- még a kerítésnél beszélgetett, (Mula közben legelgetett) s széles vigyorral nyugtázta érkezésem.Nyeregbe segített. A nap egyre jobban sütött, a szél is csendesedett, úgy éreztem, a természet is üdvözli elhatározásomat, hogy nem adom fel, hogy minden erõmmel megpróbálom fellazítani azt a mogyorónyi gombócot a gyomromban, legyõzni az erõszakos, belémfurakodó érzést: - nem fog menni, úgyis leesek.Ahogy fogytak a méterek, úgy lett egyre kényelmesebb Mulatt háta, úgy fogyott a görcs a gyomromból. Már nem zötykölõdtem, mint egy bábu a nyeregben, és - hogy-hogynem - ráleltem az ütemre is, arra a bizonyos "jól ülök"-érzésre, ami tavaly õsszel hagyott el - az esés után.Akkor szálltam le, amikor a legjobban esett. (A lovakban is így szoktunk "legközelebbislegyenhozzákedved"-érzést hagyni, ugye? 
) Be kellett jönnöm, hogy leüljek kicsit, átgondoljam ezt az egészet, és egyezségre jussak magammal végre ebben az egész ló-lovaglás-félelem-feladom-nemadom-kérdést.Aztán újra kimentem. Fecó már Angyin ült, ügettek-vágtáztak felváltva. Gyönyörûséggel, egyben félelemmel telve néztem, ahogy Angyi kilõ, mikor szárat ad neki párom egy kis vágtára. Megkért, nyissam meg az utat a telek végéig, hogy "nagyobb teret" kapjon ez a kis hucul a kirobbanó energiáinak...:)Aztán ügettek, megint vágtáztak. Valami furcsának tûnt, és rákérdeztem: - Most te küldted vágtába, vagy õ döntött úgy? Fecó elmagyarázta, hogy hibázott, kicsit határozottabban - és hátrább - nyomta meg a sarkával a ló oldalát, és Angyinak ennyi elég volt... Hozzátette: - Hát, van még mit tanulnom, ha Angyit megbízhatóan akarom irányítani...Végig azon gondolkodtam, ha egyszer úgy nekieresztené valaki (mondjuk egy gyakorlottabb lovas) Angyit egy nagyobb terepen - hogyan, meddig vágtázna, - hol állna meg... 
Aztán vége lett a munkaórának, párom leszállt, s megpróbálta a leghétköznapibb hangsúllyal kérdezni: - Na, felülsz?Csak álltam ott, vágyakozva, a szivem megkettõzte ritmusát, s egy darabig megint ott veszekedett a dió a mogyoróval a gyomromban... míg végül elkaptam lelki állapotom egy másodpercnyi "igen-pillanatát", és rávágtam: - Felülök.- Nyeregbe segített, s megkérdezte: - vezessem száron, vagy mész önállóan?- Engedd el. - Biztos vagy benne? - Igen.Nem egy lovas barátom fejtette már ki abbéli véleményét, hogy: - Aki fél, az ne üljön lóra! - Úgy reccsent ez a pálcatörés a fülembe-szívembe, a leesés utáni idõszakban, hogy azt hittem, megrokkan bele a lelkem. Én nem akartam feladni. Én azt hittem, majd magától elmúlik. De belém fészkelte magát. És ahhoz elég hosszú idõre, hogy gyökeret is verhessen.Az elsõ kb. 3o másodpercben ezeket gondoltam végig: - Ha esem, majd a nyeregbe kapaszkodok. - Fel kellett volna rakni a kikötõszárat. - Mindegy: egyéletem-egyhalálom, ha összetöröm magam, hát majd kiheverem. (A kezedbe adom a sorsom most is, Istenem!)Sokszor átrágtuk magunkat azon, hogy - mivel Mulát is lovagoljuk, s õ határozottabb segítségadásokhoz szoktatott bennünket - Angyinál nagyon figyelni kell, mert egy finom érintésre teszi, amit tennie kell. Annyira nem vagyunk még gyakorlott lovasok, hogy egyik lóról a másikra átszállva (pláne, ha közvetlenül egymás után történik mindez) automatikusan átálljunk ezekre a "lehelletfinom" mozdulatokra.Arra eszméltem, hogy már a második nagykört teszem meg Angyival, lépésben. Aztán még egyet. Aztán - mintegy kapaszkodóul - a Gödöllõ-környéki dimbes-dombos, elsõ terepre gondoltam vissza, amikor olyan magától értetõdõ volt minden, olyan biztonságos, természetes, és olyan hatalmas , felemelõ érzés... És most megint (egyedül!) ülök a kis lovamon, és nem úgy tûnik, hogy önállósítani akarná magát. ( - Angyi jó kis ló. Tudja, amit tudnia kell. Rábízhatod magad. - visszangzanak a fülembe a belovagló szavai.)Akkor ügessünk. Nem tudom pontosan, nálad ez milyen erõs jelzést igényel, Angyikám, de én megpróbálom. Aztán ha túllõttem a célon, majd ne rohanj ki velem a világból, légyszives! És ha majd épp lefelé potyogok rólad, ha lehet, ne taposs majd rám, mert akkor nem biztos, hogy valaha is tanákozunk mégeccer az életbe... Adom a jelzést. Angyi kicsit felgyorsít, de lépésben marad. Éppen egyenesben vagyunk, adok egy erõsebb jelet a sarkammal, és Angyi ügetésbe vált. De milyen ügetésbe???????LEBEGÜNK! 
Angyi - állítom: megerõszakolva önmagát - megfelezi az õ szokásos varrógép-szerû, szapora, "balerina-lépéseit", és - mint valami lassított filmen - üget velem, olyan rugalmasan, ritmusosan, és olyan lassan, amennyilyen lassan én õt még soha, de soha életemben nem láttam ügetni. Sem itthon, sem az oskolában. Elszorul a torkom. (Hámmácsak nem fog el a sírás a lovam hátán, épp, amikor életem nagy elhatározásának kellõs közepében vagyok!!!)Ez a ló vigyáz rám! Az én kicsi csikóm. Akit felneveltem, akit fényesre símogattam, akit hosszú percekig vakarásztam ott, ahol épp a legjobban szereti, aki... Egy apró változtatás a testsúlyon, egy kicsi mozdítás a száron, és whóóóó... megáll. Aztán elindulunk megint lépésben. Kicsit ügetünk még, és én már nem tudom tovább tartani magam, (nem tudok mit kezdeni ezzel a pszichés orgazmussal,) peregnek a könnyeim, megállunk, leszállok.Fecó épp leesett állát támogatja vissza a helyére, s örömittas csodálattal kiáltja: - Ne nevess ki, de állítom, hogy ez a kis ló vigyázott rád!Már megint egyet gondoltunk.[És naná, hogy azonnal felhívtuk a tantóbácsit, hogy áradozzunk, hogy dicsekedjünk, és hogy még egyszer (és majd még biztosan sokszor) megköszönjük a munkáját. ]
Edited by Ágimam, 2006 június 1. - 17:11.
Kezdettõl fogva ez volt a problémám, hogy itt vagyok egyedül, segítség, "vigyázó tekintet" nélkül. De Mulattra így is felülhetek, (zöldségesláda 
]
Köszi, ezek után látszik, hogy jól van, már láttam a bal lábát is pihentetni, úgyhogy bizakodó vagyok nagyon, de még nem mertem körbefuttatni, hogy megnézzem, meg szerintem még korai is.
