jobboldalon, bokától könyökig - tudjátok, van egy olyan pont az ember könyökén, amit ha megütsz, elzsibbad az egész kezed - na az pont a puskatus magasságába esik. Külön élvezetet jelent szablyával és puskával lóra szállni - a szablya kicsúszik a hüvelyébõl, a karabélyt meg a lába közé veszi az egyszeri huszár A lóraszállás algoritmusa tehát:1. szablyát felakasztani a kampóra, hogy függõlegesen álljon2. lovat gödörbe állítani3. hosszú szárat engedni, mert ha felszállás közben a szájába rántasz, egészen biztos lehetsz benne, hogy elhagyod a felszerelés felét4. mély lélegzet, nyújtógyakorlat5. bal lábujjak hegye a kengyelbe6. karabélyt átvenni a bal oldalra7. lendületbõl felszállni, a jobb lábat jó magasra emelve, mert könnyen elakadhat a sabrakra szíjazott pokrócot szimbolizáló szivacshengerben8. karabélyt átvenni a jobb oldalra9. jobb kezet a szablya markolatára téve egy szigorú tekintettel ráfagyasztani a vigyort a bámészkodók arcára Az elsõ nap elég megrázó volt, ugyanis azzal telt el a jórésze, hogy hátteret képeztünk Napoleonnak, aki gondterhelt arccal a távcsövébe nézegetett miközben tábornokai jelentették a veszteségeket - alkalmanként 5000 fõt - angolul, franciául, több füsttel, kevesebb füsttel, rossz kiejtéssel, nem állt meg a ló, nem ért be a ló, kitakarták Napoleont... könnyen kiszámolható, hogy a nap végére nem csak hogy elfogyott, de erõsen negatívba csapott át Napoleon seregének létszáma Viszont Napoleon egy gyönyörû szürke andalúzon ült. Eddig nem tetszettek különösebben az andalúzok, de így élõben nagyon hatásosak. Kis kerek lovak voltak hosszú sörénnyel és megdöbbentõ mozgással. A francia kaszkadõrök mind andalúzon ültek - nekik nem voltak gondjaik a tanügetéssel, nyújtott ügetésben is állt a lovaik háta (én bezzeg lépésben is fél métert emelkedtem). Kéttenyérnyi sütés volt a combjukon sõt, volt amelyiknek a combja belsõ oldalára, a farka alá is számot sütöttek. Elbénáztam a dolgot és csak néhány felejthetõ képet sikerült csinálni az andalúzokról (2,3), de KundK csinált róluk néhány jobban sikerültet is. Csak a nap végén volt egy kis akció - átküldték az orosz gyalogságot a másik forgatócsoporttól a szemközti dombtetõre, mi meg kivont karddal megrohamoztuk õket - vagy ötször-hatszor ("coupé, jó volt, vissza az elejére").A csütörtök délelõtt kb ugyanazzal telt mint szerdán, annyi volt a különbség, hogy most egy másik tábornok is jelentett, illetve Napoleon bevetette a császári gárdát. Délutánra végre megérkezett a lovasok fejese is, akinek vezetésével még szerdán lerohantuk az oroszokat, így most már el is indulhattunk a rohamra (ebbõl is látszik, hogy az idõutazás lehetséges ) Már meg sem lepõdtem, hogy ezt a jelenetet is felvettük ezerszer, bár az kissé elgondolkoztatott, hogy a a harmadik felvétel után már én is kívülrõl tudtam a színész szövegét (We have the honor to show the emperor what we can do! CHAAAARGE!).Péntek reggel annak a dombnak a lábához rendeltek minket ahol szerdán az orosz gyalogosok voltak - innen kellett rendezetten visszavonulni késõbb. Valaki szólt a filmeseknek, hogy jó lenne ha akció elõtt szólnának egy negyed órával, hogy bemelegített lovakkal rotyózhassunk végig