Sziasztok!
Csak most regsztráltam a fórumra, szóval elõször is jöjjön a bemutatkozás.

Anna vagyok, 14 éves lány, ugyan nem Budapesten lakom, de a második kerültbe járok iskolába, és sok dolog köt oda.
Kiskorom óta rajongtam a lovakért, azt hiszem az ittlevõknek nem kell magyarázni, miért.

)
Semmilyen lovas kötõdésem nem volt, de gyakran emleggetem a szüleimnek, hogy én nagyon szeretnék lovagolni.
2008 nyarán aztán végre elértem a célom, amikor adódott egy kis lehetõség. Az anyukám elment egy gimnáziumi osztálytalálkozóra, és utána elmesélte,
hogy az egyik osztálytársának van egy kis vendégháza és lovasudvara az Õrségben. Addig könyörögtem, míg elértem a célom, és végülis oda mentünk nyaralni.
Fantasztikus volt az az egy hét, amit ott töltöttünk, azóta is sokat álmodozom róla. Nagyon jó kikapcsolódás volt,és ott lovagoltam életemben elõször igazán.
Egy Mamó nevû kanca lovasa voltam, és amikor rajta lovagoltam, akkor tudtam, hogy ez nem egy olyan dolog, amit abba kellene hagyni.
Nagy ottani szerelmem volt egy Véletlen nevû 3 éves fríz félvér, késõbb is kaptam róla híreket, képeket.

Aztán hazamentünk, olyan volt, mintha egy kis csodaországból lépnénk ki.
Pár hét múlva jött az újabb lehetõség. Egy ismerõs egy lovardában dolgozik, ahol éppen lesz egy nyári tábor, szívesen látnának engem is. Persze nem hagyhattam ki.
Az elsõ nap csak megerõsítette a rajongásom a lovaglás iránt. Tisztán emlékszem rá, hogy délelõtt nagyon rosszul ment, és délután fantasztikusan, az oktató nagyon megdicsért, én pedig vigyorogva mentem haza, és vártam a másnapot.
A második nap azonban ténylegesen megváltoztatta az életemet. Így utólag boldog vagyok, hogy így alakult, de akkor nagyon sok fájdalmat okozott.
Szóval a délelõtti lovaglás olyan volt mint az elõzõ napiak, élveztem, és tetszett. De délután voltizzsal lovagoltunk, viszont volt egy heveder, ami mindegyik lóra nagy volt.
Persze rárakták az egyik lóra (megjegyzem, õ alig egy hete volt abban a lovardában) azzal az indokkal, hogy "Amíg nem lesz vágta, úgy sem fordul le!"
Éppen én voltam soron, már sokat lovagoltam, az oktató egy 12 körüli lány kezébe nyomta a futószárat, hogy õ csinál valamit, én lépjek egy kicsit, utána meg le kell szállnom.
A szomszédban beindítottak egy hangos fûnyírót, a ló megijedt, és vágtázni kezdett, én pedig nagyon megijedtem, de nem estem le, fogtam a kapaszkodót, és hát küzdötem, hogy fenn maradjak, aztán éreztem, hogy valami nagyon nem jó, csúszok oldalra...
Még elsikítottam magam, aztán fordultam voltizzsal együtt, és még mindig emlékszem rá, hogy több körön keresztül nem bírták megállítani a lovat, én meg annyira meg voltam ijedve, hogy meg sem mertem mozdulni.
Aztán felállítottak, leszedték a voltizst, és felültettek szõrén. Csak tizenegy éves voltam, a késõbbi lovaglásnál már sírtam az ügetésnél, aztán már fel sem mertem szállni. A harmadik nap nem mentem a táborba.
És most nagyon alkalmas az a kifejezés, hogy "egy világ dõlt össze bennem", nagyon nehéz volt felfognom, hogy ami annyira boldoggá tett, és ami annyira jó volt, azt most már nem merem csinálni.
Egy ideig folyton sírtam elalvásnál, és lovakkal álmodtam, aztán szépen lassan elcsendesült ez, és csak az maradt bennem, hogy a lovaglás egy hülyeség...
És teltek múltak az évek, az idõ begyógyította a sebeket, és szépen lassan, fõleg Ivett (itt Piskóta) segítségével rájöttem, hogy a lovaglás még mindig egy nagyon vonzó és jó dolog.
Az ember nem fél már attól 13 éves korában, amitõl 11 évesként félt. Tudtam, hogy ez megtörtént, és azok a képek azóta is tiszták, de ezredannyi rossz érzést sem váltanak ki belõlem, mint akkor. Elkezdtem újra vágyni a lovaglás iránt.
Aztán már minden fantasztikusan gyorsan ment. Egyszer az egyik barátnõm mesélt az egyik lovaglásáról, én meg elsóhajtottam magam, hogy "De jó neked, hogy lovagolsz..." Õ meg kérdezte, hogy akkor miért nem járok én is vele. A szüleim is beleegyeztek.
...és annyi idõ után 2011. március 3-án újra lóra ültem. Egyetlen pillanatig felmerült bennem akkor, hogy miért kezdem újra, megint megtörténik, megint hónapokig padlóra kerülök. De aztán amikor ügetni kezdtünk újra éreztem...
Nem azt, amit az esésem után, sírva ügetve éreztem, azt amit akkor, Mamón az Õrségben. Talán meglepõ, de a ló, akin a kihagyások után elõször lovagoltam, az én szememmel nézve meglahetõsen hasonlít Mamóra.
Õ Szilaj, a 19 éves kisbéri herélt. Azóta is sokat lovagolok rajta, és rettenetesen megszerettem.

Messze nem tökéletes, öreg, néha a világ legkezesebbje, néha meg makacsan ragaszkodik hozzá amit kitalál, az ügetése egyesek szerint borzalmas, a vágtája meg fantasztikusan kényelmes.

Õ így tökéletes nekem.

És ha esetleg felmerült volna valakiben a kérdés... Nem, azóta nem félek. Estem is már, és nevetve álltam fel, úgy érzem, hogy az az elsõ esés így hosszútávon csak megerõsített. Mondjuk ez már egy másik történet...

Egy picit hosszúra sikeredett...