a pályán. Szóltak is, mi meg nagy lendülettel elkezdtünk ügetgetni a füstölõk körül fel és alá. Egy fél óra múlva meguntuk a körözést és várakozó álláspontra helyezkedtünk. Alig egy óra múlva már sorra is kerültünk. Az eredeti utasítás úgy szólt, hogy levágtázni a dombról, számolni az ágyúlövéseket - ha mind a hatot ellõtték, akkor az ágyúk elõtt, ha még nem, akkor mögöttük elvágtázni röviden. A domb a kevésbé meredek részeken is volt vagy harminc fokos, és jó köves, ezért a dombról levágtázást megvétóztuk. Az ágyúlövéseket meg ki a franc tudja számolgatni vágtában, karddal a kézben, füstben, porban, tömegben, folyamatos lövöldözés közben? Szóval ezt is módosítottuk úgy, hogy a lövések után érünk oda, mert egy ötméteres lángfelhõ nem lehet túl kellemdús, ha oldalba kapja az embert. Az elsõ néhány vágtánál persze kavartunk összevissza az ágyúk elõtt is, mögött is, és átrotyóztunk a réten ezerrel. Amikor végre sikerült egy fokkal rövidebben elvágtázni az ágyúk elõtt, valamelyik nagytudású filmesnek eszébe jutot, hogy ahol lõnek, ott meg is halnak néhányan, ezért szólt annak a csapat gyalogosnak akik keresztbe mentek elõttünk, hogy haljanak meg páran - hát télleg majdnem meghaltak páran, mert a marhák pont ott dõltek le, ahol 55 lovasnak át kellett vágtázni - isten kezében voltak, mert az elsõ lovasok még kikerülték õket, de hogy a többiek mögöttünk abban a porban hogy nem léptek rájuk, az rejtélyes.Miután visszavonultunk, szombaton felvettük a támadást is nagyban. Reggel persze megint volt egy hosszú hatásszünet mielõtt a tettek mezejére léptünk. Felállt a 28 kaszkadõr mögé az 55 lovas statiszta a rét végébe, nyolcas oszlopban, a színészt kicserélték egy kaszkadõrre és roham! A vége felé már egészen belejöttünk, idõnként sikerült zárt sorban rohamozni. Két roham között persze megint hosszú szünetek. Az egyik rohamban (illetve másfélben) beállt közénk Mario Luraschi is egy kamerával, hogy velünk együtt lovagolva is felvegye a jelenetet. Beállt elénk egy sorral, és nagyban szerelte a kamerát felfelé, amikor a filmesek elindították a rohamot - az elõtte lévõ ötven lovas nem látta mi van, hát elindult, mi meg hiába láttuk hogy elõttünk van, ha ötven ló elrotyózik, akkor mi is. Nem tudom hogy jutott ki a sorok közül, de majdnem letapostuk az biztos. Kiváncsi vagyok mit tudott felvenni, mert a nyolcvan lovas akkora port kavart, hogy a mellettem vágtázó lovasokat is alig láttam, pedig locsolták a pályát egy tûzoltóautóval. Délután még vonulgattunk egy kicsit - a first unit megint maradandót alkotott Két forgatócsoport volt ugyanis - a "first unit" a színészekkel forgatott, a "second unit" pedig a kaszkadõrõkkel és Luraschival mint rendezõvel. Természetesen Luraschival volt jobb forgatni, mert neki volt elképzelése hogy mit akar és mit lehet lóval megcsinálni, míg a másik csapat rendezõjének láthatólag csak igen homályos elképzelései voltak. A képen kívülrõl indulva az útról be kellett volna kanyarodnunk és el a gyalogság mellett négyes oszlopban, ügetésben. Igen, csak az út szélén bokrok voltak és két lónál több nem fért át köztük. Jó, akkor kettes oszlopban - így viszont a csapat több mint fele be sem ért a képbe a jelenet végéig. Útonállók maradtunk Vasárnap más volt a helyszín - Waterloo, és más volt a ruha is - császári vadászok voltunk, ami lényegében egy másféle huszár. Aznap valahogy mindenki nyûgös volt. Az egyik leányzó nem bírt a csõdörével és elment. Azt mondta fél a lova az ágyút húzó hidegvérûektõl - nekünk inkább úgy tûnt, hogy Royal a nagyseggû csajokat szereti :D Egy másik kolléga meg egyszerûen besokallt és szintén lelépett - késõbb egy törött zablával láttuk viszont - hogy csinálta, most sem értem. Én csöndben haldokoltam a dombtetõn háttérnek beállítva, beöltözve, ezer fokban, gázolajfüstben, és rettentõen másnaposan - ráborultam a ló nyakára és hallgattam a jajgató macskákat Délután a másik helyszínrõl át kellett volna jönnie egy rakat vértesnek, de csak nagyon lassan szállingóztak, ettõl persze a filmesek teljesen kiborultak, jó nagy botrány volt.Hétfõn aztán utólért minket a végzet - a filmesek ötvenöt vértest rendeltek. Eleink tudtak valamit amikor nem erõltették ezt a nehézlovasság dolgot. A probléma ott kezdõdött, hogy a vértbõl egy méret volt, mivel pedig ennek jónak kellett lennie mindenkire, az az egy méret Bud Spencerre készült. Én a hatvanöt kilómmal kétszer is belefértem volna. Volt aki az aznapi kajáját is a vértben tárolta, én csak az automata fényképezõt akasztottam a nyakamba, bár a 130-as teleobjektív is simán befért volna Ennek következménye, hogy a vért "hónaljban vág" azaz csak eltartott könyökkel lehet benne lovagolni, a kardot pedig épp csak ujjheggyel értem el Elõrehajolni nem lehet, mert megfulladsz, ha meg a ló lép gödörbe, jól állon vág a vért. Ehhez jön még a sisak, a lószõrrel a taraján - akármerrõl fújt a szél, ez mindig a szemembe lógott. Az elrettentõ történetek hatására a fel és leszállást meg sem próbáltam vértben, helyette kerestem egy magasabb pontot (fatörzs, szénabála), felpakoltam rá a vértet a sisakkal, felszálltam a lóra, és lóháton öltöztem be bádogembernek. A délelõtti feladat egész izgalmasnak ígérkezett - felálltunk a hat ágyúval szemben és miután elsütötték õket, kivont karddal át kellett vágtázni köztük. Hát ez elég húzós volt. Az ágyúcsõ ugyan mûanyagból volt és egy ember a vállára vette, de akkorát szólt mint az igazi és volt vagy ötméteres lángja, két ágyú között pedig annyi hely volt, hogy két ló egymás mellett csak vazelinnel fért át. Ha túléltük vissza az elejére, és újravesszük.Pihenõ egyóra körül volt általában, ilyenkor kikötöttük a lovakat (jobbról a második Abszint, mellette balra Vöröske), lenyergeltünk, lovaknak széna, víz, nekünk meg amit szerezni tudtunk. Azt történt ugyanis, hogy még az érkezésem elõtt ehetetlennek nyilvánította a csapat a kincstári kaját, és lemondták, azaz inkább elkérték a kajapénzt. Késõbb aztán Czapári úr beszervezett egy sümegi vendéglõst, aki elég jelentkezõ esetén vállalta hogy kihozza a kaját a helyszínre. Jelentkezõ volt elég, fõleg mikor látta a jónép, milyen úri dolgunk van (terített asztal, pincér, két fogás).Hétfõ délután csatlakozott hozzánk a második forgatócsoport a kaszkadõrökkel és a maradék lovassal. A feladat annyit egyszerûsödött, hogy most az ágyúk mellett vágtáztunk el a háttérben, miközben a kaszkadõrök az elõtérben leestek, felbuktak, felrobbantak - és kaptak egy emberes lecseszést Luraschitól - nem beszélek franciául, de a lényegét így is le tudnám fordítani asszem Kedden megint huszár, megint Waterloo - illetve voltak már korábban is akik átálltak az angol oldalra, mi maradtunk franciában. Ennél a résznél már erõsen vesztésre álltunk, így aztán néhány visszavonulást is elõ kellett adni. Úgy nézett ki a dolog, hogy a francia gyalogság fejvesztve menekül, szembe jönnek a rettenthetetlen gárdisták zárt sorokban, mi medig a gyalogosok közül indulva a gárdisták két oldalán elvágtázunk. A rendezõasszisztens ezerszer elmondta a gyalogosoknak, hogy egyenesen elõre fussanak és csak hátrafelé figyeljenek, mert jönnek a lovasok. Hogy futottak? Keresztbe! Volt aki úgy halt meg, hogy haladásra derékszögben dõlt ki - átugrották. Aki keresztbe futott annak nem volt ekkora szerencséje, több gyalogost felborítottunk, én is csak épphogy tudtam kikerülni néhányukat. Végül nem sérült meg senki, a rendezõ pedig szerintem titokban örült is - kivágni nem fogják az biztos.A gyalogosokon egyébként röhögtünk sokat - ha már sírni nem volt kedvünk. Nagy részük kiskatona volt, a maradék meg mindenféle - a gárdistáknál ugye öregebb arcokra volt szükség. Korábban nem tudtam mért vezényelnek a katonaságnál, hogy "bal, jobb" - most már tudom: mert a katonák maguktól nem tudják Nem sok rétest kaptak estére Egyetlen csapat volt ahol az egyik tag kezébe vette az irányítást és õk végre úgy léptek egyszerre ahogy kell - ez persze az utolsó forgatási napon volt már. Azért persze a gyalogosoknak sem volt könnyû - álltak õk is a napon egész nap a hosszú zubbonyban, és volt azért olyan jelenet ahol megdolgoztatták õket - pl ebben a csatában: rendezett visszavonulás és rendezetlen.Kedd délután kaptunk egy nagy pihenõt - el nem engedtek minket, de amikor láttuk hogy leszerelik a kamerát, meg elviszik az ágyúkat, már tudtuk hogy aznap nem lesz több akció, így hát behúztuk a lóbõrt a fák alá Én is eldobtam magam, csizma le, szár a kezemben, Abszint meg körbelegelt. Egyszer csak hiányérzetem támadt - Abszint nem rángatta a szárat - kinyitom a szemem, és ezt látom - pont fölöttem aludt el a kis drága Az egész forgatás alatt sütött a nap hétágra, ami azért volt kellemetlen (amellett, hogy majd megsültünk), mert a forgatókönyv szerint ködnek kellett volna lennie, amit gázolajfüsttel pótoltak a filmesek. Az utolsó nap, azaz szerdán reggel végre megjött a köd, akkor meg panaszkodtak, hogy kevés a fény De legalább nem füstöltek egy darabig.Ez egy jó mozgalmas nap volt. Elõször is le kellett pattannunk az angol gyalogság négyszögeirõl. Ez a már ismert forma szerint kezdõdött - ágyúkkal szemben felsorakozni a francia gyalogság mellett, az ágyúkat elsütik, mi elvágtázunk az ágyúk között, ráfordulunk a gyalogosok négyszögére, eldzsingizünk mellettük az egyik oldalon, míg a kaszkadõrök a kamera felõli oldalon kerülik õket, aztán ha kiértünk a képbõl, vissza a négyszög két oldalán. Úgy kezdtünk, hogy elõször lõnek, utána indulunk, az ágyúkat elsütõ tüzérek meg berohannak a négyszögbe. Aztán a rendezõ rájött, hogy induljunk el elõbb, az ágyúkat majd csak menet közben sütik el. Rendben is lett volna, ha ezt a tüzérekkel is megbeszélik, de õk csak annyit láttak, hogy egyszer csak elindul feléjük vágtában nyolcvan lovas - a második ágyút már nem is sütötték el, olyan hitelesen alakították az elmenekülést A gyalogság megkerülésével is adódott probléma. A lovak azt már többé kevésbé megszokták, hogy szembe lõnek az ágyúk, de a skótszoknyás, szuronyos, folyamatosan lövöldözõ sorfalhoz nem volt könnyû közel menni. Ráadásul a kaszkadõrök az andalúzokkal annyival lassabbak voltak, hogy mikor viszafelé vágtázva a négyszög másik oldalán épp menekülõre fogtam volna dolgot, szabályos kettes oszlopban jöttek szembe a kaszkadõrök. Abszintot csak kardlappal tudtam rávenni hogy menekülni a többi lóval szembe kell. Azért végülis elmondhatom magamról, hogy noha nem voltam elsõ a rohamban, az elsõk között vonultam vissza Ezután következett a forgatás legemlékezetesebb jelenete. Hogy mért volt olyan emlékezetes? Azért mert egészen pontosan hússor vettük fel. A jelenet az lett volna, hogy egy lazább rendben vágtából nyolcas oszlopba érkezünk satufékkel, egy tépett, véres ruhás marsall bevágtázik elénk, elmondja a szöveget, ami kb annyi, hogy "Nézzétek hogy megy a halálba franciaország marsallja! Roham!", és rohamra indulunk. Az asszisztens ezt hosszasan magyarázta, ezzel szemben az egyik kaszkadõr röviden összefoglalta - Értjük mi a szerepet! Úgy teszünk, mintha a dagadt ripaccsal jöttünk volna. Szerencsétlen marsall nem állt a helyzet magaslatán, úgy is mondhatnám, hogy a lovastudása eléggé Foch volt :D Elõször nem tudott elindulni vágtában, aztán nem tudott megállni a képben, végül elfelejtette a szöveget A megoldást végül a következõ jelentette: a képen kívül fogták lovát, mi vágtáztunk harminc métert röviden (jól leizzadtam mire ezt sikerült kivitelezni a kocsislóval), közben a marsallt elengedték, ló odavágtázott Luraschi egyik asszisztensnõjéhez, aki ott guggolt és megfogta a lovat amíg a színész dumált, aztán félre mászott, a ló tovább vágtázott húsz métert Luraschi másik két emberéhez, mi pedig lovastul belefúródtunk az elöl lovagló kaszkadõrök seggébe. Aznap még felvettünk egy másik rohamra indulást, meg egy menekülést, majd némi szünet után a számítógépes klónozáshoz vonulgattunk. Azt hittük lesz még valami, mert nem küldtek el minket, sõt elküldték azokat akik angolba öltöztek reggel, a rohamhoz pedig vértesnek öltöztek át, hogy vegyék vissza az angol egyenruhát Mi jó szokásunkhoz híven türelmesen vártunk, emelgettük a mûanyag döglött lovakat (a leányzó a háttérben épp annak örül ennyire, hogy Abszint épp akkor szakította el a szárat - a forgatás utolsó fél órájában), és épp azon tûnõdtünk, hogy miért várakoztatnak még minket, mikor már úgysem elég a fény - de kiderült hogy elég a fény, ha forgatáshoz nem is, de egy tûzijátékhoz igen Ez volt a kilépõnk.Hát ennyi volt. KundK-val szerda este elbúcsúztunk a többiektõl, és hazajöttünk - a csütörtöki lószállításhoz már nem kellettünk.Nem mondom jó kemény volt néha, sokat szivattak minket, de ezt kár lett volna kihagyni. Kevés olyan megdöbbentõ élmény van mint egy nagy csapat lovassal kivont karddal rohamozni.